Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Christian Schutz A keresztény szellemiség lexikona Fordította: Dr. Búzás József Az eredetivel összevetette: Dr. Diós István Lektorálta: Dr. Gál Ferenc A könyv elektronikus változata Elôszó Szerzôk Címszavak ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában (ISBN: 963 360 647 0). Az elektronikus kiadás a Szent István Társulat engedélyével készült. Használata szabadon megengedett lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektornikus Könyvtár szabályai szerint. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulat tulajdonában van. A számítógépes program szövegét a Pálos könyvtár munkaközössége gondozta: Dr. Diós István, Dr. Csaba Györgyné és Paulik Péter. ======================================================================== Elôszó Ma újra felfedezzük a lelkiséget, mint az emberi élet alapdimenzióját. A mindenütt feléledt új vallásos érzékenység a kereszténységben és azon kívül is sok kérdést vet fel. Erre a nagy kihívásra próbál választ adni ez a lelkiéleti lexikon. A központ az ember, aki teljes ember és teljes keresztény akar lenni, s a mai élet körülményei között akarja konkréten gyakorolni vallásosságát. E lexikon ezért újra kidolgozza a lelkiélet alapvetô tudnivalóit és a keresztény élet mai alapadottságait. Ezen kívül ez a mű részletesen tájékoztat a vallásosság kifejezési formáiról, amint kialakultak az Egyház történelme folyamán, továbbá a lelkiség nagy mestereirôl és iskoláiról; bemutatja az imádság és meditáció sok formáját és a kereszténységen kívüli lelkiségeket. Több mint 500 cikket közöl 210 katolikus és néhány evangélikus szerzô munkájának eredményeként. Részletes felvilágosítást és tájékoztatást ad mindazoknak, akik meggyôzô szempontokat, indíttatást és bátorítást keresnek a lelkiélet mindennapi gyakorlásához. ======================================================================== A lelkiélet lexikonjának szerzôi -- A -- Albrecht, Barbara, dr.fil. és teol., Belm Angerhausen, Julius, esseni segédpüspök -- B -- Baumert, Norbert SJ, Sankt-Georgen, Frankfurt Becher, Paul politológus, Bonn Beinert, Wolfgang, dr. teol., Regensburg Berger, Rupert, dr. teol., Bad Töltz Berger, Theresa, dr. teol., Durham (USA) Betz, Otto, dr. teol., Hamburg Beutler, Johannes SJ, Sankt-Georgen, Frankfurt Biemer, Günther, dr. teol., Freiburg Biser, Eugen, dr.fil. és teol., München Blank, Joseph, dr. teol., Saarbrücken Bleistein, Roman, SJ, München Böckle, Franz, dr. teol., Bonn Böckmann, Aquinata OSB, Roma, St. Anselmo Bohren, Rudolf, dr. teol., Heidelberg Bonn, Caecilia OSB, Eibingen Boventer, Hermann, dr.fil., Bergisch-Gladbach Brantschen, Johannes OP, Fribourg Brockhusenm Gerda von OCD, Milano Brunnhuber, Maria, München Bühlmann, Walbert OFMCap, Arth, Svájc Bürckle, Horst, dr. teol., München -- C -- Collet, Giancarlo, dr. teol., Münster Courth, Franz, SAC, Vallendar -- D -- Deissler, Alfons, dr. teol., Freiburg Demmer, Klaus, dr. teol., Roma, Gregoriana Dobhan, Ulrich, OCD, München Döhring, Heinrich, dr. teol., München Duesberg, Hans, dr.fil., Neuwied -- E -- Eckert, Willehad Paul, OP, Walberberg Eicher, Peter, dr.fil. és teol., Paderborn Eid, Volker, dr. teol., Bamberg Engelhardt, Paulus, OP, Münster Ernst, Joseph, dr. teol., Paderborn -- F -- Feldmann, Christian, Regensburg Feneberg, Rupert, dr.fil. és teol., Weingarten Feneberg, Wolfgang, SJ, München Fischer, Balthasar, dr. teol., Trier Fischer, Klaus, dr. teol., Heidelberg Frank, Karl Suso, OFM, Freiburg Frankemölle, Hubert, dr. teol., Paderborn Fries, Heinrich, dr. teol., München Frohnhofen, Herbert, dr.fil. és teol., Wiesbaden-Naurod Fuchs, Gotthard, Wiesbaden-Naurod Fuchs, Ottmar, dr. teol., Bamberg Furger, Franz, dr.fil. és teol., Münster -- G -- Gánóczy Sándor, dr.fil. és teol., Würzburg Gantke, Wolfgang, dr.fil., Bonn Garhammer, Erich, Pentling Geerlings, Wilhelm, dr. teol., Bochum Geist, Heinz, dr. teol., Würzburg Gerhards, Albert, dr. teol., Bochum Gerken, Alexander, OFM, Remagen Gerl-Falkovitz, Hanna-Barbara, dr.fil., München Gessel, Wilhelm, dr. teol., Augsburg Golbrunner, Joseph, dr.fil. és teol., Regensburg Greshake, Gisbert, dr. teol., Freiburg Griesl, Gottfried, dr. teol., Salzburg Grom, Bernhard, SJ, München Gross, Heinrich, dr. teol., Regensburg Gruber, Elmar, München Grün, Anselm, OSB, Münsterswarzach Gründel, Johannes, dr. teol., München -- H -- Haack, Friedrich Wilhelm, München Hager, Ludwig M., OFMConv Kaiserslautern, Hainz Joseph, dr. teol., Frankfurt Halkenhäuser, Johannes, dr. teol., Rödelsee Häring, Bernhard CSsR, Roma Hasskamp, Reinhold, OFM, Münster Hauser, Teresia, Germering Häussling, Angelus A., OSB, Benediktbeuern Heer, Joseph, MCCJ, Suttgart-Sillenbuch Heimler, Adolf SDB, Benediktbeuern Heinz, Andreas, dr. teol., Trier Heitger, Marian, dr.fil., Wien Hemmerle, Klaus, aacheni püspök, Freiburgi tb. prof. Herbstrith, Waltraud, OCD, Tübingen Hinricher, Gemma, OCD, Berlin Hintersberger, Benedikta, OP, Augsburg Hossfeld, Frank-Lothar, dr. teol., Bonn Hugoth, Matthias, Freiburg i.Br. -- I -- Imhof, Paul SJ, München -- J -- Jilek, August, dr. teol., Mainz Jockwig, Klemens, CSsR, Hennef Johna, Franz, Freiburg i.Br. Jungclaussen, Emmanuel, OSB, Niederaltaich -- K -- Kammermeier, Willibald, Regensburg Kämpchen, Martin, dr.fil., Santiniketan, India Karrer, Leo, dr. teol., Fribourg Kaufmann, Ludwig, SJ, Zürich Kehl, Medard, SJ, St. Georgen, Frankfurt Keller, Albert, SJ, München Kertelge, Karl, dr. teol., Münster Kirchgessner, Berhard, Passau Kleber, Karl-Heinz, dr. teol., Passau Klein, Heribert, dr.fil., Idstein Knoch, Otto Bernhard, dr. teol., Passau Kopp, Martin, dr. teol., Wädenswil, Svájc Korff, Wilhelm, dr. teol., München Körner, Reinhard, OCD, Birkenwerder Köster, Heinrich, dr. teol., Vallendar Kotulla, M. Mechtild SSpSdAP, Bad Driburg Krause, Ursula, SSpSdAP, Bad Driburg Kuhn, Peter, dr.fil. és teol., Eichstätt Kühn, Rolf, dr.fil., Singen Kurz, Paul Konrad, dr.fil., Gauting-Buchendorf -- L -- Labmert, Bernhard M. OSB, Scheyern Lang, Justin, OFM, Fulda Lang, Odo, OSB, Einsiedeln Lange, Günther, dr. teol., Bochum Langendörfer, Hans SJ, Bonn Läpple, Alfred, dr. teol., Salzburg Laube, Johannes, dr.fil., Fulda Laun, Andreas SDB, Heiligenkreuz Lay, Rupert, SJ, Sankt Georgen, Frankfurt Lechner, Odilo OSB, München Lehmann, Karl, mainzi püspök, tb. mainzi prof. Lehmann, Leonhard OFMCap, Werne Lies, Lothar SJ, Innsbruck Link, Georg, dr. teol., Köln Lippert, Peter, CSsR, Hennef Lorenz, Erika, dr.fil., Hamburg Lotz, Johannes B., SJ, München -- M -- Maas-Ewerd, Theodor, dr. teol., Eichstätt Mattes, Anton OSFS, Eichstätt Menke, Karl-Heinz, dr. teol., Freiburg i.Br. Mieth, Dietmar, dr. teol., Tübingen Miller, Gabriele, dr. teol., Rottenburg Moltmann, Jürgen, dr. teol., Tübingen Motté, Magda, dr.fil., Aachen Mühlen, Heribert, dr.fil. és teol., Paderborn Müller, Franz, OP, Fribourg Müller, Gerhard Ludwig, dr. teol., München Müller, Wunibald, dr. teol., Gundelfingen Mussner, Franz, dr. teol., Regensburg -- N -- Nastainczyk, Wolfgang, dr. teol., Regensburg Nestle, Dieter, dr. teol., Karlsruhe Neyer, M. Amata OCD, Köln Nützel, Johannes M. OCarm, Münster -- O -- Ohler, Annemarie, dr. teol., Horben Ortner, Reinhold, dr.fil., Bamberg Ortner, Ulrich J., Bamberg Ott, Elisabeth, dr.fil., Neresheim -- P -- Pesch, Otto Hermann, dr. teol., Hamburg Pfammatter, Joseph, dr. teol., Chur Pollack, Gertrud, dr.fil., Stuttgart -- R -- Reidel, Meinrada, IBMV, München Reinhardt, Heinrich, dr. teol., Freising Reisinger, Ferdinand, dr.fil., Linz Richter, Klemens, dr. teol., Münster Reilinger, Helmut, dr. teol., Freiburg Rintelen, Jürgen, Lochham Rotter, Hans, SJ, Innsbruck Rotzetter, Anton, OFMCap, Altdorf, Svájc Rudolph, Ebermut, dr.fil. és teol., Rain Ruh, Ulrich, dr. teol., Freiburg i.Br. -- S -- Sauser, Eckkart, dr.fil. és teol., Trier Schäfer, Philipp, dr. teol., Passau Schaller, Hans SJ, Hochwald, Svájc Schalück, Hermann OFM, Róma Schellenberger, Bernardin OCSO, Mariawald Scherer, Bruno Stephan OSB, Beinwill, Svájc Scherer, Georg, dr.fil., Essen Scherschel, Rainer, dr. teol., Trier Schilling, Hans, dr.fil., München Schilson, Arno, dr. teol., Mainz Schipperges, Heinrich, dr. fil. és med., Heidelberg Schlageter, Johannes Karl, OFM, Freiburg Schlemmer, Karl, dr. teol., Passau Schmälzle, Udo, OFM, Münster Schmeisser, Martin, March-Buchheim Schnegg, Matthias, Frechen Schneider, Michael, SJ, Frankfurt Schönborn, Christoph, OP, Fribourg Schulz, Ehrenfried, dr. teol., Passau Schumacher, Ferdinand, dr. teol.,Ostbevern Schütz, Christian, OSB, schweiklbergi apát, Schwankl, Otto, dr. teol., Passau Schwermer, Joseph, dr.fil., Paderborn Seeber, David, dr.fil., Freiburg i.Br. Seibel, Vitus, SJ, München Seigfried, Adam, dr.fil., Regensburg Severus, Emmanuel von, OSB, Maria Laach Singer, Johannes, dr. teol., Linz Sölle, Dorothee, dr.fil., New York Soete, Annette, dr. teol., Bonn Spaemann, Heinrich, Überlingen Spiecker, Kyrilla, OSB, Beverungen Splett, Jörg, dr.fil., Sankt Georgen, Frankfurt Stachel, Günther, dr.fil., Mainz Steggink, Otger, OCarm, Nijmegen Stierli, Joseph, SJ, Edlibach, Svájc Stoeckle, Bernhard, OSB, Freiburg Struppe, Ursula, dr. teol., Wien Sudbrack, Joseph SJ, München Suttner, Ernst Christoph, dr. teol., Wien -- T -- Thiede, Werner, Regensburg Thiel, Winfried, dr. teol., Marburg Tigges, Marianne, dr.fil., Bonn Trilling, Wolfgang, dr. teol., Lipcse Türks, Paul, dr. teol., Aachen Tzscheetzsch, Werner, dr. teol., Freiburg -- V -- Vetter, Dieter, dr. teol., Bochum Vorglimler, Herbert, dr. teol., Münster -- W -- Wagner, Harald, dr. teol., Fulda Waldenfels, Hans, SJ, Bonn Wallhof, Hans, SAC, Limburg Walter, Silja OSB, Unterengstringen, Svájc Weber, Joseph, SDB, Benediktbeuern Weger, Karl-Heniz, SJ, München Weigner, Gladys, Zürich Weinz, Hans-Jakob, Overath-Marialinden Weismayer, Joseph, dr. teol., Wien Weiss, Bardo, dr. teol., Mainz Wiederkehr, Dietrich, OFMCap, Luzern Windisch, Hubert, dr. teol., Regensburg Winkler, Gerhard, OCist, Salzburg Wisse, Stephan, OFMCap, Münster -- Z -- Zauner, Wilhelm, dr. teol., Linz Zerfass, Rolf, dr. teol., Würzburg Zulehner, Paul, dr.fil. és teol., Wien ======================================================================== Címszavak -- A -- Ábrahám afrikai lelkiség Ágoston, Szt püspök és egyháztanító agresszió áhítatos tisztelet alázat áldás áldozat állhatatosság álom alternatív élet angyal anya, anyaság apát apátia apostolság ars moriendi, 'a meghalás művészete' aszkézis ateizmus Athosz atya, atyaság azonosság -- B -- barátság barátságosság bátorság bázisközösségek beavatás, müsztagógia becsületesség, tisztesség befogadás, nyíltság béke belátás Benedek, Nursiai Szt bérmálás Bernát, Clairvaux-i Szt beszéd beszéd-elmélkedés betegség beteljesedés betű, betűszimbolika biblikus elmélkedés biblikus lelkiség bíráskodás, ítélkezés birtok, birtoklás bizalom boldogság Bonhoeffer, Dietrich Bosco Szent János --> János, Bosco, Szt böjt, böjtölés bölcsesség bölcsességtanok búcsú búcsújárás buzdítás, bátorítás bűn, tagadás -- C -- Camara, Don Helder caritas --> karitász cinizmus communio csoda csodálkozás -- D -- Day, Dorothy Delp, Alfred SJ démonok, ördögűzés devotio moderna dialógus, párbeszéd, lelki beszélgetés diszkréció dogma Domonkos, Szt döntés -- E -- éberség, virrasztás Eckhart Mester École Française, 'francia iskola' ég, menny, mennyország egészség egzisztencia --> létezés egzisztencia-elmélkedés Egyház, egyházkép egyházi év egyházközség egység egyszerűség együttérzés eksztázis, elragadtatás elbeszélés élet, életkor, életválságok élet dele elidegenedés ellenállás elmélet és gyakorlat elmélkedés elmélyülés ember, emberré válás emberi méltóság --> megbecsülés emlékezet ének, dal engedelmesség épületes erények érettség, érés érosz erôszak, erôszakmentesség érték, értékek értelem érzékek érzelem eszkatalógia --> végsô dolgok étosz Eucharisztia evangélikus lelkiség evangélium evangéliumi tanácsok/prófétai életstílus ezoterika, önmegváltás -- F -- fájdalom fanatizmus fatalizmus, 'sorshit' fejlôdés félelem felelôsség fény, világosság Ferenc, Assisi Szt Ferenc, Szalézi Szt férfi fogadalom fogyasztás forrás, lelki élet forrása Foucauld, Charles de fölébresztés fölemelkedés fölszabadítás föltámadás francia iskola --> École Française Franciska Johanna, Chantal Szt Fülöp, Néri Szt -- G -- gnózis gond, gondoskodás gondolatok gondolkodás, reflexio gondviselés --> isteni gondviselés Groote, Geert Guardini, Romano gyöngédség, szelídség gyógyítás/gyógyítani gyónás -- H -- hagyomány hála, köszönet haladás halál, meghalni hallás, hallani hallgatás, csend Hammarskjöld, Dag hangulat, hangulatok harag haszidizmus hatalom határ haza, hazátlanság házasság és család hazugság hegyi beszéd, nyolc boldogság helytállás hészükiazmus hétköznap Hildegárd, Bingeni, Szt hit, hitbizonyosság hitetlenség hitvallás --> megvallás hívás, hivatás, meghívás hivatal humanitás, emberiesség húsvét hűség -- I -- idô ifjúkori lelkiség ifjúvallások igazság igazságosság igénytelenség ígéret Ignác, Loyolai Szt ikebana ikonok imádás imádkozó testtartás imádság inkarnáció indiai lelkiség indifferencia --> közömbösség individuáció, egyedivé válás ínség, szükség integráció, beépülés interpretáció intézmény intuició irgalmasság Isten, istenkérdés Isten akarata istendicséret Isten dicsôsége istenélmény, istenismeret istenfélelem istengyermekség Isten Igéje, Isten szava isteni gondviselés istenismeret --> istenélmény Isten jelenléte istenkeresés, Istentôl elhagyottság istenképiség, istenhasonlóság istennéválás, theózisz Istenre hagyatkozás, ráhagyatkozás Isten távolléte Isten uralma ítélet ízlelés, ízlés -- J -- jámborság János, Bosco, Szt János, Keresztes Szt, Juan de la Cruz János, Vianney Szt János, XXIII., pápa játék, játszani jegyesszimbolika Jézus-imádság Jézus Krisztus Jézus Szíve tisztelet jóga jóság jövô -- K -- kapcsolat karitász karizma, karizmatikus karizmatikus megújulás --> pünkösdi mozgalom Kármel Katalin, Sziénai Szt katolikus egyesületek kedély kegyelem keleti elmélkedés képelmélkedés képzés/nevelés kereszt keresztény lelkiség keresztény lelkiség története Keresztes Szent János --> János, Keresztes, Szt kereszt misztériuma keresztmisztika keresztség, keresztségi tudat keresztút kérô, közbenjáró ima kételkedés kiengesztelôdés, megbocsátás kilenced, novéna King, Martin Luther kinyilatkoztatás, kinyilatkoztatni kísértés kívánság, konkupiszcencia kivonulás, exodus klauzúra/kolostor Kolbe, Szt Maximilian konfliktus költemény-elmélkedés könnyek környezet --> teremtés követelmény közömbösség közösség krisztuskapcsolat, krisztusjámborság, krisztusmisztika, Krisztus --> Jézus Krisztus Krisztus követése kritika krízis, válság kultusz/istentisztelet külsô/belsô -- L -- laikus lakoma lárma látás-hit látomás lélek Lélek gyümölcsei lelkek megkülönböztetése lelki beszámoló lelkigyakorlat lelkiismeret lelki közösségek, mozgalmak lelki olvasmány --> olvasás lelkipásztorkodás lelkiség --> keresztény lelkiség lelki szentírásolvasás lelkivezetés lelki zavarok lemondás lét létezés, egzisztencia liturgia liturgikus lelkiség liturgikus mozgalom lustaság, tunyaság -- M -- magábaszállás magány, egyedüllét magányosság manipuláció mantra Mária, Boldogságos Szűz Mária --> Ward, Mária máriajelenések Mária-tisztelet második megtérés média, hírközlô eszközök meditáció, elmélkedés megbecsülés, emberi méltóság megértés meghívás --> hívás megigazulás megismerés megtérés, bűnbánat megújulás a Szentlélekbôl megvallás, hitvallás megváltás megvilágosodás, illumináció menekülés mennyország --> ég mértékletesség Merton, Thomas metafora-elmélkedés Miatyánk milícia/harc misszió misztérium misztika misztikus halál motívum, motiválás mozgalom --> liturgikus mozgalom, lelki közösségek mulandóság múlt munka müsztagógia --> beavatás művészet --> vallásos művészet -- N -- nagykorúság Naphimnusz német misztika nemiség népi vallásosság név nevelés --> képzés nevetés, humor New Age Newman, John Henry nô növekedés nyelv, beszéd nyelveken szólás nyíltság --> befogadás nyolc boldogság --> hegyi beszéd nyomor nyugalom -- O -- okkultizmus okosság olvasás, lelki olvasmány ortodox lelkiség Ószövetség ökumenikus lelkiség öltözködés, ruha önismeret, önelfogadás önmegtagadás önmegvalósítás önmegváltás --> ezoterika öregség, megöregedés örökimádás örökkévalóság, örök élet örökség, hagyomány öröm ôrültség, vallási téboly ösztön -- P -- Pál apostol pap papi közösségek papi lelkiség Paradicsom parancs, törvény parapszichológia parúzia Pascal, Blaise péntek pihenés, szabadidô pillanat pneumatológia, szentlélektan pokol politikai tevékenység pótvallások, valláspótlékok prédikáció, igehirdetés próba próféta, prófétaság pszichológia, pszichoterápia puszta, sivatag pünkösd pünkösdi mozgalom, karizmatikus megújulás -- R -- Rahner, Karl SJ régi/új regula, szabály reinkarnáció rejtettség remény remete, remeteség rend, fegyelem részesedés, participáció rezignáció/kétségbeesés rigorizmus Romero y Galdamez, Oscar Arnulfo rossz rózsafűzér rumináció, újra megrágás -- S -- semmi --> tagadás siralom sóhajtozás sötét éjszaka spiritualitás --> keresztény lelkiség stigma stúdium --> tanulmány sugalmazás, inspiráció Suso, Heinrich Seuse -- SZ -- szabadság szakrális/profán számok, számszimbolika szegénység szekularizáció/szekularizmus személy szemérem szemlélôdés szent szentek tisztelete szentelmények Szentháromság szentírásolvasás --> lelki szentírásolvasás Szentlélek szentlélektan --> pneumatológia szentség szenvedély szenvedés (és Isten) szenvedésmisztika szeretet szerzetes, szerzetesség szerzetesi spiritualitás szimbólum, jel szimpátia, rokonszenv szív szív imádsága szívtisztaság szociális tevékenység szó/ige szokás szolgálat szolidaritás szomorúság szorongatás szüzesség -- T -- tagadás, semmi Taizé találkozás Tamás, Aquinói Szt Tamás, Morus, Szt tánc tanulmány, stúdium tanúság, tanúságtétel tapasztalat távolkeleti lelkiség technika tehetetlenség Teilhard de Chardin, Pierre tekintély, hatalom teológia tér, hely teremtés, környezet teremtmény Teréz, Avilai Szt Teréz, Lisieux-i Szt Teréz anya, Kalkuttai természet, természettudomány természet-elmélkedés test testvériesség tevékenység, cselekvés tevékenység/szemlélôdés tisztaság tisztelet tízparancsolat tolerancia tökéletesség történetiség törvény --> parancs transzcendencia transzcendentális elmélkedés tudás, tudomány tudomány --> tudás tudattalan türelem -- U -- Újszövetség unalom Úr angyala, Angelus Úrnap út üdvösség üdvtörténet ünnep -- V -- vágyódás vallás vallásos művészet várakozás, elvárás város vasárnap végesség végsô dolgok (eszkata) vendégbarátság vidámság vigasztalás világ világi intézmények Vince, Páli Szt Ward, Mária -- Z -- zarándok, zarándoklás, peregrináció zen zene zene-elmélkedés zsidó lelkiség zsidóság zsolozsma Zsoltárok könyve ======================================================================== Ábrahám Ábrahám a Kr.e. 2. évezred egyik semita törzsének feje. Az Ószövetség Izrael és a zsidóság ôsatyját, az Újszövetség más síkon a keresztény közösség ôsét látja benne. A Koránban is szerepel ,,Ábrahám gyökere'', amibôl az arab muszlimok sarjadnak. Ábrahámnak példa értéke van három világvallásban (a zsidó, a keresztény és a mohamedán). 1. Az Ószövetség beszámolói Ábrahám személyének különbözô idôkbôl származó, lényeges tulajdonságait mondják el. A legfontosabb adatok a Ter 12-25. fejezetekben találhatók. Isten szuverén módon választotta ki családjából és felszólította, hogy hagyja el rokonságát és költözzön idegen földre. Keleten, ahol az egyén joga és védelme a helyhezkötöttségtôl és a törzshöz tartozástól függött, ez súlyos kérés volt. Minden emberi biztonság feladását és a teljes Istenre hagyatkozást jelentette. Ábrahám követte az isteni utasítást, ezért nagy ígéretet kap: utódai hatalmas néppé lesznek és ez a nép közvetíti Isten áldását a világ minden népének. Nem sokkal késôbbi ígéret, hogy utódaié lesz a föld, ahol most idegenként él. A három ígéret jelzi Ábrahám útját: néppé lesz, birtokba veszi a földet és áldást közvetít. A Ter 12,1-3-ban Isten parancsának engedelmeskedô Ábrahám éles ellentéte a 12,10-20 Ábrahámja. Itt a félénken tervezgetô, a méltatlan ígérethordozó ember mutatkozik be, aki az életét féltve a testvérének mondja feleségét, Sárát, sôt eladja a fáraó háremébe és ezzel veszélyezteti a tôle származó nagy nép ígéretét. Isten azonban -- választottjának kudarca ellenére -- kitart mellette és az Ábrahám okozta bajt személyes beavatkozással oldja meg. A Ter 18-ban Ábrahám példás, imádságos közbenjáró. A fejezet elôször nagylelkű vendégbarátságát mondja el, amivel a három idegen férfit fogadja, ezért kapja az ismételt ígéretet, hogy fia születik. Ezután kérleli Istent Szodoma sorsa miatt. Közbenjárásának tanulsága, hogy Istennél kevesek ártatlansága fölülmúlja sokak bűnét. Ábrahám engedelmességét és istenfélelmét a Ter 22. határesetben mutatja be. Isten azt kívánja tôle, hogy áldozza fel egyetlen fiát, az ígéret örökösét. Úgy látszik, Isten visszavonja az ígéretet és Ábrahámot a kilátástalanság sötétjébe taszítja. Ám ô vonakodás nélkül engedelmeskedik az érthetetlen-kegyetlen parancsnak és ezzel bizonyítja, hogy határtalanul bízik Istenben. Miután kiállta az engedelmesség próbáját, Isten megmutatja, hogy ígéreteihez hű marad, megakadályozza az áldozatot és megerôsítve megújítja ígéretét. Ábrahám és Isten kapcsolata a legkifejezôbben a Ter 15,1-6-ban mutatkozik meg. Isten a gyermektelen, kételkedôen lemondó Ábrahámmal találkozik a testi utód és végül megszámlálhatatlan utód ígéretében. Ábrahám hisz Istennek, vagyis teljesen az ígéretre hagyatkozik, bízik a tervében és magatartását az Isten által megnyitott jövôre irányítja (Ter 15,6; vö. Róm 4,3.9; Gal 3,6; Jak 2,23). 2. Az Újszövetség több helye hivatkozik Ábrahámra, a zsidók ôsatyjára. De Keresztelô Szent János prédikációja szerint az Abrahámtól származás nem mentesít a bűnbánattól (Mt 3,9; Lk 3,8). A zsidók Jézus halálának elhatározásával elszakadnak atyjuktól, Ábrahámtól, aki ilyen bűnt sohasem követett el (Jn 8,31-36; 39-40). Ábrahám jelentôségét a keresztény közösségben Pál apostol gondolta végig a legmélyebben. Abban száll vitába a zsidókkal, hogy testi születésük nem jelenti egyúttal az Ábrahám-gyermekséget (Róm 9,1) és ezt a méltóságot a keresztény hívôknek adja (Gal 3,6-29). Eszerint Ábrahám a hit példaképe. E példaképe Jézus Krisztusban teljesedik be és az Ábrahámnak megígért áldást Krisztustól nyerik a világ pogány népei. Winfried Thiel --> ígéret, Ószövetség, próféta, Újszövetség, üdvtörténet ======================================================================== afrikai lelkiség A nyelvek és kultúrák, törzsek és államok sokasága miatt csak óvatosan beszélhetünk Afrikáról és afrikai lelkiségrôl. A muszlim lelkiséget most kizárjuk, jóllehet Afrika egészében az iszlám a legerôsebb vallási közösség, mégsem sajátosan afrikai. A fehér gyarmatosítók és misszionáriusok az afrikaiakat sokáig vadaknak, bálványimádóknak, hitetleneknek nevezték. Afrika a fetisizmus és a pogányság klasszikus földjének számított. Az afrikai kultúrákat, s velük együtt az afrikai lelkiséget is nagyjából három csoportra lehet osztani: a) Az alacsony növésű pigmeusok, kiknek maradvány csoportjai a legprimitívebb módon élnek, szétszórtan az ôserdôkben, vidám emberek s könnyen megnyílnak. Kifejezett formában él bennük a legfôbb Lénybe vetett hit, aki iránt a kezdetben elkövetett bűn ellenére teljes bizalommal vannak: ,,Mi már nem félünk, ó te Erôs; mi nem éhezünk már többé, ó te Erôs, azt mondjuk neked, ó te Erôs: ez jó.'' b) A nagynövésű nomád pásztornépek még kifejezettebben hisznek egy fôistenben, aki életük és öntudatuk meghatározója. Intelligensek, büszkék, uralkodói képességeik vannak, s a földművelôk fölötti uralkodásukat (akiket politeistáknak, sokistenhívôknek tartanak) Istenre vezetik vissza. Wilhelm Schmidt negyven évvel ezelôtt hívta föl a figyelmet ezeknek az afrikai pásztornépeknek a zsoltárokhoz hasonló szép imádságaira. c) A földművelô afrikai népek összefoglaló világképét elsôként P. Tempels ismertette meg, s e világképet az életerô eszméje uralja. Szerintük a teremtô Istentôl (a teremtés-mítosz mind a három csoportban ismert) áradt át az életerô az ôsszülôkre, s azóta nemzedékrôl nemzedékre száll tovább. Ez magyarázza meg az afrikaiak erôs közösségi érzését. Jó az, ami erôsíti az életerôt, ami csökkenti, az rossz. Nagy jelentôsége van az átmenet-szertartásoknak, melyekben születéskor, házasságkötéskor, halál esetén, vetéskor és aratáskor az ôsöket hívják segítségül, olykor áldozatot is bemutatnak nekik, de világosan tudják, hogy az ôsök nem istenek, hanem csak közvetítôk Isten felé. Az afrikaiak vallásossága kevésbé befelé fordult, meditatív, mint az ázsiaiaké, de vidámabb, énekes-táncos, közösségi, spontán. Mély hitkészségük kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység ebben a században oly nagy visszhangra talált egész Afrikában, s hogy a keresztény ünnepeket oly kitörô spontaneitással és életörömmel ülik meg (elég a zairi liturgiára gondolnunk). Korábban az afrikaiak törzsi közösségekben éltek, a nemzeti közösségek most kezdenek alakulni. A korrupció elleni harcnak, az ország építésében való felelôs részvételnek -- mint Isten üdvözítô tervével való együttműködés -- most kell örökségként átkerülnie a hagyományos lelkiségbôl a maiba. Walbert Bühlmann --> misszió, vallás ======================================================================== Ágoston, Szt, püspök és egyháztanító A művelt Aurelius Augustinus (354-430) útja a kereszténységhez hosszú és nehéz volt. Több megtérés vezette oda, hogy elfogadja annak az Egyháznak a tekintélyét, amely fejéül a szenvedô, meghalt és feltámadt Jézus Krisztust ismeri el. Cicero Hortensius c. könyvének olvasása után abbahagyta a világ dicsôségének keresését és feltámadt lelkében a bölcsesség megtalálásának vágya. Az újplatonikusok megmutatták neki az ember belsejét, a lelket, az istenélmény helyét, végül Szent Pál adta a végleges biztonságot a figyelmeztetéssel: ,,Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust és ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,14). A megtért Ágoston megváltoztatta életét. A keresztséggel ahhoz fordult, akit gyermekkorában nagyon jámbor anyjánál látva megvetett: Isten teljes Igéjéhez, Jézus Krisztushoz, a hívôk közösségéhez és a szentségekhez. ,,Járj ennek az embernek nyomdokain és eljutsz Istenhez. Ezen az egy úton kívül ne keress másikat, hogy Istenhez juss. Ha ô maga nem lett volna úttá, mind eltévednénk. Nem azt mondom nektek: keressétek az utat. Az út maga jön hozzátok: kelj fel és járj... Ha az emberek rátalálnak erre az útra, és ezen maradnak, milyen biztonságban vannak! Nemcsak jól járnak, hanem el sem tévednek többé. Jobb sántikálva menni az úton, mint ruganyos léptekkel futni rajta kívül.'' (Sermo 141,4) -- Az érett Ágoston rövid, találó visszapillantása azt az embert mutatja, akit Jézus Krisztus Isten irgalmas szeretetével keresett és megtalált. Jézus Krisztus az Isten és emberek elôtt bűnös Ágostont szolgálatára hívta. Ezért az egyházatya leveleiben többször nevezi magát az Egyház alázatos feje, a minden hívôt megváltó Krisztus szolgájának. Ágoston lelkületének jellemzôje az erôs közösségi érzés és a közös élethez való ragaszkodás. Ezt az apostolok történetében látható jeruzsálemi közösség egységével indokolta, s ,,az egy szív egy lélek'' (ApCsel 4,32) eszmét a hippói kolostori közösségben megvalósította. ,,A testvériség kedvéért szegénységem társait kezdtem magam köré gyűjteni. Követôim lettek. Amint szerény vagyonomat a szegényekre fordítottam, úgy tettek azok is, akik velem akartak maradni, és így a közösség tulajdonából élhettünk, hogy mienk lehessen a nagy, a legértékesebb vagyon, maga az Isten.'' (Sermo 355) Ugyanebben a prédikációban hivatkozik a papi és püspöki hivatal ideáljára az ApCsel 4,32. alapján: ,,Így a papnak kettôs kötelessége van: hogy szentül éljen és papi kötelességét, hivatalát ellássa. Legfôképp a szentség illik hozzá. A lelki hatalmat Isten a nép érdekében helyezte a vállára.'' Ez inkább teher, mint méltóság. Ágoston a megtestesüléssel és a megváltással megalapozott eleven közösségben az Egyház és Krisztus közötti titokzatos egységben akart élni, ami a papjaival közösen folytatott életét kifelé és befelé meghatározta. A 85. zsoltárhoz fűzött magyarázatában kifejti, hogy az imádságot a teljes Krisztusnak, a fônek és a szívnek kell meghatároznia. Kell, ,,hogy saját testének egyetlen megváltója, a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia imádkozzék értünk, bennünk és mi hozzá imádkozzunk. Mint püspökünk imádkozik értünk, mint fô imádkozik bennünk, s mint Istenünkhöz imádkozunk hozzá. Tehát hozzá, általa és benne imádkozunk.'' A keresztény ember életében kell, hogy az imádságnak méltó helye legyen. Paulához írt levelében Ágoston az imádság lelkének ,,a szeretet hevét'' vagy az ember ,,állandó vágyakozását'' mondja Isten és az örök dolgok után. Ennek a vágyódásnak a keresztény hétköznapokban a külsô és belsô, egyéni és közös imádságban kell megmutatkoznia és erôsödnie. Az ember istenhasonlósága és az isteni életben részesülése teszi ezt lehetôvé. Ennek a részesedésnek ellenére is az emberi lélek teremtmény marad. Ágoston ragaszkodik az újplatonista megistenülés-tanhoz: ,,Isten képe a bensôben és nem a testben van... Ott, ahol az értelem -- ahol a lélek és az ész az igazságot keresi, ott, ahol reményünk és szeretetünk van, ott van Isten képe.'' (Zsolt 48,11. magyarázata) Wilhelm Gessel --> bölcsesség, igazság, imádság, istenélmény, istenképiség, kegyelem, közösség, lélek, részesedés, szegénység, út ======================================================================== agresszió Az agresszió olyan magatartás, amely ,,egy veszélyesnek minôsített tárgy vagy személy megsemmisítésére, illetve ellenállásának letörésére irányul'' (Brugger). Ha föltételezzük, hogy mindez szándékosan történik, akkor az agresszió fogalma rendkívül tág körűvé válik. Így érthetô, hogy a pszichológusok nem általában az agresszióról beszélnek, hanem ennek egy-egy részterületét elemzik. Amikor az agresszió szokássá (víciummá) válik, beszélünk agresszivitásról. Az agresszióval foglalkozó elméleteket három gyökérre vezethetjük vissza: 1. Az ösztönelméletet pszichoanalitikusok (Freud) s néhány jelentôs etológus (K. Lorenz) állította föl. Eszerint az agressziónak van egy testi tényezôje (ezt azonban mindeddig konkréten nem sikerült kimutatni) és egy sajátos mindig újra föltámadó energiája, mely olykor levezetést igényel (hidraulikus modell). A sok próbálkozás ellenére ezt a felfogást nem sikerült tapasztalatilag igazolni, de abban senki nem kételkedik, hogy az agressziónak biológiai, genetikai háttere is van. 2. A behaviorista (magatartástudományos) felfogás felé ver hidat az az elmélet, mely szerint az agresszió frusztráció (akadályoztatás) eredménye. Való igaz, hogy a rosszakaratú akadályozás az érintettben gyakran, de nem szükségszerűen agresszív reakciókat vált ki. Tanító teoretikusok figyeltek fel arra, hogy agresszív magatartásformákat ingerléssel és jutalmazással egyformán ki lehet alakítani. A legutóbbi években az utánzás mozzanatára terelôdött a figyelem. Az agresszivitás nemcsak egyes személyeknél alakulhat ki, hanem társadalmi szervezeteket is áthathat, melyek aztán ellenôrzik és állandósítják (szervezett erôszak). Egy-egy konkrét agresszív megnyilvánulás értékelése függ a társadalmi szabályoktól és a hatalmi viszonyoktól is. A szó eddig használt értelmében az agresszió még nem erkölcsi tett, s például a nemi élet szolgálatába állítható (Freud szerint); a rendelkezésre álló teljes tér kitöltését érheti el (K. Lorenz szerint); illetve védheti a megtámadott értékeket. Az agresszió ugyanis önmagában -- ahogy a latin ad-gredi, 'odalép'jelzi -- erkölcsileg még nem minôsíthetô. képessége azonban életfontosságú. Az ember feladata, hogy tudatosan jóra használja föl. Ezért a tagadása vagy elfojtása éppen oly hamis, mint az istenítése. Az agresszió nem azonos a Szentírás bűn fogalmával, de a szentágostoni bűnös vággyal sem. Az Ószövetségben a ,,szemet szemért'' elv a bosszúállásnak szabott határt. Az Újszövetség a megváltás és a megbocsátás örömhírével alapozta meg a bosszúállásról való lemondást és az ellenség-szeretetet. A történelem s az Egyház története is számtalan példát mutat az agresszióval kapcsolatos nehézségekre. A mai kor sajátos problémája az államok közötti agresszió. Josef Schwerner --> erôszak, kívánság, ösztön, pszichológia ======================================================================== áhítatos tisztelet A Fölséges elôtti meghatódott meghajlás. Több, mint borzongó érzés vagy lelkes csodálkozás (R. Otto). A lélekben egyszerre van jelen a vonzódás a szent felé és a visszariadás tôle. Így az áhítatos tisztelet kettôs magatartás: szeretô bizalom és alázatos félelem egyszerre. A tisztelet meg akar hajolni -- bár titokban -- a számára megtapasztalható és mindenben látható nagy és szent elôtt, mint a mélység elôtt (P. Tillich). Itt mindenekelôtt olyan magatartás, mely Istennel kapcsolatos, illetve mindennel, ami hozzá tartozik (pl. a tekintély). 1. A Szentírásban, az Ószövetségben tisztelettel teljes, áhítatos magatartás. Isten szentségénél és hatalmánál fogva tiszteletet parancsol (vö. Sir 43,29; Tób 12,6). Az ôt megilletô tiszteletet ráruházza azokra a helyekre, ahol jelen van, s ezek az imádság nagy helyei (vö. Ter 28,17; Zsolt 5,8). Az emberek közti kapcsolatban követelmény a szülôk és az öregek tisztelete (vö. Sir 3,1-6; Lev 19,3.32). Salamon bölcs ítélete tiszteletet vált ki (vö. 1Kir 3,28). Az Újszövetség tiszteletet kíván Isten (vö. Zsid 12,28) és a presbiterek iránt (vö. 1Tim 5,4). A Krisztus iránti közös tisztelet miatt kell a házastársaknak egymást tisztelniük (vö. Ef 5,21). 2. A tisztelet spirituális szempontjai a) A tisztelet három viszonylatban érvényesül: a fölöttünk, a mellettünk vagy az alattunk álló személyekkel vagy dolgokkal kapcsolatban. Tisztelet illeti az anyagvilág fölé állított embert, neki viszont az a feladata, hogy tiszteletben tartsa az alája rendelt világot és az egész teremtés elé kitűzött isteni célt. Ez a tisztelet nagyon idôszerű az ökológiai problémák miatt és elsôrendű spirituális jelentôsége van. b) Éppígy több szempontból feladat az ember számára a körülöttünk lévô világ tisztelete: az igazság és a béke, a természet megóvásáért folytatott tevékenykedés; a géntechnológia határainak elismerése; a meg nem született élet, betegek, fogyatékosok, hajléktalanok, rehabilitálandók és haldoklók tiszteletben tartása. A tisztelet azt parancsolja, hogy az emberrel és az élôlényekkel ne úgy bánjunk, mint az élettelen dolgokkal. c) A tisztelet nem sajátosan keresztény erény, de a keresztény hit az áhítatos tisztelet nélkül elképzelhetetlen. Sokszor panaszkodunk az ifjúság tiszteletlensége miatt, de érthetô, ha meggondoljuk a háborúk esztelen pusztításait, a gazdasági kizsákmányolást, a tudományban és technikában tapasztalt látszólagos totális uralmat a világ felett, az idôtlen értékek felelôtlen kritikáját vagy a felnôttek alaptalanul igényelt tekintélyét. d) A tisztelet testben is megmutatkozik: a testtartásról és a mozdulatokról is leolvasható. Minden kultúrának megvan a maga hagyományos jelrendszere a tisztelet kifejezésére. Ezek nem ismerése könnyen hamis ítéletekhez vezet. A civilizáció által még el nem rontott embereknél a testi formák hitelesek, ami annyit jelent, hogy a magatartásuk és kifejezésük megfelel érzelmeiknek. Stephan Wisse --> alázat, csodálkozás, imádkozó testtartás, misztérium, tekintély, teremtés ======================================================================== alázat A hívô ember számára nagyon fontos és szükséges magatartás. Annyira, hogy az alázat nem csupán egy az erények között, hanem az ember alapmagatartása Istenhez fűzôdô kapcsolatában és az emberi együttélésben. Avilai Szent Teréz, az imádság nagy mesternôje szerint az alázat ,,élet az igazságban'', és ez alatt nem csupán a becsületes és igazságos életet érti, nem csupán azt mondja, hogy ne hazudjunk. Az ember egzisztenciális igazsága az, hogy a földbôl teremtett lény, amibôl következik mulandósága, mindenfajta korlátozottsága, relativitása; ugyanakkor Isten teremtménye is, és ebbôl következik méltósága, egyszerisége és minden reménye. Az ember mint a földbôl alkotott lény, végeredményben semmi, de mert Isten teremtette, nyitott számára a végtelenség és az Isten tökéletessége. Az alázat (latinul humilitas) végeredményben nem más, mint a tény szerint élni, hogy Isten a földbôl (latinul humus) alkotta az embert. Érthetôen nem nehéz tehát eljutni erre a magatartásra annak az embernek, aki megtapasztalja vagy meggondolja, hogy útban van a Mindenható felé akár egyedül, akár a közösség tagjaként. Annak nehéz az alázat, aki azt gondolja, hogy a jámborság elsôsorban vallási kötelezettségek teljesítése és jámbor cselekedetek végzése. Az ilyen nem igazán alázatos, mert életének megváltozását önmagától és a teljesítményétôl várja. Így fordulhat elô, hogy valaki kifelé jámboran él anélkül, hogy személyes kapcsolata lenne Istennel: egzisztenciális hamisságban él, amit úgy is mondhatunk, hogy nem alázatos. Errôl beszél Avilai Szent Teréz. Megtérése elôtti, ,,bűnös'' élete legnagyobb hibájának a ,,hamis alázatot'' mondja, míg megtérésének történetében nem hagy kétséget afelôl, hogy megváltozása Isten ajándéka volt (Életrajz 7,9). Alázatosnak lenni tehát annyit jelent, mint önmagamat fény és árnyoldalaimmal együtt elfogadni, és a valóságosnál nem jobbnak tartani, azaz -- még ha jószándékúan is -- nem illúziókban élni. Ez az illúzió a leggyakoribb forrása az ellentéteknek, konfliktusoknak. A gátlásosság, amivel az ember azt gondolja, hogy valamit nem tud megtenni vagy inkább nem akar megpróbálni sem, nem alázatosság, hanem legföljebb megalázkodás, de ez a megalázkodás a legritkább esetben erényes. Olyannak elfogadni magam, amilyen vagyok, nem lehetséges igazi alázat, vagyis személyes, Istenbe vetett bizalom nélkül. Az igazi alázat a szeretô Istenbe -- aki engem olyannak fogad el, amilyen vagyok -- vetett bizalom és nem az, hogy állandóan újabb áldozatokat hozok vagy mindig többet teljesítek. A jámborság ilyen fajtája inkább aggályossághoz és neurotikus magatartáshoz vezet. Ennek ellenszere a meggyôzôdés, hogy szeretnek és szeretettel elfogadnak. Aki igazán alázatos, az tudja, hogy erényei és képességei nem önmagától, hanem Istentôl valók, Isten viszont ajándékként szeret és nem a teljesítményért. Ezáltal szabadul az ember az erôszakosság minden fajtájától és mások lekicsinylésétôl, s szolgál a szeretô és szeretett Istennek. Ha az alázatosság az ember alapmagatartása Isten és az emberek iránti kapcsolatában, akkor a jámborság nem valami különleges, a mindennapi élettôl idegen magatartás, hanem elsôsorban az ember egzisztenciális igazságának megfelelô élet. Ulrich Dobhan --> erények, igénytelenség, kegyelem, mulandóság, önmegtagadás ======================================================================== áldás 1. A biblikus hitet erôsen jellemzi az a meggyôzôdés, hogy a teremtett világ és benne minden élet Isten akaratából való és ezért Istentôl megáldott (vö. Ter 1,4.10.18.21.25.28.31; 1Tesz 4,4). A hívô ember egész életét ennek megfelelôen fogadja el és értelmezi. Pl. nem étkezik imádság nélkül, áldást kér a lakomához, köszönetet mond és hálát ad érte Istennek. Más szóval az evés, ivás és az életnek ehhez hasonló dolgai a hívô ember számára a gondviselô Isten állandó hűségének megnyilvánulása. Ezért fordul az ember a maga részérôl áldással a Teremtôhöz, vagyis dicséri, magasztalja és hálát ad neki. Ez az istenkép és az ezen alapuló világnézet -- aminek következtében a hívô tudja, hogy a teremtô Isten tartja életben és áldja meg élete folyamán -- jellemzi az Újszövetséget is; a Názáreti Jézus ebben a lelkiségben él és ezt teszi tanítása tárgyává (Mk 7,14; 11,23; Mt 6,25; 10,28; Jn 11,40; 16,23; vö. Ef 5,19; Fil 4,6; Kol 3,16; 1Jn 5,14). 2. A források bizonyítják, hogy a fent említett lelkület (az áldás dicsôítô jellege) az ôsegyház után még sokáig jellemzi a keresztényeket és közösségüket. Csak lassanként, nem utolsósorban Germánia misszionálása következtében kezdôdött el az a középkorig tartó folyamat, melynek során az átalakult istenképnek megfelelôen az imádság dicsérô jellege háttérbe szorult és a kérés került elôtérbe. A pogányságból megtért, a természetben és annak erôiben démonokat látó szemlélet megváltoztatta a teremtett valósághoz való viszonyulást és az áldásokat exorcista elemekkel formálta át. Ez oda vezetett, hogy az áldások majdnem kizárólag Isten segítségét kérik és alig-alig hirdetik és magasztalják az életet fenntartó Isten hűségét; e beszűkülést máig sem sikerült megszüntetni. 3. Az ôskeresztény lelkiség megújításával a mai keresztény is felfedezheti a maga és a teremtés életében Isten hűségét és áldásos működését -- az egyszerű Hála Istennek! röpimától az ünnepélyes hálaadó közösségi istentiszteletig hirdetheti Isten dicsôségét. Az ilyen biblikus hiten alapuló világnézet napjaink kultúr- és természet- pesszimista irányzatát helyreigazíthatja: nem hagyja figyelmen kívül a teremtett lét veszélyeztetettségét, de tudja, hogy Isten feltétlenül hűséges teremtményeinek életéhez. August Jilek --> hűség, imádság, istendicséret, szentelmények, teremtés, teremtmény ======================================================================== áldozat Vallástörténeti szempontból az áldozat-bemutatás központi, többnyire kultikus cselekmény, amiben az ember Istennek ad valamit a magáéból. Kifejezhet tiszteletet és hálát, kérhet segítséget, meghallgatást, áldást, vagy engesztelô szándékkal bűnbocsánatra törekedhet. A keresztény hit csak Jézus Krisztus egyetlen áldozatát ismeri el, amivel a keresztfán egyszer s mindenkorra föláldozta magát Istennek a bűnök bocsánatára (vö. Zsid 7,27; Ef 5,2; Mk 14,24). Krisztus egyetlen keresztáldozatával nemcsak a korábbi (pogány és zsidó) áldozatok szűntek meg véglegesen, hanem az áldozat fogalma és formája is alapvetôen megváltozott. 1. Krisztus megváltó művével kapcsolatban már csak átvitt értelemben lehet szó áldozatról. A szentírási utalások ugyan az ószövetségi áldozat-elképzelésre hivatkoznak (pl. a pászka-motívum, 1Kor 5,7; 1Pét 1,19; szövetségi áldozat: Mt 26,28; Mk 14,24; egészen elégô áldozat: Ef 5,2), de fölülmúlják ezeket az elôzményeket azáltal, hogy határozottan hangsúlyozzák Jézus áldozatának összehasonlíthatatlan és egyedülálló voltát. Isten maga cselekedett Jézus halálában: véget vetett minden áldozatnak azáltal, hogy az ember ellenszegülését -- mely az ember által keresztre szegezett Fiában teljesedett be -- megfordította és Fia halálát elfogadta az emberért engesztelô áldozatul. Amit Krisztus áldozata elôtt és mind a mai napig keresztények és nem keresztények a számtalanszor ismételt áldozattal el akarnak érni, az Krisztus üdvözítô cselekményében -- a végérvényes (Zsid 9,12; 10,10) és Istennek tetszô áldozatban (Ef 5,2) -- már megvalósult: Isten megbocsátása és szeretete. Az áldozat fogalmának új, krisztologikus értelmezéséhez (amit fôleg a Zsidókhoz írt levél fejt ki) kapcsolódik a teljes, inkább személyesen önkéntes, mint tárgyi áldozat eszméje (Zsid 10,5-10), amely szerint Jézus önkéntes áldozata is a szeretet kifejezése (Ef 5,2). Ezen az alapon a kultikus áldozati cselekményben Isten felé kifejezôdô emberi magatartás más értelmet kap. Az áldozat feltétele az ember föltétlen, teljes készsége, hogy hétköznapi életének minden területét istenszolgálatnak tekintse (vö. Róm 12,1; Fil 2,17; 1Pét 2,5.9). A Krisztust követô keresztény élet központja így lesz ugyanaz a szeretettel teljes fölajánlás, amellyel Jézus ajánlotta föl életét Atyjának. Ezért nevezik az istendicséretet (Zsid 13,15) és a felebaráti szeretetet (Fil 4,18; Zsid 13,16) kifejezetten áldozatnak; a korábbi áldozatok helyébe a hit engedelmessége (vö. Róm 3,21-31) és Isten akaratának maradéktalan teljesítése (vö. Zsid 13,21; 10,9) lép. 2. A tényleges hitélet és az egyéni, személyes jámborság szempontjából hármas jelentôsége van az áldozat gondolatának: a) Az áldozat helyes értelmezése a megigazulás hitének próbaköve. A teljesítményre épülô megigazulás új kísértésével szemben a keresztény hitnek határozottan kell ragaszkodnia ahhoz, hogy Isten szeretetét és irgalmát nem bizonyos áldozatokkal lehet vagy kell kiérdemelni; ezeknek értéke nem az emberi teljesítményekbôl való, hanem Jézus megváltó művének mérték nélküli, túláradó kegyelmébôl és szeretetébôl. A keresztény jámborság és istentisztelet éltetôje a hála és magasztalás a meg nem érdemelt kegyelemért; a liturgia nem archaikus áldozati rítusok ostoba szellemét sugározza és nem próbálja mágikusan befolyásolni Istent, hanem a hívô engedelmességet és istengyermeki szabadságot tükrözi. b) Mivel a kegyelmet Isten elôtt csak a Krisztus áldozatában részesülve találhatja meg az ember, ezért a keresztény élet hit és sorsközösség Jézus Krisztussal. Krisztus áldozatában háromféleképpen lehet részesedni: a keresztség egyesít Krisztus halálával és megalapozza az új életet Krisztusban; az Eucharisztiában valóságos találkozás történik Jézus Krisztussal és önfeláldozásával; a hétköznapi felebaráti szeretetben Jézus követése az emberek iránti odaadásban jelenik meg. c) Végül a keresztény élet a világban az a hely, ahol az áldozat a Krisztus utáni idôben azzá lehet, aminek lennie kell: osztatlan önátadás Isten akaratának, feltétlen készség Isten szolgálatára és közösségben élés Krisztussal. Az élet áldozatának teljes odaadása arra a feltétlen odaadásra épül, amellyel Isten fordul felénk Jézus Krisztusban. A hívô önátadásban nincs helye semmi mesterkéltségnek vagy álnokságnak, amellyel egyes dolgok, mozzanatok, részletek pótolnák a teljes odaadás áldozatát. Arno Schilson --> Eucharisztia, hála, hétköznap, humanitás, istendicséret, kereszt, Krisztus követése, kultusz/istentisztelet, lakoma, liturgia, megigazulás, részesedés, tisztelet, világ ======================================================================== állhatatosság Az állhatatosság a megigazult ember megmaradása és kitartása a megigazulás kegyelmében. Erény, aminek meg kell maradnia az egész élet folyamán, amíg a halálban végsô beteljesülését eléri. A földi élet végéig tartó állhatatosság Isten kegyelme (DS 1572). Ezt a kegyelmet az ember nem érdemelheti ki, nem is lehet benne abszolút biztos, ezért minden reményét Istenbe kell vetnie, aki az általa megkezdett üdvözítést be is fejezi (vö. Fil 1,6). A kereszténynek nem szabad elfelejtenie, hogy a kísértésben elbukhat. Gondolnia kell a filippiekhez írt levél figyelmeztetésére: ,,Félve, remegve munkáljátok üdvösségteket'' (Fil 2,12). A trienti zsinat nyilatkozataiban a 2Kor 6,3-ra utalva a jócselekedetek felsorolásával konkretizálja ezt a munkálkodást. A tanítás, hogy most még nem nyertük el a végsô üdvösséget, további megerôsítést kap abban, hogy mi keresztények ,,a dicsôség reményére és nem magára a dicsôségre születtünk újjá'' (DS 1541). A zsinatnak ezen tanítása teológiai válasz a reformátusok üdvösség- és predesztináció-tanára. Bizonyos, hogy az egyén üdvössége bizonytalanságáról szóló teológiai tanításnak (melynek hátterében az állhatatosság kegyelmérôl szóló tétel áll) jelentôs része van az üdvösségért való aggódásban, de az is igaz, hogy ez a félelem a XVI. századtól kezdve századunk derekáig fôleg a nyugati katolikusok lelkiségét negatívan befolyásolta. Az elsô keresztény közösségekben, amelyek Krisztus közeli visszatérésének várásában éltek, még nem tárgyaltak az állhatatosságról. Az Újszövetség késôbbi irataiban, amelyek a tévtanítókkal folytatott vitákról, azok keresztényellenességérôl és az üldözésekrôl tanúskodnak, fontos téma az állhatatosság, a türelem, a remény, a bizalom és a hűség mindhalálig. Már a szinoptikusoknál is háromszor szerepel ugyanaz a mondat: ,,Aki mindvégig kitart, az üdvözül'' (Mk 13,13; Mt 10,22; 24,13). Az állhatatosság kezdetben a hitbeni kitartásra és az üldözésben Jézus Krisztus megvallására vonatkozott és így is maradt évszázadok folyamán. Ma viszont a hitbeni állhatatosság nemcsak az üldözött keresztényekre nézve kötelezô, hanem azokra is, akiket közvetlenül nem üldöznek. A világ sokféle, borzalmas szenvedésekkel teli állapotában, amit a hírközlô eszközök a szemünk elé tárnak, az állhatatosságnak mind nagyobb lesz a súlya, még a keresztények körében is. A mind jobban erôsödô és kiélezôdô evilágiságban megnô a belsô ellenállás kísértése a hit ellen, s ezt még fokozza a pluralista gondolkodás, a társadalom közönye a kereszténység iránt. Már nem csupán a megigazulás kegyelmében való megmaradást jelenti az állhatatosság, hanem a bizakodó kitartást az Istenbe és a Jézus Krisztusba vetett hitben. Újabb tapasztalati élményként fontos jelentôsége van az állhatatosságnak a közösség megélésében, a liturgiában és az imádságban (vö. ApCsel 1,14; 2,42). A jelenlegi hit elleni belsô ellenállás kísértésekor nagyon nagy súlya van a teljesen személyes, bensôséges Krisztus-élménynek. Ezért az állhatatosság alatt ma mindenek elôtt a Jézusban maradást értik (vö. Jézus ,,bennem marad'' szavait Szent János evangéliumában). Klemens Jockwig --> helytállás, hit, hűség, kegyelem, megigazulás, remény, szekularizáció, türelem, üdvösség, világ ======================================================================== álom Az álmot mint alvás közben végbemenô eseményt ma már elég jól ismerjük. A mélylélektan gyógyításra használja fel. Freud fedezte fel, hogy az álomban az ember tudatalatti mélyébôl jönnek elô jelzések. E jelzések segítenek meggyógyítani a gyermekkori élmények okozta károsodásokat, amelyeket a tudatos életben elnyomtak, s amelyek a személyiség megbomlásához vezetnek és az embert klinikailag is megbetegíthetik. Az álom híd a tudattalan és a tudatos között. Ezért hasonló, de normális körülmények között nem olyan mélyre ható folyamat, mint az asszociáció, a meditáció vagy az álmodozás. 1. Mózes abban különbözik minden más prófétától, hogy az álmot messze felülmúló látomásban van közel Istenhez (vö. Szám 12,6-8). Az álomnak kettôs jelentôsége van: az egyik a bölcsességi- kegyelmi, a másik a politikai-önkritikus vonal. Az elsôre példa az Ószövetségben a nyitott ég, amit Jákob álmában lát; az utóbbira példák József álmai Egyiptomban. Az Újszövetségben az elsôhöz tartoznak pl. Szent József álmai. A másodikhoz tartoznak azok az álmok, melyekrôl Szent Lukács számol be az ApCsel-ben (pl. 12,1-10). Mivel az álom a lélek mélységeibe vezet, a csábítás, mágia, hazug prófétálás veszedelmes eszköz lehet, ezért a törvény elítéli az ilyen álmokat (vö. MTörv 13,2-6). De természetesen az Ó- és Újszövetség pozitíven és nagyra értékeli azt az álmot, ami átmenet a látomás és a prófécia között. Érthetô, hogy a legnagyobb bajok idején az álom, mint különleges jel elôtérbe kerül. Így álmodnak a próféták az elsô és a második fogság idején (Kr.e. 722 és 586) egy sor Istentôl származó álmot. Késôbb, amikor a hitet veszélyeztetô helyzetek alakultak ki -- pl. a hellenizmus támadása idején, IV. Antiokhosz Epiphanész alatt (Kr.e. 167) és Domitianus császár idején (Kr.u. 95) -- az álom a kinyilatkoztatás eszköze lett. Akkor az álomlátás annyira elôtérbe került, hogy a politikai üzenet csak megfejtve, vagyis csak a beavatottaknak volt érthetô. Az ennek megfelelô irodalmi műfaj az apokaliptika, amit mi Dániel és a Jelenések könyvébôl ismerünk. 2. A kereszténység beszorítása a nyugati-görög kategóriák közé az ember érzelmi és racionális részének tragikus elválasztásához vezetett. A tudattalan-emocionális részt és ezzel együtt az álmot elítélték és a babona, a mágia és a sötét népi jámborság területére száműzték. Ebbôl adódóan a keresztény lelkiség történetében foglalkoznak ugyan a misztikával, de az álommal nem törôdnek. Ennek legújabb kori következményei mutatkoznak a II. századi gnózishoz (Markion) hasonló New Age-mozgalomban: a jó és a rossz úgy áll szemben egymással, hogy a béke csak a politika és a történelem kikapcsolása által érhetô el. Ezzel szemben a keresztény lelkiség megtanulhatja a mélylélektantól, hogy a szakemberek segítségével elmélyített álomnak van bölcsen fölszabadító és prófétai változata is. Egyúttal a mélylélektantól való félelem feloldásával a keresztény lelkiség elvezethet oda, hogy az álom bizonyos szerephez jusson az istenélményben. Csak így lehet az agressziót és az ellenségképet, a félelmet, erôtlenséget, elnyomást és erôszakot más romboló erôkkel együtt fölfedezni, tudomásul venni és Isten segítségével ártalmatlanná tenni. Rendkívüli jelentôségű Loyolai Szent Ignác tanácsa a lelkigyakorlatban. Tanácsos este azzal a gondolattal elaludni, amivel reggel ébredni szeretnénk. Felébredéskor ugyanannak a gondolatnak kell szentelni az elsô figyelmet és szemlélni kell, hogy mi következik belôle. Ily módon az alvás tudattalan folyamatának felszabadult és felszabadító hatása, mely az álom tudatossá válásában éri el a csúcsát, az istenélmény szolgálatába áll. Karl Rahner szerint ,,a holnap szentje misztikus lesz, akinek élményei vannak, vagy egyáltalán nem lesz szent'' (Schriften VII.22). Wolfgang Feneberg --> belátás, félelem, gnózis, istenélmény, látomás, misztika, pszichológia, tudattalan ======================================================================== alternatív élet 1. Az alternatív szó tulajdonképpeni értelme: több dolog közötti választás lehetôsége. Az alternatív élet vitájában teljesen eltolódott ez az értelem: itt az alternatív szó inkább másságot jelent. Sokféle, szenvedélyes és provokatív felhívás új (más) élet- és tevékenységi módra, ami a szokásosnál jobbnak, értelmesebbnek és a jövôbe mutatóbbnak mutatkozik és érvényesülni próbál a többségi véleménnyel és érdekkel, sôt a hagyománnyal szemben is. Az utóbbi húsz év alternatív mozgalmainak jellemzôje a kísérleti jelleg, a tervszerűtlen nyíltság, a kihívó elszakadás a polgárinak nevezett normáktól és elvárásoktól, gyakran radikális társadalmi és politikai gyakorlat, önsegélyezés minden túltervezéssel szemben, és végül alkalmi menekülés, kilépés az adott valóságból a vallásba és a misztikába. További ismertetôjegyeik: a nagy rendszerek bírálata, alternatív mikrorendszer kiépítése a megújítandó vagy legyôzendô nagy rendszeren belül vagy kívül, igénylik a csoport tagjainak szolidaritását egymás között, exkluzívak és harciasak. Összegezve: az alternatív mozgalmak nem egyszer társadalmi átalakulások és válságok elindítói, vagy inkább érvényesnek vélt megoldások ajánlói. 2. Az alternatív megnyilvánulása a keresztény gondolkodásban. Jézus felhívása a bűnbánatra az ,,új'' valóság megérkezése elôtt (Mk 1,14-15), követésének a jutalma (Mk 10,29), a zsidó szokástól tudatosan eltérô magatartása (Mk 2,22: az ember fontosabb a szombatnál; Lk 19,7: Jézus a bűnösökkel eszik) mind arra mutat, hogy a keresztény tanítás felülmúlja az eddigit, a rendszereket felbontja, törvényeket hatálytalanít, visszaállítja az eredeti isteni szándékot, eljövendô fejlôdést jelez, s azt megelôzi. A Jézus szellemében élô közösség példaképe az új nép (1Pét 2), amelyben megszűnt az elmagányosodás, a nemek, hivatások, a faj és állás szerinti megkülönböztetés (Gal 3,26-28). Az Újszövetség az archaikus patrialkális struktúra helyébe a hívôk egy atya alatt élô testvéri közösségét állította (Mt 23,9-12), amely felszámolja a hagyományos megosztásokat és megszorításokat (Mk 3,25). Mindenekelôtt a hegyi beszéd (Mt 5, vö. az ellentéteket 5,17 stb.) kínál alternatívát a jobb érdekében, de nem az önhatalmú (fakultatív) választás értelmében. A krisztuskövetésnek belsô dinamikája van, aminek a meglévôt meg kell szüntetnie és a meglévô életformák között feszültséget kell keltenie. A keresztény alternatíva Jézus személyében és tanításában rejlik. Ennek is, mint sok mai elképzelésnek elôvételezô jellege van: a Jézus Krisztusban végbemenô és ajándékozott új (2Kor 5,17) utalás a Jézus személyében és történetében rejlô jövôre (reálutópia), sôt egy része annak, amit az Újszövetség Isten Országának nevez s ami állandóan érkezôben van. 3. A mai menekülô mozgalmakkal szemben a keresztény elgondolás a világ felé fordul még abban az esetben is, ha a mostani magatartási módot nem tartja mintának, azt elutasítja és a történelem céljának ,,az új eget és az új földet'' tartja (Jel 21,1). A keresztény tanítás és lelkiség csak abban az esetben mutatkozhat meg, ha az élet és a történelem minden területén jelen lehet, hogy a világot e cél érdekében átalakítsa. Minden téren meg kell próbálnia tehát, hogy a hitbôl válaszoljon a kérdésekre, a politika, a gazdaság, a nevelés és a szabadidô területén is. E jelenlét huzamosabban nem tartható fenn úgy, hogy az Egyház és a hit fontosnak tartott társadalmi igényeket kielégít, hanem csak azáltal, hogy megpróbál távlatokat adni, amelyek gyakran újak és alternatívak és ellentétesek a meglévô szükségletekkel és normákkal. Az egyházaknak érezniök kell a kihívást a prófétai szerepre, amiben a lényeges keresztény tanítást hirdetik: az élet elsôbbségét és gyôzelmét a halál felett (pl. a környezet, az élet és túlélés kérdésében). A nagy egyházakban is szükségesek az alternatív mozgalmak, amelyek lojálisak az összegyház közösségével és kritikusan újragondolják a kereszténység eredetét és alaphivatását; a parrhesziával és próféciával, mely állandóan hirdeti a krisztuskövetés föltételeit és következményeit, mint pl. a szegénységet és a testvéri közösség tervét (Assisi Szent Ferenc). Ilyen produktív, de nem kizárólagos példakép és minta szerepe volt és továbbra is lesz szerzetesrendeknek és más lelki közösségeknek a katolikus Egyházban. Az egyházakon belül vsz. mindig sok kislétszámú csoport jelenti majd az alternatív mozgalmakat, amelyek a hiteles kereszténység eleven sejtjei és ebben annak az Egyháznak jellegzetes kifejezései lesznek, amely a II. Vatikáni Zsinat szerint mindig rászorul a reformra (LG. 8). Mert az Egyház, mint történelmi jelenség szükségszerűen hátrányban van az eljövendô istenország igénye mögött. A régi és új szerzetesrendeknek és sokféle lelki közösségnek megvan a szükséges helye az egész Egyház keretében és a következetes krisztuskövetésben. Hermann Schalück OFM --> evangéliumi tanácsok, hit, közösség, Krisztus követése, kritika, lelki közösségek, rend, testvériesség, világi intézmények ======================================================================== angyal Az angyal (a görög angeloszból, ami annyit jelent: küldött) feladatáról elnevezett teremtett lény: közvetítô Isten és az emberek között. 1. Az angyalok a Bibliában egyrészt Isten udvartartásaként, másrészt az emberek felé meghatározott feladattal megbízott lényekként szerepelnek. Egyrészt az a föladatuk, hogy a Bibliában központi szerepet játszó isteni transzcendenciát megôrizzék, másrészt Isten kezdeményezésére áthidalják az Isten és ember közötti űrt. Az Ószövetségben különleges helyet foglal el az ,,Úr angyala'' (pl. Ter 16,7-11; 21,17; 22,1-5; Kiv 3,2; Bír 2,1-4; 6,11-22; 13,2-31; stb.), az az alak, akiben elfátyolozva maga Isten jelenik meg az embereknek. Ezért szól gyakran egyes szám elsô személyben. Az angyalok Isten gondoskodását ismertetik meg az emberrel. Ráfael angyal ismeretlenül kíséri az ifjú Tóbiást, hogy az idegen földön vezesse, a veszélyekben oltalmazza és szüleinek imádságát teljesítse (Tób 3,16; 12,22). Az angyal kifejezetten hangsúlyozza, hogy Isten küldte ôt hozzájuk (12,18). A tüzes kemencében lévô ifjakat is az Isten küldötte angyal mentette meg, és oltalmazta ôket a tűz lángjaitól (Dán 3,49-97). Ehhez hasonlót olvasunk az Újszövetségben: az apostolokat az Úr angyala szabadítja ki a börtönbôl és újra az igehirdetésre küldi ôket (ApCsel 5,17-21; 12,1-19). Lukács tudja, hogy Jézus az Olajfák hegyén angyali közvetítéssel kapott erôt félelmében (22,43). Jézus üres sírjánál két fehér ruhába öltözött ifjú, azaz angyal magyarázza meg az asszonyoknak a történteket (Mk 16,6; vö. Lk 24,5-6). Jézus mennybemenetelekor az égre nézô tanítványoknak szintén két fehérruhás férfi magyarázza meg: ,,Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön ismét vissza, ahogy a szemetek láttára a mennybe ment!'' (ApCsel 11). Az ilyen ,,útbaigazítások'' vezetik az embereket olyan belátásra, amire maguktól nem jutottak volna. Különösen Isten kiválasztását, megbízását, tervét adják az ember tudtára. Így közli Gábor fôangyal Zakariással, hogy a keresztelô János apja lesz (Lk 1,5- 22), Mária is Gábor fôangyaltól tudja meg, hogy a Szentlélek erejébôl lesz Jézusnak, az Isten Fiának, a Megváltónak anyja (Lk 1,26-38), Józsefet is az Úr angyala utasítja, hogy mit kell tennie a Messiás szolgálatában (Mt 1,20-24; 2,13-14; 2,19-21). Angyalok állnak az Úr elôtt, hogy magasztalják és szolgálatára készen legyenek (pl. 2Törv 32,43; Jel 5,11; stb.), de nem csak maguk miatt állnak Isten elôtt, hanem hogy megmutassák, Isten nyitott mifelénk (Jel 8,3-4). Mt 18,10 nagy méltóságot tulajdonít a ,,kicsinyeknek'', akiknek ,,angyalai az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát''. Az evangélisták többször említik, hogy a dicsôségben ítélkezô Emberfia kísérôi és segítôi lesznek (Mt 13,36-43; 47-50; 24,31). A Szentírás nem öncélúan beszél az angyalokról. Csak ritkán van nevük, ami egyedi jelleget ad nekik, de a név akkor is Istenre utal: Mihály = Ki olyan, mint az Isten?; Gábor = Isten ereje, vagy Isten embere; Ráfael = Isten gyógyít. Az Újszövetség tudatosítja, hogy Jézus az angyalok felett áll és az üdvösséget a Jézushoz és nem az angyalokhoz tartozás jelenti (Zsid 1 és 2; 1Kor 6,3). Az angyalok tiszteletét néhol szembeállították a kereszténységgel (Kol 2,18). 2. Következmények a lelkiéletre A keresztény lelkiségnek a bibliai kifejezés mindkét irányát figyelembe kell vennie: egyrészt Isten méltóságának és transzcendenciájának megóvását, másrészt, hogy Isten az emberhez fordul. Ugyanakkor gondosan kell vigyázni arra, hogy Isten Jézusban megmutatkozó, fölülmúlhatalan közelsége háttérbe ne szoruljon. Az Ige megtestesülése Jézus Krisztusban és jelenléte övéi között (Mt 28,20) nem szorul semmiféle kiegészítésre. Isten azoknak, akik a hit és keresztség által Krisztuséi lettek, Fiának lelkét adta és így gyermekeivé fogadta ôket (Gal 4,4-7). A hívôknek ezt az Istennel való kapcsolatát és a megdicsôült Krisztus közbenjárását az Atya jobbján nem múlhatja felül és nem is pótolhatja az angyalok közvetítése. Az angyalok tisztelete Isten dicsôítésére indít. A liturgia a Sanctusban minden szentmisében összekapcsolja Isten imádkozó népét az angyalok seregével. -- Mivel a Szentírás nem beszél az angyalok lényegérôl, hanem csak arra összpontosít, hogy Isten küldöttei ôk, a keresztény jámborságnak figyelembe kell vennie a lehetôségek bôségét, ami Isten rendelkezésére áll, hogy az angyalok által is megtapasztaltassa velünk a maga közelségét, oltalmát, figyelmeztetéseit és kívánságait. Johannes M. Nützel OCarm --> istendicséret, Mária, Úr angyala ======================================================================== anya, anyaság Minden embernek szüksége van anyára: hogy miért, ez látszólag egyre jobban elhomályosul (lásd. szexualitástól elszakítható anyaság; lombikbébik, stb.). A gyermeknek elsôsorban szociális anyára van szüksége, az egészséges gének, a gondos ápolás ellenére is életképtelen lesz, ha egy ember által meg nem ismeri megbízhatóan a szeretetet, ami által életkedvet és elemi bizalmat kap. De ez a másik emberre utaltság a késôbbiekben is megmarad. A házastársak találkozásában történt fogantatás is tovább hat: az ember megnyomorodik, ha megreked a gyermek-anya egységben. A Szentírás anyasággal kapcsolatos kitételei ellentmondásosak már a Debóra-énekben: az ellenség a zsákmányolt nôt csak ,,anyaméhnek'', szülô nônek nevezi; Debóra viszont ,,anya'', mert hite teszi lehetôvé Izrael életét (Bír 5,7.30). 1. Az anyaság a biblikus tanításban az ambivalens emberi szabadságra van bízva: a) jóra. A nô mint a fiú édesanyja szabad teret kap az élet alakítására: a névben életprogramot ad (Ter 4,1; 29,31; Iz 7,14; Lk 1,31), az apával együtt gondoskodik a nevelésrôl (Péld 1,8; 6,10; 10,1). Az ígéret fiáról (Izsák) szóló elbeszélések figyelmeztetik a törzsükre büszke embereket: a fiú a saját istenadta jogán ember, és az anya megérti ezt (Bír 13; 1Sám 1; Lk 1). Az utcalány annak az anyának a példája, aki tudja, hogy a gyermek élethez való joga nagyobb, mint az anya gyermekhez való joga (Salamoni ítélet, 1Kir 3,18) b) rosszra: az anyaság manipulálásának kísérlete kudarcot vall; az anyai érzés igazságtalansághoz is vezethet; mindkettô veszélyeztetheti az emberiességet (Ter 16; 27; 30; Bír 17; Mt 20,20- 24). A békesség megzavarása, amiért a férfiak felelôsek, tönkreteszi az anyaságot is (2Kir 6,28; 2,20). 2. Az anyasággal kapcsolatos élményekben az ember látja, hogy nálánál erôsebb hatalmaknak van kiszolgáltatva. A pogány anyaistennô életet szül és halálos méhébe fogadja vissza: a szabadság korlátai az isteni nyomaivá lesznek. A Szentírásban is nyilvánvaló, hogy az anyatesttôl kezdve az ember hatalmas erôk, a végesség, a természetes és maga okozta nyomor alá van vetve (Jób 1,21; 14,1; Gal 4,4; Mt 19,12; ApCsel 3,2; Zsolt 51,7; 58,4; Iz 48,8). Isten azonban hatalmasabb ,,emberibb'' ezeknél. A szentírási hit a hatalmas Isten működését keresi ott is, ahol értelmetlen zavar támadja meg a természetes életet: ahol a bűn következményei elsodorják az embert és tönkreteszik az anyai szeretetet (MTörv 28,56; Jer 19,9; Ez 5,10); ahol a terhesség a nô szabadságát veszélyezteti (Ter 3,16) vagy terméketlenségben szenved (1Sám 1,5; Oz 9,11.16). A Szentírás tanúi hisznek Istenben és szeretetében: odafordul az emberhez, mielôtt még az anyja ismerné (Jer 1,5; Iz 49; Lk 1,15; Gal 1,15; Zsolt 139,13). 3. A biblikus hit nem hagyatkozik az élet körforgására, anyaistennôre, aki közömbös az egyén iránt. Talán éppen ezért nem használja a Szentírás az anya szót Istennel kapcsolatban (kivéve Iz 66,13). De az emberi anyaság Istent szemléltetô kép: Isten jobban törôdik az emberrel, mint az anyja és az apja (Iz 49,15; Zsolt 27,10); a bánat elsô jelére a tékozló fiú elé megy (Jer 11,8); Ô nem férfi, aki szívesen veszi, hogy a maga hibájából a bajbajutottat sorsára hagyja (Oz 11,8); a kitett lányt gondozza (Ez 16). Az Ô irgalma héberül rahamim (a rehem, 'anyaméh' absztrakt többesszáma) atyai és anyai érzés, ami nem hagyja el az embert (Zsolt 25,6; 51,3; 103,13). Olykor az anyaságra hivatkozás a feltétlen szeretet képe (Szám 11,12 és Iz 46,3). 4. A szülôk tiszteletének parancsa (IV.) nem az életadók tiszteletét kívánja, hanem az öregek emberi méltóságát (Kiv 20,12; Lev 19,3; Ez 22,7; Sir 3,1-16; Mt 19,19). Ezzel a paranccsal nincs ellentétben sem a szülôk elhagyására szóló felszólítás (Ter 2,24; Mt 10,35), sem a Jézus Anyjának visszautasításáról szóló elbeszélések (Mk 3,33; Lk 1,49; Jn 2,4; 19,27). Jézus az emberileg szükséges anyától való elszakadást prófétai jellé tette: a szabadító Istenbe vetett hit az önmagát önként odaadó szeretetben él. Jézus Anyja fiának tanítványa lett és anyasága az Istennel való élet útja; hozzá hasonlóan más anyák is fiukat követve jutottak el Jézushoz (ApCsel 1,13; Mk 15,40). Csak nôk lesznek anyává. A Debóra-dal tudja: az ,,anyaméhhé'' korlátozott nôk nem szabadok. Ma szabadságot keresnek azzal, hogy az anyaságot elszakítják a biológiai folyamatoktól; annak fölismerése, hogy a természetellenes élet megbetegít, ismét fölkelti az érdeklôdést a szent anyaság iránt: mindkettô veszélyezteti az emberiességet. Továbbra is felszabadító a biblikus hitben meghatározott anyaság képe, ami nem önmagában szent, hanem azért, mert szent dolog van rábízva: a szabadon ajándékozott szeretetre meghívott ember. Az anyában arra az emberre szorul az ember, aki -- mielôtt még tudná, hogy mi lesz a gyermekébôl -- érte él, és megerôsíti ôt a már eleve megilletô emberi méltóságban. Szükségünk van arra az emberre, akiben megismerhetjük, hogy Isten szeretett minket, mielôtt lettünk volna (vö. Jn 4,10.19). Annemarie Ohler --> atya, ember, férfi, istenfélelem, nô ======================================================================== apát A korai szerzetességben abbas volt az a tapasztalt szerzetes, aki szerzetesi életének helytállása alapján megszenteltnek (Pneumatofor) számított, és ezért atya névvel tisztelték meg (MTörv. 32,7; 1Kor 4,15). Papi tekintélyének következménye a tanítói, tanácsadó és lelkivezetôi tevékenység. Ennek a szolgálatnak értékes gyümölcse az apophtegmata Patrum ('az atyák intelmei'). Az apát mondással ad tanácsot, útbaigazítást, úgy, hogy saját istenélményét kevés, üdvös szóval fejezi ki, esetleg kifejezô példával, képletesen adja elô, vagy hosszabb elbeszélést mond. Így vezet és nevel saját lelki tapasztalatainak közvetítésével. Saját karizmája a figyelem mások iránt és a bölcs megkülönböztetés (diszkréció). -- A korai szerzetesség ismeri a nô ilyen szerepét is és amma ('anya') névvel tiszteli. Ez a spontán lelki atyaság a bencés regula apát-képének vezérmotívuma (2.fej.64) és ez áll minden lelki közösség felelôs vezetôjére is. A korai szerzetesség atya szerepe él tovább az áthoszi kisebb szerzetestelepek és az orosz szerzetesség sztarecében. K. Suso Frank OFM --> Athosz, diszkréció, lelkivezetés, remete, szerzetes ======================================================================== apátia A görög apatheia, 'érzelem nélküliség' egy tárgynak vagy személynek az a tulajdonsága, amellyel a külsô hatástól függetleníteni tudja magát. A sztoikus filozófia a szó jelentését a lélek rendíthetetlenségére korlátozta, s az isteneknek és a hôsöknek tulajdonította, akik a szenvedéssel és szenvedélyekkel szemben érzéketlenek. Kis módosítással az ôskeresztények átvették az apátia fogalmát mint isteni tulajdonságot, s úgy is, mint erkölcsi eszményt. A keresztényeknek azonban nem érzéketlenségre kell törekedniük, hanem -- Jézus példája szerint -- az érzelemviláguk feletti uralomra. Herbert Frohnhofen --> erények, érzelem, Istenre hagyatkozás, mértékletesség, szenvedély ======================================================================== apostolság Az apostolság az Egyház lényeges összetevôje, mert állandóan az apostoli tanúságra alapszik, és Isten azzal bízta meg és arra hatalmazta fel, hogy a Jézus Krisztusban elérkezett és a világban maradó szeretetet megjelenítse és közvetítse. Ezáltal apostolivá válik minden egyes keresztény élete is: saját hivatása alapján vesz részt az Egyház missziójában és ezt a küldetést ott kell megvalósítania, ahová Isten éppen állította. A keresztség és a bérmálás minden hívôt beavat az Egyház küldetésébe és ,,a történetileg megjelenô megváltó kegyelem hordozói lesznek'' (Karl Rahner). 1. A Szentírásban az apostol szó a görög aposztolosz és a latin apostolus megfelelôje, és mindkettô az arám saliach fordítása. A babiloni fogság után saliach, 'teljhatalmú megbízott', 'küldött' az, akit a jeruzsálemi fôtanács a szórványban élôkhöz küldött. E küldött megbízatásához tartozott az ünnepek dátumának közlése, a zsidó közösségek meglátogatása, tanítók kinevezése és a Jeruzsálemmel való kapcsolat erôsítése. Jogilag e küldött a küldô megjelenése volt. Amikor Krisztus kiválasztotta a tizenkettôt, apostolnak hívta meg ôket (vö. Lk 10,16; Mt 10,40; Jn 13,20). A teljhatalom gondolata, ami az Ószövetségben a próféták küldetéséhez kötôdött (Iz 6,8; Jer 1,7; 7,25; Ez 2,3), rendkívül jelentôs az újszövetségi apostol értelmezésénél (vö. Mt 23,34; Lk 11,49). S amilyen szorosan összetartozik az Ószövetségben a theofánia és a prófétai küldetés, úgy elválaszthatatlan az Újszövetségben a krisztofánia és az apostoli megbízatás, valamint a teljhatalommal való felruházás. Az ôskereszténységben az apostolság és a missziós feladat elválaszthatatlanul összetartozik. Az apostolkodás tartalma a Jézus Krisztustól kapott eszkatologikus üdvösség (vö. Lk 4,16-21). Az apostolok föladata, hogy a Föltámadott tanúiként ezt a tanítást hirdessék minden embernek (vö. Mk 16,15 és Mt 28,18-20). Szent Lukács apostol-fogalmának különlegessége az, hogy visszaállítja Jézus történetének és az Egyháznak kapcsolatát és megmutatja mindkettô maradandó alapját (vö. ApCsel 1,15). Az ôsegyházban az apostolság és apostolkodás sok formában mutatkozott meg. Eredetének és jelentésének értelmezésében Szent Pál ad megbízható támpontot. Szerinte ugyanis többféle apostol van: vannak olyanok, akik bizonyos idôre, meghatározott feladatra a közösségtôl kaptak felhatalmazást (vö. Fil 2,25; 2Kor 8,23). Mások ellenben -- a tizenkettô -- egyszer s mindenkorra kapták a meghatalmazást a föltámadott Úrral való találkozás alkalmával (vö. 1Kor 15,7; 9,1; Gal 1,77). Végül egy nyitott kört alkotnak azok, akiket a Szentlélek tett apostollá (vö. 2Kor 11,5; 12,11). A vándorapostolok eme nyitott körét azonban Szent Pál élesen bírálja (2Kor 10-12,13), mert az apostolság maradandóan a kereszt tanításához van kötve (vö. 1Kor 1,18; 4,9-13; 2Kor 4,10). 2. Az apostolság spirituális dimenziói. Az Evangélium hirdetése kemény feladat, mert olyan világban kell megoldani, amelyet látszólag többé nem érdekel az Evangélium. Aki emellett tanúskodni akar, érzi a leküzdhetetlen kényszert Isten igéjének hirdetésére, de azt is, hogy az Igét csupán emberileg hirdetheti. Ehhez járul az is, hogy a maga életének nyomorúsága és bűnössége állandóan veszélyezteti az Evangélium hitelét. Ezért az apostolság, ahol komolyan veszik, támadásokhoz, ellentmondásokhoz, külsô és belsô szenvedésekhez vezet, és nincs más igazolása, csak a hit. Annak az élménynek alapján, hogy Isten föltétel nélkül szeretetébe fogadta, a hívô nem tehet mást, mint hogy a maga körében hálásan tanúskodik e szeretetrôl és nap mint nap belôle meríti az erôt mások szolgálatára, akiket Isten éppen úgy szeret, mint ôt. Nemcsak törôdik felebarátaival, hanem ott apostolkodik, ahol az erôfeszítés nem látszik eredményesnek és nem arat elismerést. A példás magánélet néma tanúságtételén kívül (vö. Diognétosz-levél) kénytelen Istenrôl beszélni, ôt megvallani, dicsérni és kérni, mert Isten maga készteti szólásra (vö. ApCsel 10,37). Isten megváltoztathatatlan ígérete, hogy jelen van küldöttében (vö. Mt 28,18 stb.; Jn 20,22); és az ô Lelke ahhoz, hogy ,,öt értelmes szót mondjon'' (1Kor 14,19). De ezeket a szavakat el kell mondania, akár alkalmas, akár alkalmatlan idôben (2Tim 4,2) és ez bátorságot kíván. Giancarlo Collet --> evangélium, Isten Igéje, karizma, megvallás, misszió, prédikáció, szolgálat, tanúság ======================================================================== ars moriendi, 'a meghalás művészete' 1. Teológiai és történelmi elôzmények A Jézus halálára és feltámadására megkeresztelt élet állandó (lelki) meghalás és feltámadás (vö. Róm 6). Ez a folyamat a testi halálban éri el a teljességét. A szó szoros értelmében erre vonatkozik: ,,Ha meghalunk vele, élünk is vele'' (2Tesz 2,11). Ezért tartozik lényegesen a hívô életéhez a tudat, hogy ,,a halál árnyékában'' él, és a halálban ér véget földi zarándokútja (vö. Zsolt 23,4; Fil 1,21; Fil 3,10). Ezért játszott kezdettôl fogva nagy szerepet a kereszténységben (fôként a szerzetesek között) a halálról való elmélkedés (a meditatio mortis) mint az üdvösséges élet művészetének (ars bene vivendi) eszköze. A XIV. századtól kezdve másra terelôdik a hangsúly: a járványok, éhínségek, a háborúk felébresztették és ébren tartották a hirtelen és készületlen haláltól való félelmet, s háttérbe szorult, hogy a halál Krisztushoz visz. Így a figyelem, mely korábban az egész életre mint a halál árnyékában zajló életre irányult, egyre inkább maga a halál, vagyis az utolsó óra felé fordult. Ez hívta életre az ars moriendi új irodalmi műfaját. 2. Az ars moriendi rövid, könnyen érthetô lelkipásztori utasítások gyűjteménye papok és laikusok számára, hogy a betegeket és a haldoklókat jól fel tudják készíteni a halálra és végig tudják kísérni útjukon az utolsó pillanatig. A leghíresebb ilyen könyvet Johannes Gerson írta, aki például szolgált sok követôjének. Az ars moriendi műfaj lényeges elemei: elmélkedések a halálról, vigasztalások, figyelmeztetések a bűnbánatra, az ellenséggel való kibékülésre és a hit megerôsítésére, imádságok és a szentek segítségül hívása. 3. Az ars moriendi a késô középkorban virágzott, majd feledésbe merült és csak a lélekajánlás imádságaiban élt tovább, de a halállal való szembenézés folytatódik a filozófiában (Montaigne), a teológiában és a lelki irodalomban (mindenekelôtt a hitbuzgalmi könyvekben, a contemptus mundi, 'a világ megvetése' és a memento mori, 'emlékezz a halálra' műfajokban). Ma három irányzatot lehet megkülönböztetni: -- A Heidegger elképzelésébôl kiinduló felfogás azt vallja az emberi létrôl, hogy az halálra szánt lét, s ennek alapján a halál a hiteles élet belsô mozzanata (K. Rahner, J. Ulrich). -- Az egymást támogató orvostudomány, pszichológia és lelkipásztorkodás együttesen akarja elkísérni az embert utolsó útjára (felkészítés a halálra, elfekvô klinikák; E. Kübler-Ross). -- Mások (E. Wiesenhütter és az Élet az élet után-féle könyvek szerzôi) ezoterikus, csak a kiváltságosokat megilletô élményekkel -- a halál utáni életbe való bepillantás -- akarnak megszabadítani a halálfélelemtôl. Gisbert Greshake --> beteljesedés, ég, ezoterika, föltámadás, halál, mulandóság, test, végesség ======================================================================== aszkézis A mindennapi szóhasználatban aszkézisen egy magasabb cél érdekében tudatosan és önként vállalt lemondást értünk. Általánosabban értve a szót az aszkézis az ember természetben elfoglalt helyébôl adódik. Az ember ugyanis nem elégedhet meg igényeinek közvetlen kielégítésével, hanem állandó kapcsolatban kell lennie a természettel, tekintettel kell lennie embertársai igényeire és vallási elhivatottságának megfelelôen túl kell lépnie a maga végességén. Az aszkézis követelményének kettôssége a történelemben számtalan példában mutatkozik meg. Az emberileg és vallásilag meggyôzô példák mellett vannak torz és perverz formái is, amelyekben az aszkézist embertelen célokra használják. A Bibliában ismeretlen az aszkézis szó. A dolog természete szerint azonban Jézus Krisztus által az aszkézis eszkatologikus jelentôséget nyert. Jézus küldetésének központja nem az aszkézis, hanem az Isten országa, az Isten üdvözítô akaratának megnyilatkozása a bűnösök, betegek, szegények és szomorúak javára. Szabadság és öröm a Jézussal kezdôdô üdvösség jele. Az embertôl Jézus hitet vár, Isten üdvözítô akaratának készséges elfogadását, majd ennek következményeként új tetteket: Isten és az ember teljes szívbôl való szeretését, a hatalomról és erôszakról való lemondást a szolgálat, a szeretet és a szegények érdekében. Isten megmentô szeretetében bízva vállalta Jézus a halált. Ennek megfelelôen kívánja meg követôitôl, hogy készségesen kövessék a keresztre, tehát a világ evangélium- ellenes, halálos fenyegetése láttán életüket Jézussal együtt helyezzék Isten kezébe. Nem föltétlenül kell kétlépcsôs étosznak tartani, hogy Jézus a tanítványoktól más, megkülönböztetett magatartást követel, mint Isten népétôl (pl. a tízparancsolat és az evangéliumi tanácsok útjának megkülönböztetése). Amilyen szigorú Jézus követelése, hogy követôi az igehirdetés szolgálatáért mondjanak le a házasságról és a családról, éppoly szigorúan követeli meg a férjektôl a házastársi hűséget (vö. Mt 5,27.31). Két ilyen radikális életforma csak az Isten országáért lehetséges. Jézus követelményeit a mai világ elemzésével kell a jelenben hasznosítani. Mind a szegény, mind a gazdag népek körében határozott aszkézis-ellenesség tapasztalható. Ez részben a termelés és a fogyasztás növelésére beállított kapitalista gazdasági rend, részben a korábbi, csak tekintélyi alapra épített erkölcsi követelményrendszerek eredménye. Ezzel szembenáll a világméretű szegénység, a környezetszennyezés, az atomháború veszélye egyre hangosabban követelik egy aszketikus világkultura kialakítását. Mindebbôl a keresztény aszkézis számára a következô szempontok adódnak: a) A mélylélektan arról tanúskodik, hogy aszketikus magatartás neurotikus adottságból is származhat és önkínzó cselekményekhez, illetve a tökéletességet irgalmatlanul megkövetelô, perfekcionista erkölcshöz is vezethet. Ezért minden lelkivezetésnek segítenie kell abban, hogy az aszkézist megfelelô szempontok irányítsák, s a testiség és az ösztönélet Isten ajándékaként, ugyanakkor lemondásokkal uralva integrálódjék az egész személyiség fejlôdésébe. b) A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza, hogy minden megkeresztelt ember a szentségre hivatott, és csak abban különbözik a másiktól, hogy mindegyik más úton ér célba. Ezért nemcsak az evangéliumi tanácsok szerinti élet, hanem a keresztény házasság és a szeretet minden gyakorlása is eszkatologikus jel. c) Az egyénieskedô aszketizmuson túl kell lépnünk. Amit ugyanis korábban egy-egy ember gyakorolt mint aszkézist, az idôk múlásával társadalmi méretű szükségletté vált és ettôl függ az emberiség túlélése. d) A mindennapi életkörülmények szekularizálásának láttán különös jelentôséget nyer a vasárnapi szentmiseáldozat, a bűnbánat mint a keresztségi kegyelem megújítása, az imádság és a hit dolgairól folytatott beszélgetés. Ennek gyakorlása egyfajta aszkézist, idôt és áldozatot követel, ez azonban elengedhetetlen, mert csak így bizonyítható, hogy az élet értelme nem a munka és a fogyasztás, hanem a részesedés Jézus Krisztus küldetésében, szenvedésében és feltámadásában. Ferdinand Schumacher --> böjt, egyszerűség, evangéliumi tanácsok, fogyasztás, lemondás, szentség ======================================================================== ateizmus 1. Az ateizmus görög szó, istentelenséget jelent. A XIX. századig különbözô vallások hívei egymást vádolták ateizmussal, istentelenséggel. A római birodalomban a keresztények(!) ellen is vádként hozták fel, hogy ateisták, mert nem tisztelik a pogány isteneket. Ezzel szemben a modern ateizmus (mely a XIX. század közepén Feuerbachnak abban az elméletében lépett a nyilvánosság elé, hogy a vallás nem egyéb, mint az ember teljesületlen vágyainak kivetítése) racionális érvekkel tagadja Isten (s esetleg minden transzcendencia) létezését. Ugyanakkor az ateizmus minden változata az ember hamis másodlagos igényének és öntudatának állítja a vallásos hitet, mely csupán azért létezik és azért annyira elterjedt, mert a vallásos ember hitében nem ismeri fel az azt elôidézô elsôdleges igényt, ami csak evilági vagy emberi természetű lehet. Mivel az ateizmus sem tagadhatja az ember transzcendencia-igényét, kénytelen olyan adottságként elfogadni, ami a vallás elterjedtségét magyarázza, de nem áll szemben Isten létével. Amint az istenhit nem vezet egy valláshoz, éppúgy lehetetlen a különbözô ateizmusokat közös nevezôre hozni. Az ateizmusok egymást kizáró oka éppen az, amit a vallásos hit tulajdonképpeni okának tekintenek: az emberi faj végtelen tudatának önállósuló vetülete (Feuerbach); a proletariátus társadalmi-gazdasági körülményei (Marx); a saját hatalmától való félelem (Nietzsche); a felnôtt ember infantilis és ezért neurotikus visszatérése gyerekkorának álomvilágához (Freud), stb. A tudományos ateizmus ma már elveszítette jelentôségét a nyugat-európai világban. Ahogy felismerjük, hogy nincs és nem is lehet kényszerítô bizonyíték Isten léte mellett, éppúgy a fordítottja is érvényes, Isten nemlétét nem lehet bizonyítani. Ezért ma -- és ahol reflektált agnoszticizmusról van szó, mindig az ateizmus érveit használják -- a Van-e Isten? kérdést eldönthetetlenül nyitottnak tartják, és ez vezet a vallási kérdésekben egyre jobban elhatalmasodó közönyhöz. 2. Az ateizmus és az agnoszticizmus kihívást jelent a hittel szemben. Az Istenbe vetett hitet azonban minden külsô támadás nélkül önmagában is kísérti a kételkedés Isten létében, ami fôként az egyszerű emberek körében erôsítést kap az ateizmus érveitôl. A hívônek viszont meg kell tanulnia, hogy az ateizmus részben jogos vádjait úgy építse be Istennel való kapcsolatába, hogy istenhite a valláskritika tisztítótüzében megszabaduljon hamis elméleti és gyakorlati elképzeléseitôl. Az Isten létének elfogadása és tagadása közötti különbséget Karl Rahner így fogalmazza meg: az ateizmus és az agnoszticizmus egyaránt így magyarázkodik: ,,Az embernek nem szabad megkísérelnie, hogy a minden megismerést körülvevô titokkal foglalkozzék, sem azt, hogy a megismerés és a szabadság végsô struktúráján gondolkodjék, mert ezek is a felfoghatatlanban gyökereznek.'' Következésképpen Rahner joggal nevezheti a keresztényeket ,,igazi agnosztikusoknak'': ,,az élvetegek és fontoskodó filozófusok agnoszticizmusa csupán az igazi agnoszticizmus balul sikerült kísérlete, a kereszténynek igazi agnosztikusnak kell lennie. Ô remélve, szeretve imádja a megfoghatatlant, akit Istennek nevez, és ez a hit.'' Ebben a megfontolásban az a döntô, hogy sem a világon belüli, tovább nem kérdezhetô tényeknek a puszta elfogadása, sem az ateizmus istenellenes érvei nem lehetnek a megismerés és a szabadság személyes megélésének elegendô feltételei. Ma az ateizmussal és az agnoszticizmussal szemben a müsztagógiát kell szorgalmazni, ami minden ember tapasztalására hivatkozik, minden embert Istennel való találkozásra biztat, akit a Jézus Krisztusban történt kinyilatkoztatás alapján mint életünk felfoghatatlan, örök titkát hittel, reménnyel és szeretettel megszólíthatunk és imádhatunk. Karl-Heinz Weger --> beavatás, hit, hitetlenség, Isten, istenkeresés, kételkedés, kritika, vallás ======================================================================== Athosz Athosznak hívják a háromtagú Chalkidike északkeleti félszigetét s ennek hegyvonulatát. A X. században Trapezunti Athanaziosz (+1004) óta lett sajátos remeteország. Ettôl kezdve a sziget sok szerzetest vonzott, akik megalakították a maguk kolostorait és remeteségeit és így lett Athosz sajátos, zárt szerzetesköztársaság. A bizánci császárok élénken részt vettek ennek a szerzetesországnak az életében, beavatkoztak rendjébe és alkotmányába. Önállósága megmaradt a bizánci birodalom bukása után is, még a török uralom is elismerte. A szent hegy belsô nehézségei és bomlási jelenségei ellenére is vonzotta különbözô országok zarándokait és szerzeteseit; különösen a szláv területrôl jöttek szerzetesek és külön nemzeti kolostorokat alapítottak. 1912-ben Athosz görög fennhatóság alá került, a kormányt fôkormányzó képviseli. A szerzetesek egyházilag közvetlenül az ökumenikus pátriárka alá tartoznak, belsô ügyeiket önmaguk intézik szinodális és parlamentszerű szervezetben. Napjainkban feléledni látszik az athoszi szerzetesség. 1976: 1300 szerzetes élt a kolostorokban, kisebb házakban és remeteségekben, s arra törekszenek, hogy Athosz ma is az ortodoxia fellegvára, a keleti egyház hagyományának kincstára legyen. K. Suso Frank --> hészükiazmus, Jézus-imádság, ortodox lelkiség, szerzetes ======================================================================== atya, atyaság Ma többre becsülik a testvéri segítséget, mint az atyai tekintélyt. Az apák nálunk ma már ritkán egyedüli családfôk, a család fenntartói és jogi képviselôi. Atyai mivoltukat csak nehezen tudják gyermekeik számára szemléletessé tenni. Mindezt nem az apátlan társadalom hozta magával, hanem az apák, akik egyre több anyai feladatot vállalnak a családon belül. Jézus arra tanít minket, hogy Atyának szólítsuk Istent. Mit jelent az atyakép változása a keresztény hit számára? Az Ószövetség sok mindennapi ismeretet és élményt közöl Istenrôl, de csak nagyon ritkán nevezi Atyának. A mindennapi életet Izrael atyái határozták meg; az ab, 'atya' szó közel 1200-szor fordul elô az Ószövetségben. Ebben nem csupán patriarkális gondolkodásmód tükrözôdik (ellenpélda az erôsen patriárkális környezetben keletkezett Korán, mely alig beszél az atyáról), hanem hozzájárult az állammal szembeni bizalmatlanság is: a családapa, családfô képviseli azt, ami Izrael egységét biztosítja. A nemzedékeket összefogó család az atyai ház, az ôsök, elôdök, az atyák, az atyáknak ígért országot atyai örökségként kell megôrizni (1Kir 21); az atyák hite az atyára van bízva, hogy fiának átadja (Zsolt 78,3). Isten mégsem az atyai tekintélyt védi, hanem a gyengéket: az atya által eladott leányt (Kiv 21,7), a magzatot, akit apja bizonytalan sorsára hagyott (Ter 16). A szülôi parancsok nem az Atya iránti alávetettséget hangsúlyozzák, hanem figyelmeztetik a szabad embert, még ha családfô is: az öregek iránti szolidaritás nélkül tönkremegy az ország (Kiv 20,12; 21,15). Az egész nép iránti felelôsség kötelezi a férfit, hogy atyai érzelmei ellenére fenyítse fiait (vö. Zsid 12,4). Az ezt megtagadó apák veszélybe sodorják a népet (1Sám 2-6; 2Sám 13- 20), minél szabadabb a férfi, annál nagyobb a felelôssége: az atya áldást hozhat a házra (Ter 6,18; Lk 19,9), de bűneit gyermekei is hordozzák. Az Ószövetség mindkettôt Isten oldaláról tekinti abban bízva, hogy Isten megfékezi a bűn következményeit, mert jósága mértéktelen (Kiv 20,6). A próféták tanítása: az atyák bűne nem számít Isten elôtt, csak a fiak hagyják el a bűnt (Jer 16,10; Ez 18). Az apa által képviselt családi összetartás életszükséglet, de nem ez a legfôbb érték: miként a szülônek a jog miatt (MTörv 21,18), egy atyának Isten kedvéért el kell szakadnia fiától (Ter 22), úgy a fiúknak el kell hagyniuk az atyai házat, ha a szeretet vagy Isten hívja ôket (Ter 2,24; 12,1; Mt 4,22). Jézus tanításában a föltétlen atyai tekintély egyedül Istent illeti meg (Mt 23,9). Sok vallás követôi nevezik atyának az Istent mint a világ és az ember teremtôjét s gondviselôjét. Az ószövetségi szerzôk viszont kerülik ezt, s csak nevekben tükrözôdik (pl. Ábrahám, Abija). A próféták találnak ugyan hasonlatot Isten szülôi gondviselésére (Oz 11; Iz 1,2; Jer 31,9), de az atya szó csak a fogság utáni idôkben fordul elô, s a hatalomra utal, amivel Isten jóságát bizonyítja (Iz 63,16, 64,7), továbbá az Izrael ,,családjáért'' való felelôsségre (Mal 2,10; MTörv 32,6). Egy olyan korban, amikor a földi atyák tehetetlenné váltak, a zsidóság az Atya-Istenhez fordulásban kereste az összetartozását (Sir 23,1.4; 51,10; Bölcs 2,16-20). Ehhez a hagyományhoz kapcsolódik az Újszövetség, 250-szer nevezi Atyának Istent. Jézus kétszeresen változtatja meg ezt a hagyományt: úgy szólítja meg Istent, mint ahogy a gyermek szólítja meghitt családi körben az édesapját: Abba (Mk 14,36), és erre tanítványait is felhatalmazza (Gal 4,6; Róm 8,15). Sohasem nevezi ugyanabban az értelemben Atyának az Istent, mint a tanítványok; tanítványai közösségének nincs földi atyja (Mk 3,35), egy Atyjuk van, a mennyei (Mt 11,27). Ma is fontos a Szentírás figyelmeztetése, hogy az atyai tekintély sem az apát, sem a családfôt nem illeti meg minden további nélkül, hanem csak annak a férfinak jár, aki minden erejével felelôsséget vállal övéiért. Az apai tekintély joga arra alapul, hogy mások szabadságát szolgálja, ezért arra kell irányulnia, hogy feleslegessé váljon és így egyengesse az utat Isten tekintélyének megismeréséhez, Istenéhez, aki korlátozás nélkül védi a szabadságot. Éppen emiatt nem szabad egyedül névtelen intézményekre hagyni a tekintélyt. Csak az egész családért felelôsséget vállaló apák tudják gyermekeiknek az Úristenhez vezetô utat megmutatni, aki nemcsak általában, hanem egyénenként is gondoskodik az élôkrôl. A biblikus hagyomány elsôsorban nem az atyai tekintélyt, hanem a gondviselô apa képét mutatja be, aki együtt él övéivel és belülrôl viszi elôbbre családja életét. Istent irgalmasnak mutatja be, aki messze elébe megy a szeretet gyenge jelének is, és túláradó jósággal felerôsíti azt (Lk 15,11). Annemarie Ohler --> anya, férfi, házasság és család, istengyermekség, Miatyánk, nô ======================================================================== azonosság 1. Az azonosság két dolog teljes megfelelése egymásnak, s így az egyenlôség feltétele. A spiritualitásban az azonosság a külsô élet összhangja az ember bensôjével. Pindarosz híres mondása: ,,Légy, aki vagy'' ma így hangzik: Valósítsd meg magadat minden elidegenedés nélkül. Az ilyen azonosság következménye az erôs személyiség és a fogékonyság a belülrôl fakadó életre. 2. Félreértve az igazságot, mely szerint az evangéliumi élet a tökéletességre vezeti az embert, elég sokszor terjesztették a keresztény tanítást úgy, hogy nem figyeltek a befogadók egyéniségére, kultúrájára, szokásaira. Ennek árát a felvilágosodáskor kellett megfizetni, amikor pl. Feuerbach leírta: ,,a másvilágra várakozóból a jelen világ tanítványává'', ,,kereszténybôl teljes emberré'' akarja tenni az embert. Marx Károly fölvetette az iparosodás általi elidegenedés fogalmát és ma allergiát vált ki minden, ami az embert elidegenítheti. ,,Nem azért gyászoljuk ezt az embert, mert meghalt, hanem mert soha nem volt bátorsága'' -- hogy önmaga legyen (M. Kurt után). Általános irányzat lett az önmegvalósítás, az ember önmagára- találása, az azonosság keresése. És a keresztények is részesei ennek a folyamatnak. 3. A mai irányzatok mögött -- keresztény megfogalmazással -- az az indokolt elvárás húzódik meg, hogy az önmegvalósítással az ember a maga egyediségét mint Isten eredeti teremtô tervét valósítsa meg, és így önmagában tapasztalja meg a tiszta teremtést. Ha ez sikerülne, akkor -- mivel omne ens est bonum, 'minden létezô jó'--, szívesen vállalná az ember önmagát, egyetértene önmagával és megtalálná önértékelése mércéjét. Egyúttal ez lehetne a keresztény alázatosság kiindulópontja is, hiszen csak az hajolhat meg, aki egyenesen állt. Az azonosság keresése, következésképpen, segíti a hinni tudást. ,,Az önkibontatkoztatás a krisztusi kibontakozás létalapja'' (Theodor Müncker). Ezt akadályozza meg az elidegenedés. Az azonosság kérdése a jelenkor szellemi légkörének kulcskérdése. 4. Az azonosság keresése igyekezet a teljes humánum komolyan vételére, felélesztésére és gondozására. Az azonosság megtalálása pszichológiailag az összes lelki réteg egységbe épülése négy jellegzetes lépésben: -- magunkratalálás (a tudati erôk és a külsô életmód igaz megegyezése, pl. technikai adottságok és technikusi hivatás); -- a másikra találás (találkozási képesség a nemi képességek kultúrája révén); -- közösségre találás (szolidaritás a közösségi feladatok vállalása révén); -- Istenre találás (a vallási képességek szembesítése a személyes Istennel az evangélium által). Amilyen mértékben oldjuk meg ezeket a feladatokat, olyan mértékben találunk magunkra és valósul meg azonosságunk. 5. A külsô körülmények által ránk kényszerített, lényünkkel ellenkezô életmód szenvedést okoz, amit csak tudatosan és vallásos motívumokkal lehet elviselni és csak így lehet megakadályozni, hogy megnyomorítson. Joseph Goldbrunner --> alázat, kapcsolat, közösség, motívum, nemiség, önismeret, személy, találkozás, teremtmény, tökéletesség ======================================================================== barátság A barátság az emberiség ôsi vágyainak egyike, már a régi költôk és bölcselôk is énekeltek és tanítottak róla; pl. Arisztotelész és Cicero. Az Ószövetség is nagyra értékeli (1Sám 18,1-9; Sir 6,5-17), s Jézusnak is voltak barátai (Lázár, Márta, Mária Magdolna). Tanítványainak végrendeletül hagyta: ,,nem nevezlek többé szolgának titeket, ... barátaimnak mondalak!'' (Jn 15,15). Nem csoda, hogy a keresztény lelkiségben a barátságot mindig eszménynek tartották és eszerint is élték (Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely, Avilai Szent Teréz és Jerónimo Gracián, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska). Aquinói Szent Tamás is több helyen ír Summájában a barátságról, amelynek lényege véleménye szerint az a szeretet, amit így fogalmaz meg: ,,tetszés az elérendôben''. Tehát tetszés, amit nem lehet racionálisan megmagyarázni. Ez a barátság kezdete, amit az ismerkedés, a hasonlóságok, az azonos érdeklôdés fölfedezése követ és mélyít el. Ma így lehet megfogalmazni a barátságot: két személy kölcsönös rokonszenve, tetszése, amit mindketten közöltek egymással. Azaz a barátsághoz szükséges a kölcsönösség, szemben a szeretettel, ami viszonzatlan is maradhat, akkor pedig kínná válik. A barátsághoz hozzátartozik a hűség, ami a kölcsönös tetszés és jóakarat egyik bizonyítéka. Ez állandóságot kölcsönöz a barátságnak és a bizalomnak. Mint ajándék s mint annak elfogadása kölcsönösen lehetôvé teszi a barátok személyi kibontakozását. Ezzel azt is állítjuk, hogy a barátság csak szabad személyek között lehetséges, olyanok között, akik egymás és egy harmadik személy befolyásától is mentesek, hiszen sem a szeretetet, sem a barátságot nem lehet kikényszeríteni. Így a bizalom légkörében alakul ki az ember saját bensô világa mellé egy másik bensôséges világ birtoklása: megnyílás a másik irányába, érdeklôdés, majd részesedés a másik örömében és bánatában, szenvedésében, reményében, aggodalmaiban, sikereiben és kudarcaiban. A barátsághoz tartozik annak megtapasztalása is, hogy a másik valahol egészen más: titka van, amit nem lehet közölni, legfeljebb megsejteni, vagyis minden bizalmasság és nyíltság mellett hozzátartozik a barátsághoz a másik lényének tiszteletben tartása, a másik szabadságának sérthetetlensége. Ahol ezt nem tartják meg, ott többé szó sem lehet bizalomról és szeretetrôl. Lehet-e rossz emberek között is barátság? Arisztotelésszel együtt Szent Tamás is megállapítja: nem, mert a barátság az erényekre épül. A misztikusok a barátság szóval jelölik Istenhez fűzôdô kapcsolatukat. A legkifejezôbben és legközvetlenebbül Avilai Szent Teréz beszél errôl, aki így határozza meg az imádságot: ,,barátnál tartózkodás'' (Életrajz 8,5). A barátság fent említett jellemzôi (szeretet, kölcsönösség, hűség, bizalom, szabadság, másság) teljesen érvényesek Istenre is, és az ember-Isten kapcsolatban állandóan új feladatot és felszólítást jelentenek. Ha Isten-barátságról beszélnek a szentek, nem jelképet használnak, hanem a szó szoros értelmében használják a barátságot, mert Istent a megtestesülés révén emberi módon is lehet szeretni. Szent Teréz szerint: ,,Úgy lehet beszélni Vele, mint baráttal, pedig Ô az Úr''; vagy: ,,Menjünk együtt, Uram. Bárhova mégy, nekem is oda kell mennem, és amit eltűrsz, nekem is el kell tűrnöm'' (A tökéletesség útja 26,6). Teréz így élte át Jézus igaz emberségének dogmáját, amelyet nemcsak az ô idejében nem láttak és nem értékeltek eléggé, s ami ellen teljes határozottsággal tiltakozott is (Életrajz 22,6; Belsô várkastély 7). Az isteni és emberi szeretet végeredményben nem kibékíthetetlen ellentét, hanem ez abban éri el beteljesülését, míg az ebben válik megfoghatóvá. Ulrich Dobhan --> bizalom, erények, humanitás, hűség, kapcsolat, magányosság, találkozás ======================================================================== barátságosság A barátságosság emberi magatartás, amivel tartozunk egymásnak. Éppoly fontos az ember életében, mint az oxigén, az alvás és a táplálkozás. A barátságosság közlékeny jeladás és elfogadás. Legalább két ember szükséges hozzá, és létrejötte mindkét féltôl függ. 1. Aki a jó Istenben hisz, Isten jóságának, türelmének, barátságosságának és szeretetének tanúja, mert: ,,a szívbéli bánat lesújtja az embert, de egy jó szó újra felvidítja'' (Péld 12,21). Jézus az üdvösség kinyilatkoztatása volt az embereknek: ,,amikor üdvözítô Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket'' (Tit 3,4). Tanítványaihoz intézett szavát szabadon értelmezhetjük: ,,Tanuljatok tôlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű...'' (Mk 11,29), vagyis általam tapasztalhatjátok meg Isten szeretetreméltó barátságosságát és jóságát. Szent Pál, valahányszor a sajátos keresztény magatartásról beszél, mindig figyelmezteti a híveket, hogy ôszintén barátságosak legyenek: ,,Mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgái... tisztességesen, megértôn, béketűrôn és jóságosan.'' (2Kor 6,4). A közösségi jelleg a következô figyelmeztetésben lesz világos: ,,a kívülállókkal való érintkezésben ... beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, akkor majd helyesen meg tudtok felelni mindenkinek.'' (Kol 4,5). 2. A barátságosság a szó értelmezésében rokon a jóakarattal, szeretetreméltósággal, elôzékenységgel, segítôkészséggel, figyelmességgel, udvariassággal és felkarolással. Emberek közti kapcsolatokban felismerhetô a barátságosság: beszélünk barátságos tekintetrôl, hangról, szóról, nyelvrôl, köszöntésrôl, levélrôl, arcról stb. Mindezek bátorító jelek a másiknak, ugyanakkor önmagunk számára is nélkülözhetetlenek: nélküle elmagányosodunk. A barátságosság még a hétköznapi futólagos helyzetekben is megnyit egymás számára és segít elviselni egymást. 3. A barátságos érzelmek és jelek váltása alapozza és tartja meg a baráti kapcsolatot. A barátság megtanulható, de csak bizonyos nyíltsággal, fegyelmezettséggel és jóakarattal. A keresztény lelkiség történetében a barátságosságnak, e szeretetreméltó jótulajdonságnak nagy példaképei vannak. Szalézi Szent Ferenc példája sokatmondó:,,Már megmondtam és most megírom Önnek (írja Chantal Szent Franciskának): nem akarok fanatikus, morcos, bánatos, fejlógató jámborságot, hanem szelíd, barátságos, kellemes, békés, egyszóval teljesen ôszinte jámborságot, amit Isten és az emberek is szeretnek és örömmel fogadnak.'' A barátságosság az igazi kereszténység bizonyítéka. Anton Mattes --> gyöngédség, humanitás, istendicséret, jóság, pillanat, szeretet, találkozás, tanúság ======================================================================== bátorság A sarkalatos erényekhez tartozó bátorság eredetileg a katonák erénye volt. Rendületlen helytállást jelent, nagylelkűségbôl fakad, s feltételezi az áldozatkészséget, az erôsséget és az érvényesülni akarást. Lendületet ad a cselekvéshez, s ezzel együtt a félelem és a kislelkűség legyôzéséhez. 1. A keresztényektôl elvárják a kitartást és hitvalló bátorságot (Zsid 10,35). A keresztény a rendületlen reményben katonaként él (Kol 1,23). Így mondhatja Szent Pál: harcolunk, mert reményünket az élô Istenbe helyeztük (1Tim 4,10). A fô motívum Isten hűsége, aki az ígéretet tette (Zsid 10,23). Jézus tanítványának, aki vállalta a krisztuskövetést, számolnia kell az üldözéssel és a szorongatással is (Mt 16,24-28): de a szorongatásból türelem, a türelembôl kipróbáltság születik (Róm 5,3). 2. A keresztény bátorsága egy olyan élettel kapcsolatos alapmagatartás, melyet elsôsorban a szeretet parancsa és a hegyi beszéd határoz meg. A szabadság hatalmába vetett bizalomból származik, a hitbôl, hogy a jó legyôzi a rosszat (Róm 12,21). A bátor ember bízik abban, hogy a konfliktusos helyzetekben jobb megoldást tud ajánlani és így békét tud teremteni. Bátorság kell az elsô lépéshez. A bátor számára elvész a történelem végzetjellege, s nem tekinti végzetnek a szenvedést és az életveszélyes helyzeteket sem. Olyan tanúságtevô életrôl van szó, ami a konkrét cselekvésekben igazolódik. 3. A jelenlegi tömegtársadalom kiegyenlítô tendenciákat hordoz magában. A bátor nem alkalmazkodik a divathoz és nem keresi a nyilvánosság elismerô tapsait. Kész felelôsséget vállalni és önként kiáll meggyôzôdése mellett, akár népszerű ez, akár nem. A feltétlen békülékenység nem azt jelenti, hogy az ember a békesség kedvéért ott is enged, ahol csak egy komolyan végigküzdött konfliktus alkalmas arra, hogy alapjaiban megjavítson egy kilátástalan helyzetet. Ezt a civil kurázsi szóval jelölik. Azt a képességet értik alatta, amely mer megbízható, de idôközönként vagy alkalmasint kellemetlen partner is lenni. Ez megfontoltságot kíván. Az ember kockáztat, hátrányos helyzetbe kerülhet, sôt kitaszítottá válhat. Jó szemmértékre van szükség annak fölméréséhez, hogy itt és most mi az értelmes és a helyes. Az erôsség lelkének ajándékából származó keresztény bátorság megköveteli a lelkek megkülönböztetését. Klaus Demmer --> döntés, konfliktus, erények, lelkek megkülönböztetése ======================================================================== bázisközösségek 1. A bázisközösségek jelentôsége egyre jellemzôbb a mai világegyházban, és ez két irányzatnak köszönhetô: az egyik az Egyház belsô megújulása, ami már a II. Vatikáni Zsinat elôtt megkezdôdött a különféle ifjúsági, liturgikus, biblikus mozgalmakban. Ennek a belsô reformnak az a célja, hogy visszaszerezze és ismét érezhetôvé tegye az evangéliumnak a történelem folyamán elveszett éltetô erejét, és ott, ahol igazi keresztény hit van, eleven egyházközségek és közösségek alakuljanak. E megújulás a késôi felvilágosodás polgári individualizmusa ellen irányult, ami a vallást közösségtôl elszakadt magánüggyé akarta tenni, amibôl következôen a vallás elvesztette volna társadalmi befolyását. A II. Vatikáni Zsinat és ennek egyháztana (LG, GS), majd az Evangelii nuntiandi (VI. Pál, 1975) jóváhagyta a bázisközösségeket. 2. Egy másik irányzat a bázisközösségektôl a kereszténység jelenlétének megerôsödését várta a gyökeresen megváltozott társadalomban. Ez az Egyház gyakorlatának és közösségeinek egy adott kultúrában való megjelenítését is jelenti. Mivel a világegyház különbözô területein más-más összefüggések hatnak, a különféle vallások közösségteremtô ereje a bázisközösségek sokféle változatát hívta életre. A Föld déli részén (Latin-Amerika, Afrika, Délkelet- Ázsia, Fülöp-szigetek) általános az égbekiáltó nyomor és elnyomás. Itt a bázisközösségek a felszabadítás gyakorlati tényezôi (lásd a latin- amerikai püspökök medellini 1968-as, és pueblai 1979-es határozatait!). A kelet-európai kommunista államokban az Egyház szervezetét szétrombolták, társadalmi intézményeit betiltották (iskolák, egyesületek, stb.), az Egyházat az otthonok és a sekrestye magánterületére próbálták száműzni. Ezekben az országokban a bázisközösségek az életerôs kereszténység alkalmazkodóképességének tanúi voltak (vö. Tomka Miklós írásai). A szabad Nyugat társadalmaiban a bázisközösségek az eredménytelen, bürokratizált, személytelenné vált, polgári nagyegyház alternatívái. 3. A bázisközösségek közös ismertetôjelei az egész világon a misztika, a testvériesség és a politizálás (vö. Zulehner). Ez gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy a Szentírás olvasásával, élettapasztalataik és élményeik elmondásával keresik Isten lábnyomát a történelemben (vö. Labayen: Macht und Ohnmacht). Isten közelében új közösség jöhet létre, aminek jellemzôje a méltóságban és elhivatottságban való egyenlôség. Ezt az egymással Isten közelében megélt egyenlôséget a hagyomány koinoniának, 'közösség'-nek nevezi. Végül Isten közelében kialakul egy újfajta egymással törôdés, ami nemcsak az egyénrôl való gondoskodásban fejezôdik ki, hanem megkísérli, hogy a hagyományos életformákban (struktúrákban) lehetôleg erôszakmentesen kiirtsa a jogtalanság okait. Ezért minden bázisközösség gyakorlatában nagyon fontos a szolgálat (diakonia) és a politika. 4. A világegyház különbözô területein eltérô a bázisközösségek és a hagyományos egyházi struktúrák viszonya. Ahol az Egyház hivatalos képviselôi (fôleg a déli egyházakban) támogatják a bázisközösségeket, ott nagyon lelkes a hivatal és ezek együttműködése. Egészen más a helyzet Kelet- és Nyugat-Európában, fôként azért, mert a bázisközösségek új módon akarnak viszonyulni a hatalomhoz és az irányításhoz, s indítványaik nem mindig egyeztethetôk össze a hagyományos politikai felfogással. Kívánatos volna, hogy az Egyház hivatalos képviselôi megnyissák a bázisközösségek felé a párbeszéd fórumait és lehetôséget teremtsenek számukra, hogy beépüljenek a helyi egyházakba. Támogassák a kritikus párbeszédet, amelyrôl egyetlen igazságot keresô keresztény sem mondhat le becsülettel. A jövô Egyháza kétségtelenül sok eleven bázisközösségbôl fog állni. Paul M. Zulehner --> Egyház, elidegenedés, ellenállás, fölszabadítás, hegyi beszéd, humanitás, karitász, karizma, kivonulás, laikus, nyomor, olvasás, politikai tevékenység, testvériesség, tevékenység, világ ======================================================================== beavatás, müsztagógia A kereszténység elôtti és a szentatyák korának görög nyelvhasználatából kölcsönzött müsztagógia, 'misztériumba beavatás' a szó szoros értelmében a felnôtt, új megkereszteltek elmélyültebb katekézise, tágabb értelemben bevezetés Isten felfoghatatlan titkainak ismeretébe. A müsztagógia szó a latin egyház hivatalos nyelvhasználatában csak 1972-ben jelent meg, amikor a zsinat utáni liturgiában újra bevezették a felnôttkeresztelést. Azóta a tempus mystagogiae, a 'müsztagógia idôszaka' ideális esetben a húsvét vigiliája és pünkösd közé esô idô. A müsztagógia célja a hittitkok teljesebb és gyümölcsözôbb megismerése... új, mélyebb magyarázattal, de fôleg a felvett szentségek megélésével. Ennek az újításnak a jelentôsége abban áll, hogy a katekizmus története folyamán feledésbe ment szempontot, a felvett szentségek élményének kateketikai értékét újra tudatosította. A korábbi gyakorlat ugyanis sokszor az értelmi elem túlzott hangsúlyozásával az egész oktatást a szentség felvétele elôtt végezte. Az ilyen ,,utólagos'' müsztagógikus katekézis pszichológiai hatását a megkeresztelteknél egy IV. század végi jeruzsálemi példa mutatja: Aetheria zarándoknô számol be róla, hogy a megkereszteltek lelkesedése a húsvéti katekézisnél oly nagy volt, hogy örvendezésük kihallatszott a Szent Sír-templomból. Van müsztagógikus katekézisünk a szofista Asteriustól (+341 után), Szent Ambrustól (+397), Jeruzsálemi Szent Cirilltôl (+386) és Jeruzsálemi Szent Jánostól (+417). Az iniciáció területén túlmenôen a lelkipásztori liturgikus irodalom (R. Guardini) a II. világháború óta többféle formában hiányolta, hogy a szentmisék átlagos prédikációiban kevés a müsztagógikus elem. A zsinat utáni liturgikus rendelkezések segíteni akartak ezen, de észrevehetô eredmény nélkül. A XX. század jelentôs teológusai a müsztagógiát jelölték meg a teológia központi feladatának. Amennyiben a müsztagógia a liturgikus cselekményekben (O. Casel) vagy magában az emberi életben (K. Rahner) rámutat az isteni titok közelségére és jelenlétére, istenélményhez is segít. Az egyházon kívül is újra felfedezik a müsztagógiát, amennyiben ezoterikus és okkult praktikákkal a halál és az újjászületés misztériumának élményét akarják közvetíteni. Balthasar Fischer --> ezoterika, individuáció, keresztség, misztérium, szentség ======================================================================== becsületesség, tisztesség A becsületesség a személyiség szilárd vonása, tulajdonsága: alapvetô megbízhatóság és hűség. A becsületes ember egyenes a rábízott anyagi javak kezelésében és ôszinte, azaz külsô megnyilvánulásai és belsô világa között összhang van. A becsületesség mint erény gyökerében kizárja az emberi közösséget tönkretevô ellentéteket, pl. a csalást, megtévesztést, hazugságot, nagyzolást, alakoskodást, annak érdekében, hogy hívôk között még a ,,hiábavaló és kétértelmű beszéd se említtessék'' (vö. Ef 5,3). Az emberi közösségben a becsületesség biztosítja a tiszteletet és tiszteletreméltóságot (e megbecsülésbôl származik maga a becsület szó!), s minden ellenkezô tapasztalattal szemben a népi bölcsesség figyelmeztet rá, hogy ,,becsületesnek lenni nehéz, de érdemes''. Minden külsô elismerésnél fontosabb azonban az ember önmagával szembeni becsületessége, ami a becsületesség föltétele és alapja (K. Jaspers). Ez azzal kezdôdik, hogy az ember józan önismerettel megpróbál elkerülni minden -- egész életére vonatkozó -- hazugságot és illúziót, odafigyel mások olykor fájó kritikájára, a modern humán tudományok felismeréseire, és fôként nem riad vissza attól, hogy bevallja a maga gyöngéségét és hibáit. A becsületesség mindenekelôtt magában foglalja azt a bátor, következetes hűséget, hogy amit erkölcsileg helyesnek ismert meg az ember, s ami mellett itt és most döntenie kell Isten kívánságára és parancsára, amellett kiáll, különben önmaga elôtt kellene szégyenkeznie. Franz Furger --> hazugság, hűség, igazság, kritika, önismeret ======================================================================== befogadás, nyíltság 1. A befogadást és a nyíltságot teremtményi alapmagatartásnak nevezhetjük. Az üres kéz mozdulatában fejezôdik ki leginkább. Ebben mélységes önismeret rejlik, saját maga eredetének, rászorultságának, bizonytalanságának ismerete, ami magában és másokban is erôket szabadíthat fel és mozgósíthat, hiszen a másik felé kérést, reményt, elvárást, vágyat és imádást fejez ki. Ebben a magatartásban él az ember Ura, Istene elôtt, s lép Teremtôje színe elé. Emberi léte párbeszédben, az ajándékozó és ajándékozott, az adományozó és elfogadó párbeszédében való lét. A létnek ez a törvénye az ember sokféle megnyilatkozásában, életének, embervoltának szituációiban jelentkezik, s különösen termékeny a teremtés, az üdvösség, a lélek és a kegyelem iránti csodálatban. 2. A nyíltság mint a befogadás föltétele mindig csoda. Az Úr nyitotta meg a süketnéma fülét (Mk 7,34), a kenyértörésnél a tanítványok szemeit (Lk 24,31), Lydia szívét (ApCsel 16,14). Ô tárta fel elôttük az Írások értelmét (24,45). A befogadás csodájáért imádkozunk még a közbenjáró imában is (2Kir 6,17; 2Mak 1,4). Mária, Jézus Anyja befogadott, és Fia is a befogadásban élt: földi és világuralkodói hatalmának mint feladatnak a befogadásában (Jn 3,35, 10,18). A Lélek is csak befogadással nyerhetô el, s e befogadás Krisztus és egymás társaivá tesz. Míg Máté evangélista szerint a világ Bírája a legkisebbekkel azonosítja magát, annyira, hogy Ôt kell befogadni az idegenben, a hajléktalanban, a gyermekben (Mt 25,35; 18,5), a többi tanú egyöntetűen a Lélek befogadásáról beszél (ApCsel 1,8; 2,38; 10,47; 19,2; Jn 7,39; 20,22; Róm 8,15; 1Kor 2,12; Gal 3,2.14). A befogadást megelôzi a kérés (Mt 7,7). A Krisztus eljövetelekor az Ô bírói ítéletét és jutalmát kell majd befogadni (Mk 12,40; 1Kor 3,8.14). 3. Az ambrozián liturgia Jézus megtestesülésénél külön kiemeli azt a mozzanatot, hogy Mária elôször a fülén keresztül fogadta az Igét, s csak utána történt a test szerinti befogadás. Ennek példa értéke van: a keresztények a hitben Krisztust a fülükön át fogadják be (a hit hallomásból ered!), s hálájukkal és engedelmességükkel ôrzik meg. A kvietista misztika fölismerte ugyan a befogadás passzív oldalát -- s a virágot állította példának, mondván, azt is egyedül a nap ereje teszi széppé (Tersteegen) --, de megfeledkezett annak szociális kötelezettségeirôl, amire pedig a Lélek indítja a keresztényeket. Rudolf Bohren --> hallás, imádság, kérô, közbenjáró ima, látás-hit, Mária, szociális tevékenység ======================================================================== béke Az emberek mindig tiltakoztak az erôszak, a háború és a békétlenség ellen, és abban reménykedtek, hogy sorsuk nem a háború, hanem a béke lesz. A békevágyban és a béke megteremtésére irányuló törekvésekben benne rejlik a személyes világ- és történelemértelmezés kérdése és ezzel együtt a béke vallásos és spirituális vonatkozása is. 1. A Szentírás tanúsítja, hogy a békevágynak köze van a vallásos hithez, mely az egyén és a közösség békéjét magától Istentôl, a történelem Urától várja. A Szentírás szerint a béke a világ végsô jövôje, amit Isten ,,nagyon jónak'' mondhatott (Ter 1,31), s ami majd az ,,új ég és új föld'' (Jel 21,1) teremtésével jön el. Az Ószövetségben a béke (salom) Isten ajándéka, a jólét és az élet teljességét jelenti, alapja az Istennel kötött szövetség. Isten ugyanis a ,,béke szövetségét'' kötötte Izraellel (Szám 25,12; Iz 54,10). A béke biztosítéka és mércéje az isteni jog, ezért a béke az ,,igazságosság művének'' nevezhetô (Iz 32,12). A béke csak eljövendô ajándéka Istennek, a végsô idôk ígérete, amikor majd minden nép Jeruzsálembe zarándokol és ,,ekevassá kovácsolják kardjukat'' (Iz 32,17). Az ,,új szövetség'' ígéretét (Jer 31,31) a bűnbánatra és a -- ,,békét ajándékozó'' (Iz 26,12) Istenhez való -- megtérésre buzdítás kíséri. Az újszövetségi hit szerint az isteni béke a Názáreti Jézusban érte el remélt beteljesülését. Jézus Krisztusban végleg elkezdôdött Isten békebirodalma: ,,Ô a mi békénk'' (vö. Lk 2,14; Mt 21,5; Ef 2,14). Ezért az ellenségeskedés és az erôszak leküzdése Jézus követésének vezérmotívuma. Mindez Jézus életmódjához és erkölcsi tanításához kapcsolódik: a hegyi beszédben boldognak mondja a békeszerzôket, megköveteli az ellenségszeretet és a kibékülést -- Jézus ezért hal meg a kereszten! --, és tiltja az ellenállást a rosszal szemben (Mt 5). Az Egyház erkölcsi tanításában az Istennel való kibékülésen kívül -- aminek alapja a hit és keresztség -- hangsúlyos az a felszólítás is, hogy Krisztus követôi törekedjenek békességre, különben nem tanúskodhatunk a ,,béke Istene'' mellett (Róm 14,19; 1Kor 14,33; 2Kor 5,19). Az Újszövetség egyúttal meggyôzôdéssel vallja, hogy a Krisztusban már most ajándékba kapott béke a jövôben válik tökéletessé, amikor az egész teremtés eléri eredeti célját. 2. A kereszténység történetében a béke melletti tanúskodásnak egész sor csúcspontja, de sajnálatos mélypontja is van. A teológiai fejtegetések mellett (vö. Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás) nem szabad megfeledkezni a közélet megbékéltetésének gyakorlati segítésérôl sem -- mint pl. a középkori Isten békéje bizonyos körökben, vagy Isten fegyverszünete (treuga Dei) az egyházi év bizonyos napjain. Mind a mai napig nagy hatása van egyes kiemelkedô személyiségek és lelkiségük politikai békét szolgáló kiállásának: ezek közé tartozik Assisi Szent Ferenc vagy Flüei Szent Miklós. A közelmúltban az erôszaknélküliségre törekvô ún. béke-egyházak (mennoniták, kvékerek), a keresztény pacifisták és békecsoportok (pl. a Német Katolikusok Békeszövetsége) -- függetlenül attól, hogy a népek közti problémák, a társadalmi kiegyenlítôdés, vagy a katonai erôszakmentesség érdekelte-e ôket inkább -- és természetesen az Egyház béke-tanítása is nagyon hozzájárultak ahhoz, hogy a háborút és az erôszak alkalmazását erkölcsileg és nemzetközi jogilag mindjobban elítélik. Néhány kortársunk (pl. Thomas Merton vagy Reinald Schneider) lelki írásaiban központi szerepe van a béke témájának. 3. A keresztények békés lelkülete, miközben a Szentíráshoz és hagyományhoz híven hirdeti a béke Istenét és maga is békeszerzô lesz, sokrétű tanúskodás a béke mellett. A békének ez a keresztény lelkisége különös világossággal mutatja meg, hogy a hit és a közélet, de még a politikai élet is szorosan egybetartozik. A mai általános felfogás szerint a békéért való munkálkodás mindenekelôtt a nemzetek között folyik, s következménye az erôszak különféle formáinak csökkenése, s az igazságosság viszontnövekedése. Mondhatjuk, hogy e folyamat támogatása a keresztény tanúságtétel fontos része. Három adalék ehhez: a) A nemzetközi területen az erôszak csökkentése -- épp a leszerelési politika szempontjából -- nem sikerülhet mindaddig, amíg nem ismerjük meg és nem közeledünk ahhoz, aki ma (még) ellenség. Politikailag és a lelkileg is helytelen volna makacsul ragaszkodni a tegnapi politikai elemzésekhez és értékelésekhez anélkül, hogy az új fejleményeket és a bennük rejlô lehetôségeket felismernénk. Ugyanez vonatkozik a készségre, hogy mindig megtegyük az új elsô lépést, még politikai téren is. A jézusi-keresztény ellenségeskedést megszüntetô szeretet az Istenbe vetett hitbôl él, aki nem fárad bele az emberekhez való közeledésbe. Ez a szeretet abban mutatkozik meg, hogy hajlandó tanulni és kezdeményezni. Egyúttal megjegyzendô, hogy a keresztény hit távlatai szerint, mely a békét nem az emberektôl, hanem Istentôl várja, a politikai kockázat készségének spirituális jelentôsége is van. Jóllehet a kockázatvállalás készségével kapcsolatban -- amire a hit teszi szabaddá a keresztényt -- minden egyes esetben, még a védelmi és leszereléspolitikai lépéseknél is meg kell különböztetni a lelkeket, világosan kell látnunk, hogy a nemzetközi biztonság abszolutizálása nem egyeztethetô össze a keresztények béke melletti tanúságtételével. b) A katonai erôszakkal való fenyegetés és ennek alkalmazása a hit szempontjából nem problémátlan. A keresztény pacifizmus képviselôi vallják, hogy ha valóban a hitükre alapozva akarnak a béke tanúi lenni, teljesen le kell mondaniuk az erôszak minden fajtájáról. Bár az Egyház -- a II. Vatikáni Zsinat, a pápák és az egyes püspöki konferenciák -- tanítása és a teológusok béke-etikája még nagyon messze van ettôl, az egyetlen igazán keresztény magatartás a lemondás a katonai fenyegetésrôl és erôszakról (még ha meg is felelne az etikai mércének). Itt és most ez tekinthetô a keresztény békeszándék érthetô jelének. Így lesz az erôszakmentesség a jézusi-keresztény hatalomkritika megerôsítése, elôvételezés Isten országának teljes békéjébôl és a békés keresztény lelkület hiteles formája. c) Az igazságosság gyarapítása szempontjából is sok feladat vár a keresztények béke melletti tanúskodására. Amellett, hogy a nép- és világgazdaság körében támogatják az igazságos eljárásokat, hatékonyabban kellene védelmükbe venniük az emberi jogokat. Az embert megilletô alapvetô méltóság és a teljesítménytôl független bizonyos jogok az ENSZ-nél már elismerést nyertek, de szilárd alapot ehhez csak a keresztény hit adhat, mely szerint Isten békebirodalma minden egyes ember végsô célja. 4. Ha ily módon tekintjük a keresztények béke melletti tanúságtételét a nemzetközi kapcsolatok terén, akkor sok további lehetôséget találunk a béke megteremtésére az államon, a társadalmon, családon, sôt az egyéni személyes szférán belül is. A szabadságjogok, a társadalmi kiegyenlítôdés, az egyéni érdek abszolutizálásának megszüntetése melletti kiállás, a békés közeledés és kapcsolatok keresése az emberek között -- sôt még önmagunkban is --, mindez a keresztény lelkület hitbôl fakadó adata. Mindehhez járul ma, úgy tűnik egyre növekvô mértékben, a természettel való békében élés feladata is. 5. Mindez kétségtelenül és tartósan összefügg a keresztények általános liturgikus, s fôleg szentségi tanúságtételével, hiszen a békülékenység a szeretetben összegyűjtött közösség lényege és alapja. Hol is mutathatná meg a hit az eljövendô, Isten-ígérte békét tökéletesebben, mint a szentmisében (az eucharisztikus hála- és áldozati lakomában), vagy a keresztség és a bűnbánat szentségében, amelyben az ember az egyetemes isteni békében részesedik? Hol találhatna biztosabban révbe az ember általános békevágya, mint a katolikus liturgiában? Nagyon hasznos volna, ha jobban tudatosítanánk a szentségi élet e nagyon jelentôs történelem-teológiai és politikai vonatkozásait is. Ezzel egyúttal elhárulna annak a veszélye is, hogy a szentségeket kizárólag az egyéni üdvösségre vonatkoztatjuk. Minden -- még a legjelentéktelenebb -- hála- és kérô ima is, sôt még az elmélkedô élettôl annyira távollevô politikai tevékenység is kifejezése lehet a béke keresztény spiritualitásának. Ebben az összefüggésben fölvetôdik a kérdés, hogy nem lehetne-e a régi békeájtatosságoknak (pl. az Úrangyala, zarándoklatok, stb.) új formákat adni? Hans Langendörfer --> ellenállás, erôszak, étosz, Eucharisztia, evangélium, fölszabadítás, hegyi beszéd, igazságosság, keresztút, kiengesztelôdés, megbecsülés, politikai tevékenység, teremtés ======================================================================== belátás A belátás vallásos területen is az összefüggések fölismerését jelenti. Készségét tanulással és gondolkodással szerzi meg az ember: már meglévô részismeretek között új kapcsolatokat fedez fel, adott esetben a meglévô elképzeléseit javítja. Minél szilárdabb, hagyományhoz ragaszkodóbb és érzelmileg telítettebb egy meggyôzôdés, annál nehezebb újabb belátáshoz jutni. Bizonyos szituációtól való függés is akadályozhatja a megfelelô belátás megszületését. A misztikus egyesülés élménye (fôként a középkorban) a bepillantás az isteni Lényegbe. Fontos szerepet játszott ebben az intuíció, mely rendszerint megingathatatlan bizonyossághoz vezetett. Az ilyen belátás az összefüggések felismerése olyan részigazságok között, amelyek a következtetô gondolkodás számára elérhetetlenek, de a hitbôl ismertek. Arisztotelész óta az erkölcsi belátás a jócselekedethez szükséges eszközök és utak megtalálásának képességét jelenti. Az ószövetségi bölcsességi könyvek szerint Isten megadja az embernek -- sôt az állatnak is (Jób 38,36; 39,26) -- a bölcsesség gyümölcseként az egyedül ôt megilletô belátást. Az embernek azonban törekednie kell megszerzésére. Ebben segítségére lehet tapasztalt, idôs emberek tanácsa. A Szentírás szerint jobb szegényes belátással istenfélelemben élni, mint az összefüggések okoskodó, öncélú keresgélésével megszegni a törvényt (vö. Sir 19,24). Az Ef 1,8 szerint Isten ,,végtelen bölcsességében és megértésében (belátásában) árasztotta ránk bôséges kegyelmét''. Szükségünk van belátásra a lehajló szeretet gyakorlásához, azaz a személyek és a szituációk mérlegeléséhez, de ahhoz is, hogy legyôzzük magunkban a könnyelműséget és felületességet. A belátás képessége nélkül nem marad kitartóan becsületes az ember. Stephan Wisse --> eksztázis, hit, istenélmény, látomás, megismerés, misztika, részesedés, tudás ======================================================================== Benedek, Nursiai Szt Benedek, a nyugati szerzetesség atyja 480 táján született az itáliai Nursiában (ma Norcia) és 547-560 között halt meg. VI. Pál pápa 1964-ben Európa patrónusává nyilvánította. Életérôl Nagy Szent Gergely Párbeszéd című könyvében ezeket olvashatjuk: Benedek fiatalemberként hagyta el a számára romlottnak tűnô Rómát, hogy remete legyen a subiacoi hegyek magányában. Amikor tanítványok gyűltek köréje, kis kolostori közösségeket formált. 529 táján délre húzódott, hogy a Montecassinón nagy közösségnek helyet biztosító kolostort alapítson. Benedek a történelemben a Regula révén vált jelentôssé, ami a VIII. században a nyugati kolostorokban általános szabály lett és mindmáig számos embernek ad eligazítást. Belefoglalta a IV-V. század monasztikus hagyományát, ô maga hivatkozik Nagy Szent Vazul szentatyára, Cassianus írásaira és sokat vett át szóról szóra az ún. Magiszter-regulából. A 73 fejezet a lelki tanítás alapelveit és a közösségi élet alakításának utasításait foglalja magában. Nagy nyíltság és Nagy Szent Gergely véleménye szerint a mértéktartás és a megkülönböztetés kegyelme jellemzi. Isten közös keresésének szüksége van helyes napirendre: a közös imádság (ez a szerzetesek legfontosabb dolga), munka, evés és alvás idejének jó beosztására. Így jön létre a béke rendje, amelyben minden közös, mindenki egyenlô Isten elôtt, de egyúttal figyelembe veszik az egyének különbözôségét, szükségleteit és gyengéit. A szentbenedeki istenkeresés alapelemei: a figyelem (a szív odafigyelésével kezdôdik a szabály); az engedelmesség mint Isten akaratának keresése, (a közösség Krisztus helyetteséül választ apátot); az alázat, amit a 7. fejezet Krisztus megalázkodásának követéseként és a tökéletes szeretet útjaként ír le; az állhatatosság (stabilitás), amellyel a szerzetes kitart ezen az úton és a közösségben marad. Odilo Lechner --> alázat, diszkréció, hallás, mértékletesség, regula, rend, szerzetes, szerzetesi spiritualitás ======================================================================== bérmálás A bérmálás a Szentlélek fogadásának szentsége. Ez a meghatározás a külsô jel alapján különbözteti meg a bérmálást a többi szentségtôl. A bérmálásnál a megkenés, kézfeltétel és a kiszolgáltatás formája hangsúlyozza azt, ami alapvetôen minden szentséghez hozzátartozik: a Szentlélektôl ajándékozott részesedést Jézus Krisztusban. A bérmálás a nyugati katolikus Egyház gyakorlatában önálló szentséggé vált. Általában a serdülô korban újítják meg vele a keresztény beavatást, ami a csecsemôkorban kiszolgáltatott keresztségnél tudatosan nem történhet meg. A keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia a keresztény beavatás szentségei. 1. A Szentírásban nincs közvetlen bizonyíték a keresztség és a bérmálás megkülönböztetésére. Az ApCsel 8,14-17 és 19,1-6 nem indokolja, hogy a keresztség és a bérmálás külön szentség legyen. Alapvetôen fontos mindkét szentségnél, hogy a Szentlélek ajándéka az az erô, ami a keresztényt Krisztushoz kapcsolja (1Kor 12,13). Minden keresztényt a Szentlélek fogad szolgálatába és bíz meg, hogy felelôsen vegyen részt az Egyház életében. 2. A lelki életben a bérmálás megértésének kiindulópontja Isten ajándéka, amellyel önmagát akarja adni az embernek. Ennek az isteni ajándékozásnak kiemelkedôen ünnepélyes pillanatai a szentségek, amikor az Egyház liturgikus ünnep keretében szolgáltatja ki ezt az ajándékot. Azért nem lehet egymáshoz hasonlítgatni a keresztség és a bérmálás szentségét, mert Isten mindig szabadon és önként közli magát Jézus Krisztusban a Szentlélek által. Az isteni kegyelem kiérdemelhetetlenségét és a kegyelmi közeledést az általános nyugati gyakorlatban a keresztségkor a csecsemô tehetetlensége, a bérmáláskor a Szentlélek érkezése teszi nyilvánvalóvá. A nyugati gyakorlat a bérmálás teológiáját természetesen könnyen pelagiánus irányba tereli. Ilyen törekvés pl. hogy a bérmálást kizárólag nagykorúaknak vagy felnôtteknek akarják kiszolgáltatni, vagy túlságosan hangsúlyozzák a világhoz szóló küldetést a személyes vallásossággal szemben. Az ilyen törekvésekkel szemben a bérmálásban is a kegyelem ígéretét és felkínálását kell látnunk. A bérmálás tehát nem az érettség és a döntés szentsége, hanem az érés, a Szentlélekben való élet felfedezésének és élményének a szentsége. Ebbôl következik, hogy a bérmálás teológiailag bármilyen életkorban lehetséges. A bérmálási elôkészület és maga a szentség az életkornak megfelelôen teszi lehetôvé a Szentlélek megtapasztalását. A mai gyakorlat elleni kifogás, tudniillik hogy a 14 év körüli életkor a serdülés miatt nem alkalmas a bérmálásra, nem helytálló, sôt visszafordítható: az ifjú éppen ebben a korszakban igényli a megértést és a segítséget. Ez inkább indokolja mint kétségbe vonja a bérmálásnak e korban való kiszolgáltatását. Az Isten Lelkének kegyelmi működésébôl fakadnak az ún. távollévôk (vallásukat nem nagyon gyakorlók) bérmálásával kapcsolatos alapelvek. Ha a Szentlélek elsô kiáradása a keresztség, és a bérmálás a közösség nyilvános ünnepe, amellyel körülveszi a Szentlélek kiáradását, akkor ebbôl következik, hogy az ún. távolálló is lehet a hit alanya. Ez annyit jelent, hogy mindenki megbérmálkozhat, aki életében elfogadja Isten Szent Lelkét. A bérmálási elôkészület elsôsorban nem alapvetô hitoktatás, amely vallásos alapismereteket közöl vagy frissít fel, hanem inkább élményszerű bevezetés a keresztény életbe. Részt vesznek benne a bérmálkozó, a szülôk, a kereszt- és bérmaszülôk, a hitoktató, a plébános és az egész egyházközség. Mivel elsôsorban élményszerű és gyakorlati bevezetésrôl van szó, nagyon fontos, hogy az elôkészítés rövid és tömör legyen. Ez annál inkább sikerül, minél inkább tudja az egész egyházközség, hogy neki is tanulnia és befogadnia kell. A bérmálás különleges feladat a közösség számára, hiszen nem azonos korú megkereszteltekkel -- akiknek nagy része távolálló -- kell foglalkoznia. A bérmálás az utolsó intézményes lehetôség arra, hogy valamennyien egy közösségben hallgassuk, tanuljuk, valljuk meg a hitünket. Rupert Feneberg --> individuáció, karizma, keresztség, Lélek gyümölcsei, megújulás a Szentlélekbôl, nagykorúság, pünkösd, részesedés, Szentlélek, szentség ======================================================================== Bernát, Clairvaux-i Szent Egy régi hagyomány szerint 1090-ben Franciaországban, a Dijon melletti Fontainesben született. Hat fiú- és egy leánytestvére volt. Anyja révén rokonságban állt a francia fônemességgel. A késôn született gyermek félénk, elmélyülésre hajló volt, családja papi pályára szánta. A chatilloni St. Vorles -- szüleinek kastélya volt itt -- káptalani iskolájában kezdett tanulni. Az egyházi iskolának köszönhetôen anyanyelvi szinten beszélte a latint minden fordulatával és ékesszólásával, és ebbôl alakította ki azt a lelki műprózát, amit évszázadokon át utánoztak. Késôbb a nagy egyházatyák stílusát követte. Bernát csodálatos könnyedséggel merített az egész Szentírásból. Nagy szentírásismeretét nyilvánvalóan a liturgiából, a kanonoki zsolozsmából és a szentmisébôl merítette, hiszen akkoriban az egyéni szentírásolvasás nem volt szokásban. Teológiailag autodidakta volt, s a szó skolasztikus értelmében nem iskolázott teológus. Tizenhét éves korában halt meg az édesanyja, akinek mély vallásossága mindig befolyásolta. Elvesztése négy évre lelki válságba sodorta. Magára találását Bernát a ,,megtérésként'' emlegette. ,,Erôs gyógyírt keresett gyenge természetére'', ezért elhatározta, hogy belép a közeli Citeaux-i reformkolostorba, melynek félig remete életmódja, szegénysége, újszerű aszkézise inkább taszította, mint vonzotta az embereket, ezért kihalóban volt. Chatillonban 30 társat toborzott, köztük két nagybácsit, unokaöccsöt és öt testvérét. Félénk természete ellenére megvolt benne az a karizma, hogy a különbözô származású embereket lelkesíteni tudta a maga útjáért. 1112 áprilisától 1115 júniusáig élt Citeaux-ban Harding István vezetése alatt, amikor a champagne-i Clairvaux alapító apátjává jelölték. Ez a kolostor alapításai révén 65 leánykolostor központja lett. Közben helytelen böjtölésével Bernát gyomorbajt szerzett, ami élete végéig kínozta. Ebbôl tanulta meg a mások vezetéséhez nélkülözhetetlen leckét, hogy az öncélú aszkézis a pokol egyik -- veszélyes és kellemetlen -- útja is lehet (vö. Apologia ad Guillelmum abbatum 1124/25). Ismételten prédikált az Isten- és emberszeretet elsôbbségérôl, valamint a libertas spiritusról (a 'lélek szabadsága') a még oly jószándékúan szigorú obszervanciával szemben is. Clairvaux- ban kellett megtanulnia a magány és istenközelség, illetve a testvérekkel való törôdés mindennapi gondjának összehangolását. ,,Domesticis urgear curis'' ('házi gondok sanyargatnak') -- írta 1124/25-ben 11. levelében a kartauziaknak, amikor bocsánatot kért tôlük, hogy gondjai miatt képtelen nekik többet írni az istenszeretetrôl. 1130-tól mind jobban belesodródott az Egyház hivatalos ügyeibe és idejének harmadát úton töltötte: magát ,,a század kimérájának'' nevezte, ,,aki se pap, se szerzetes''. Különös, hogy egy szemlélôdô szerzetes, aki a Püspökök tüköre című munkájában (42. levél, 1128) határozottan elutasítja magától, hogy a püspökök tanácsadója legyen, ténylegesen püspököket, pápákat és királyokat irányított. Franciaországban, Németországban és Itáliában a tartott pápa elismertetéséért harcolt. Bresciai Arnold ellen agitált, a sensi zsinaton (1140) elérte Abelard és Gilbertus Porretanus második elítélését; prédikált az 1145/46-os keresztes hadjárat érdekében és nem értette, hogy Isten miért engedte meg a csodák és jelek ellenére a keresztesek katasztrófáját. Közben szerzeteseinek az Énekek énekének allegóriáról prédikált és ezáltal lett az európai misztika tanítómestere. 1153 augusztusában halt meg, 1174-ben avatták szentté és 1830-ban sorolták az egyháztanítók közé. Ünnepe ma augusztus 19-én van. Gerhard B. Winkler --> aszkézis, jegyesszimbolika, lelki szentírásolvasás, misztika, remete, szerzetesi spiritualitás ======================================================================== beszéd Beszéd, illetve beszélés alatt a nyelv használatát, a beszélés cselekményét vagy folyamatát értjük. M. Heidegger létanalízise szerint a beszéd az ember lényegéhez tartozik. Ebben nyilatkozik meg a világban-létezésének értelmes volta. Beszélni azt jelenti: önmagát közölni, kimondani; párja a hallás vagy meghallgatás, magában foglalja a hallgatás lehetôségét. ,,Az ember beszélô lény'' (M. Heidegger). Amikor a beszéd elveszíti kapcsolatát a léthez, a világhoz, a környezethez, önmagához, az énhez, akkor talajtalan fecsegéssé válik. Az ember emberiességének meghatározó feltétele a beszéd képessége. Az emberiesség megvalósítása lényegében a beszéd helyes használatától függ. 1. Ha megkérdezzük az Ószövetséget, hogy mi az ember lényege és mi különbözteti meg leginkább a többi teremtménytôl, akkor a válasz a beszéd szervére, a szájra utal. Ez emeli a többi teremtmény fölé. A test egyetlen részérôl sem szól annyit és annyiféleképpen a Szentírás, mint a szájról. A beszéd az, ami az embert emberré teszi. A helyes beszéd a tökéletes ember jellemzôje: ,,ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az képes egész testét is megfékezni'' (Jak 3,2). A helyes beszéd a hallgatásból születik: ,,aki elôbb felel, mint a másikat meghallgatná, elárulja, hogy botor és szidásra érdemes'' (Péld 18,13; vö. 19,20). A helyes szó az alkalmas idôben hangzik: ,,mint az aranyalmák ezüst tányérokon, olyan a szó, amit jókor mondanak'' (Péld 25,11; vö. 15,23; 25,12.20). Nyugalom, megfontoltság, fegyelmezettség, tartózkodás jellemzi a helyes beszédet (vö. Péld 29,20; Préd 5,1; Bölcs 1,11), ami ugyanakkor fegyelemre, mértéktartásra, szelídségre, barátságosságra és ôszinteségre nevel (vö. Zsolt 15,3; 17,1; 45,3; 119,43; Péld 16,24; 25,15; Sir 21,16). Minden helyes beszéd alapja és eredete az istenfélelem (vö. Péld 1,7; 9,10; 15,33). A bölcsen, megfontoltan és jól beszélô emberben maga Isten cselekszik (vö. Péld 16,1). A helyes beszéd csúcsa és beteljesedése az istendicséret (vö. Zsolt 8,3; 17,1; 19,15; 34,2; 35,28). A helyes beszéd példaképe a szent Jób (vö. 2,10). Az Újszövetség ismeri az emberi beszéd kétértelműségét (vö. Jak 3,1-12; 1Jn 3,18). Különös figyelmet érdemel Jézus beszéde: feltűnést, csodálkozást, tetszést, ellentmondást vagy szakadást kelt (vö. Mt 7,28; Mk 2,7; Lk 4,22; 20,21; 24,32; Jn 5,19-47; 10,19; 12,20-36). Beszédében ô maga, igénye, teljhatalma, eredete, Isten Lelke, maga Isten rejtôzik. Jézusnál a beszéd és a lét egy. Ezen egység alapján tudja elhallgattatni a démonokat (Mk 1,34) és megszólaltatni a némákat (vö. Mt 9,33; Lk 1,64); benne teljesedik a jövendölés, miszerint a süketek hallanak, megoldódik a némák nyelve és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (Iz 29,18; 35,5; 61,1). Ahol Jézus beszéde és cselekedete jelen van, ott az emberek beszélni kezdenek és magasztalják Istent. Az a jövendölés, hogy küldöttei új nyelveken beszélnek (vö. Mk 16,17), annak a beszédnek az újdonságára épül, aminek tartalmát és lényegét Ô maga testesíti meg. Ennek visszhangja az új, helyes beszédben csapódik le, amit Ô ad és Ô tesz lehetôvé, ti. nevének megvallásában. Ez a beszéd olyan hatalmas, hogy nem lehet elnyomni vagy elhallgattatni (vö. ApCsel 4,20; 1Kor 9,16). A keresztény beszéd tulajdonképpeni minôsítését a Szentlélek befogadásától kapja meg. A Szentlélek képesít tanúskodásra az ítélet órájában (Mt 10,19), ez sugalmazza a hitet és a hirdetést (vö. Jn 16,13), adja a nyelvek és a prófétai beszéd adományát (vö. 1Kor 12,10), felhatalmaz a jövendölésre és az imádságra (vö. Róm 8,18-30; 2Pét 1,21). 2. Az ember lényege, nagysága és nyomorúsága tükrözôdik a beszédben. A nyelv eredete egyszerre isteni és emberi. Az emberi beszéd teremt, alkot, épít, de rombolhat és megsemmisíthet is. Egyszerre mutatja meg az ember lehetôségeit és a korlátait. A beszéd kreativitása a névadásban lesz érzékelhetô, a beszélgetés szépségében és termékenységében; a nyelv hatalmában és csodájában, sokféleségében és hangzásában a beszéd kifejezô képességében és vallásos erejében. Ezzel szemben áll a beszéd fáradsága és terhe, a vele való visszaélés, eltévelyedései, töredékes volta és negatív hatása. Egyedülállóan mutatkozik meg a hitben a beszéd veszedelme és lehetôsége. A hithez tartozik, hogy beszél és sokféle beszédmódja van: vigasztalás, épületesség, tanítás, figyelmeztetés, büntetés, bátorítás, erôsítés, megszentelés, kibékülés, felszabadítás, stb. A hit alapvetôen szolgálatába tudja állítani az emberi beszéd egész palettáját. A meghatározó kritérium ebben a szeretet. A keresztény beszéd a szeretet kifejezése és közvetítése, s szeretetre irányul. Ilyen vonatkozásban fejti ki a keresztény beszéd igazi hatását: teremtô erejénél fogva új tényeket tud teremteni és meglévôket tud hatályon kívül helyezni és legyôzni. A hit és a beszéd egysége oly erôs, hogy sajátos keresztény, vallásos beszédet teremt. A vallásos beszédet szívesen kapcsolják össze a költészettel. A következô módon írják körül: ,,A vallásos beszédnek nem annyira az a föladata, hogy tökéletesebbé tegye a valóságról és élményeinkrôl alkotott képünket vagy modellünket, hanem inkább az, hogy létünk új orientációjával mindezeket nyitva tartsa, ami természetesen bizonytalanná is tesz minket. Ilyen értelemben a vallásos nyelv erôteljesen metaforikus beszédmódjával felülmúlja megszokott élményvilágunkat és valami egészen másra utal'' (P. Ricoeur). Ilyen szempontból beszélhetünk a keresztény beszéd lelki összetevôjérôl, vagy más szóval a lelki beszédrôl. Ez a lelki értelem nemcsak attól függ, hogy mirôl szól a beszéd, hanem inkább attól, hogyan. Ezt a hogyant a beszélô evangéliumtól való megérintettsége határozza meg. A beszélô ugyanis tanúként szólal meg és beszédében megkísérli szóban kifejezni azt, hogy számára a hit itt és most mit jelent. A keresztény beszéd teljessége a párbeszéd Istennel, amelytôl a döntô impulzusait kapja. Christian Schütz --> elbeszélés, evangélium, hallás, imádság, nyelv, nyelveken szólás, prédikáció, Szentlélek, szó/ige ======================================================================== beszéd-elmélkedés A beszéd-elmélkedés révén lehetôség nyílik új ismeret- és tapasztalatszerzésre életemmel és önmagammal kapcsolatban: találkozásokra a nyelv révén a valóságokkal. A beszélt nyelv a találkozás eszköze még akkor is, ha a beszédet leírják, pl. levélben. A nyelv a megismert valóság jele ebben az esetben. A nyelv ,,megfagyott élmény'' (Klages), a beszédben lesz ,,cseppfolyóssá'' és így közölhetô. A kimondás által lesz a megélt és megismert dolog átélhetô, nemcsak a beszédpartnernek, hanem az elbeszélônek is. Ezért értelmes dolog önmagammal beszélni. A beszéd ismeretbôl származik és ismerethez vezet. A nyelvben mint a beszéd eszközében szerepet játszik a szó és a (tudattalan) szóválasztás. Önként választom meg a szavakat és a beszédmódot, amelyek hozzám illenek, azaz azokat a szavakat, melyekkel a tapasztalataimat megszólaltatom. Minden kimondott szóban én nyilatkozom meg. A beszéd folyamatának ehhez a szubjektív mozzanatához járul a szavak objektív, illetve személyek közti kijelentô és megszólító ereje, ami a keletkezésükkel kapcsolatos általános ismeret szerint hozzájuk tartozik. Az ismeretet és tapasztalatot hordozó szót megerôsíti a szavakkal megteremtett élményszituáció: metaforák, képek, hasonlatok, szimbólumok. Ennek példája a mítoszok, a mesék, de méginkább a Szentírás nyelve. A beszédnél éppily fontos a beszédmód: hang, hangsúly, ritmus, hangzás sokkal jobban kifejezheti a sajátosan egyénit, mint csak a szó önmagában. Ha a beszéd-elmélkedés, illetve az elmélkedô beszéd elemeit szemléljük, azonnal kitűnik, hogy a jól sikerült beszéddel egyszerre Istenre és önmagára találhat az ember. 1. Amennyiben tapasztaltaimat szóba hozom, megfoghatóvá válok; szavamon foghatnak. A megfoghatóságom azonban aktivitás is: az önmagát kimondó ember megszólítható. 2. Ha ,,megfogtak'', meghallottak, átélem, hogy elfogadnak és meghallgatnak. Vagyok -- átélem, hogy vagyok, mert jelentek neked valamit, hiszen hallgatsz engem. 3. Ha a meghallgatásból válasz születik (a felelet jön), akkor a beszélgetés kommunikációvá, kölcsönös megajándékozottsággá lesz. A válasz lehet néma hallgatás vagy gesztus. A hívô számára itt jelenik meg az isteni elem: a beszélgetést nem lehet megparancsolni, a beszélgetés, meghallgatás, megértés végül is mindig kegyelem. Ha a hívô vagy a hitre hajlandó ember tudatosan hozza szóba Istent (illetve Jézust), akkor maga Isten lesz a beszélô, éppúgy mint az emmauszi tanítványok esetében: a tanítványok bírták szóra Jézust és Ô megszólalt. Elmar Gruber --> dialógus, elbeszélés, hallás, nyelv, szó/ige ======================================================================== betegség 1. A szóhasználat. A betegségrôl úgy szoktunk beszélni, hogy mi bajod van? -- vagy: beteg vagyok --, vagy objektíven fogalmazva: ilyen meg ilyen betegség esetében orvosi kezelésre van szükség. Olyan állapotról van szó, amely csak a maga teljességében közelíthetô meg: szubjektív élmény, Isten látogatása, ápolás, orvosi kezelés, pszichoterápia, stb. A beteg szenved betegségében. A testi betegségek mellett vannak lelki és pszichoszomatikus betegségek is. A betegséget nem mindig lehet élesen elhatárolni az egészségtôl, a különféle sérültségtôl, fejlôdési rendellenességektôl, öregségtôl és a haláltól. 2. A betegség lelki élményének mai problémái. Mivel ,,a betegség önmagában rossz, beleillik az isteni gondviselés tervébe az, hogy az ember határozottan küzd minden betegség ellen és gondosan, lelkiismeretesen vigyáz egészségére'' (A betegek kenete PE 3). Ha ezt a felelôsséget az orvoslásra hárítják, lemondanak az egészségrôl és a betegségrôl. A betegség lényegében baj, ami segítségért kiált: az önpusztítás baja, és elsôsorban ez jellemzi a betegséget. Ugyanakkor lehetôség az együttérzésre: ,,az én bajom a te bajod is a halál általános szolidaritása következtében'' (V. v. Weizsäcker). A pszichiátriáig terjedô természettudományos-technikai gyógyítás lehetôségei azt az illúziót keltették, hogy az egészség megteremthetô és a betegség okozta szenvedés fölösleges. Aki megbetegszik, csodálkozik azon, hogy fölmerülnek benne agresszív miértek, a bűntudat és a büntetés félelme, s ahelyett, hogy panaszra nyitná száját, depressziós lesz vagy dacosan kétségbeesik. Aki a betegség értelmének keresését megakadályozza -- ilyen kifejezésekkel: ki tudja, mire jó az egész --, hozzájárul ahhoz, hogy a beteg élményvilágában eluralkodjék az értelmetlenség érzése. A betegség átképzést igényel a korábbi társadalmi megszokások után, ti. meg kell tanulni szenvedni, a szenvedés éjszakáján átjutva megváltozni, hogy a mélységbôl meghallhassa Isten az elnémuló hallgatás szavát és felelni tudjon rá. Claudel a betegeket ,,a figyelemre meghívottak''-nak nevezi. 3. A Szentírásban a betegséghez és gyógyításhoz hozzátartozik az ördögi megszállottság is. A bölcs radikálisan mondja: ,,Fiam, ne késlekedj, ha megbetegszel: imádkozz az Úrhoz és meggyógyít téged.'' (Sir 38,9). A zsoltáros az ajándékba kapott segítség örömét fejezi ki: ,,Betegágyához segítséget hoz az Úr, fekvôhelyét kényelmesre cseréli'' (41,4). Szent Pált a testében lévô tüske okozta szenvedésért az Úr szava kárpótolja: ,,elég neked az én kegyelmem. Mert az erô a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében'' (2Kor 12,9). Az Ószövetség, de az Újszövetség is tanítja, hogy Isten ,,gyógyít'', és ,,sebet kötöz''. Ugyanakkor ,,megver'' és ,,sebet ejt'' (Oz 6,1); tud az ember szenvedésérôl: ismeri a vajúdás kínját (Ter 3,16), az egyiptomi rabság, sôt a végleges ,,második halál'' szenvedéseit is (Jel 20,6.10). Minden kísérlet, mely Istenben önkényeskedô vagy szadista fájdalomszerzôt keres, meghamisítja a szentírási történeteket. Ezekben ugyanis az emberek eljutnak a megértés határához, az elhagyatottság és a szenvedés éjszakájába, de Jabbokban (Jákob harca, Ter 32), Jób szemétdombján, a Getszemáni kertben és a Golgotán kitartva tanulják meg, hogy teljesen ráhagyatkozhatnak a kimondhatatlan titokra. Igaz, Isten a betegséggel büntet, szigorúan vagy gyöngéden nevel, megtérésre hív, megmutatja haragját. Valójában azonban egy nem várt fordulattal a legnagyobb jó származhat a betegségbôl: pl. a vakság jó (Jn 9), mert megmutatkozik benne Isten műve. Jób kijelenti: ,,azelôtt csak hírbôl hallottam felôled, most azonban saját szememmel láttalak'' (Jób 42,5). Az ember nem hallja örökké a bűnre utalást, félelmünk, hogy Isten betegséggel büntet minket, a Szentírás fényénél pozitívan magyarázandó, mint kihívás, hogy megvizsgáljuk: az egész ember testi- lelki egysége milyen mély válságba kerül, mennyire várja Isten hívását és mennyire rászorul a megtérésre. Jézus tanítása: mindenki bűnös, a betegek nem bűnösebbek mint a többiek. A szenvedôket mondja boldogoknak és nem az egészségeseket (Mt 5). A részvét, az együttszenvedés témájához a betegség és gyógyulás is hozzátartozik. A keresztényeket az Úr bízta meg, hogy gyógyítsanak, s ehhez külön karizmát is kapnak (a therapeuein elsôdleges értelme: 'Istennek szolgálni'; vö. 1Kor 12). A hitbôl fakadó gyógyításnak Jézus példáját kell követnie: 1. ujjának a sebre helyezése, a kézrátétel, a seb megérintése, megszünteti a beteg szenvedését; 2. a beteghez fordulás áttöri a szociális és belsô elszigetelôdést; 3. a gyógyulásért és szabadulásért érzett hála föléleszti a beteg személyes erôit. A hit megerôsítésével -- ez a betegek kenetének értelme! -- a beteg rátalál a nyomra, melyen életének kérdésessé vált értelmét (újra) megtalálja. A bizalom, a remény és szeretet (ami nagyon fontos a betegség egocentrikussá tevô hatása miatt) meggyengült erôi újjáélednek benne, s fölveszik a harcot még a gyógyíthatatlan betegségben és a halálveszélyben is. 4. Az Egyház történelme folyamán sokféleképpen törôdött a betegekkel: a középkori ispotályokban (ahol az ápolás és a szenvedés helyeit oltár köré csoportosították), a betegápoló rendekben, a szervezett karitászban, az egyházközségi beteggondozásban. Az a rendkívül eredményes kísérlet, hogy a gyógyítás művészetét a természettudományokra és a klinikai tapasztalatokra alapozza (amit tovább erôsített a kezdetben valláskritikus, sôt vallásellenes pszichoanalízis), figyelemre méltó változásokat hozott a betegség lelki feldolgozásához. Ezt a pozitív fejlôdést még nem értékeljük eléggé. 5. Összegfoglaló megjegyzések. A mai ember feladatát, hogy a betegséget lelki próbatételként fogja fel, nem a betegellátás tökéletesedése és az orvosi kezelés oldja meg, hanem a szenvedni tudás újbóli megtanulása. A mai embernek rendkívül fontos a szenvedôképesség erôsítése mind elméletben, mind gyakorlatban. A szenvedôknek, az egyes betegeknek és az azonos betegségben szenvedôknek az egymás iránti szolidáritásban kell megtanulniuk, hogy határt vonjanak ,,az ellenállás és beletörôdés'' között (D. Bonhoeffer). Nem az egészség a legfontosabb, hanem az élet teljessége (Jn 10,10), ami végtelenül többet és mélyebbet jelent: ,,szabadságot kegyelembôl'' (O. H. Pesch). Hans Duesberg --> egészség, együttérzés, értelem, gyógyítás, pszichológia, rezignáció/kétségbeesés, szenvedés, szimpátia, test ======================================================================== beteljesedés A beteljesedés egy létezô létének a teljességét jelenti. Ebben a formában a fogalom kifejezetten nem szerepel a Szentírásban, csak többé-kevésbé rokon fogalmai fordulnak elô. 1. A beteljesedés mint az ember célba jutása. A beteljesedés hite föltételezi, hogy Isten a teremtéssel valamit elkezdett, ami még nem teljes, valamit elindított, ami még nem ért céljába, s az értelmes teremtménnyel közölte a célt, hogy együttműködésre indíts annak elérésében, amit Isten végül neki akar ajándékozni. Ezért adattak az embernek képességek, tér- és idô, hogy földi életének napjaiban felelôsen a teremtésért és Isten szeretetében szabadon munkálkodjon azon, amit Isten üdvözítô terve neki szánt. Krisztusban ,,kiválasztott bennünket a világ teremtése elôtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk elôtte. Szeretetbôl eleve arra rendelt, hogy Jézus Krisztus által -- akarata szerint -- gyermekeivé legyünk'' (Ef 1,5; Róm 8,29; Kol 1,16). Az ember célja tehát, hogy átvándorolván a téren és idôn Krisztus képét egyre inkább kimunkálja magában, hogy mindnyájan Isten gyermekei legyünk a Fiúban. Vagy egy másik szentírási képpel fejezve ki ugyanezt: célunk az, hogy egyre inkább Krisztus testévé váljunk (Ef 1,23; 4,16; Kol1, 16), hogy így képessé legyünk egyszer s mindenkorra részesedni a Szentháromság életében Krisztussal minden testvérünkkel együtt (vö. Jn 14,2; 17,24; 1 Tesz 4,17, Fil 1,23; 2 Kor 5,8; 2Pét 1,4: jelenések 12,3.22). A különbözô képek mind azt hangsúlyozzák, hogy az ember beteljesedésének, a mennyországnak közösségi jellege van. Maga a Szentháromság communio, s az embert a közösség által vezeti el ebbe a communióba. 2. A beteljesedés mint minden teremtmény belsô teljessége. A beteljesedés többet jelent, mint az ember célbajutását. Erre már abból is következtetni lehet, hogy az ember ebbôl a világból ,,kivándorol'' Istenhez, hogy nála találja meg végleges hazáját. A keresztény hit azonban azt is hirdeti, hogy minden teremtmény elérkezik belsô teljességére és az aratáskor Isten életének válik részesévé. Ez fejezôdik ki a test föltámadásának hittételében. A test a Szentírás szóhasználatának megfelelôen minden teremtményt magában foglal, s ugyanakkor az embernek is az a része, melynek révén kapcsolódik az összes többi teremtményhez. Így a hit bizonyos abban, hogy nemcsak az ember lényegi magva, a lelke teljesedik be, hanem a teljes ember és vele a világ és a történelem. Igen, az egyes ember csak akkor éri el belsô és végsô teljességét és beteljesedését, ha az egész teremtés, mellyel számtalan szál köti össze, elmerül Isten életében. Szent Pál is azt mondja, hogy a teremtés is ,,felszabadul a mulandóság szolgai állapotából Isten fiainak dicsôséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész teremtés sóhajtozik és vajúdik mindmáig'' (Róm 8,21). A beteljesedés hite reméli, hogy ez a ,,sóhajtozás'' nem marad válasz nélkül: egy könny sem hullik hiába, egy mozdulat sem volt eredménytelen; minden, ami van, s ami történt, amennyiben jó, bekerül Isten örökké boldog életébe. Ebbôl a hitbôl fakad a meggyôzôdés, hogy minden cselekedetnek és szenvedésnek, minden lelki gyakorlatnak értéke van. 3. A beteljesedés mint misztérium. ,,A módot nem ismerjük, hogyan történik majd az újjáteremtés.... A szeretet megmarad, miként mindaz, amit a szeretet művelt és az egész teremtés, mely az ember által keresi Istent fölszabadul a mulandóság szolgaságából'' (GS 29). A beteljesedés mikéntje tehát el van rejtve a szemünk elôl. Éppen ezrét tartózkodnunk kell a naiv elképzelésektôl, melyek még a legmerészebb fantázia esetében is anyag-világunkhoz, a tér és idôhôz van kötve. S éppen e végességnek, a térhez és idôhöz kötöttségnek kell véget érnie, betű szerint ,,felbomlania'', máskülönben a beteljesedés nem lehetséges. Ezért kell mindig szem elôtt tartani, ha beszélünk róla, a beteljesedés misztérium jellegét. Csak képekkel tudjuk körülírni, s inkább tudjuk, hogy milyen nem mint az, hogy milyen. Leginkább erre vonatkozik a Szentírás szava ,,szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívbe föl nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik szeretik ôt'' (1Kor 2,9). Gisbert Greshake --> boldogság, fölemelkedés, föltámadás, istennéválás, lélek, örökkévalóság, Paradicsom, részesedés, végsô dolgok ======================================================================== betű, betűszimbolika A betűk, alakjuknál fogva, mióta csak használja ôket az ember, nemcsak olvasási és beszédjelek, hanem szimbólumok is (a sumér írásjelek eredetileg képjelek voltak). Egyedi alakjuk mellett az egyes betűk szimbólumértékét kezdettôl fogva az abc-ben elfoglalt helyük is meghatározta. E helyi értékre alapult a gemátria, a betűk számjegyként való használata, amit már a Kr. e. 8. században ismertek Babilóniában és Görögországban. A betűszimbolikának három alapvetô fajtája különböztethetô meg, ha nem is mindig világosan: 1. mágikus, amely az egyes betűknek varázs- és ártó hatást tulajdonít; 2. spekulatív, amely különféle elméletek és eljárások (pl. sorsolás, gemátria) folytán értelmes szövegek betűibôl rejtett összefüggések és az érzékfeletti világ meglátására törekszik; 3. metaforikus, amely nem kiegészítô tudást keres a kinyilatkoztatott valláshoz, hanem a hit tartalmát szimbolikusan akarja kifejezni. A betűszimbolika többé-kevésbé fejlett formáit az ókorban különösen Kínában, Indiában és Görögországban alkalmazták. Késôbb a rabbinista zsidóságban és a kabbalában, a gnoszticizmusban és az iszlám misztikában alakultak ki a spekulatív betűszimbolika bonyolult rendszerei. A betűszimbolika művelôi -- mitológiai és vallási alapelképzeléseiknek megfelelô, ezoterikus (csak a beavatottak számára elérhetô) spekulációval -- nemcsak bizonyos szövegek és könyvek rejtett tartalmát, hanem a kozmosz alsóbb és felsôbb rétegeinek feltárását is megkísérelték. Az abc-t a világ vagy a teljes valóság tükrének fogták fel. A püthagoraszi hagyomány tág teret nyitott a betűszimbolika elôtt azzal, hogy a betűknek szám- és zenei hang-értéket is tulajdonított. Ezen kívül naptári és csillagászati ciklusokat, a világ különbözô részeit, az embert és a természetfeletti világot is egy-egy betűvel jelölte. A spekulatív szimbolika természetesen függ a betűk számától, ami írás-kultúránként és az abc alapszerkezetének megfelelôen más és más értelmezési lehetôségeket és ,,ismereteket'' nyit meg. A különbözô rendszerek összehasonlítása bizonyítja a spekulatív betűszimbolika viszonylagosságát: a spekulatív betűszimbolika jelentôsége a lelki élet szempontjából éppoly csekély, mint a mágiáé. A keresztény lelkiségben a metaforikus betűszimbolika lett jelentôs. A Jelenések könyvében Isten mint ,,Pantokrator'' (1,8), Jézus Krisztus mint ,,az elsô és az utolsó'' (22,13) a görög abc elsô és utolsó betűjével jelöli magát: ,,Én vagyok az alfa és az omega''. Az ôsegyház ezt a szimbólumot átvette és használta. A keresztény betűszimbolika egyéb példái, melyekkel fôleg a liturgiában találkozunk: INRI: a kereszt feliratának elsô betűi. IHS: eredetileg a görög ICHTÜSZ, a Jézus név, késôbb a latin Jesus Hominum Salvator, 'Jézus az emberek Megváltója' kezdôbetűi. Németül Jesus Heiland Seligmacher, 'Jézus a boldogságot adó Üdvözítô' jelentéssel oldották fel. XP: a görög XPISZTOSZ, 'Krisztus' kezdôbetűi. Az A, a T és az Y, mivel három vonásból állnak, a Szentháromság, a T a kereszt betűszimbóluma. A mindenben lelki értelmet keresô Órigenész szerint minden egyes betűbe ,,a bölcsesség csírái vannak elhintve''. Werner Thiede --> ezoterika, gnózis, szimbólum, számok ======================================================================== biblikus elmélkedés A biblikus indíttatású elmélkedés sokféle módon történhet. Egy szentírási szó vagy mondat arra indíthat, hogy az ember összevesse életét Isten szavával és hagyja, hogy a saját tapasztalatait a szó átjárja. Így pl. ha a 23. zsoltár 4. versében szereplô ,,sötét völgy'' ad alkalmat arra, hogy életem eseményein elgondolkozzam, lehet, hogy a biblikus szöveg feletti elmélkedés alig különbözik egy képelmélkedéstôl, egy irodalmi szöveg fölötti elmélkedéstôl vagy egy kirándulás alkalmával szerzett élmény feldolgozásától. De a kép, a szöveg vagy a tárgy nem minden hozzáadás nélkül táplálkozik ugyanabból az alapból, mint amibôl a biblikus szöveg él, ami a zsoltárversen elmélkedôt kivezeti abból a mégoly sötét völgybôl is, és bizalommal mondhatja: ,,Te ott vagy velem''. Megtörténik, hogy a biblikus elmélkedés szorosan a szöveghez kapcsolódik, de az is elôfordul, hogy az elmélkedô saját tapasztalata nagyobb súllyal esik a latba, mint pl. a zsoltárosé, akinek sorait olvassa -- mégis joggal mondható ez az elmélkedés biblikus elmélkedésnek, még akkor is, ha egy egzegéta nem sok összefüggést talál az elmélkedés eredménye és a biblikus szöveg között. Ehhez azonban (hogy joggal beszélhessünk biblikus elmélkedésrôl), nem szabad az útról letérni, vagyis Istenre olyan komolyan kell figyelni, mint azok az emberek tették, akiknek hitvallását a Szentírás megôrizte. Ide tartozik a viaskodás Istennel, a panasz és a siralom is. A tulajdonképpeni biblikus elmélkedéstôl megkülönböztetendô a szóhoz kapcsolódó, majd az egyéni élettapasztalattól függô inkább asszociatív szövegelemzés. A biblikus elmélkedés nemcsak egy szót, egy verset használ fel az elmélkedéshez, hanem összefüggô szövegrészt. Ezen gondolkodik, töpreng és ehhez keres összefüggéseket. Minden belekerülhet az elmélkedésbe, ami ismert az egzegézisbôl, de minden érvelés, beszűkítés és fontoskodás nélkül. Magát a szöveget kell kérdezgetni és nem tételszerűen boncolgatni. A biblikus jelenetekrôl való elmélkedésnél segít, ha nem azt boncolgatjuk, hogy a közölt esemény úgy történt-e, amint leírták. A jelenetet képnek is lehet tekinteni, s a szereplôk olyanok, mint egy kiállítás képei a szemlélô elôtt. Ha az egyes szereplôk képe plasztikussá vált, üdvös megkérdezni, hogy -- akár jó, akár rossz tulajdonsága miatt -- nem tükörképünk-e. Bármi legyen is az elmélkedés végsô tanulsága, azt látnunk kell, hogy a szövegekben szereplô emberek sorsában Isten a mi üdvösségünk történetét is kinyilatkoztatja. Gabriele Miller --> elmélkedés, lelki szentírásolvasás, rumináció, siralom, Zsoltárok könyve ======================================================================== biblikus lelkiség 1. A keresztény lelkiség lényege szerint biblikus, mert a hit mindig Istennek a Szentírásban található szavához kötôdik, és a hívô tevékenység Lélekkel telített tanúságtételére irányul. A Szentírás a maga lelkiséget különféle konkrét formákban (személyekben) mutatja be. Nem egybizonyos biblikus lelkiség van, hanem az Isten színe elôtti és akaratával összhangban lévô tevékenység -- ennek tudtul adása a ,,kinyilatkoztatás'' legfontosabb tartalma -- hordoz biblikus lelkiséget. E tevékenység nélkül minden imádság és az áldozat tartalmatlan, üres forma lenne. A maga részérôl ez a tevékenység nem ,,szótlan''. Az Ószövetségben kezdettôl fogva elôfordul a bámulatra méltóan közvetlen beszéd Isten elôtt és Istennel, mint például Rebeka segélykiáltása: ,,Ha így áll a dolog, miért élek még?'' (Ter 24,2); vagy Eliezer hálaadása: ,,Áldott legyen az Úr, uramnak, Ábrahámnak Istene'' (24,27). Jézus is így imádkozott: ,,Áldalak téged, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az okosok elôl, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek'' (Mt 11,25). Az evangéliumok megôrizték a keresztfán elhangzott imádságát is: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?'' (27,46; Zsolt 22,2). 2. A segélykiáltás és a hálaadás két pólusa között bontakozott ki az irodalommá vált biblikus -- különösen a zsoltározó -- imádság. Izrael Istene, Jézus Atyja ,,beszélgetô partner''. Így a biblikus lelkiségbôl nem lehet kihagyni az Istennel való beszélgetést. A biblikus imádság alapjában véve párbeszédes, de eléri a hallgatás küszöbét: ,,Számodra a hallgatás dicsérô ének'' (Zsolt 65,2) -- ,,Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem'' (131,2); és hallgatok egy solilquiumot, Isten önmagával való beszélgetését, aki az imádságban önmagával beszél: ,,Hadd hallom mit mond az Isten?'' (85,9). Az elcsendesedett imádkozó majdnem misztikus hallgatása mellett van olyan imádkozó is, akinek Isten ,,nyitotta meg a fülét'', hogy ,,megismerje és megtegye akaratát'' (40,7.9). A zsoltárok imádkozása az egyházi hagyományban a zsidóságtól elszakadás után is megmaradt. A zsoltárok (fejbôl) recitálása Egyiptom remetéinél, valamint a Kelet és Nyugat kolostorainak zsolozsmája a keresztény lelkiség hordozói: a keresztény ima sajátsága a Miatyánk elsô három kérésének eszkatologikus jellege. ,,A Miatyánk mindennapos imádkozásában rejlô erô rendkívüli'' (S. Weil). 3. F. Heiler különbséget tett a prófétai és a misztikus imádság között. Mindkettô elôfordul a Szentírásban, bár a hangsúly a prófétain van, ami az akarat Isten akaratával való egyesülésére épül. Mivel a misztikában is a szeretetrôl van szó -- mely nélkül nem lenne hiteles --, ezért a szeretet (és az igazságosság) a biblikus lelkület szíve a zsidóknál, a keresztényeknél és a mohamedánoknál egyaránt. 4. Bár a cselekedetek elválaszthatatlanul hozzátartoznak a biblikus lelkiséghez, alapjában mégis a morális témakörébe tartoznak, ezért itt csak az alapvetô ima- és elmélkedési formákra utalunk: a) a szentmise liturgiája és a zsolozsma alapvetôen biblikus, ezért ahhoz, hogy aktívan részt vehessünk bennük, meg kell ismernünk a Szentírás nyelvét. b) Zsoltárversek és szentírási szavak recitálásából lett a keresztény elmélkedés egy régi formája, a ruminácio: az állandóan megismételt biblikus szó táplálja a belsô embert. Késôbb az olvasás és a szóbeli ima közé iktatták az elmélkedést, a ,,szemlélôdést''. A gregorián elhanyagolása után a taizéi liturgián keresztül ismét visszatér az istentiszteletbe a szentírási szavak és sorok énekelt ismétlése. Magától értetôdik azonban, hogy az egyes szavak recitálásának csak rendszeres ,,szentírás-olvasás'' alapján van értelme. c) A hagyományos röpimákban és a Jézus imádságban a meditáció régi formája élethossznyi gyakorlattá sűrűsödött. A Miatyánk magától értetôdô része a liturgiának és a mindennapi imádságnak. Nagyhatású a Szentírás szavaiból összeállított rózsafüzér. d) Minden beszélgetés szóból és meghallgatásból áll. Isten elrejtettsége és megismerhetetlensége (,,negatív teológia'') az evangéliumi felszólításokkal -- az életet elveszítése és megmentése, hogy termést hozzon (Mk 8,35; Jn 12,24) -- együtt alapozza meg a szemlélôdést, mely az ember önzô lényének megsemmisülése (Eckhart, Keresztes Szent János) és az Istennel való ,,egyesülés'' ajándéka. Biblikus értelemben mindkettô a végsô idôkre, az örök üdvösségre utal. Günter Stachel --> Jézus-imádság, hallgatás, Ószövetség, rumináció, szemlélôdés ======================================================================== bíráskodás, ítélkezés 1. A címszó széles és feszültségteljes területre vezet. Elsôsorban általános emberi tevékenységet jelent, ami azonban a hit területén új értelmet kap. Szerepe van a magánéletben (mint megkülönböztetés, döntés), a mindennapi emberi érintkezésekben (kölcsönös értékelés és megítélés), de leginkább az egyházi és állami bíráskodásban, s végül szoros értelemben vett teológiai síkon Isten színe vagy ítélôszéke elôtt (megigazulás, egyéni és általános ítélet). Az ítéletet minden alkalommal és minden változatában oltalom vagy fenyegetés, büntetés vagy jutalmazás formájában éljük meg. 2. Ez a különbség nem csupán szubjektív megérzés, hanem egy mély ambivalenciából, a dologban rejlô dilemmából fakad. a) Egyrészt föltétlenül szükségesnek látszik az ítélkezés, mert az egészséges léthez nélkülözhetetlen a megbízható rend, amiben igazságosan, jogosan történik minden. A tapasztalat szerint a valóság nem felel meg ennek a követelménynek. A világ rendje lehangolóan zavarosnak látszik, az igaz a jogtalannal szinte felismerhetetlenül keveredik. Ebben a helyzetben a bíráskodás olyan tevékenység, ami tisztázza a zűrzavart, rendet teremt, mert az eltorzult összefüggéseket helyrehozza. b) A helyes bíráskodás azonban föltételezi, hogy a bíró nincs az uralkodó zűrzavar hatalmában, hanem fölötte áll, mint valami fölöttes hatóság. Különben a bíráskodás maga annak a jogtalanságnak az örvényébe kerül, ami ellen védenie kellene, épp az ellenkezôjét éri el: teljesen tönkreteszi a rendet, ahelyett hogy megteremtené. Ez a veszély fennáll nemcsak a népbíróságok indulatoktól fűtött igazságszolgáltatása esetében, hanem minden emberi bíráskodásnál is, mert egyetlen ember se mentes a zűrzavartól és a bűntôl, és nem áll teljesen a dolgok felett. Így a bíráskodás szükséges, de alapjában kérdéses, és végeredményben ember számára a szó szoros értelmében lehetetlen. 3. Csupán aki világosan látja ezt a dilemmát, képes megérteni a Szentírás és a lelkiség hagyományának kijelentéseit és tanítását a bíráskodással kapcsolatban. E kijelentések ugyanis számosak és sokrétűek, s így felelnek meg a probléma feszültségének. A vázolt alapdilemma két egymást kiegészítô alaptételben fogalmazódik meg és oldódik fel. Pozitív értelemben minden bíráskodás -- mely az uralkodás egy része -- az Úr Istennek mint bírónak igazságot szolgáltató tevékenységére alapszik és erre vonatkozik (vö. Bír 3,10; Iz 33,22). Isten a szövetségkötéssel megbízható jogviszonyba lépett a népével és a hívô lélek elfogadja, hogy Istennek ez a joggyakorlata érvényesül a világtörténetben (vö. MTörv 32,4; Ter 18,25; Zsolt 96,13). A bíráskodásnak e teológiai megalapozása és kiélezése az ember számára korlátként jelenik meg és tartózkodást követel, amit az Újszövetség egyértelmű tilalomként fogalmaz meg: ,,Ne ítélkezzetek, hogy meg ne ítéltessetek'' (Mt 7,1; vö. 7,2-5). A mondat értelme nem korlátozható csupán az egyén magatartására, de elfogadni és gyakorlatilag megvalósítani csupán a Jézus által meghirdetett istenországban lehet. Ahol Isten az Úr, ott az ember számára eleve tilos az uralkodás és bíráskodás, mert a bíráskodó a megítélttel együtt kerül a közös Úr ítélete alá. Ebbôl nem következik, hogy bizonyos meghatározott külsô életforma kötelezô mindenki számára. A pusztai atyák remeteélete pl., akik az ítélkezés tilalmát lelkiéletük központjába helyezték, különleges bizonyítéka annak, hogy Isten rendje alá helyezkedtek. Minden kereszténynek mindvégig feladata, hogy életét a maga módján az istenország ítélete alá rendelje. Otto Schwankl --> döntés, engedelmesség, Isten akarata, Isten uralma, ítélet, kapcsolat, kritika, lelkek megkülönböztetése, megigazulás, regula, rigorizmus ======================================================================== birtok, birtoklás A birtoklás a hívô számára a tulajdon fölötti rendelkezési joggal ellentétben csupán tényleges viszony egy tárgyi értékhez. A kölcsönbe adott vagy jogtalanul birtokba vett dolog nem tulajdon. A Szentírásban Isten birtokul adja népének az ígéret földjét. A tudás és bölcsesség is lehet birtok. Sôt maga az örök élet is birtoklás, hasonló egy ország birtoklásához. A birtokost az a veszély fenyegeti, hogy birtokát az érvényesülés eszközének tekinti, s ezáltal rabja lesz annak, amit birtokol. A tudás birtoklása, amit magának tart meg az ember, többé már nem bölcsesség. Az ilyen kísértésekkel szemben ad eligazítást a Szentírás: A birtoklást -- mely erkölcsi szempontból önmagában közömbös -- a Szentírás feltételezi. Jézus követôi között vannak nôk, akik ôt és tanítványait azzal támogatják, amijük van. Aki viszont makacsul ragaszkodik birtokához, nehezen üdvözül. Könnyebben jutnak el az örök boldogságra azok, akik a kapott talentumot Uruk szándékai szerint kamatoztatják. Jézus megdicséri a szegény özvegyet, aki mindenét odaadta, amije volt. Aki Jézus hívó szavát követi és tanítvány akar lenni, annak el kell hagynia minden birtokát. Mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy az evangéliumi tanácsok szerinti életnek, amikor valaki tulajdon nélkül él egy közösségben, de mindene megvan, amire csak szüksége van, van-e még tanúságtevô ereje? Sok hívô lelkében ébredt fel a nincstelenekkel való szolidaritás. Assisi Szent Ferenc szerint az ember mindent, amit birtokol, Istentôl kölcsön, sáfárkodásra kap. Avilai Szent Teréz szerint Isten birtoklása egyedül elég. Ugyanakkor sem Isten nem birtokolható, sem a házasságban élô emberek nem birtokolhatják egymást. A magántulajdon jogának korábbi védelmezése helyett, mivel azt ma már nem érik olyan támadások, mint régebben, az egyházi tanításban a birtok szociális jellege kap hangsúlyt. Stephan Wisse --> egyszerűség, evangéliumi tanácsok, lemondás, szegénység, szolidaritás, tudás ======================================================================== bizalom A bizalomban az értelmes magatartás feltételérôl, elsôsorban a személyek közti megbízhatóságról és nyíltságról van szó. Ugyanakkor feszültség van a kockázat és a bizonyosság, a spontaneitás és a már megszolgált bizalom kötöttsége között. E feszültség, miközben széles teret nyit a bizalomnak, megszabja határait a könnyelmű bizakodásban és bizalmatlanságban, a félelemben és kétségben, az elbizakodottságban és a kétségbeesésben. 1. A bizalom alapjában véve pozitív, de komplex és bonyolult, sokféleképpen átélt kapcsolat önmagunkhoz, másokhoz és a világhoz. Tudatossá fôként akkor válik a másokkal való kapcsolatban, ha kockázatok, problémák és krízisek merülnek föl, és értelmesen fölébük lehet kerekedni. A bizalom elsô, többnyire tudattalan majd naiv jeleibôl -- a csecsemô kapcsolata megbízható személyek, fôleg az édesanya iránt (ôsbizalom) -- fejlôdhet ki késôbb az alapvetô, többnyire tudattalan készség a bizalomra önmagunk, a világ és a lét értelmessége iránt; vallásos emberben Isten iránt (transzcendentáló bizalom). 2. Egy olyan magyarázat, mely az alapvetô bizalom-készségben az Istenbe vetett bizalmat is rejtôzködni látja (K. Rahner), nem zárható ki, a föltételezett készség azonban oly általános, hogy más magyarázatokat is megenged. Mindazonáltal az egészséges, gyermeki ôsbizalom és a vallásos bizalom lehetôsége nyilvánvalóan összefügg. Ezzel szemben a bizalom tudatos élménye, amennyiben érzelmek határozzák meg, egyénenként változik és helyzetektôl, emberismerettôl, viselkedés-formáktól függ, azaz nagyon szubjektív. Éppen ezért a bizalom fogalmát, elméleti szerkezetét teológiailag csak ritkán fejtegették, jóllehet a bizalom mindig hozzátartozik a vallásos megismeréshez. Teológiailag az Istenbe vetett bizalmat lehetôleg az egyértelműbb Istenbe vetett hittel fordítják, s a ,,fides qua creditur'' ('a hit, amellyel hiszünk') ezáltal kapja meg jelentôségét, anélkül azonban, hogy a bizalom meghatározott formájaként értelmeznék. Ezzel sokat veszít az istenhit az eredeti, biblikus, bizalomkeltô emberi tapasztalat közelségébôl, ezt kellene újból kifejtenie a bizalom teológiájának. 3. Az Ószövetségben az istenélmény a bizalom meghatározott struktúráját és kultúráját teremtette meg. A bizalom egyedüli alapja a föltétlenül megbízható és a helyesen hitt Isten, míg az emberi- teremtményi megbízhatóság megkérdôjelezhetô (Zsolt 116,10). Ezt Izrael a történelme folyamán válsághelyzetekben tapasztalta meg. Amennyiben a bizalom létet és kapcsolatot alapoz meg, annyiban azonos a szövetséggel (Iz 7,9). Az átlagos vallásos bizalom (intézmény, rítus és hagyomány) még nem föltétlenül azonos az Isten szövetségével, amint azt már a próféták kritikái, de méginkább Jézus Krisztus története mutatja. A feltétlen isteni irgalom új megtapasztalása a Jézus Krisztussal való sokféle találkozásban a bizalomnak új nyíltságát és spontaneitását, új merészségét és kultúráját teszi lehetôvé. 4. A lelki élet szempontjából újra emlékeztethetünk a bizalmat elmélyítô élmények szentírási lehetôségére. Ezek birtokában ugyanis a hagyományos hit kríziseiben a bizalomnak új, spontán és merész élményei támadhatnak, melyek megfelelnek a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott irgalom megbízhatóságának. A gyakran elválasztó különbözôségekbôl (férfi-nô, klérus-laikusok, intézmény-bázis) az együttműködés új lehetôségei nyílnak. Így alakul ki a hatalmaskodás és a kényszer világában a jövôben bízó remény szabad területe, mely a lélek és a test számára egyaránt üdvös. Johannes K. Schlageter --> hagyomány, hit, hűség, intézmény, irgalmasság, kapcsolat, kritika, krízis, tapasztalat ======================================================================== boldogság I. Evilági boldogság, boldogtalanság Amióta a filozófusok és a teológusok nem nagyon foglalkoznak a témával -- egyesek azért nem, mert a boldogságot használhatatlan cselekvési elvnek tartják, mások azért nem, mert a remélt végleges, csak Isten által adható üdvösséghez képest a mulandó boldogságot látszatbeteljesedésnek tekintik --, azóta a boldogság/boldogtalanság elsôsorban a társadalom-kutatás és a humán tudományok témája lett. Elszakadva az értelemtôl és Istentôl, a boldogság/boldogtalanság ma a személyes tapasztalatok és érzelmek tárgya, és így természetszerűleg függ a társadalmi föltételektôl és a mindenkori konvencionális gondolkodástól. Ha nincs metafizikai, illetve antropológiai alapja, a boldogság/boldogtalanság kizárólagos, szubjektív-relatív kritériuma egyedül az egyéni igények beteljesülése vagy kudarca marad. 1. Amikor a Szentírás a Paradicsomot az ember eredeti otthonának mutatja be, tanítja, hogy Isten az embert boldogságra teremtette. Jóllehet ez a Paradicsom bezárult, az ember mindig magában hordozza emlékét, s vele a sejtést, hogy az elveszett múlt újra meg újra a jövô ígérete lehet. Az ember tehát e reménybôl él. Az ember maga rontotta el az Isten-akarta boldogságát, amint azt az Ószövetség bűnbeesés-történetei magyarázzák: alapvetôen hiúsítja meg az ember sikeres létét, ha Ádámhoz hasonlóan nem veszi tudomásul teremtett létét (Ter 3) és autonómmá akar lenni. Az ember élete nem sikerülhet, ha nem társas lénynek tekinti magát, hanem önmegvalósításának folyamán vetélytársnak és ellenségnek tekinti felebarátjait, ahelyett, hogy boldogsága forrásának tekintené ôket (Ter 4). Különösen kiélezi az Ószövetség a nemiséggel (Ter 6) és a hatalommal való visszaélést (Ter 11). Ezeket a bűn és bűnösség forrásainak és a boldogság tönkretevôjének tekinti, amit az ember csupán társas lényként érhet el. Ezért az Ószövetség azt az embert mondja boldognak, aki létét Istennek köszöni, szoros kapcsolatban van vele és bevonja ebbe a kapcsolatba az egész teremtést és történelmet (vö. a zsoltárok). Jézus világosan tanítja és gyakorlatilag megmutatja, hogy nem akar mást, mint szabaddá tenni a boldogság eltorlaszolt útját, ehhez azonban az embertôl megtérést és az evangéliumhoz való alkalmazkodást követel (Mk 1,15). Jézus nem azokat mondja boldognak, akik gazdagságukban, jóllakottságukban és vidámságukban önelégültek (Lk 6,24), hanem azokat, akik nyomorúságukban nyitottak Isten segítô, üdvösségteremtô munkája számára és egyúttal van szívük embertársaikhoz: éhezik az igazságot, bánkódnak a mostani világ miatt, kiállnak a szerencsétlenek, a béke, az erôszaknélküliség mellett, szelídek, nyíltak és szívesek egymás iránt (Mt 5,3-10). Az Újszövetség csodáinak elbeszélései világosan bizonyítják, mekkora boldogság az ember számára, ha Isten országa elérkezik hozzá. Az evangélium a boldogság örömhíre; Isten országának hirdetése a boldog, teljes élet kezdete, melyet a bűn -- minden boldogtalanság oka és elôidézôje -- támad és tönkre is tehet, mindazonáltal a földi boldogság eme egyetlen lehetôsége az üdvösség reális elôvételezése. 2. Boldogság és üdvösség. Ha elválasztjuk egymástól a boldogságot (mint az emberi igények ember által történô kielégítését: mindenki a maga boldogságának kovácsa) és az üdvösséget (mint az emberi lét Isten ajándékozta kegyelmi beteljesítését), lényegileg összetartozó, Isten által egybekötött dolgokat választunk szét: -- Az üdvösség ugyanis nem csupán bensô, kegyelmi, másvilági, természetfölötti, és a boldogság sem csupán változó, mulandó vagy szubjektíven megismerhetô érték. Minden boldogító tapasztalat (siker, öröm, élvezet, barátság, jókedv, kibékülés, béke, tekintély, egészség, stb.) túlmutat önmagán és nagyobb dolgok beteljesülésének ígérete lesz. -- Az ember boldogságvágya általános és kiirthatatlan, s az emberi élet kudarcai és csôdjei ellenére is áll, hogy az ember boldogságra hivatott. -- A boldogtalanság nem olyan állapot, amibe bele lehetne törôdni: fáj, elsorvaszt, kínoz, megbetegít, depresszióssá tesz, elveszi az életörömöt, magányba és kétségbeesésbe kerget. -- A boldogtalanság legyôzése és a boldogság élménye döntôen társas voltunk sikerétôl függ, ami nem más, mint teljes szabadság a szeretetre, válasz az üdvösségre. Mi keresztények, akiket Isten szeret és akik képesek vagyunk a szeretetre, minden boldogságot szeretetként ismerünk meg: Isten tökéletes, beteljesedést adó szeretete része és alapjaként. A keresztény életet így fogalmazhatjuk meg: ,,nem azért vagyunk a földön, hogy boldogok legyünk, hanem hogy egymást boldoggá tegyük'' (Baden-Powel). II. Igazi (végsô) boldogság A boldogság az ember minden tekintetben beteljesedett állapota. Az boldog, aki szíve mélyén megelégedett és nincsenek beteljesületlen vágyai, mert ember voltát maradéktalanul megvalósította. Minden antropológiai elemzés megegyezik abban, hogy az ember a végtelenségre hivatott, s jóllehet emberségének megvalósítása magába foglalja az evilági boldogságot is, ebben nem érheti el célját. A boldogság ezért vallási fogalom: csak akkor érhetô el, ha az ember teljes közösségben van Istennel, a Végtelennel. 1. Az Ószövetségben fôleg a Zsoltárok könyvének (2,12; 65,5; 112,1; 144,12-15; 146,5) és a bölcsességi irodalomnak (Bölcs 3,13; Sir 25,8; 26,1; 38,16-23) témája a boldogság: az igazi boldogság egyedül Isten ajándéka és végeredményben nem más, mint az Ô dicsôségében való részesedés. Természetesen ezt a világon túlmutató tanítást az Ószövetség népe is csak lassan ismeri föl. Az evilági boldogság még nagyon figyelme elôterében van. Az Újszövetségben megjelenik Jézus mint minden tökéletesség utáni vágy beteljesülése, akiben elérkezik Isten országa. A Lélek adományait az Ô felmagasztalása által kapjuk meg. A keresztény boldogság programját maga Jézus adja meg a hegyi beszéd elején (Mt 5,3-12; Lk 6,20-26). A boldogságra a testvéri szeretet (Jn 13,17) és az eszkatologikus éberség készít elô (Mt 24,46). 2. Jóllehet a végleges boldogság mint transzcendens valóság a jelen életben nem birtokolható, mindazonáltal mivel Isten a kegyelemben önmagát adja nekünk, minden kegyelmi ajándék -- a béke, az öröm, az áldás, a vigasztalás, a dicsôség, a közösség -- már a készülô boldogság része. Ebbôl fakad a végleges üdvösség/boldogság keresztény reménye. Joseph Hainz-Wolfgang Beinert --> barátság, beteljesedés, bűn, együttérzés, hegyi beszéd, kegyelem, misztikus halál, öröm, Paradicsom, szeretet, üdvösség, vágyódás, vidámság ======================================================================== Bonhoeffer, Dietrich 1906. február 4-én született Boroszlóban, a zenét, természetet és irodalmat nagyon kedvelô evangélikus családban. 1912-ben Berlinbe költöztek, ahol az apa a pszichiátria tanára volt. Dietrich már 14 éves korában teológus akart lenni. K. Barthra épülô kritikával írta meg Sanctorum Communio (A szentek egyessége) című doktori disszertációját. Magántanári dolgozatát Tevékenység és lét címmel 1930- ban fogadták el. Már tanulmányai alatt is lelkipásztorkodott és 1933-ban felemelte szavát az olyan vezér (Führer) ellen, aki tévútra vezethet. Elhagyta Németországot, majd visszatért és az ellenálláshoz csatlakozott. 1940- ben eltiltották a nyilvános szerepléstôl (nem prédikálhatott, írásait nem közölték). 1943-ban letartóztatták. Fogságában a Szentírás olvasása, az írás és a pontos napirend tartotta benne a lelket. Ennek az idônek tanúja az Ellenállás és meghunyászkodás c. írása, amelyben meghatóan gondol családjára és barátaira. Fogságában írta Etikáját is. Kivégzésének reggelén, 1945. április 9-én a tábor orvosa cellájában térden állva imádkozni látta. Az evangélikus Dietrich Bonhoeffer életében az elsô, ami feltűnik, a vértanúságig tartó imádságos élet. Az egyoldalú tudományos- teológiai képzéssel szemben elkezdte a hétvégi áhítat-gyakorlatokat, a hitvalló egyház szónok-szemináriumát vezette. Alapított egy házat, melynek a Testvériség háza nevet adta; szelleme és törvénye A közös életben tükrözôdik. Ez a könyv minden műve közül a legnagyobb példányszámban jelent meg és az egész világon a legnagyobb hatással van a közösségekre. Hangsúlyozza az egyéni és a közös ima pontos idejét, a Szentírás olvasását, a gyónást, az Úrvacsorát. Imádságának alapja a Szentírás, különösen a zsoltárok. Az elmélkedésben Isten igéjének szeretô meghallgatását és megfontolását tartja szükségesnek (vö. Lk 2,19). Az év minden napjára van jelszava. Nagyra értékeli az éneket ,,mint lelki dolgot'', különösen Paul Gerhardt dalait. Másik jellemzôje a világra-nyitottság, a jogtalanság, az állam és az egyház hatalmi igényének egyidejű bírálatával. Prédikációiban azt hangsúlyozta, hogy a hívô a saját korát szolgálja. Istennek nem a földtôl félô lelkek kellenek. 1930/31-ben New Yorkban ismerkedett meg a hegyi beszédre épülô, evangélikus egyházi békemunkával. Ebbôl alakult ki politikai teológiája és 1937-ben A követés c. könyve. Bár nagyon sokszor olvasta Kempis Tamás Krisztus követését, az ô könyve egészen más. A hegyi beszéd alapján tanulta meg Isten és az emberek szolgálatát veszélyes idôben. A krisztológiát fontosabbnak tartja az ekkleziológiánál. Az ember a maga teljességét a megtestesült, megfeszített és feltámadott Krisztus követésében találja meg. Így látta, hogy a megtestesült Ige a teremtményi szabadságot, a Megfeszített az Isten iránti engedelmességet, a Feltámadott a bűn és a halál világában az új életrôl való tanúskodást jelenti. A Krisztushoz hasonulás a helyettesítésben, a másokért való imádkozásban és életben éri el csúcspontját. Az ô számára Krisztus a másokért élô ember. Nem az egyház hatalmának érvényesítését kívánta, hanem azt, hogy az egyház együtt szenvedjen a Megfeszítettel a mai megfeszítettekben. Ennek megfelelôen cselekedett, amikor 1939-ben megszakította az emigrációt és hazatért az USA-ból, hogy együtt szenvedjen németországi testvéreivel. Helytelenítette a világ szakrális és profán részre osztását. Isten másként nem mutatkozik meg, csak ha az ember teljesen benne él a világ valóságában. Ezt a valóságot Isten Krisztus által fogadja el és hordozza. Ezért aki megvallja Krisztust mint Isten kinyilatkoztatását, annak a világ valóságát is vallania kell. Az ô világiassága nem szakad el Krisztustól és kereszténysége nem szakad el a világtól. Leonhard Lehmann --> bátorság, ellenállás, kritika, megvallás, tanúság ======================================================================== böjt, böjtölés Böjtölés alatt az ételrôl való önkéntes lemondást értjük. A kényszerű éhezés önmagában nem böjt (legfeljebb elvállalható és fölajánlható böjtként). A böjtölés, az emberi élet ôsi szokása az ünnepléssel ellentétes. 1. A böjtölés nyugati hagyományában két világnézeti tényezô vált fontossá: a) A késô antik világ aszketikus hagyománya. Ezzel a háttérrel a böjt önmagában értelmes dolog: minél kevesebbet eszünk, annál kevesebb rosszat veszünk magunkhoz. Ez mindenek elôtt a belsô megtermékenyítéssel szaporodó állatok (melegvérűek) húsára vonatkozik, míg a külsô megtermékenyítéssel szaporodóknak (hidegvérűek, pl. a hal) húsa engedélyezett volt. Az ilyen felfogás sem zsidó, sem keresztény szempontból nem elfogadható, mert mindent Isten teremtett, az anyagot éppúgy, mint a lelket. A lemondás nem vezethetô le a dolgok, illetve az étel lényegi rosszaságából. Legföljebb azzal lehet megindokolni, hogy valaminek a használata rossz következményekkel jár, vagy használata már önmagában rossz. Ezért mondott le Árpádházi Szent Erzsébet olyan ételekrôl, amelyek nem becsületes jövedelembôl származtak. Az igazságosságon kívül a környezet, a személyiség, az egészség vagy akár politikai ok is indokolhatja az ételrôl lemondást: a Szahara visszaszorítása (SOS Désert), India függetlensége (M. Gandhi), a teljes leszerelés vagy a világméretű éhség megoldása. b) Az ószövetségi és keresztény hagyomány. Jézus hangsúlyozza, hogy a gonoszt nem lehet anyaghoz kötni és ezért nem lehet megenni. A gonosz helye nem az, amit megeszik az ember, hanem az emberi szív (Mt 19, 15-20). Jézus számára az alamizsna, az imádság és a böjtölés (Mt 6,18) nagy hármasa, amint ez az Ószövetségben a jámborság kifejezéseként kialakult, mértékadóan fontos. A mögöttük lévô okot így fogalmazhatjuk meg: az alamizsnálkodásnál jótékonyságról van szó, arról, hogy a szegények is hozzájussanak a teremtett javakhoz és az élethez. Az imádság a vallásosság megnyilatkozása, a teljes nyitottság a minden értelmet felülmúló, kifürkészhetetlen titok iránt. A böjtölés viszont az ember személyiségét és teremtmény voltát mutatja meg: szegénységét és a környezettôl való függését. Jézus szerint ezt a hármat titokban, szerényen kell gyakorolni, nem lehetnek tüntetô önelégültség és feltűnô jámborság tárgyai, erre mindig gondolni kell. Már a próféták is tanítják, hogy ez a három -- az alamizsna, az imádság és a böjt --elválaszthatatlan egymástól és belsô egységet alkot. A böjtölést nem szabad csupán negatív aszketikus gyakorlatnak tekinteni: ,,Tudjátok-e, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Azt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket és oldd meg az iga kötelékeit. Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát. Törd meg az éhezôknek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba, ha mezítelent látsz, öltöztesd föl és ne fordulj el embertársad elôl.'' (Iz 58,6; vö. Jer 14,12). Az Ószövetség alapszándéka a böjtnél is látható: Istenrôl van szó, aki maga az élet és életet ad; Jahve kedvéért kell böjtölni, aki megszabadít minden szolgaságból és az ígéret földjére vezet; a szolgaságból, a bűnbôl az életbe és a szabadságra vezetô exodusról van szó. Az Újszövetségben ez az exodus Isten országába vezet, ahol minden ember testvér. Ezért áll a böjt közeli kapcsolatban a pusztasággal, ahol Izrael népe külsôleg szélsôségesesen lecsökkent lehetôségek között tapasztalta meg Isten kilétét. Ezért akarják a zsidók idônként a böjtben föleleveníteni a puszta körülményeit (a test partner ebben és nem a lélek ellensége!), hogy Istenben teljesen megújuljon és meggyógyuljon. 2. A böjt -- gyakorlati szempontból -- nem hôsiesség, mert egészséges ember könnyen megteheti. Az egyszer megtartott böjt jó hatása ismétlésre ösztönöz. Megszívlelendô: a böjtölés közben folyadékot bôségesen kell magunkhoz vennünk, nem magáért a böjtért kell lemondani, hanem a hallgatag visszavonultságban Isten elôtt és az emberek bajai felé kell megnyílni. Anton Rotzetter --> aszkézis, fogyasztás, kivonulás, lemondás, mértékletesség, puszta, rossz, szabadság, szív, teremtés, test ======================================================================== bölcsesség 1. A bölcsesség a tudományok tudománya, vagyis a lét és az élet végsô okainak és elveinek ismerete, mellyel együtt jár a rész és az egész összefüggésének látása. A bölcsesség a lét egybefogó magyarázata, de nem csupán tudás, hanem lét- és életforma; az emberi szellem és lelkiismeret erejével elérhetô lehetôség; kiemelkedô jele annak, hogy az emberi lét alapja a transzcendencia. 2. A bölcsességnek az Ószövetségben nagyon sok változata és fokozata van, csúcspontja a személyes Bölcsesség; az Újszövetség szemszögébôl, fôleg Szent Pálnál Isten üdvözítô tervének ismerete (Kol 1,26; Ef 3,10, Róm 16,25). A bölcsesség ilyen értelemben ember által el nem érhetô és ki nem gondolható ismeret, a kinyilatkoztató Isten ajándéka, melyre a hit a válasz. Isten üdvözítô terve Jézusban éri el csúcspontját, ezért mondhatjuk ôt a Bölcsességnek. ,,Istentôl bölcsességünkké és megváltásunkká lett'' (1Kor 1,30). Krisztusban rejlik a bölcsesség minden gazdagsága (Kol 2,3). 3. Isten kifürkészhetetlen üdvözítô tervének része Jézus Krisztus megfeszítettsége, ami a legélesebben ellenkezik mindazzal, amit az emberi bölcsesség Istenrôl képes elgondolni. Isten kinyilatkoztatása és megjelenése a kereszt formájában, mely a tehetetlenség, a gyengeség és a halál jelképe, filozófiai abszurdum. Ezért a kereszt tanítása a görögöknek ostobaság, a zsidóknak botrány (1Kor 1,23). Szent Pál határozottan visszautasított minden olyan kísérletet, mely a keresztet a Logosszal akarta azonosítani, amint ezt a korintusi egyházközség gnosztikus körei megkísérelték, ez ugyanis kiüresítené Krisztus keresztjét (1Kor 1,17). Ezért beszél Pál apostol a kereszt balgaságáról, de ,,Isten balgasága bölcsebb az embereknél'' (1Kor 1,25). Isten balgasága, mely a legfôbb bölcsesség, nem emberekbôl, nem az önmagát dicsôítô emberi tudásból épül. Istennek ez a bölcsessége rejtve van a világ bölcsei elôtt, de kinyilatkoztattatott a kicsinyeknek (vö. Mt 11,25-27): Krisztus Lelkének ajándéka. 4. Az, hogy a kereszt tanítása kérdésessé teszi a világ bölcsességét, nem jelenti föltétlenül, hogy e bölcsesség Isten elôtt mindenestôl balgaság. Az ember Logosza ugyanis képes a teremtésbôl megismerni Isten létét és dicsôségét (Róm 1,19), jóllehet az ember a teremtésben rejlô igazságot az igazságtalansággal gyakorlatilag elfojtotta. A kereszt balgasága nem rombolja szét az ember számára lehetséges bölcsességet, hanem felszabadítja, megtéréshez és megújuláshoz vezeti. Heinrich Fries --> értelem, gnózis, gondolkodás, igazság, kereszt, személy, transzcendencia, tudás, üdvtörténet ======================================================================== bölcsességtanok A bölcseségtanokban sűrített élettapasztalatokkal, a rejtett összefüggések meglátásával és annak a rendnek alapelveivel találkozunk, amelyekre egy közösség élete épül. Lényegében arról a hagyományról van szó, mely egy nép és kultúrköre önértelmezését és öntudatát meghatározza. Tartalma a hétköznapokra vonatkozó tanácsoktól az etikai szabályokon át a vallási intelmekig tart. A látszólag tisztán gyakorlati élettapasztalat rétegei is a népek olyan bölcsességi hagyományát képviselik, mely csak vallásos összefüggésekben értehetô. Az atyák áthagyományozott bölcsessége ezáltal olyan igazságok gyűjteményévé vált, amit az idôk folyamán nemcsak megôriztek, hanem érvényesnek is tapasztaltak. Ezáltal a bölcsességtanok az emberen túlra, isteni eredetükre utalnak, sôt isteni jellegük van. Ezért az emberiség nagy vallásainak szent írásai a bölcsességtan különféle formáit tartalmazzák: az ôsi India brahmanizmusa az egyes kasztoknak, életkoroknak, nemeknek megfelelô életszabályokat; Buddha tanító beszédei a megszabaduláshoz vezetô utat; a kínai konfucianizmus -- mely lényegében bölcsességtan -- az életnek a család és az állam természetes rendjében rejlô mélyebb értelmét és szentségét. Az ókori Egyiptom vallásossága hitt ,,a hétköznapok józansága mögött lévô Maat (istenség) titokzatos rendjében és tudta, hogy a legmindennapibb dolgokban is e rendhez kell igazodnia'' (W. Zimmerli). Az írásban rögzített hagyományon kívül a törzsi vallások szájhagyományában is van bölcsességtan, mely a megtartandó szent rend része. Szólásmondásokba, elbeszélésekbe, illetve a közösség életét kísérô rituális cselekményekbe foglalva adják tovább ôket. Izrael életében a bölcsességtan a szövetség népének üdvösségtörténeti hagyományát kíséri. A történelemben Úrnak mutatkozó Isten az élet hétköznapjainak -- az ószövetségi bölcsesség iskolájának -- rendjét is uralja. Ezért az Úr félelme minden bölcsesség kezdete (Péld 9,10; Zsolt 111,10). A többi nép vallásában a kozmikus rend megismerése a bölcsesség, Izrael számára nem: a világot megalapozó bölcsesség (Péld 3,19) az Úr bölcsessége. A bölcsességrôl úgy beszélhetünk, mint személyrôl. Ô a bűnbánat hirdetôje (Péld 1,20), vendégül hívja az embert (9,1), mint a kezdetek kezdete részt vesz a teremtésben (8,30). A bölcsességtan így istentan lesz. A bölcsességirodalom ezért túlmutat az emberi belátáson és okosságon. A bölcsesség az embert a láthatatlan Istenhez, minden bölcsesség forrásához irányítja. Az isteni bölcsesség Isten Fiának küldetésében éri el tökéletes formáját. Isten Jézus Krisztust ,,bölcsességünkké tette'' (1Kor 1,30). ,,Benne van a bölcsesség mélysége'' (Róm 11,33). Az emberré lett bölcsességben való részesedés Isten ajándéka, ami Krisztus keresztjének és feltámadásának misztériumában van elrejtve. Ezért marad ,,Isten titokzatos bölcsessége'' elrejtve a hitetlenség elôl (1Kor 2,7). Miután ,,a világ a maga bölcsességében'' nem ismerte meg Isten Krisztusban megjelent bölcsességét (1Kor 1,21), most az Egyházban a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok elôtt ki kell nyilvánulnia Isten szerfölött sokrétű bölcsességének. Ez volt Isten örök szándéka, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban megvalósított (vö. Ef 3,10-11). Horst Bürkle --> belátás, igazság, Lélek gyümölcsei, örökség, vallás, ======================================================================== búcsú A búcsúról szóló tanítás és gyakorlati alkalmazása a bűnbánat szentségéhez kapcsolódik. Föltételezi a bűn örök és ideiglenes büntetését. Az örök büntetést a bűnbánat szentsége törli el, az ideiglenest a földön vagy a tisztítótűzben kell elviselni. A búcsú az ideiglenes büntetéstôl teljes vagy részleges szabadulást ad. A búcsú elnyerése bizonyos körülményekhez van kötve (személyes megtérés, súlyos bűn esetén gyónás, szentáldozás és a bűnöktôl való teljes függetlenség). Az Egyház teljes és részleges búcsúkat ismer. A teljes búcsú minden büntetés, a részleges búcsú a büntetés egy részének elengedését jelenti. A búcsú alapjában arra vonatkozik, aki elnyeri, de közbenjáróként az elhunytaknak is szerezhetünk búcsút. Búcsú nyerhetô a bűnbánat, a jámborság és a felebaráti szeretet bizonyos cselekedeteivel. Ezekrôl az Egyház a búcsúk jegyzékében tájékoztatja a híveket. Teljes búcsút csak a pápa, részleges búcsút a püspökök is engedélyezhetnek. Idônként újra rendezik a búcsúk ügyét, legutóbb ezt 1967-ben VI. Pál pápa tette meg. A búcsú teológiai megindoklásához a következô adatok fontosak: a bűn és a bűn következményei; az Egyháznak a megváltás gyümölcseinek kiosztására kapott hatalma; az Egyház tagjainak szolidaritása és az Egyház kegyelmi kincsei. ,,Az Egyház kincse Krisztus megváltó művének jóvátétele és érdeme. Ehhez a kincshez járul a Szűzanya és a szentek imádságainak és jótetteinek valóban mérhetetlen, kimeríthetetlen értéke.'' (VI. Pál). A búcsú lelki jelentôségét az egész Egyház és az egyes hívô megtérésének keretében kell látnunk. Christian Schütz --> bűn, elidegenedés, gyónás, kérô, közbenjáró ima, megtérés ======================================================================== búcsújárás A búcsújárás szent helyek fölkeresése vallásos szándékkal. Minden vallásban és minden idôben érezték az emberek a szükségét annak, hogy olyan helyeket keressenek föl, ahol az ég nyitottabb és Isten közelebb van hozzájuk, mint másutt. Izraelben ilyen helynek számított Beérseba, Béth-Él, Dán, Gilgal, Síló és mindenek fölött Jeruzsálem. Az évi zarándoklaton (a jeruzsálemi templomba) Jézus is részt vett. E zarándoklatoknak saját énekei vannak a zsoltárok könyvében (84; 120-134). Az elsô keresztény közösségtudatára ébredt annak, hogy Jézus halálával és föltámadásával eljött az az idô, amikor Istent nem ezen vagy azon a helyen, hanem ,,lélekben és igazságban'' (Jn 4,20-24) kell imádni. A keresztények számára az új templom, melyben ,,Isten egész teljessége lakozik'' a megdicsôült Jézus Krisztus, kinek teste az Egyház (vö. Ef 1,23; Kol 1,18). Maguk a hívôk, akik a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia révén Krisztus testének tagjai, építô kövei annak a lelki templomnak, mely fôként a liturgiában Isten üdvözítô közelségének és az ô dicsôítésének kiváltságos helye. Minden oltár, melyen az eucharisztikus áldozatot ünneplik, ,,félelmetes hely'' (Ter 28,17), ahol Isten a lehetô legközelebb hajlik az emberhez és felülmúlhatatlan módon megközelíthetô. Bárhol hangzik föl Isten igéjének hirdetése, s mutatják be a szentmisét, illetve szolgáltatják ki a szentségeket, Isten színe elôtt áll a hívô. A szent hely ilyen átértékelése a kereszténységben sem zárta ki a búcsújáró helyek kialakulását. Elsôsorban szent föld az az ország, ahol Isten Fia közöttünk lakozott. A búcsújárásnak ezért legfontosabb célja Palesztina, s azok a bazilikák, melyeket Nagy Konstantin korától építettek az Úr Jézus életének fontosabb helyei fölé. Szent Ilona, Szent Jeromos, Assisi Szent Ferenc és VI. Pál pápa jelzik a zarándokok megszámlálhatatlan seregét, akik útra keltek, hogy fölkeressék a helyeket Betlehemtôl a Golgotáig. Ilyen Krsiztus-búcsújáró helyek a Szentföldön kívül is alakultak, rendszerint ott, ahol valami ereklyét ôrizhettek: Róma (szent lépcsô, Veronika kendôje), Torinó (turini lepel), Aachen, Trier (Krisztus köntöse), Nürnberg (szent lándzsa). Jeruzsálem és a Szentföld mellett már az ôsegyházban nagy vonzóereje volt Rómának Szent Péter sírja miatt. A vértanú sírok ilyen tisztelete a 2. sz-tól bizonyítható, s ezek a sírok a ,,kegyelem helyének'' számítottak. Az üldözések múltával a szentek sírjai és ereklyéi tettek búcsújáró hellyé egy-egy templomot: Szent Péter és Pál sírja Rómában, Szent Jánosé Efezusban, a 9. sz-tól Szent Jakabé Compostellában. A középkor végén kezdtek alakulni a Mária kegyhelyek. Mivel Máriától testi ereklye nem maradt (fölvétetett a mennybe!), a búcsújárások központjai csodatévô Mária-képek és szobrok lettek. Lourdes-t (1858) és Fatimát (1917) a Szűzanya jelenései és a csodák tették napjaink legkeresettebb búcsújáró helyeivé. A búcsújárás, fôként ha közösségben történik, az egész emberi élet, illetve a mennyek országa felé zarándokló Egyház képe. Andreas Heinz --> máriajelenések, népi vallásosság, szokás, út, zarándoklat ======================================================================== buzdítás, bátorítás Az Egyház életében a parancsoló felszólító mód helyére egyre inkább a buzdítás lép. A liturgia igehirdetésében nem azt halljuk, hogy ,,ezt vagy azt tennetek kell'', hanem buzdítást kapunk a jó megtételére és a rossz kerülésére. S ezt nem is lehet kifogásolni, ha a buzdítás önmagára ébresztést jelent, azaz bátorítást, hogy az ember merjen önmaga lenni, találjon magára, gondolkozzék, vállalja érzésvilágát és tudjon dönteni. Teológiai szempontból nézve a buzdítás elválaszthatatlan a Szentlélekrôl és az Egyházról szóló tanítástól: a hívô arra kap buzdítást, hogy vegye komolyan és gyümölcsöztesse saját karizmáit, mégpedig a közösségben, ahol a más-más ajándékok kölcsönösen serkentik, illetve korlátozzák egymást. A hivatás öntudatos vállalása nem a klérus és a szerzetesek kiváltsága, hanem minden megkeresztelt lélek adománya és feladata. A Szentírásban a buzdítás/bátorítás szóhoz egész sor, három pont köré csoportosuló rokonértelmű szó kapcsolódik. A három sarkpont a buzgóság, a bátorság és az ellenállás. Isten készenlétben tartja ,,dühös'' haragjának kelyhét azoknak, akik Isten és az emberek gyűlölete által meghiúsítják az Ô üdvözítô akaratát (vö. Jel 14,10). A keresztény ember arra kap buzdítást, hogy bátor ellenállása ne lankadjon a bűnnel szemben (vö. Zsid 12,3). Mindkét esetben az Istenért konfliktusokat is vállaló személy önállóságáról van szó. Az ellentmondással járó veszélyes következmények vállalását és a véleményhez ragaszkodást mostanában civil kurázsinak, polgári bátorságnak is mondják. Ami a polgári bátorság a társadalomban, az a hívô bátorsága az egyházban arra, hogy szabadon és felelôsen használja karizmáit és ezzel elérje hitbéli nagykorúságát a hívôk közösségében. Mivel az Egyház szociális formái nem perfecta societasok, azaz nem tökéletesek, hanem alakulóban vannak és szükségük van azoknak a bátorságára, akik újra meg újra kiszabadítják a status quoból és komoly következményekkel járó új kezdeményezésekre késztetik. Ha a keresztények ilyen -- Istenért és az emberekért lángoló -- buzgóságra kapnak bátorítást az Isten országa felé vezetô úton, akkor megszűnik az a veszély, hogy a buzdítás a fenti teológiai értelmezés szintje alatt csupán barátságos, pacifista, prófétai sorsot nem vállaló közösségi szellem alakítója legyen. Aki másokat hitük megvallására és aszerinti cselekedetekre buzdít, fölfedezi a másik embert, új dolgokat tapasztal, nem utolsó sorban magának a Szentléleknek hatásait. Aki pedig az ilyen buzdítást kapja, az elismerést arat a keresztények körében, átéli saját életének és ,,talentumainak'' igazi szabadságát, és ezt annál kevésbé fogja minden áron érvényesíteni, minél inkább ô maga is buzdítani akar másokat. Minden bátorság, minden karizma forrása természetesen Isten ereje: az ô kimeríthetetlen buzgósága az ember üdvözítésére, minden elképzelést felülmúló bátorsága, hogy szeretetbôl emberré legyen Jézus Krisztusban. A keresztény buzdítás tartalmának körvonalai Jézusnak teljesen az Atyára hagyatkozó bátorságában mutatkoznak meg: a kicsinyek föltétlen elismerésében, a nagyokkal szembeni ellenállásban, végül a kudarcban, a szenvedés és a halál vállalásában. Itt olyan bátorságról van szó, amit a keresztények nemcsak a sikerben és a jólétben, hanem a kudarcban és a jószándékú bátorság tehetetlenségében is vállalhatnak és egymásról kölcsönösen feltételezhetnek (vö. Jak 5,13; 2Kor 12,10). Végül a keresztények a feltámadás tanításából merítik a buzdítást, hogy Isten az emberek bátorságát nem hagyja cserben, hanem arra építi fel országát. Az ilyen ígéret láttán a keresztény nem óhajtja letaszítani trónjáról Istent és idegen tôle a gigászok prométeuszi bátorsága, amely eleve kudarcra van ítélve. Ottmar Fuchs --> bátorság, bizalom, ellenállás, felelôsség, hívás, karizma, nagykorúság, politikai tevékenység, rezignáció/kétségbeesés, Szentlélek, szenvedély ======================================================================== bűn, tagadás ,,A mai keresztény olyan világban él, aminek fölépítésében és életritmusában a bűn fogalmának nincs szerepe. Olyan világ ez, amely se kimondani nem tudja a bűnt, mert nincs rá szava, se megbocsátani nem tudja, mert nincs rá helye és hatalma, de úgy látszik, nem tud meglenni a kettô -- ti. a bűn kimondása és feloldása -- nélkül'' (G. Ebeting). A Szentírás az ember bűnét nem csupán az emberek közötti szociális téren elkövetett hibának tekinti, hanem a bűnt és bűnösséget teológiai összefüggésben tárgyalja: ,,tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyamányaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek'' (Róm 5,12). A szabadság és az élet megnyerése érdekében az embernek el kell hagynia a bűn útját és vissza kell térnie Istenhez. De a megtérés nem pusztán emberi mű: amit a próféták hirdettek, ti. hogy Isten maga hozza vissza és szabadítja meg az eltévedtet, Jézus Krisztusban és az istenország közeledtével végérvényesen nyilvánvaló lett. Ôbenne lett valósággá Isten korlátlan és feltétlen igenje. Az ember ,,a bűn törvénye és a halál'' hatalmába került (Róm 8,2), most azonban ,,a halálból átmentünk az életre'' (1Jn 3,14) és a megváltás fölszabadított az új életre. De nem a ,,vezeklés'' és a ,,jó cselekedetek'' miatt, hanem tiszta szeretetbôl és ,,ingyen'' (Róm 5,12). Az eredeti bűn következményei miatt kell az embernek ,,virrasztania és imádkoznia'', hogy kísértésbe ne essen (Mt 26,41; 6,13). Az emberi bűnösség pusztán etikai és az emberre figyelô tárgyalásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a bűn lényegét, ami Aquinói Szent Tamás szerint ,,elfordulás Istentôl, s odafordulás a teremtményhez''. A bűn tehát egy alapvetôen rossz emberi döntést testesít meg. A bűn nem csupán erkölcstelen cselekedet (törvényszegés), hanem az Istentôl és szeretetétôl való elidegenedés állapota. A megtérés az élet radikális irányváltoztatása Jézus felé, ,,aki az ítéletet kegyelemként, a kegyelmet pedig üdvösséges ítéletként hozza'' (R. Schulte). Annak tudata, hogy Isten végtelenül szeret, megelôz minden aszkézist: ,,az ember rácsodálkozik a Jézus Krisztusban ajándékozott szeretetre'' (K. Baumgartner). Csak Isten szeretetének megismerése teszi láthatóvá a bűn teljes valóságát, mely bűnvallomásra késztet: ,,A törvényt az ember végeredményben gyarlóságból tagadja meg, de a személlyel gyűlöletbôl kerül ellentétbe'' (K. Demmer). E tagadás konkrétságának az önvád konkrétsága felel meg -- mint elkülönülés a saját bűnös múlttól és nyíltság Isten ígéretére. A kibékülés Istennel és a felebaráttal nem elszigetelt magányban, hanem a bűnbánat szentségében -- nyilvánosan és hivatalosan -- történik, a kiengesztelôdés folyamatában. Mivel az ember hitének útja élete korszakainak felel meg, az Istenhez megtérés útja és a személyes-erkölcsi érés elszakadhat egymástól. Annál inkább szükséges a bűn gyökereire figyelni: az ilyen fôbűnök nem közvetlenül mutatkoznak meg konkrét cselekedetekben, hanem az ember sok-sok cselekedete mögött meghúzódó magatartások és hajlamok. A lelkiélet elôrehaladtával a hívô nem ténylegesen elkövetett bűnök miatt érzi magát bűnösnek, hanem sokkal inkább a mulasztásai és egyéni lanyhasága miatt (vö. Jel 3,15). A szentek élete mutatja, hogy a bűn iránti érzék egyenes arányban áll az istenközelséggel: minél közelebb van valaki Istenhez, annál jobban érzi a maga bűnösségét, érzi, hogy a bűnös emberiség tagja (egészen a resignatio ad inferos, 'méltók vagyunk a kárhozatra' élményig) és szolidáris a nyomorultakkal (Mt 25,31-40). Michael Schneider --> elidegenedés, Eucharisztia, gyónás, kiengesztelôdés, kísértés, lelki beszámoló, megtérés, megvallás, rossz ======================================================================== Camara, Don Helder Helder Pessoa Camara 1909-ben született Fontalezában. A II. Vatikáni Zsinat rendkívüli jelensége volt. A harmadik ülésszakig címzetes érsekként a Rio de Janeiro-i bíboros segédpüspöke és a Favelas (nyomornegyed) lelkipásztora volt. A negyedik ülésszakon 1964- ben Olinda és Recife érseke lett Északkelet-Brazíliában. A zsinat egyetlen közgyűlésén sem szólalt fel, de személyes kapcsolatai, az ökumenikus és szociális kérdésekben vallott eszméinek nyíltsága révén hatása annyira megnövekedett, hogy a legbefolyásosabb zsinati atyának tartották. Msgr. Camara egyszerre idealista és realista. Mindenekelôtt a szolgáló és mindenféle bajban lévô embereket segítô Egyház gondolatát sürgette. A zsinat végén azon püspökök egyike volt, akik radikális megoldással az egyéni egyszerű életre kötelezték magukat. Mint érsek nem palotában, hanem egy templom sekrestyéjében lakott, életét állandóan fenyegette az állam, mert ôt és munkatársait kommunistának tartották. A nyugati világban tett körútjain fölhívta a figyelmet egyházmegyéjére, és a Kelet-Nyugat, Észak-Dél közt feszülô ellentétek feloldásán fáradozott. Ahol a nyelvét nem értették, minden egyes szót széles gesztusokkal magyarázva kötötte le hallgatóit. 1984-ben lemondott az érsekség vezetésérôl. Helder Camara számára minden teremtmény elevenen és szembetűnôen hordja a Teremtô jelét. Gyakran Assisi Szent Ferenchez hasonlították. Már szeminarista korában hajnali két óra tájt felkelt, hogy az éjszaka csendjében meghallhassa azokat a hangokat, amelyeket a nap zaja túlharsog. Isten, a természet és az emberi szív szól hozzá; mélyen vallásos, komoly és vidám elmélkedéseket és gondolatokat ír. A kistermetű, törékeny püspök igazságért és békéért folytatott állandó harcának gyökere a bensôséges viszony a Teremtôvel és az egész teremtéssel. A lelkipásztori odaadás és a prófétai bátorság jelképe, aki állandóan felhívja a világ figyelmét a Krisztus akarata elleni emberi nyomorúságra. Akár az európai menedzserek szimpóziumán Davosban, akár Oslóban a békedíj átadásakor, Zürichben vagy Frankfurtban szólalt meg, mindig a jogfosztottak ügyvédje, fogyasztói társadalmunk figyelmeztetôje, új igazságosság és testvériesség hirdetôje volt. 1970. augusztusában ,,a szociális struktúrák erôszakmentes megváltoztatásáért végzett bátor munkájáért'' megkapta az USA-ban a Martin Luther King-kitüntetést. Katolikus püspök, akinek szíve minden vallás, sôt még a nem vallásos idealisták számára is nyitott volt. Az igazán széles, minden világvallást egybefogó ökumenikus mozgalom egyik vezetô egyéniségének hírében állt. A kis bázisközösségekben bízik, amelyeket ábrahámita kisebbségnek nevez, s amelyek világszerte szétszórtan, erôszak nélkül küzdenek az igazságosságért és békéért. Helder Camara a fölszabadító lelkipásztorkodás jeles úttörôje és lényegesen hozzájárult a felszabadítás teológiájának kialakulásához. Gladys Weigner --> alternatív élet, bázisközösségek, béke, erôszak, evangéliumi tanácsok, fogyasztás, fölszabadítás, lemondás, nyomor, szegénység, szolidaritás, tevékenység/szemlélôdés ======================================================================== cinizmus A cinizmus az életkedv egyik legveszedelmesebb ellensége volt mindig és ma is az. Egyenesen a jelen és a jövô sírásójának kell tekintenünk. Korábban egyedi jelenség volt, napjainkban kezd elfogadottan tömegméretűvé válni. Peter Sloterdijk alkotta meg a cinikus tömegtípus fogalmát, mely ,,személyes harapás nélkül'' integrálódott a mindennapi életbe és modernizált boldogtalanság- tudatnak nevezhetô, de nagyon nehezen adható pontos megfogalmazás róla. Sloterdijk joggal utal a cinizmus bensôvé válására: ,,A cinikus szemtelenség látványos támadásai ritkák lettek. Helyébe a lehangoltság lépett, a szarkazmushoz pedig hiányzik az energia''. Nem szabad elhallgatni, hogy a rejtett, bensô cinizmus itt-ott az Egyházba is betört. A II. Vatikáni Zsinat utáni nagy nekibuzdulások lelohadtak, sok várakozás nem teljesült, sikertelenségek mutatkoznak, s az Egyházban sokan azt mondják: ,,így nem mehet tovább!'', vagy megkérdik: ,,hogyan tovább?''. Mivel a problémákra nincs közvetlenül adódó megoldás, nagy a rezignáció és a finom-udvarias cinizmus kísértése. A cinizmus minden fajtája a konkrét megváltásba vetett hitet ássa alá, ezért a hívônek, s fôként a lelkipásztornak mindennapos szent kötelessége, hogy érzületét és szavait újra meg újra megtisztítsa a cinizmustól, s még a cinikus megjegyzésektôl is tartózkodjék. Ez a tisztulás a Szentlélek erejébôl történik, aki nem engedi, hogy a megváltás művét negatív emberi beállítottság akadályozza vagy kérdésessé tegye. A Szentlélek e tevékenysége elôtti megnyílás következménye, hogy minden akadály és tétovázás ellenére a megváltott életbe vetett hit gyôz, azaz a hívô ember szilárdan ragaszkodik Isten országához, mégpedig nem elkeseredetten vagy keményszívű ,,dogmatizmussal'', hanem a szent élet iránti elkötelezettséggel. A hívô az elterjedt cinizmussal szemben magától értetôdôen és határozottan mond igent az Egyházon belüli erôfeszítésekre. Biztonsággal száll szembe azokkal, akik tetteit gúnyolódva kétségbe vonják. Ez a biztonság azonban távol áll az olcsó világi optimizmustól, sokkal inkább a hegyi beszéd vigasztalásaiból táplálkozik. Hűséges, megbízható, nem szeszélyes. Mindig alázatos marad, azaz megvan a bátorsága arra, hogy -- becsületes, eleven, tiszteletteljes kapcsolatban az Egyház vezetôivel -- az életet minden körülmények között tovább segítse. Ekkart Sauser --> állhatatosság, kételkedés, kritika, krízis, megújulás a Szentlélekbôl, rezignáció/kétségbeesés, tevékenység, türelem ======================================================================== communio 1. Antropológiai megközelítés. Ember mivoltunk mindent meghatározó alapvonása az a képesség és annak igénye, hogy önmagunk fölé emelkedjünk. Természeténél fogva az ember nem önmagába zárt, hanem a találkozásra, a másik lényre, a te-re van rendelve. Minden megértés és megértetés arra a tapasztalatra épül, hogy a közlés, legyen az szóbeli vagy másfajta, lehetséges és befogadható. Egy üzenet -- tartalmán kívül -- a tapasztalat magasabb szintjét teremti meg, azt ugyanis, hogy az emberek egymással közölni képesek valamit. Az emberi én, amely megnyílik a másik elôtt, pl. a szeretetben, szolidaritásban és bizalomban, a szembenállást több és értelmesebb életté alakítja, és ez az odaadás önmagát is gyarapítja. Vallásbölcselôk (pl. Martin Buber, F. Rosenzweig és Gabriel Marcel) a modern szellem- és vallástörténet égetô kérdéseit, a magányt, a történelmiséget és a mulandóságot a közlés képessége és a befogadás igénye szempontjából vizsgálták, és rámutattak a hitre támaszkodó én-te kapcsolat fontosságára. A személyes közlés a bizalom és a közösség (communio) terét teremti meg, amivel az én nem rendelkezik és amit a te nélkül nem érhet el. 2. Teológiai alapok. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten közösséget alkot befelé (Szentháromság) és önmaga kinyilatkoztatásával közösséget teremt kifelé, ami Jézus Krisztus küldetésében és sorsában, valamint a Szentléleknek az Egyházban való állandó jelenlétében mutatkozik meg. Isten nem csupán a szeretetben való találkozás terét teremti meg, hanem Ô maga a szeretet (1Jn 4,16), ezért inkább a személyes és kapcsolatos (én-te), mint az abszolút kategóriákban (legfôbb lény) fejezhetô ki és ragadható meg. Isten önközlése Jézus Krisztusban és a Szentlélekben ,,életet'' fakaszt (vö. 1Jn 5,11-12) és új kapcsolatokat teremt az emberek között (vö. Gal 3,28). 3. Ekkléziológiai szempontok. Isten önközlése ,,új népet'' teremt (1Pét 2,9-10), megalapítja az Egyházat. Ennek a communiónak látható, szentségi jele a Krisztus testében és vérében való részesülés (1Kor 10,16). A szentségi communiónak egyszer s mindenkorra személyes és szociális jelentése is van: a feltámadt Krisztust megvalló, az Ô testében és vérében részesülô és ebben a szentségben egyesült keresztény közösség egyúttal a szétosztás, a szolidaritás és az egymás közti szeretet helye (vö. 1Kor 11,20-21; ApCsel 2,42-46) az egyes tagok, de az egyes egyházközségek között is (vö. ApCsel 11,27-29). Az elsô századok alapgondolata az Egyház communiójáról -- ti. hogy minden helyi egyház teljes egyház, azaz nemcsak a többi egyházzal együtt lesz azzá, ugyanakkor a többi egyházzal való közössége (communio Ecclesiarum) teszi katolikussá -- újra jelentôs hangsúlyt kapott a II. Vatikáni Zsinaton anélkül, hogy a közép- és újkor tekintélyi jellegű (auctoritativ) egyházképét feladta volna (vö. LG). Az elkövetkezô évtizedekben az Egyház tevékenységére nézve alapvetô lesz az a tanítás, hogy az Egyház ,,a hit, a remény és a szeretet közössége itt a földön'' (LG 8.); e megújult önértelmezés alapján szolidáris közösségben él minden emberrel, azokkal is, akik más meggyôzôdést vallanak (GS); tudatában van, hogy küldetése a szegényekhez és a szenvedôkhöz szól; és végül mindig nyitott akar maradni az evangéliumi megújulásra (Ecclesia semper reformanda, LG 8). 4. A communio-lelkiség elemei. Az Isten és az ember szeretet- egységének (vö. 1Jn 4,20; Lk 10,25-37; Jn 15,15; 17,22) oda kell vezetnie, hogy a keresztények egyre jobban érezzék a szolidáris összetartozást egymás között, és ezt a tapasztalatot a missziós lelkiség által másnak is továbbadják. Egyrészt a misztika, imádság és elmélkedés, másrészt az elkötelezettség (pl. a békéért és az igazságosságért; az emberiség túléléséért) az egy keresztény hivatás megkülönböztethetô, de egymástól el nem választható két szempontja. A keresztény Egyház és közösség belsô lényege szerint arról ismerhetô fel, hogy az isteni Ige köré az Eucharisztiában gyűlik össze, külsô megnyilatkozásaiban pedig a világgal való érintkezésben, fôleg a szegényekkel való szolidaritásban. Az egyházak egymás közötti és a római pápával való communiója teszi lehetôvé az egységet a sokféleségben és ugyanennek a lelkiségnek sokféleségét az egységben. Végül az 1979-ben megfogalmazott Pueblai dokumentum alapeszméje, a communio et participatio 'közösség és részesedés' az egész Egyház számára egyre nagyobb jelentôségű lehet: helyes, ha a kereszténység evangéliumi jelenlétének és missziós erejének érdekében az Egyházban (pl. a klerikusok és laikusok, a férfiak és nôk között) inkább az egyesítô, mint az elválasztó elemeket és Isten egész népének hitérzékét juttatják szóhoz; az emberiség pedig túlélése és az ökumené érdekében egyetlen nagy közösségnek, communiónak tekinti magát, mely az egyetlen Úr körül gyűlik össze és együtt várja az ô dicsôséges eljövetelét. Hermann Schalück --> Egyház, egyházközség, egység, Eucharisztia, kapcsolat, misszió, ökumenikus lelkiség, részesedés, találkozás ======================================================================== csoda Az Ó- és Újszövetségben nagyszámú csoda-történet van. Kezdettôl fogva jelentôs szerepet játszottak Izraelben Isten kinyilatkoztatásának közvetítésében és hívô elfogadásában. A csoda elvont fogalom, ami lassanként használhatatlannak bizonyult a teológiában. Ilyen gyűjtôfogalmat sem az Ó- sem az Újszövetség nem ismer. 1. A keresztény teológia a rendkívüli, természetfölötti jelenségeket mind a mai napig a hit által megvilágított értelem fényében próbálja magyarázni (pl. Ágoston, Aquinói Tamás, J. H. Newman). A keresztény hittel szemben a legerôsebb kihívást a csodák durva tagadása jelentette a XIX. század óta a felvilágosodásban és a racionalizmusban a természettudományokkal együtt. Az utóbbi idôkben sikerült a csodákkal szembeni blokádot áttörni. Így vált lehetségessé a biblikus történetek és az egyháztörténelem csodálatos eseményeinek új értékelése. Ebben segített a) a logikailag hamis és teológiailag elégtelen természettörvények áttörése meghatározás feladása; b) a mélyenható változás a természettudományokban és a tudományelméleti belátásokban (a zárt természeti okság rendszerének feladása); c) azonos vagy hasonló jelenségek megismerése (pl. gyógyulások) más vallásokban és kultúrákban (formatörténeti módszerek, kultúr- és vallástörténet); d) a parapszichológia igazolt eredményei; e) új gondolkodásmód a teológiában, mely már figyelembe veszi az említett tényezôket. Teológiailag már nem lehet a csodát az isteni beavatkozás külsô, objektív, mindenki által észlelhetô bizonyítékának tekinteni. Magyarázatát újból és széles látószögben kell megkísérelni. 2. Nagyon kézenfekvô az ószövetségi bizonyíték újragondolása. Az Ószövetség a világban mindenütt, minden dologban és minden eseményben az Isten működését látja: Ô kelti fel a napot, Ô fakasztja a forrásokat a völgyekben, Ô növeszti a füvet a marhák számára, Ô küldi a sötétséget és éjszaka lesz, Ô ad táplálékot az oroszlánkölyköknek, ,,melyek Istentôl kérik táplálékukat'' (Zsolt 104,10; vö. Jób 38). A hívô tekintet mindenütt észreveszi Isten bölcsességét, lenyűgözô szépségét, hatalmát és nagyságát, és csodálkozva dicséri és imádja Ôt. Nemcsak Isten műveit ismeri meg így, hanem magát Istent is, aki a dolgokba mintázta lényegét és így önmagát megmutatva megismerhetô lesz. Anélkül, hogy a világot Istennel azonosítaná (mint a panteizmus minden formája teszi), Izrael -- ez elsôsorban a bölcsességi irodalomban látható -- a teremtésben fölismeri magát az Istent, az ô ,,dicsôségét'' (vö. Róm 1,19). Hiszen ,,dicsôsége betölti az egész földet'' (Iz 6,3). Izraelnek természetes, hogy fölismerje Isten csodálatos működését a nép történelmében és az egyes emberek sorsában (pl. a csodálatos születésekben). Számunkra az elsô és másodlagos okok közti különbségtétel elengedhetetlen (pl. az egyiptomi csapások és a fáraó makacssága). Hogy becsületesen gondolkodhassunk, használnunk kell ôket. Ennél sokkal fontosabb, hogy az új naivitásra törekedjünk az Isten megismerésében, amint azt a csoda legújabb magyarázata mutatja: ,,minél intenzívebben tevékenykedik Isten a világban, annál inkább működik a teremtmény maga, és minél önállóbban tevékenykedik a teremtmény, annál inkább közvetíti az Isten tevékenységét a világban. Ebbôl következik: mindaz, ami a világban történik, valamiként az Isten műve, de mindig másként az Isten műve... A valóság mélyébe tekintô ember látja, hogy mindig és mindenütt Isten cselekszik'' (Weissmar 143). A hívô megismerés közvetlen tapasztalatának nincs szüksége az értelmi biztosítékra. Döntôen a közvetlen, egyszerű, szemlélôdô figyelem visszaszerzésérôl van szó, a ,,természetes meditáció gyakorlásáról'' (Ph. Dessauer), a valóság közvetlen megértésérôl (költészet). Ezt minden ember megszerezheti. Az Ószövetség ismét taníthatná a teremtés műveibôl és a történelembôl megismerhetô Istent, olyan formában, ami a mai (posztmodern) tudásanyaghoz közel áll. A keresztény ezen kívül megpróbálja megérteni azokat a szentháromsági dimenziókat, amelyekrôl a Fiú istenképisége, teremtô közvetítése (Zsid 1,3; Kol 1,15-20) és a Lélek univerzális tevékenysége tanít (vö. Moltmann). 3. Az Újszövetségben a csodáknak dialogikus jellege van, vagyis ,,a csodák kinyilatkoztatják az Isten személyes szeretetét, szolgálják az ember üdvösségét és ezáltal hívô választ sürgetnek az embertôl'' (Ullrich). E vonások a názáreti Jézus csodáiban világosan fölismerhetôk. Az evangélisták többször említik a hitet mint a csoda föltételét, illetve a hitetlenséggel okolják meg elmaradását (vö. Lk 7,50; 8,48; 17,19; Mk 6,5-6a; 9,23). Fôként Máté írja le a csodákat a hit történeteiként. Szent János következetesen a csodás események jel, (szemeia) karakterét emeli ki, melyekben Isten dicsôsége jelenik meg, és az a rendeltetésük, hogy az emberekben hitet ébresszenek Isten küldötte iránt. Jézus megértéséhez döntô jelentôségű a csodák és az Isten országa hirdetésének összefüggése. Ezekben a hatalmas tettekben (dünameisz) hirdeti Isten országát, és mutatja meg kezdôdô jelenlétét (vö. Mt 12,28; Lk 11,20). A csodákból ismerhetô fel, hogy Jézus az ember és a teremtés teljes üdvét, gyógyulását, a gonosz hatalmaktól való szabadulását hozta (démonok, sátán, exorcizmusok). Ez az összefüggés a Jézus csodáit ôrzô hagyományban lényeges elem, s megalapozza e csodák egyszeriségét és különleges voltát. Nem kivételek a Krisztus istenségét kinyilatkoztató csodák sem. A csodák és az Isten országa közti összefüggés megfigyelhetô a húsvét utáni csoda-elbeszélésekben is (ApCsel, Szent Pál, szinoptikus tanítványi kör), amikor az apostolok Jézus nevében teszik, illetve Jézus Lelke karizmáinak tartják a csodákat (vö. ApCsel 3,6; 1Kor 12,4- 11.28-30; Róm 12,3-8). Szent Pál arról beszél, amirôl felismerik az apostolokat, jelekrôl, csodákról és erômegnyilvánulásokról (2Kor 12,12; vö. Róm 15,19). Ebben mutatkozik meg a hit számára, hogy az új, eszkatologikus világkorszak Isten országának meghirdetésével már elkezdôdött, Jézus feltámadásában véglegesen hatályba lépett és a keresztény közösségben -- a szó, az imádság és a Lélek erejének rendkívüli hatásaiban -- minden idôben megismerhetô. Wolfgang Trilling --> Isten uralma, karizma, máriajelenések, parapszichológia, teremtés ======================================================================== csodálkozás Csodálkozni azt jelenti: a világot csodának látni. Ilyenkor a bennünket körülvevô valóság elveszíti elsôdleges magától-érthetôségét és ajándék jellege nyilvánul meg. Csak a csodálkozó emberben vetôdhet fel az istenkeresés gondolata a fájdalom és a boldogság határélményében. Hozzá kapcsolódik az élet tisztelete és a hála, s végigkíséri a vallás és a hit útját. A Szentírásban a csodálkozás és a félelem, a megborzadás és rettegés szorosan áll egymás mellett (vö. Zsolt 48,6; Jer 4,9; Jób 21,5; Sir 43,24; Mk 4,41; 10,32; Lk 8,25; Mt 8,27). Ismeri a ,,csodálkozó félelmet'' (Iz 14,16), és a ,,rémült csodálkozást'' (Hab 1,5). A Szeptuaginta csodálkozásnak (thaumadzein) nevezi az isteni kinyilatkoztatás fogadását (vö. Kiv 34,10; Jer 4,9; Jób 18,20; Zsolt 4,4; 17,7; 31,22; Sir 11,13; Bölcs 11,14). Az Újszövetségben Jézus szavait és tetteit fogadják csodálkozással (vö. Mt 9,33; 12,23; 15,31; 22,22; Mk 5,20; Lk 4,22; 11,14). Csodálatba ejt-e még minket a Szentírás hallatlan üzenete ? Ennek magva: Isten, a Fölséges, akinek semmi szüksége sincs ránk, hogy Istenné lehessen és az maradjon, mert önmagával folytat örökké boldog szeretet-párbeszédet, akarja, hogy mi is éljünk. Jézusban és Szentlelkében hozzánk kötôdött, mert azt akarja, hogy szeretet legyen közte és közöttünk. Ugyanaz az Isten egyszersmind nagyon diszkrét, szeretô partner, aki megengedi, hogy csodálkozó félelemmel érdeklôdjünk félelmetes hallgatása után. Ennek oka, hogy minket szabadságunkkal együtt -- jóban és rosszban --radikálisan komolyan vesz. Komolyan veszi szabadságunkat, mert szeretetünket akarja, mert tapintatos jelekkel csalogat és nem rohan le csodáival. A szeretet szabadság nélkül fából vaskarika lenne. Isten, a szeretet hatalma a tehetetlen szeretet útját járja; ennek láttán elôször rettegô csodálkozásunk ismét hálás csodálkozássá lehet. Ez ellenkezik az újkori homo faber méricskélô és elvetemült magatartásával, ami elôl rejtve maradnak az élet és a valóság mélységei. Johannes B. Brantschen --> érzelem, misztérium ======================================================================== Day, Dorothy A New York-i újságírónô (1897-1980) ott volt az USA katolikus munkásmozgalmának bölcsôjénél. 16 éves diáklányként lépett be a szocialista pártba, késôbb inkább az anarchista eszmékkel szimpatizált. Elsô cikkeiben ,,egyetlen, hatalmas vádat emelt a jelenlegi rendszer ellen''. Félénken és kételkedve közeledett a valláshoz: nagyon vonzónak és élônek tűnt számára a sok évszázadon keresztül fennmaradt Egyház -- de miért hagyta magára a haszonra beállított gazdasági rendszer áldozatait? Hogy megmutassa a szolidaritás útját, Dorothy 1933-ban Peter Maurinnal megalapította a ,,The Catholic Worker'' (A katolikus munkás) című újságot, ami még ma is egy centbe kerül. Ugyanilyen néven mozgalmat is indított, mely megnyitotta ,,a vendégbarátság házait'', leveskonyhákat állított fel és részt vett a keresztény szakszervezetek elindításában. A ,,Workers'' tiltakozott a németországi zsidóüldözés ellen, bojkottot hirdetett az éhbért fizetô munkaadók ellen, követelte a munkások beleszólási és társbirtokosi jogát. Dorothy negyven éven át utazott szerte Amerikában, farm- közösségeket, munkanélküli találkozókat, lelkigyakorlatokat szervezett és hatszor vonult börtönbe. A szegények és elnyomottak iránti politikai elkötelezettsége vallásos alapokon nyugodott, ,,mert éreztük, hogy ôk állnak Istenhez a legközelebb''. Krisztus nem királynak, hanem munkásnak született. Szilárd meggyôzôdése volt, hogy a társadalmi nyomort és a háborús veszélyt nem lehet csupán társadalmi reformokkal megszüntetni. Az egyedüli valóban teherbíró remény az ,,életszentségre'' törekvés. ,,Micsoda 2000 év a világtörténelemben? Éppen csak elkezdtünk szeretni!'' Egész élete folyamán vágyódott az abszolút szeretetre és Isten ,,örökké hordozó'' karjára. Szerinte az evangéliumnak a társadalmi struktúrákat és a személyes életet is radikálisan kell megváltoztatnia. Ô maga az életszentség teljesen igénytelen formáját élte, amely arra kötelezte, hogy a bajok gyújtópontjában legyen jelen. A szeretet konkrét és nagyon kényelmetlen dolog. A tiltakozás és a segítés megszervezése nem elegendô a szerencsétleneknek. ,,Velük kell élni, szenvedésüket meg kell osztani. A magánéletet fel kell adni...'' Dorothy szobája ezért a bajbajutott emberek átjáróháza volt éppúgy, mint a vendégházai. Mint Emmauszban Krisztust, a felebarátot is a ,,kenyértörésben'' kell felismerni: ,,A mennyország lakoma'' -- jól tudta ezt Dorothy -- ,,és azzá lesz az élet is, ha csak falatnyi kenyerünk van is, de megosztjuk másokkal.'' Christian Feldmann --> apostolság, karitász, nyomor, politikai tevékenység, szegénység, szent, szolidaritás, vendégbarátság ======================================================================== Delp, Alfred SJ Alfred Delp jezsuitát a berlini népbíróság a Kreisauer Kreis nevű náci-ellenes ellenálló csoport tagjaként 38 éves korában, 1945. január 11-én hazaárulás miatt halálra ítélte és 1945. február 2-án Berlin- Plötzenseeben kivégeztette. Kivégzésének végsô oka a nemzetiszocializmus és a kereszténység feloldhatatlan ellentéte volt. Hitének tanúi elsôsorban a ,,börtönbeli titkos levelezése'' és az 1944. októberétôl 1945. január végéig a berlini Tegel-börtönben írt elmélkedései ,,szemtôl szemben a halállal''. Az elpusztíthatatlan remény okmányai ezek és bizonyítják, milyen életerôs a keresztény hit a támadás pergôtűzében is. Ezekben az írásokban újra bebizonyítja bölcseleti irányvonalát (vö. M. Heideggerrel folytatott vitáját: Tragische Existenz, 1935); fogékonyságát kora problémái iránt (vö. történelembölcseleti és antropológiai tanulmányai); szociálpolitikai elkötelezettségét (vö. a bogenhauseni Szent György templomban tartott beszédei, részvétele a Kreisauer Kreis új ellenállási tervének kidolgozásában, melyekben a Rerum Novarum és a Quadragesimo anno enciklikák elkötelezett harcosának mutatkozik). Ha megjelennek összegyűjtött írásai, akkor válik majd lehetôvé szellemi végrendelete születési folyamatának pontos végigkövetése. Életének és egyházi-világi elkötelezettségének megértéséhez lényeges a megtestesülésén alapuló bátorsága: ,,bízzunk az életben, mert nem egyedül éljük, hanem Isten éli velünk.'' Roman Bleistein --> Bonhoeffer, D. ======================================================================== démonok, ördögűzés A démonok a Sátánnal, a személyes gonosszal szemben az általános gonoszságot, az egyén, csoport vagy közösség esetében az istenellenes, élet- és önpusztító magatartást jelentik. Rokon jelentésű fogalmak a kísértés, a pszichológiai elfojtás, az én-szakadás és azok a jelenségek, amelyeknek szélsôséges formái a pszichiátria esetei. Loyolai Szent Ignác a lelkigyakorlatokban a démonokat gonosz léleknek nevezi. A hagyományos vallási és a modern tudományos nyelv között a megszállottság fogalma lehet a közvetítô. Az Egyház gyakorlatában a démonokkal kapcsolatban külön szertartás alakult ki, amit exorcizmusnak, ördögűzésnek nevezünk. Az exorcizmus a mai társadalmi-kulturális változások miatt a nyugati ipari államokban már nem idôszerű; s mivel rendes körülmények között a démoni valóság nem bizonyítható, a hivatalos Egyház gyakorlatilag ma már nem alkalmazza. 1. A démonok a Szentírásban. Az Ó- és Újszövetség részletesen tárgyalja az ember harcát a démonokkal. Az ún. ôstörténet (Ter 1-11) a gonoszság oly nagymérvű növekedését írja le, hogy Isten maga is megbánja, ,,hogy embert teremtett a földön'' (6,6). Az ember Káin, megöli testvérét, mert azt jobban kedvelik; nem képes a fejét felemelni: ,,ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó elôtt, mint leselkedô állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?'' (4,7). A démon jelképe a kígyó, mely a félelemmel csábít. Démoni Lámek bosszúéneke, az istenek és az emberek házassága, Noé részegsége, a bábeli toronyépítés. A démon mutatkozik meg Ábrahám, Izsák és Jákob vereségében. Jákobnak az Istennel kell küzdenie: ebben a harcban megsérül és akkor kapja a megtisztelô Izrael, 'Istennel harcoló' nevet (vö. 32,23-33). A kiválasztással kapcsolatban Mózesnél is találkozunk a démonokkal. Isten a szövetség jelképéül Mózes vérét követeli. Csak feleségének, Cipporának tette menti meg Mózest, ugyanis a sivatagi oázisban körülmetéli fiát és azzal érinti Mózes ágyékát (vö. Kiv 4,24-26). A szenvedés és a démon összekapcsolása Jób alakjában és Jeremiás vallomásában sűrűsödik össze, aki megátkozza fogantatásának és születésének napját. Klasszikus megfogalmazás az Ef 6,12: ,,Nem annyira a test és a vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.'' Fôleg Márk húzza alá, hogy Jézus föllépése a démonok elleni harc volt. A szinoptikusok az egyetlen megbocsáthatatlan bűnnek azt a vádat tartják Jézus ellen, hogy démontól megszállott (vö. Mk 9,29). Ezt az embereket komolyan fenyegetô, félelmetes valóságot a szent írók nagyon szemléletesen írják le. A depressziós Saul, a gerázai megszállott és a Filippiben élô jósnô ennek beszédes példái. A démonok elleni harc ószövetségi rituális kifejezése az engesztelô nap, amikor a nép bűneivel megterhelt bűnbakot mint jelképet űzték a sivatagba Azazelhez, mert a pusztához nemcsak az isteni jelenlét, hanem a démonoktól való veszélyeztetettség élménye is kapcsolódik. 2. A démonokkal való találkozás lelkiéleti vonatkozásai. Bizonyos, hogy a démonok valósága a pszichiátriában kezelt jelenségekben mutatkozik meg. A pszichiátria tulajdonképpen egy jéghegy csúcsa, ami minden egyes ember tulajdonképpeni megterhelését mutatja. A démonok elleni harc manapság mindenekelôtt a különbözô gyógyítási módokban mutatkozik, vagyis a pszichológiai módszerekben van jelen. Meggondolandó azonban, hogy nem minden aszociális magatartást (bűnözés, kábítószerezés, konzum-magatartás, csavargás, elmagányosodás, stb.) lehet a démonokkal magyarázni. Mind jobban erôsödik az a felismerés, hogy a testi betegségek nagy részének lelki háttere van és ezzel is magyarázható a démonok uralma (pszichoszomatika). A politikai, társadalmi magatartásban is egyre jobban felfigyelnek erre a valóságra. Az elôítélet-kutatás felfedi, hogy az ellenségképek a kollektív elfojtásban és a meg nem oldott, történelmileg indokolt félelmi és hatalmi magatartásban gyökereznek és ezért leküzdhetetlennek látszanak. A világméretű antiszemitizmus, a nôk lebecsülése és elnyomása, a néger, indián, török, cigány szavakhoz fűzôdô érzelmi reakciók nagyon hasonlítanak a démonok boszorkányôrületben és inkvizícióban megnyilvánuló uralmi törekvéséhez. Ebbôl a háttérbôl fakad a kérdés, hogy a korlátlan fejlôdésbe vetett hit álarcában tulajdonképpen nem a démonok hatalmi eszköze rejlik-e, amellyel megtiltják a modern embernek, hogy azzal a határozottsággal beszéljen az erôszakról és róluk, mit ahogy a zsoltárok beszélnek. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatait Szent Pálnak arra a hagyományára építette, hogy az embernek meg kell tanulnia a jó szellemek és a démonok befolyásának megkülönböztetését. Wolfgang Feneberg --> bűn, milícia/harc, pszichológia, rossz ======================================================================== devotio moderna A devotio modernának nevezett lelkiségi irányzatot a kortársak nevezték újnak, 'modern'-nek (pl. 1420-ban Henri Pomerius), annak ellenére, hogy szorosan kötôdött a hagyományhoz. A 14. sz. végén Ny- Európában jelent meg mint önálló jámborsági irányzat. Gyökerei a ,,középkor alkonyának'' lelki, kulturális és társadalmi válságaiba nyúlnak: az egyházi élet külsôségessé vált, szakadék támadt a jámborság és a teológia között (nominalizmus), s a természeti katasztrófáktól (pestis) sújtott emberek a hitben kerestek menedéket. 1. Kialakulása. A korábbi reformmozgalmaktól eltérôen (Cluny, Citeaux, ferencesek) a devotio moderna nem egy rend regulájára épült, hanem mint -- férfi és nôi -- laikus mozgalom jött létre. Kezdeményezôjének Geert Grootét (1340-84) tartják -- ,,megújulásunk elsô atyja és az egész devotio moderna kiinduló pontja volt'' (J. Busch) --, aki tudományos felkészülése után ,,megtért'', s 1379-ben alapította az elsô nôi közösséget. A regula nélkül, a világ felé nyitott nôvérközösségek mellett hamarosan kolostori ág is alakult: 1387-ben Windesheimben alapította Groote az elsô kanonoki közösséget, melyet hamarosan 90 alapítás követett. A devotio moderna irodalmi megalapozásához tartozott Florens Radewijn (+1400) Tractatus devotus, Jan Mombauer (+1501) Rosetum exercitiorum spritualium c műve, s különösképpen az Imitatio Christi, 'Krisztus követése'. 2. Krisztus követése. Thomas von Kempen, Kempis Tamás (1380- 1471), aki hetvenkét éven át volt a Zwolle melletti Agnetenberg kolostorának szerzetese, kézirata végén a négy könyv szerzôjének vallja magát. A szerzô 1159 szentírási idézettel, sok lelki és erkölcsi alapszabállyal vezet az önismeret útján az Istennel való egyesülés felé. Mivel az ember ,,számkivetésben él, el kell szakadnia minden mulandótól és minden teremtménytôl'' és Krisztus barátságát kell keresnie. A szenvedô Krisztus követése ,,a mennyországba vezetô királyi út''. A Krisztus követését 1470-ben Augsburgban kinyomtatták, s hamarosan nagyon népszerű lett. Kilencvenöt fordítását több, mint 3000 kiadásban vehették kézbe a hívôk, s mindmáig a legolvasottabb lelki könyv. 3. Céljai. A korabeli jámborsági gyakorlatokat elégtelennek tartva (zarándoklatok, ereklyetisztelet, a vallásos és világi élet eltávolodása) a devotio moderna képviselôi a mindennapok misztikáját keresték, melyet bensôség (Szent Ágoston, ciszterciek, ferencesek), krisztusközpontúság (Jézus embersége), a Szentírás szeretete, a kézi munka megbecsülése (pusztai remeték), az ifjúság nevelése, s a rendszeres imádságos élet határoz meg. A városban lelki életet élôk fontos segédeszközei a lelki napló, idézetgyűjtemények, levelek, lelkiismeretvizsgálat, lelki olvasmány. A cél a laikus hívôk személyenkénti lelki életre nevelése, de nem a tudás, hanem az érzület vonalán (,,jobb a bánatot érezni, mint tudni a tudományos meghatározását''). A módszeres imádságra és elmélkedésre neveléssel a devotio moderna lényeges szerepet játszott a lelki élet 16. sz-ig tartó megújulásában, pl. García Jiménez de Cisneros apát (+1510) hatása Szent Ignácra. Michael Schneider --> hétköznap, imádság, Krisztus követése, krisztuskapcsolat, lelki szentírásolvasás, lelkigyakorlat, önismeret, város ======================================================================== dialógus, párbeszéd, lelki beszélgetés 1. Amint a kimondott szó fölébreszti az alvó embert, úgy a szó felfrissítheti, fölemelheti a lelki életet is. A vallásos beszélgetés már a kereszténység kezdetén szokásos volt, mintája Jézusnak Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetése (Jn 3,1-21). A dialógus történelmi fejlôdésének állomásai többek között: -- a sivatagi remeték (akiket a szegények és gazdagok egyformán felkerestek tanácsért vallásos és élet-kérdésekben), -- a Szent Mónika és Szent Ágoston közötti lelki beszélgetés; -- a XII. sz-i kolostorok gyónással összekapcsolt lelki beszélgetései, amit a harmadrendek jámborsági gyónással a laikusokra is kiterjesztettek; -- a XVII. sz. mint a lelki beszélgetés/lelkivezetés aranykora (Szalézi Szent Ferenc, a francia oratóriánusok); -- a XIX. sz-ban az orosz sztárecek, akik beszélgetéseikben különösen a lélek derűjére és örömére mutattak rá. Századunk ismét fölfedezte a beszélgetés fontosságát, fôleg három, párhuzamos vonalon: az egyik a pszichoterápia, mely a szót és a kommunikációt gyógyító céllal alkalmazza; a másik az amerikai lelkipásztori mozgalom, mely az USA-ban 1920-ban kezdôdött; a harmadik a II. Vatikáni Zsinat által kiemelten ajánlott és azóta mind inkább növekvô egyéni és csoportos párbeszéd-készség. 2. A beszélgetés találkozás. Két rendszer találkozik egymással: öntudat az öntudattal (szóbeli közlés); a tudattalan a tudattalannal (nem szóbeli közlés): a személy központja a személy központjával (a szólítás és rezonancia, mint a szabadság lehetôsége). A beszélôk közti teret ötféle érintkezés tölti be (értelmi, érzelmi, példaképszerű, egzisztenciális és a keresztényeknél pneumatikus). Az igazi párbeszéd alapja a partnerség, azaz a résztvevôk nyitottsága a beszédben az irracionális, elôre nem tervezett, meglepô fordulatokra is. Ilyenkor nem alany áll szemben tárggyal, hanem alany az alannyal. A beszélgetés célja a vitával szemben nem az érvelés, hanem a realizálás, vagyis rólam, a megbeszélt dolog reám való hatásáról van szó. Jellegzetes nehézségek: a meghallgatás-képtelenség, a bôbeszédűség és a nehézkes kifejezési készség. A beszélgetés elemei: barátságos kapcsolatteremtés, emlékezés a körülményekre, megfelelô téma, a lezáró összefoglalás és az utólagos reflexió. 3. A lelki beszélgetés ugyanezekre az alapokra épül, de sajátos témaköre van. Témája mindaz lehet, amit a vallásos értelemkutató kérdések felölelnek. Alkalmul szolgálhat minden véletlen találkozás. Sajátos alkalmai a beteg- és családlátogatás, tanácsadás, az a gyónás, amely hosszabb beszélgetésre is alkalmat ad. Célja a hit megerôsítése az élet különféle helyzeteiben. 4. Beszélgetô partnert (akár pap, akár laikus) emberiessége és vallásossága alapján választanak az emberek. Elôször emberiességét keresik (tudjon odafigyelni minden hullámhosszon, gyakorlott beszélgetô, megfontolt és pozitív életbeállítottságú legyen, tisztánlátással és empatikus képességgel rendelkezzen). Erre épül rá a vallásos kapcsolatteremtés. A másik fontos tényezô a lelki tapasztalat (az evangélium életet teremtô tanításának és lélekre gyakorolt hatásának ismerete, a természetes vallásosság és a keresztény vallásosság megkülönböztetésének képessége és az Istennel való személyes kapcsolat kisugárzása). A csoportos megbeszélésnél is hamarosan az veszi át az irányítást, aki lelki tapasztalatokban gazdagabb. A kölcsönös megbeszélés megerôsít a hitben. A résztvevôket az az érzés kapcsolja össze, hogy jó együtt lenni olyan emberekkel, akikkel vallásos (keresztény) témákról is lehet elbeszélgetni. Joseph Goldbrunner --> beszéd-elmélkedés, buzdítás, diszkréció, gyónás, lelkipásztorkodás, lelkivezetés, személy, szó/ige, találkozás ======================================================================== diszkréció A latin discernere szóból származik, és elválasztást, megrostálást, kiválasztást, megkülönböztetést jelent. A lelki ember (a pneumatikosz) különös ismertetôjegye. Ezzel az erénnyel különböztetheti meg bölcsen a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a helyeset a helytelentôl. Szent Jeromos a Vulgátában általában a diakrizisz szót fordította discretioval. Az Ószövetségbôl ismerjük Salamon álmát, amelyben Istentôl nem hosszú életet vagy gazdagságot kér, hanem ,,halló szívet'' és ,,diszkréciót, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól'' (1Kir 3,9.11). A lelkek megkülönböztetése Szent Pálnál ugyanennek újszövetségi visszacsengése a különbözô karizmák felsorolásában (1Kor 12,4-10). Bár a régebbi remete-szabályzatokban vannak olyan elôírások, amelyek ellenkeznek a diszkréció szellemével, mindig nagyra becsülték a finom megkülönböztetô készséget és a bölcs értékelést. A remeték atyja, Szent Antal mondja: ,,vannak, akik testüket felôrölték a vezekléssel, mégis eltávolodtak Istentôl''. Cassianus a diszkréciót az okossággal és mértékletességgel kapcsolja össze: a bölcs mértéktartás föltétele, megkülönböztetési készség a törvényhozásnál, figyelembe veszi az embert és adottságait. A diszkréció gyakran mértékletesség erényével párosul, mely a megkülönböztetô képesség következménye a konkrét szituáció, az egyes ember egyszerű adottságai és bárminemű ínségének felismerésére. Szent Benedek szabályát Nagy Szent Gergely pápa ,,regulam discretione praecipuam'' a diszkréciót tekintve nagyszerű regulának mondta (Dial II.36). Szent Benedek pedig joggal nevezi a mértéktartó megkülönböztetést ,,mater virtutum'', 'az erények anyjának' (Reg 64,19). A késô középkorban a misztikusok a diszkréció régi hagyományát, a lelkek megkülönböztetését elevenen tartották. Az újkor kezdetén Loyolai Szent Ignác a Lelkek megkülönböztetésének szabályaiban (Lelkigyakorlatos könyv) apró tanácsokat fűz hozzá. Bernhard M. Lambert --> belátás, erények, karizma, lelkek megkülönböztetése, mértékletesség ======================================================================== dogma A dogma a görög dokein, 'gondolni', 'jónak látszani', 'elhatározni' szóból származik. Eredetileg a filozófiában, az orvos- és jogtudományban tudományos véleményt, tételt, a politikában határozatot, illetve rendeletet jelent, vagyis olyasmit, ami sokaknak vagy mindenkinek igaznak és helyesnek tűnik. Az egyházi nyelvhasználatban a dogma kinyilatkozásból származó, általános érvényűen meghatározott keresztény hitigazság, melynek elfogadása kötelezô. 1. Az Újszövetségben csak ritkán fordul elô a fogalom, és a császári rendeletet (Lk 2,1; ApCsel 17,7), illetve az ószövetségi törvényt (Ef 2,15; Kol 2,14) jelenti. Az ApCsel 16,4-ben Szent Lukács dogmatának nevezi a jeruzsálemi apostoli zsinat határozatait; elôször itt nyert a dogma szó a hit kérdéseit, a magatartást és az egyházi fegyelmet illetôen kötelezô szabály jelentést. Az ôsegyház Jézus és az apostolok tanítását és parancsait nevezte dogmának és szembeállította a pogány bölcselôk dogmáival. Lerini Vincénél (+450 elôtt) kapja meg elôször a dogma a pontosabb fogalmazást és az alapvetô jelentést: az egyházra bízott isteni kinyilatkoztatás; a dogmák, a tanítás egysége ôrzi meg az egyház egységét. Ekkor, s ezután sokáig a dogma az egyházi hit teljes egészére vonatkozik, egy zsinat formális zsinati meghatározások nélkül. Ezzel szemben az I. Vatikáni Zsinat 1870-ben beszűkítette a dogma fogalmát, s azóta dogma az, ,,amit a kinyilatkoztatott vagy áthagyományozott isteni szó tartalmaz, és az Egyház ünnepélyes határozattal vagy a tanítás megszokott módján Istentôl kinyilatkoztatott igazságként terjeszt elô a hitre'' (DS. 3011). A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) ezt a szigorúan formális dogma-fogalmat közvetve túlszárnyalta azáltal, hogy egyrészt a szokásos szó és tételszerű felfogás helyébe a kinyilatkoztatott igazság személyes, teljes elfogadását helyezte, másrészt határozottan kiemelte a dogmatikus tanítás történetiségét. 2. Az egyes keresztények hite az egyházi dogmát sokszor kihívásnak és botránynak, de ugyanakkor lehetôségnek és ajándéknak érzi: Elôször is jogos és gyümölcsözô feszültség van az Egyház tanítása és az egyén hite között. Az egyházi tanítás teljes egészét egy-egy keresztény hívô sohasem tudja teljesen elfogadni és a maga elevenségében megismerni és gyakorolni; a hívô megteheti -- amíg egy dogmát közvetlenül el nem utasít vagy nem tagad --, hogy bizonyos dogmákat (hittételeket) háttérben hagy, ezeket hitében mintegy bennfoglalva fogadja el, míg más dogmák szubjektív vallásosságának és keresztény ájtatosságának alapját, központját és lelkiségének gyökerét alkotják. A dogmáknak e szükségszerűen szubjektív értelmezésénél az egyedi lelkület kialakításában figyelembe kell venni ,,a hitigazságok -- objektíve adott -- hierarchiáját'' (UR 10) vagyis a hittételek Krisztushoz mint a keresztény kinyilatkoztatás központjához való közelség szerinti rangsorolását. Bár nincs minden dogmának egyenlô súlya és alapvetô jelentôsége a hitéletben, mégsem lehet büntetlenül másod- és harmadrendű hitigazság az egyéni spiritualitás alapja úgy, hogy elsôrendű hitigazságok a háttérbe szorulnak. Egyetlen dogma sem képes a kinyilatkoztatott igazságokat: a Szentháromság titkát és ennek közlését Jézus Krisztusban kimerítôen összefoglalni és emberi fogalmakba öltöztetni. Ezért minden dogmatikus tétel csupán utalás jellegű a hit gyakorlására és a keresztény nevelés eszköze. Ezért a hit sohasem ragaszkodhat csupán a hittétel szavaihoz, mert ezek végesek, történetiek és tökéletlenek. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy dogma történelmi függése és nyelvi megfogalmazásának tökéletlensége miatt számára elfogadhatatlan, még lehet igazi hite és a hittétel tartalmát a szerinte eltorzult tanítási formulától függetlenül elfogadhatja. Ennek ellenére az egyházi dogma keménysége és szigorú objektivitása az egyes hívô számára állandó kihívás az Egyházhoz, mint hívô közösséghez tartozásban. A dogma biztosítja a keresztény hit azonosságát és rámutat a kinyilatkoztatott igazság levezethetetlen elôzményeire; egyúttal konkrétan és a gyakorlatban fejezi ki az Egyház elsôbbségét és felsôbbségét az egyénnel szemben. Ezért úgy tűnik, hogy a keresztény léleknek az Egyház dogmáival kapcsolatos magatartása kifejezi és bizonyítja a hívô abszolút ragaszkodását a kinyilatkoztatáshoz és beilleszkedését a hívô közösségbe. Arno Schilson --> beavatás, Egyház, egység, hit, kinyilatkoztatás, krisztuskapcsolat, teológia ======================================================================== Domonkos, Szt Domonkos 1173/1175-ben a kasztíliai Caleruegában született és 1221. augusztus 6-án halt meg Bolognában. A tekintélyes ókasztíliai Guzmán családból származik. Ozmai kanonok volt, Diego Azebel püspök kísérôjeként Dél-Franciaországban felfigyelt az albiak és a valdiak eretnekségére. Látta, hogy a lakosság hitbeli tájékozatlansága miatt e részben tévtanokat, részben szociális megújulást hirdetô eretnekek milyen nagy hatást érnek el. S azt is látnia kellett, hogy a pápai küldöttek erélyes fellépése semmi eredményt nem hozott. Elôször Diego püspökkel, majd annak halála után 1207-ben Domonkos egyedül vállalkozott a térítésre: nem erôszakkal, nem fegyverrel, hanem a prédikáció és személyes beszélgetések útján az igazság hirdetésével. Az albiak is, a valdiak is sokakat meghódítottak azzal, hogy azt hirdették: a hivatalos Egyház elhagyta az apostoli életformát, a szegénységet és a helyhez nem kötött vándorprédikációt. Domonkos pedig így, szegényen és az apostolok módjára városról városra járva hirdette az evangéliumot. Amikor a pápa keresztesháborút hirdetett az eretnekek ellen, ô tovább folytatta térítô munkáját és a prédikálást, melyhez a szemlélôdésbôl merítette az erôt. Jelmondata: ,,Beszélni csak Istennel vagy Istenrôl kell''. Szemlélôdésének alapja a felebarát szeretetét magában foglaló istenszeretet volt. Ezért volt a lelkek igazi pásztora. Állandóan imádkozott a bűnösök megtéréséért, s munkájához az imádságos hátteret az 1206 végén alapított prouille-i nôi kolostor adta. A hozzá csatlakozó papok 1215 áprilisában Toulouse-ban fogadalmat tettek. A prédikáló testvérek közösségét elôször Fulco toulouse-i püspök hagyta jóvá. III. Ince pápa az új szerzetesi szabályok bevezetését megtiltó IV. lateráni zsinatra (1215) hivatkozva csak abban az esetben akarta jóváhagyni az új rendet, ha egy már érvényben lévô szabályzatra alapítják. A toulouse-i prédikáló közösség az ágostonos szabályzat mellett döntött, mert azt ki tudták egészíteni céljaiknak megfelelô szabályokkal. III. Honorius pápa 1216-ban jóváhagyta az új alapítást, az Ordo Fratrum Praedicatorumot, a domonkos rendet. A monasztikus rendek eszménye, az apostoli élet akkortájt abban az értelemben érvényesült, hogy a szerzetesek az apostolokhoz hasonlóan krisztusi közösségben éltek. Domonkos rendjében ez annyiban megújult, hogy az apostoli életben az igehirdetés kifejezett hangsúlyt kapott. Az eszményt már Domonkos elôtt fölfedezték és élni is kezdték a premontreiek, Domonkos rendje azonban a szegénységet is megkövetelte. Úgy döntött, hogy konventjeit nem a magányban, hanem a városokban, mindenek elôtt a nagy városokban alapítja. A prédikálás szavát a példaadó életnek kell igazolni, azaz nem szabad ellentétnek lennie a szó és az életmód között. Ezért nemcsak az egyes testvéreknek, hanem a rend egészének és konventjeinek is szegénynek kell lennie. A szegénység azonban nem öncél. A hittudomány tanulmányozására Domonkos megengedte a könyvek birtoklását, hogy a tehetségesebb testvérek cellájukban zavartalanul tanulhassanak. A domonkos testvérek tulajdonképpeni munkája a tanulás. A konventek megélhetését elvileg koldulás biztosítja. Domonkos már 1217- ben a legtöbb testvért Toulouse-ból Párizsba küldte egyetemre. Meglehetôsen hamar kerestek és találtak is kapcsolatot a bolognai egyetem diákjaival és professzoraival. Az alapító szerint az istenszeretetnek zsolozsmában és a személyes imádságban kell mindig megújulnia, a tanulás célja pedig az, hogy biztosítsa az igehirdetés objektív feltételeit. A prédikáló rend jelmondata: VERITAS -- IGAZSÁG. A zsolozsma egyszer-egyszer átmenetileg háttérbe szorulhat, de ez mindig csak a lelkek üdvössége érdekében végzett munka (pl. igehirdetés), illetve az elhomályosult vagy elfelejtett hitigazságok felelevenítését célzó tanulás miatt lehetséges, mert ezek nélkül a hitet a maga teljességében tanítani és megszerettetni nem lehet. Szent Domonkos életérôl és művérôl több hiteles forrás tanúskodik, mint a legtöbb középkori szentrôl, de Domonkos inkább volt az élô, mint az írott szó mestere. Személyisége ezért szorul háttérbe életműve mögött. Alapításában Isten és a felebaráti szeretet szentjének bizonyult. Willehad Paul Eckert --> regula, szegénység, szerzetesi spiritualitás, tanulmány, város ======================================================================== döntés A döntés az ember humán és keresztény alapismeretének egyik lényeges fogalma. 1. A Szentírás szava egyértelmű: a Sinai kinyilatkoztatás kôtáblái (Kiv 20; MTörv 5.), a hegyi beszéd új tanítása (Mt 5-7), Jézus felszólítása a követésre (Mk 1-tôl; Jn 21), a próféták és az apostoli levelek mind arra figyelmeztetnek, hogy az ember dönteni tud és döntenie kell a jó mellett és a rosszal szemben. Egy másik dolog is világos: a jó és a rossz nem elvont fogalmak, hanem az Isten melletti vagy elleni döntés (,,Szeresd a te Uradat, Istenedet'': Lk 10,27) következményei, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a sátánról, Isten ellenlábasáról. Továbbá a döntés az ember sorsát érinti, hiszen a döntés az ember konkrét életében történik: ,,amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mk 25,40). 2. A keresztény spiritualitás történetében eleinte csupán elméleti kérdés volt: hogyan lehet összeegyeztetni a döntés szabadságát Isten mindenhatóságával? A bölcseleti gondolkodás önállósulásával a kérdés egzisztenciális kérdéssé lett. A döntés abszolút értelemben való idealista feloldásával szemben Kierkegaard azt állítja, hogy a döntés minden lényeges megismerés kritériuma. Csak ez teszi lehetôvé az Isten általános igazságából a Jézus történelmi konkrétságába való ugrást. Az egzisztencialista filozófusok (Jaspers, Sartre, Heidegger) valamint Husserl és Whitehead is folytatták ezt a kezdeményezést. -- Az evangélikusok között különösen a dialektikus teológia képviselôi (Barth, Gogarten, Brunner) foglalkoztak a döntéssel. Katolikus téren Karl Rahner fejtette ki az alapvetô döntés fogalmát; ez a mindennapi apró választásainkban születô, azokat befolyásoló, de csak a halálban beteljesedô döntés. Boros László ezt leegyszerűsítette a halálban történô döntésre. 3. A döntést ma több oldalról közelítik meg. a) A vallásbölcselet szempontjából felteszik a kérdést: A szabadság és ezzel együtt a döntés nem csupán a hétköznapi ember illúziója? Bölcselôk, az európai buddhizmus, önmegváltó spekulációk is azt tanítják, hogy az ember léte mélyén egy a sorssal, az Istennel; tehát nem a jó és rossz közötti döntésrôl van szó, hanem ennek az (egyedül igaz) tudati foknak az elérésérôl. A pszichológia és a szociológia sokszor olyannak mutatja be az embert, aki teljesen döntésképtelen, mert tudat elôtti-alatti ösztönök és szociális hatások függvénye. b) Az emberi cselekvés döntési mozzanatának fokozatai vannak, és teljes értelemben csak egy másik személy, a te színe elôtt valósul meg. Isten így kap szerepet a döntés folyamatában. c) Ezért a lelkiségi hangsúlyt nem az egyes elszigetelt cselekvésekre, hanem az alapvetô döntésre kell helyezni (K. Rahner). d) Az alapvetô döntés személyes kezdeményezése és ismerete alapján lehetôvé válik a jó és a rossz mélyebb megértése. Josef Sudbrack --> hétköznap, hegyi beszéd, tízparancsolat, megismerés, lelkigyakorlat, szabadság, Krisztus követése, pszichológia, fatalizmus, lelkek megkülönböztetése, felelôsség, Isten akarata ======================================================================== éberség, virrasztás Az éberség mint alapmagatartás, a virrasztás pedig mint szituációtól függô cselekvés már pusztán emberi szempontból is elsôrendű követelmény. Az éberség a sok veszély miatt szükséges, ami jelen életünket fenyegeti, a virrasztás pedig a napi követelmények miatt. Az ember hajlamos arra, hogy elbújjon az élet valóságai és a teljesítendô követelmények elôl, és illúziók, ideológiák és kábítószerek segítségével elszakadjon a valóságtól. Az élet föladatai iránti érzék erôsítése, valamint az állandó éberség és tisztánlátás az emberi lét elemi követelménye. A kinyilatkoztatásban hívô ember számára ennél sokkal fontosabb az éberség és a virrasztás. Az újszövetségi tanítás és az ôskeresztény pedagógia állandóan figyelmeztet az éberségre, a szem és fül nyitvatartására és az aluszékonysággal szembeni ellenállásra. A megindoklás kettôs. Az éberség odafigyelés a jelen pillanatra, Isten pillanatnyi hívására (,,ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket'') és az Isten-adta idôre (kairosz), amit nem szabad átaludni. Emellett ébernek kell lenni a sátánnal, Isten és az ember ellenségével szemben: ,,Éberek legyetek és vigyázzatok; Ellenségetek, a sátán, mint ordító oroszlán körüljár és keresi, kit nyeljen el.'' (1Pét 5,8). Éber hittel kell szembeszállni vele. A virrasztás az Újszövetség legfontosabb és legsúlyosabb tanítása: minden órában készen lennünk a parúziára, az Úr visszajövetelére. Az Úr ugyanis bizonyosan visszatér, de érkezésének idôpontja bizonytalan. Ennek képe a vôlegény, aki emberi szempontból késlekedik, hiszen nem tartja meg a násznép által várt idôpontot; s képe a tolvaj, aki nem várt órában lepi meg a gazdát. A hívônek tehát, mivel a számára döntô látogatásnak sem napját, sem óráját nem ismeri, állandóan virrasztania kell, ha az Úr várásában kitartó akar maradni (Mt 24,42; 25,13). Az éberség és a virrasztás parancsát az apostolok átvették az Úrtól és közvetítették a hívôknek: ,,legyetek kitartók és éberek az imádságban'' (Kol 4,2); ,,boldog, aki virraszt és vigyáz ruhájára, hogy ne járjon mezítelenül és ne lássák szégyenét'' (Jel 16,15). Az Egyház a történelem folyamán mindig tudta, hogyan kell Jézus és az apostolok tanácsait a mindennapi életben megvalósítani. Ezt bizonyítja a pusztai remeték és a korai szerzetesek példája, akik az imádságban töltött virrasztás kedvéért lemondtak az alvásról. A gonosz és az ördög támadásával szemben a legjobb már hajnalban felkelni és az Úr elé sietni. Mindez visszhangzik a népi jámborságban is. Imádságok és énekek bizonyítják ezt. Bernhard Stoeckle --> hétköznap, hívás, parúzia, pillanat, szorongatás, várakozás, zsolozsma ======================================================================== Eckhart Mester Eckhart mester 1260 körül született a thüringiai Hochheimben és 1328 áprilisa elôtt halt meg Avignonban. Erfurtban lépett a domonkos rendbe. Kölnben és Párizsban tanult. Erfurti priorként írta 1294-98- ban a Tanító beszédek c. könyvet, mely azokból a beszédekbôl származik, amivel a fiatal szerzeteseket a monasztikus életformára tanította. Már itt megmutatkozik a rá annyira jellemzô intellektuális istenélmény és a gyakorlati élet összekapcsolása: a tanítómester egyben élet mestere is volt. A teológia professzoraként tanított a párizsi egyetemen 1302/3- ban és 1311/12-ben. Párizsi tevékenykedésének tanúi a Quaestiones Parisienses és bibliamagyarázatai. 1303 és 1310 között az újonnan alapított szászországi rendtartomány fônöke lett. 1312 és 1322 között Strassburgban a rendi magiszter helyettese, majd hitszónok és a nôvérek lelkipásztora. 1322 és 1327 között a domonkosok rendi fôiskoláját vezette Kölnben. Növendékei kérésére Opus tripartitum, 'Háromrészes mű' címmel megpróbálta összefoglalni tanítását. Az elsô résznek a filozófiai kérdéseket, a másodiknak a Szentírás magyarázatát, a harmadiknak a prédikálás kérdéseit kellett volna tartalmaznia. Az Opus tripartitum azonban befejezetlen maradt, amint a problémákon gondolkodó Eckhart mester bizonyos mértékig a töredékességet tette műve alapelvéül. Minden töredékében felismerhetô az egész, mégis magyarázatra és kiegészítésre szorul. Latin műveivel egyenértékűek a német nyelvűek is, mint pl. a Habsburg Ágnes magyar királynénak ajánlott Vigasztalások könyve is. Német tanulmányaiban és prédikációiban is megmutatkozik Eckhart mester skolasztikus gondolkodása. Jóllehet nem ô a német bölcseleti és teológiai nyelv megalkotója -- annak megalapozását már az ôt megelôzô kor fordítói elvégezték --, de a német nyelv egyik elsô mestere. A Verbum, az isteni Ige teológiáját művelte, hiszen szerinte Isten igéje leszáll az emberekbe, és Isten az emberek lelkében megszületik. A prédikációnak határozott válasznak kell lennie Isten hívására és Isten megtapasztalásáról kell tanúskodnia, de nem szabad az istenélménnyel azonosítani. A mester bizalmatlan a látomásokkal és eksztázisokkal szemben. Isten megtapasztalásában azonban megszabadul az ember önmagától, megnyugszik. Ez a nyugalom nem apátia, nem érzéketlenség a fájdalommal szemben. De ha az ember teljesen rábízza magát Isten akaratára, akkor Isten, mint valami teherhordó magára vállalja a szenvedés terhét; mert a könyörület és a szeretet Isten legkifejezôbb neve. Az istenrehagyatkozásnak el kell jutnia odáig, hogy az ember hajlandó legyen ,,Isten kedvéért Istent meghagyni Istennek''. Így cselekedett Szent Pál -- véli a mester, ,,és ezért maradt meg Istenben''. A ráhagyatkozás a tétlenség ellentéte, mert a higgadt, önmagától megszabadult ember felszabadul mások szolgálatára. Az elmélkedésbôl kap erôt és kedvet a cselekvésre. A szeretetben megérett Márta már alkalmas volt a szolgálatra, míg Mária -- az ô irtelmezése szerint -- rászorult az elmélkedésben érlelôdésre. A mester nem ad recepteket. A hagyományos három út nála nem játszik szerepet. Annál jobban értékeli az Istennel való egyesülést. Fôleg a prédikációiban elhangzott merész fogalmazásai miatt panteizmussal vádolták. Amikor Heinrich von Virneburg kölni érsek inkvizíciós bíróságánál feljelentették, önmaga igazolására összefoglalta tételeit. 1327. február 13-án a kölni domonkos templomban kijelentette, hogy hajlandó visszavonni tételeit, ha azok tévesnek bizonyulnak. A maga igazáról meggyôzôdve az Avignonban élô pápához fellebbezett és ott védte ügyét. Közel 1 évvel a halála után XXII. János pápa 1329. március 27-én In agro dominico bullájával a mester 17 tételét tévesnek, további 11 tételét merésznek és gyanúsnak, de megfelelô magyarázattal taníthatónak ítélte. A pápa messzemenôen tapintatos volt a mester tekintélyével szemben (a bullát csak a kölni érsekség területén kellett kihirdetni), műveit ezután mégis fôként névtelenül terjesztették. A független gondolkodók -- mint például Nicolaus Cusanus is -- nagyra becsülték. Eckhart mester gondolatait gyakran félreértették, de manapság lassan terjed a fölismerés, hogy valójában katolikus gondolkodó. A félreértés abból adódik, hogy sokan figyelmen kívül hagyják a mester szenvedélyes, istenszeretettôl izzó nyelvezetét. A domonkos rend most fáradozik Eckhart mester hivatalos rehabilitásáért. Willehad Paul Eckert --> ellenállás, Isten akarata, istenélmény, német misztika, tevékenység/szemlélôdés ======================================================================== École Française, 'francia iskola' Az École Française kifejezés elôször 1912-ben a szulpiciánus G. Letourneaunál fordult elô, ezzel jelölte a szulpiciánus, oratoriánus, eudista és lazarista szemináriumok lelkiségét. Henri Bremond tette közkinccsé a fogalmat, amikor 1921-ben Histoire littéraire du sentiment religieux c. műve harmadik kötetét az École françaisenek szentelte, természetesen anélkül, hogy a fogalmat egyértelmű tartalommal meghatározta volna. Tágabb értelemben az École française a XVII. századi francia lelkiség aranykorát jelenti. A lelkiség régi szerzetesrendekhez kötôdô nagy iskolái mellett új áramlatokat is magában foglalt. A kapucinusok mellett meghatározó volt a szentignáci hagyomány; Szalézi Szent Ferenc műveinek számos kiadása továbbra is nagy hatást gyakorolt; végül a kármelita jámborság is (Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János műveinek fordításai révén) jelentôs hatást fejtett ki. Szűkebb értelemben az École française azt a lelki hagyományt jelenti, amit Bérulle iskolájának is nevezhetnénk és amit négy nagy személyiség határozott meg: Pierre de Bérulle (1575-1629; Ô szorgalmazta 1604-ben az elsô nôi kármelita kolostor alapítását Franciaországban; 1611-ben megalapította a francia oratóriumot; 1627- ben bíboros lett); Charles de Condren (1588-1641; 1629-ben a francia oratórium általános fônöke); Jean-Jaques Olier (1608-1657; 1642-ben indította meg a Saint-Sulpice Szemináriumot); Eudes Szent János (1601- 1680; 1644-ben szemináriumot alapított, majd létrehozta az eudisták kongregációját). Az École française-t a következô vonások jellemzik: 1. Isten-központúság (teocentrizmus). Isten nagyságának és transzcendenciájának láttán az egyetlen megfelelô válasz az imádás, amit gyakran neveznek a vallás alapmagatartásának. 2. Misztikus Krisztus-központúság (krisztocentrizmus). Bérulle -- akit VIII. Orbán ,,a megtestesült Ige apostolának'' nevezett -- Jézusban látja létünk beteljesülését: az isteni Logosz leereszkedése a megtestesülésben az ember Isten elôtti megsemmisülésének ôsmintája. Jézus, az emberré lett Ige az Atya igazi és tökéletes imádója. Jézus földi élete minden történésének egy-egy misztérium felel meg. Az ezekkel párhuzamos belsô érzület Jézus földi és megdicsôült életében örökkévaló, mert ezt az életet isteni személy vette magára. A keresztény élet mint imádás nem egyéb, mint Jézus belsô életéhez való ragaszkodás és egyesülés vele. Ez a Krisztus-jámborság az Olier által elindított szulpiciánus hagyományra épülô belsô imádságban is kifejezôdik: Jézus a szemünk elôtt = imádás, Jézus a szívünkben = communio (egyesülés), Jézus a ,,kezünkben'' (cselekedeteinkben) = cooperatio (együttműködés). 3. Máriás lelkület. Bérulle iskolája Máriát nem választja el Jézustól; Jézus szentsége tükrözôdik benne és a Szűzanya ebben a szentségben él. 4. A papok megszentelésére való törekvés. Az École française pap- képe is Krisztus-központú: Jézus az Atya elsô küldötte, Ô minden küldetés forrása. A pap a földön élô Krisztus, rá van bízva a közvetítés Isten és az emberek, a Bíró és az Üdvözítô között. Josef Weismayer --> Kármel, Krisztus követése, Mária-tisztelet, pap, szent ======================================================================== ég, menny, mennyország A Szentírásban kétfajta értelemben szerepel a menny: mint a világ része s mint a hívô reménye. Az elsô esetben kozmologikus, a másodikban vagy teológiai valóság. 1. Az Ószövetségben a menny a -- földbôl és égbôl álló -- világ része (Ter 2,4; Kiv 20,11; Jer 10,13; Zsolt 135,7). Égnek nevezik az egész föld fölötti teret (Ter 1,2; 2,4; Zsolt 8,2.9; Jer 23,24; Mt 11,25), amit Isten teremtett (Ter 1,1; Zsolt 8,4, Péld 3,19). Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten az égben ül a trónján (Mtörv 4,39; 10,14; Zsolt 68,34) és a földet rendelte az ember lakóhelyéül (Préd 5,1), Isten fönségét és mindenüttvalóságát hirdeti (Mtörv 10,14; Zsolt 2,4; 139,8; Sir 16,18). Isten az égbôl munkálja a földön az üdvösséget (Kiv 16,4; Zsolt 78,24; Mk 1,10; Jn 3,13). Ez az ég megszűnik a földdel együtt (Iz 13,13; Mt 24,29.35) és Isten új eget és új földet teremt (Iz 65,17; Jel 21,1). De az ég jelentheti Istent is (Dán 4,23). Az üdvösség helyének számít (Bölcs 3,1-9). 2. Az Újszövetség is átveszi az ég kettôs jelentését. A mennyei Atyától (Mt 5,16; 6,9; 7,21; stb.) jön Isten Igéje és Lelke (Mt 3,17; Jn 1,32; 6,38; 12,28). Krisztus onnan jön (Jn 3,13), oda megy föl a föltámadás után, és onnan jön el ítélni (1Tessz 4,16; Mk 14,62). Az ég az üdvösség javainak helye (Kol 1,5; Mt 5,12; Jel 21,2). Ezért kell a keresztényeknek azt keresniök ,,ami odafönn van'' (Kol 3,1). Ott van a hazájuk (Fil 3,20; Zsid 13,14), ott van fölírva a nevük (Lk 10,20; Zsid 12,23). Abból a tanításból, hogy az elhunytak Krisztussal az Atyánál vannak (1Tessz 5,10; 2Kor 13,4), alakult ki az elképzelés, hogy az igazak a mennyben szemtôl szembe látják Istent. A mennyország Isten, az ô angyalainak és szentjeinek birodalma, a beteljesedés és az üdvösség országa. A mennyország Isten és az üdvözültek boldogságának képe. Ezeknek az elképzeléseknek a hagyományozása során összekeveredett a kozmológiai és teológiai jelentés. A mennyet mint az Isten színelátásának és a vele való egyesülés helyét a kozmológikus világképben keresték. Késôbb ezeket az elképzeléseket a természettudomány helyesbítette. 3. A mennyország a cél képe, amire az ember teremtetett: az Istennél és az Istennel való lét képe. Az Istennel-létet Jézus Krisztus közvetíti történelmileg, benne egy az Isten és az ember. A Szentírás a hit és keresztség által történô kiengesztelôdést a Szentháromság kegyelmének mutatja be. A keresztségben a hívôk a Fiú Atya iránti odaadásával a halálban és a feltámadásban részesülnek. Az ajándékul kapott Szentlélek bátorítja ôket arra, hogy Atyának nevezzék Istent. A hívô a keresztségben már a földi életben részese lehet -- bár a hitbe rejtve -- Isten belsô életének. Ezért a kiengesztelôdés beteljesülése nem lehet más, mint részesedés Isten bensô, szentháromságos életében. ,,Isten színelátásában kimondhatatlan módon szemlélhetjük az Atyát, a Fiút és a Szentlelket a lélek dicsôséges fénnyel megedzett szemével. Az isteni személyek kiáradását mindörökre közvetlen közelrôl ismerhetjük meg és megkóstolhatjuk a legszentebb, oszthatatlan Szentháromság boldogságát.'' (NR 889; DS 3815). Isten bensô életében részesedni ajándék, amit a Szentlélek csak a Fiú által adhat. E részesedésre kapta az ember a meghívást. Mivel szabadnak teremtetett, szabadon és önállóan kell fogadnia a mennyország ajándékát. Fogadására fel kell készülnie (a dicsôség fénye). A menny annak lesz osztályrésze, aki földi életében a hitben már befogadta a kegyelem isteni életét, lélekben és igazságban imádja az Atyát és Jézus által Istennek ajánlja magát. Mindazt, amit élete folyamán e fölajánlással végbevitt, magával viszi a megdicsôülésbe. Ilyen értelemben beszélhetünk érdemrôl és jutalomról. 4. Másrészt tudatosul az emberben, hogy ebben az életben mi mindent elhibáz az odaadásából. Kudarcát fájdalmasan átérzi és belátja, hogy tisztulásra szorul. Ebben a folyamatban segít a hívôk imádsága (purgatorium -- tisztítótűz). Krisztus feláldozta magát mindenkiért és a hívôt a keresztséggel testébe fogadta. Ezért az égbe nem csupán saját történetével, hanem testvéreivel együtt vétetik föl. A megdicsôülés csak akkor válhat teljessé, ha minden Krisztus által megmentendô ember felvétetik az égbe, hogy részesüljön az isteni életben. A megdicsôülés akkor lesz teljes, ha a Fiú aláveti magát annak, aki neki mindent alárendelt ,,hogy Isten legyen minden mindenben'' (1Kor 15,28). Ez a beteljesülés egész földi életében a hívô elôtt áll. A hitben már itt részese az isteni életnek, mert lélekben imádkozik és önmagát áldozza fel eleven, szent, Istennek tetszô áldozatul (Róm 12,1) azzal, hogy egész életét Isten akarata szerint akarja tölteni. Az ilyen élet már itt a földön fölvétetik Krisztus áldozatába és a Szentlélek szeretetébe. Philipp Schäfer --> angyal, boldogság, föltámadás, imádság, istennéválás, ítélet, kegyelem, örökkévalóság, Paradicsom, részesedés ======================================================================== egészség Az egészség a teljes ember jó(l)-létét, jó közérzetét jelenti. A hogy vagy? kérdésre az egészséges ember így válaszol: Köszönöm, jól. Az egészség fogalmának lényegét általánosan elfogadott módon mindmáig nem sikerült meghatározni, mert az olyan fogalmak mint az egészség vagy az élet értéke összefügg az ember rendeltetésével, életének értelmével. A szekularizált önértelmezés elôterébe egy hedonista egészségfogalom került, melynek értelmében az egészség a legfôbb jó (summum bonum). Ehhez társul a szociáletikai egészségfelfogás, ami az embert magán- és közösségi teljesítményekre kötelezi és az egészséget mint munkaképességet és élvezetkedvet a legfontosabb közüggyé teszi. A krónikus betegek korában az összlakosság drámai elöregedése láttán a mégoly relatív egészség és ezzel együtt az értelmes élet kérdése ismét a gyógyítás központjába került. Az egészséget minden régi kultúrában a természetes erô és testi épség elképzelésével kapcsolták össze. Az ónémet gisund, az angolszász sound vagy az ófríz sund egészséget, jólétet, elevenséget jelent. Hasonlóképpen hangsúlyozza az arab salam a teljes ember testi lelki jólétét, amit a skolasztikusok integritásnak mondtak és amit Paracelsus egészséges és teljesnek fordított. Az antik és középkori nedvpatológia klasszikus értelmezése szerint az egészség a jól szabályozott nedvek és temperamentumok harmonikus egyensúlya (eukraszia), a betegség viszont a természetes egyensúly felbillenése (diszkraszia). Minden orvosi technika (techné therapeutika) a bizonytalan folyadékegyensúly harmonizálását szolgálja. Emellett a születés és elmúlás megfelel a kozmikus törvényszerűségnek, amely a mérték és a szám arányaiban mutatkozik meg, és az szabja meg az emberi életmódot is. Tehát az egészséghez központilag hozzátartozik saját életünk elfogadása. Még abban az esetben is, amikor bizonyos fiziológiai funkciókban zavarok vannak. Ezért az számít egészségesnek, aki bizonyos akadályok ellenére is tudja szabályozni az életét és képes a közösségben értelmesen élni. Tehát az egészséget nem lehet a normális fogalomból levezetni. Az idôhöz kötött életben az egészség és a betegség kérdéséhez tartozott az egészség értékének és az élet értelmének kérdése is. Az ember egzisztenciájának egyik rétegében lehet teljesen egészséges, egyidejűleg pedig a másikban halálos beteg. Ezért nagyon üdvös (salubris) -- egy 800 körül készült bambergi kódex szerint -- az olyan betegség, ami megtöri az ember megkeményedett szívét és nagyon veszedelmes (valde perniciosa) az olyan egészség, ami csak megerôsíti az embert szerencsétlen hajszájában. Itt olyan értékek jelennek meg, amelyek magasabb kapcsolatrendszerekre utalnak és lelki megvilágosításra szorulnak. Az egészség nagy értéke végül is az emberi egzisztencia vallásos mivoltával magyarázható. Az egészséges lét önmagán túl üdvözülésre és |dvösségre törekszik. Heinrich Schipperges --> betegség, élet, érték, értelem, játék, létezés, mértékletesség, munka, örökkévalóság, pihenés, pszichológia, szent, test, ünnep ======================================================================== egzisztencia-elmélkedés Az egzisztencia-elmélkedésben az ember megsejti létezésének folyamatait, megérzi, hogy létezik és hogyan létezik. Ez az elmélkedésfajta a legfontosabb út az önmagunkra találáshoz és az önismerethez. Eredete és alapja az önismeret és a boldogság pillanatai. Minden ember ezekbôl a pillanatokból alkotja meg öntudatát és bontakoztatja ki az életét. Az ember a boldogság pillanatát a vagyok szóval is megragadhatja: kiléphet önmagából, szembe kerülhet magával, láthatja, elfogadhatja önmagát és örülhet önmagának. A megtérés szó alapjában véve ugyanezt jelenti: önmagába fordul, magába száll, mint a tékozló fiú, önmagát olyannak látja, amilyen. Az egzisztencia-elmélkedés gyümölcse mindig az önmagunk feletti öröm, a létezés öröme a maga konkrét valóságában, dialógusra rendelt mivoltunk harmóniája. A léttapasztalat helye a kapcsolat, ezért az egzisztencia- elmélkedés minden én-te kapcsolatot egybefog. Az elmélkedés folyamán a kapcsolat és mindenféle találkozások az elsôdlegesek: amikor rád találok, önmagamra találok. Önmagam tükre vagy: látni és láttatni, hallani és meghallgattatni, érinteni és megérintetni, érezni és megéreztetni aktív és passzív mozzanatai ugyanannak a folyamatnak, amit önismeretnek is nevezhetünk. Benned magamra találok; örömömet találom benned. Ez utóbbi megfogalmazás arra mutat, hogy az öröm alanya és tárgya vagyok egyszerre. Amíg örömöm eredete a másik, még nem vagyok a magamé. A másik addig tart a kezében és olyan mértékben nem vagyok szabad, amíg önmagamnak nem tudok örülni. Ebben a kifejezésben: önmagunknak örülni vagy önmagunkat megtapasztalni a hit alapvetô felszólítása szólal meg. Tudsz önmagadnak örülni, tudsz önmagaddal találkozni, el tudod fogadni önmagadat úgy, amilyen vagy? Saját erôdbôl? Minden egzisztencia- elmélkedés eljut valamikor ehhez a ponthoz, ami kihívás a hit és a hitbeli döntés kockázatára. Ez a hitbeli döntés határozza meg végül kapcsolatomat a saját létemmel és cselekedeteimet önmagammal és más emberekkel. A háromszög a hit és a hittel értelmezett egzisztencia-ismeret alappéldája és jelképe: Ô / \ / \ / \ én------te Ô: Isten. Ô minden találkozás eredete, Ô a kapcsolat és az azonosság ereje. Ô ,,örvendeztet meg ifjúságomtól fogva'' (Zsolt 43). A hívô egzisztenciájának eredetét nem önmagában, nem is a te-ben -- bár életfontosságú --, hanem Istenben látja. Minél inkább kötôdik a böjttel, ünnepléssel és imádsággal Istenhez, és minél inkább az Istenbôl él, annál önállóbban tud örülni önmagának. Többé nem szorul senkire és semmire, csak Istenre. Egzisztenciája ott van elrejtve, ahol örök boldogság van. Elmar Gruber --> barátság, boldogság, eksztázis, ember, kapcsolat, létezés, önismeret, öröm, személy ======================================================================== Egyház, egyházkép A hívôk jelenlegi lelki tapasztalatában az Egyháznak sajátosan kétértelmű helyzete van. Egyrészt egyre jobban erôsödik az az újkori irányzat, hogy az Egyháznak a hit személyes magánüggyé válásának folyamatában csak külsôleges szervezô szerepe van. Ennek megfelelôen az Egyházat a konkrét élettôl egyre jobban elszakadó nagy intézménynek tartják, ami a hagyomány és a vallás nyilvános képviselôje, személytelen-névtelen plébániaüzem, stb. Másrészt a század elsô felének biblikus és liturgikus mozgalmainak örököse (R. Guardini: ,,a lelkekben támad föl az Egyház''), melyeket a II. Vatikáni Zsinat teológiailag és lelkileg feldolgozott és megerôsítve hitelesített; ez elsôsorban az ún. ,,új lelki mozgalmakra'' érvényes. A hit célul kitűzött személyes közösségének élménye az Egyházat a megélt hitnek ismét nélkülözhetetlen alapelemévé teszi. Ha vetünk egy pillantást a keresztény hittudat eredetére, látni fogjuk, hogy épp ez felel meg az Egyház teológiai lényegének. I. Az Egyház a Szentírásban. Krisztus követése, mint válasz az Isten országáról szóló tanításra, kezdettôl fogva a közösségben történt. Minden egyes tanítvány Isten új népének szolgálatában állt, mert ez a nép az elérkezô istenország közösségi hordozója (vö. Mk 1,16-20; 3,13-19; 6,6- 13; Mt 8,11; 19,28; Lk 22,29). Ennek megfelelôen a feltámadt és eljövendô Jézusba vetett húsvét utáni hit azokból az élményekbôl táplálkozott, amelyekben az élô Úr övéit az eszkatologikus lakomára összegyűjtötte és az evangélium univerzális hirdetésére küldte (vö. Lk 24,29.36-48; ApCsel 1,4-8; Mt 28,16-20). Pünkösdkor a Szentlélek, a végsô idôk ajándéka nem az egyes prófétákra vagy hivatali személyekre áradt, hanem közösen mindenkire, úgyhogy egybegyűjtô és egyesítô erejébôl támadt Isten végleges és megújult népe (ApCsel 2,2-21; vö. Joel 3,1-5). Az egyes keresztény a megszentelô Lelket, ki ôt Isten gyermekévé teszi, csak az Isten népét összegyűjtô, közösségteremtô Lélekben részesedve nyerheti el. Ahogyan az elsô hívôk magukat ,,szentnek'' (ApCsel 9,13; Róm 1,7), ,,kiválasztottnak'' (Mt 22,14; Mk 13,20; Róm 8,33) és mindenekelôtt ,,Isten szent népének'' (ekklesia tou Theou) nevezték, abban világosan kifejezôdik a hit alapvetôen közösségi jellege. Emellett az újszövetségi írások Izrael ószövetségi önértelmezésére, a qahal Jahvere nyúlnak vissza: Isten maga köré gyűjti (pl. a Sinai hegyen) népét, hogy hallgassák szavát, ahhoz igazodjanak és nagy tetteiért magasztalják ôt. Izrael Isten köré gyűlt közössége az Ô szeretett, 'tulajdon népe' (am Jahve) lesz, akivel szövetséget köt. ,,Én a ti Istenetek leszek, ti meg az én népem lesztek''(Lev 26,12). Izrael és az egyes izraeliták Istenhez való kapcsolata határozza meg a nép politikai és teológiai kialakulását: amilyen mértékben Izrael hisz Jahvéban, olyan mértékben lesz Isten népe a nemzetek között. Az újszövetségi közösség úgy látja, hogy benne az Izrael bűne által újra meg újra veszélybe sodort meghívás végérvényesen és elpusztíthatatlanul beteljesedett. Ezért használhatja a megújított és igaz Izrael a régi Izrael tiszteletreméltó neveit: ,,Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonomul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsôségét hirdessétek, aki a sötétségbôl meghívott benneteket csodálatos világosságára'' (1Pét 2,9). Az Újszövetség (a szentpáli írásokban) a krisztológiai hangsúly miatt felülmúlja az ószövetségi tanítást: az Egyház mint Krisztus teste a maga közösségi formáját az Eucharisztia vételében, a megfeszített és feltámadt Úr megtört és ezáltal éltetô testében való részesedésben találja meg (1Kor 10,16; 11,24). Azok közössége, akik részesednek Krisztus ,,mindvégig'' tartó szeretetében (Jn 13,1), maguk is Krisztus testének communiója lesznek a világban a világért. Ez az egyénnek annyit jelent, hogy a maga hívô voltát csak mint Krisztus testének tagja, vagyis mint a közösséget szolgáló, a közösségbe illeszkedô és Jézus küldetését sokakért magára vállaló tag kapja meg. Ez azonban nem szünteti meg az egyéni, személyes hitet. Isten Szent Lelke egyszerre egyesíti a tagok sokaságát és differenciálja a test egységét. Ô teszi, hogy a sokféle egyedi adottságból azok a szociális karizmák legyenek, amelyek összehangolt sokféleségben egyes egyedül Krisztus testének egységét építik és Krisztus emberek iránti szeretetének továbbadását szolgálják. A hit személyes megélése és a Krisztus testének közösségében való részesedés (koinonia, communio) a Szentírás egyházfogalma szempontjából nem ellentétes, hanem kölcsönösen kiegészítô és megindokoló elemei a keresztény létnek. II. Az Egyház helye a hit lelki élményében. E biblikus látásmód alapján a keresztény hit történelme folyamán sokféle modell alakult ki arra, hogyan lehet a személyes hit és a hívô közösség integrációját elgondolni és megvalósítani. Most az egyházi jámborságnak csak három ideális típusát mutatjuk meg. Mindhármat egy- egy meghatározott egyháztörténeti korszakhoz lehet rendelni, de nem kizárólagosan, s a mai hitben is szerepet játszanak. 1) Az Egyház személyes-szimbolikus képe. Az egyházatyák teológiájukban az Egyházról mint eleven személyrôl elmélkednek. Úgy szeretik, mint akinek életébôl részesedünk, s akit a legjobban a sokféle jelképbôl és hasonlatból lehet megismerni. Az Egyháznak e személyes vonása Jézus Krisztushoz és az egyes hívôkhöz -- akiknek Krisztust közvetíti -- fűzôdô kapcsolatából következik. E kapcsolatai révén lesz szűz, jegyes, anya. A nôiességnek ezekben az ôsi jelképeiben rajzolja meg az Egyház lelki hagyománya (vö. Énekek éneke, az ószövetségi nôalakok, továbbá Jn 1,12; 1Kor 6,12-20; Gal 4,21-31; Ef 5,21-32; Jel 12,1-6) mindmáig az Egyház misztériumát, ami az önmagát ajándékozó Szentháromságban való részesedés (különösen H. de Lubac, H. Rahner, H. U. v. Balthasar, G. v. le Fort írásaiban). Mint szűz fenntartás nélküli, hívô készséggel áll Isten elôtt és a Szentlélek erejébôl fogadja Isten Fiát, és benne az életre hívott fivéreket és testvéreket; mint anya szüli a Fiút, vagyis mindig újból megmutatja a világnak Isten megtestesült szeretetét és -- mint második Éva, minden élô anyja -- a hívôket (különösen a keresztségben) részesíti ebben az új életben, Krisztusban; mint jegyes Krisztusé marad, aki Teremtôje, ura, s egyszersmind áldott méhének gyümölcse, a Fia. Övé marad elválaszthatatlan szeretetben, az ,,egy test'' és az ,,egy Lélek'' egységében (Ef 5,31; 1Kor 6,17). Szent Ambrustól kezdve tisztelik Máriát, mint a szűzi-anyai-jegyesi Egyház konkrét, személyes elôképét. A kiegyensúlyozott, a szentatyák által tanított Mária- tiszteletben nem az Egyház fölé állítják Máriát, hanem egy átfogó egyházképben mint az Egyház üdvösséges magvát látják. (H. U. v. Balthasar) Az Egyháznak ez a szemlélete, mely személyként szembesíti Krisztussal, a vele való egységben is -- hiszen az Egyház az ô teste - - megôrzi személyes önállóságát és különbözôségét: semmiféle módon nem azonos Krisztussal. Ellenkezôleg: az utcalány hűtlenségéig züllhet (hasonlóan Izrael Jahve iránti hűtlenségéhez: vö. Oz 2,4-3,5; 9,1). Minden bűn, minden árulás ellenére is megmarad szűzi szeretônek, mert Krisztus elpusztíthatatlan szeretettel szereti és megszenteli (Ef 5,25 szerint). Izraellel ellentétben az emberi bűn a jelentéktelenségig elhomályosíthatja az Egyház titkát, de soha többé nem tudja megszüntetni; Isten népe a Krisztusban elfogadott, végleges isteni szeretetben többé már nem lehet ,,nem néppé'' (Oz 1,9). Az egyházatyák a Szentírásnak a természetbôl, a mitológiából, a mindennapi tapasztalatból vett színes sokaságát használják fel, hogy az Egyház titkát Krisztushoz és a hívekhez fűzôdô kapcsolatában kifejezzék. Az Egyház szerintük Isten virágzó ültetvénye, termékeny szôlôskertje, illetve szôlôtôkéje; Isten minden népet összegyűjtô városa (civitas Dei), az igazi mennyei Jeruzsálem; a sokféleségben az egyszerű, szelíd galamb; a Krisztus napjától megvilágított, benne ragyogó és elfogyó hold; hajó, melynek árboca a kereszt, s a Szentlélek szelével a világ tengerének viharaiban egyedül vihet Isten örök kikötôjébe; az üdvösség egyetlen bárkája, mely egyedül menthet ki a Megfeszített oldalsebébôl patakzó víz (keresztség) és vér (Eucharisztia) erejével a bűn pusztító vízözönébôl. Ennek az egyházképnek -- amely az egyénnek tartást és hitbiztonságot adhat -- minden vonzó szépsége mellett sem szabad figyelmen kívül hagyni azt a veszélyét, hogy lelkileg az Egyház konkrét realitása fölé emelkedik és a mindent besugárzó misztérium kedvéért másodrendűnek minôsíthetik. Az ilyen lelkiség ugyanis a túlhaladott egyházi formák bírálatát külsôségesnek, lényegtelennek és vallástalannak tartja és elveti. 2. Az Egyház intézményes képe. A császár és pápa közti késô középkori vitában az eddig magától értetôdô egyházkép (ti. Jézus Krisztus evilági jelenlétének misztériuma) idôvel elhalványult. A szervezeti és hatalmi kérdések a misztikus-lelki réteget elválasztották a dogmatikus-strukturális rétegektôl. Ennek következményeként a reformációban az egyházi egység teljesen felbomlott és az Egyház hitbeni lényege és gyakorlatban megtapasztalt formája teológiailag kettévált. Az ellenreformációtól kezdve (trienti zsinat, Bellarmin Szent Róbert, Római Katekizmus) egy új katolikus egyházkép alakult ki, amely az utóbbi négy évszázadban, de fôleg az I. Vatikáni Zsinat után a XIX. század 2. felében volt meghatározó. Csak a II. Vatikáni Zsinat tudta ezt az egyházképet átalakítani; de a máig tartó heves viták világosan mutatják, mennyire befolyásolja még az egyházi gondolkodást és tevékenykedést. Ebben az egyházképben az Egyház intézményes oldala, elsôsorban hierarchikus szerkezete van elôtérben: az Egyházat az üdvösség tökéletes intézményének (societas perfecta) értékelik és tisztelik, amit Isten az üdvösség minden szükséges eszközével (különösen a hivatalokkal és a szentségekkel) ellátott. A Krisztus alapította, szilárdan szervezett, önmagában zárt, szuverén katolikus Egyház világosan elkülönülve a világi társaságoktól és más keresztény vallásoktól a hierarchián keresztül közvetíti tagjainak a természetfölötti üdvösséget. Az ennek megfelelô lelkiséget a klérus és a laikusok éles megkülönböztetése jellemzi. A laikusok kötelessége az egyházi hivatal által közvetített üdvösség elfogadása és a hivatal irányítása alatt ennek megvalósítása a világi élet különbözô területein. Ezt a hierarchikusan szervezett Egyházat a bűnös világ zűrzavarában is mint egyetlen biztos várat, a dicsôség házát, biztos sziklát keresik; az Egyháznak kell tükröznie a mulandó és változó világban Isten változatlanságát és örökkévalóságát. Mária, Isten Anyja -- akinek ,,oltalma alá futnak'' -- az ,,Egyház anyja'', akihez mint minden hívô Anyjához fordulnak. Ugyanígy gyermeki bizalommal vannak a pápa iránt, aki a Szentatya, akit isteni pásztorként tisztelnek, s aki ennek az egyházképnek karakterisztikus jelképe. Az intézményes Egyház ereje mindenek elôtt az üldözések idején mutatkozik meg: zárt, relatívan homogén kultúrában egyesíti tagjait és így ôrzi a hagyományos hitletéteményt a külsô lazításokkal szemben. Gyengesége viszont az üldözésmentes idôszakokban mutatkozik meg, így napjainkban egy pluralista és nagyon szekularizált társadalomban elkerülhetetlenül a más világnézetű csoportokkal való párbeszéd megszakításához vezet. Hozzájárul ahhoz, hogy az Egyház társadalmi gettóba zárkózzon és az újkori, majdnem kizárólag negatívnak ítélt fejlôdéstôl mindjobban elszakadjon. Az Egyház zsinati kitárulkozása -- mely miatt azóta a kapcsolatok Egyházának nevezik, ti. Isten országával, a szekularizált világgal, a vallásokkal és kultúrákkal, az ateizmussal való kapcsolatokra utalva -- aligha tudja magával vinni az intézményes egyházképet. Ennek teológiai alapja a hit és az Egyház történeti szemléletének kialakulása. Eszerint a hit és az Egyház részesül ugyan Isten örök, változhatatlan hűségében, de csak teremtményi módon, vagyis kitéve a változásnak, veszélyeknek, kérdéseknek és keresésnek. 3) Az Egyház kommunikatív képe. Épp e pontban hajtott végre mélyreható korrekciókat a II. Vatikáni Zsinat a legutóbbi 400 év egyházképén. Érvényesüléshez segített egy olyan egyházélményt, mely részben határozottabban fordul a szentírási-patrisztikai forrásokhoz, másrészt igazságosabb az Egyház realitása iránt a mai szekularizált világunkban. A zsinat utáni egyházképben, ami fôleg új lelki mozgalmakban, az egyházközségek életén belüli csoportokban a fiatalok körében, a szerzetesrendekben, a teológusok között kezd kibontakozni, egyértelműen az Egyháznak, mint communionak, mint a hitbeli közösségnek élményérôl van szó. Ez az újraéledt, de nagyon régi patrisztikus vezérmotívum egyformán tekintettel van az Egyház társadalmi realitására és Krisztus titokzatos testének eucharisztikus titkára. Ha ugyanis az Egyház a Szentháromság -- az Atya, a Fiú és a szeretet Szentlelkének közössége -- communiojának szentsége, akkor látható (szociológiailag is leírható) megjelenése nem lehet csupán külsôséges, másodrendű, hanem meg kell jelenítenie ezt a teológiai tartalmat. Az Egyház tartalma és formája elválaszthatatlan egységnek tekintendô: csak akkor igazi communio a hitben, ha teljes egészében a hit kommunikatív élettere. Az ilyen Egyház lelki élményében manapság a következô mozzanatok játszanak különös szerepet: a) Az Egyház mint Isten zarándokló népe a testvéreknek az a közössége, amely a többi ,,jóakaratú'' emberrel együtt (vö. Lk 2,14) úton van Isten országa felé. Az emberiség nagy családjában útitársnak lenni a remény útján Isten országa felé olyan látomás, melynek öröme sok hívôben feledteti az út minden szenvedését. Az útonjárók közössége élete központját az Eucharisztia ünneplésében találja meg, mely a zsinat óta ismét az egyházélmény döntô helye lett: tagjai itt lesznek újra meg újra ,,Krisztus testébôl Isten népévé'' (J. Ratzinger). b) Az Egyházat minden téren a bűnösök közösségének ismerjük meg, melynek gyengeségei és bűnei láthatókká válnak lelki és emberi nívóján, központi szervein, cselekedetein, és kontrasztként hatnak kegyelmi szentségével szemben. Az Egyház bűnösségének tudata gyakran szeretetlen, illuzórikus bírálgatássá torzul, de ott, ahol az önkritikát alázattal gyakorolják, erôs gát lehet az Egyház triumfalista öntudata ellen. c) Az ún. harmadik világ egyházainak növekvô súlya révén ma világméretekben egyre jobban felismerjük az Egyház különleges meghívatását arra, hogy szolidáris legyen a szegényekkel. Azaz Krisztus, ,,a földbe hullott és meghalt búzaszem'' példája szerint valóságosan (és nem csupán verbálisan) mind jobban osztozik történelmünk sok áldozatának sorsában és a jelenlegi világ- és regionális politikai igazságtalanságokban. Ezen együtt-zarándokló és együtt-szenvedô részvét által sokféle formában és különbözô helyeken a szegények egyházává alakul, a közösség jelévé a meghasonlott emberiségben. Úgy teljesíti ma hitelesen a küldetését, hogy ,,az üdvösség univerzális szentsége'' (LG 48), Isten akaratának, a béke és igazságosság országának szentsége legyen. Medard Kehl --> bázisközösségek, egyházközség, Eucharisztia, hivatal, intézmény, Jézus Krisztus, karizma, keresztség, lelki közösségek, lelkipásztorkodás, Mária, megújulás a Szentlélekbôl, misszió, misztérium, pap, pünkösd, szegénység, Szentlélek, szentség ======================================================================== egyházi év Isten a történelemben szólítja meg az embert. ,,Az egyes generációknak azáltal lesz jelenvaló az üdvösség, hogy Isten egyszer megtörtént üdvözítô tettét az eljövendô végre való tekintettel ünneplik''. A keresztényeket a megemlékezés e parancsa teljes embervoltukban kötelezi. Amint ,,az anyagvilág üdvössé válik a szentségek és szentelmények által'', éppúgy az idôt ,,az ünnepi napok és órák üdvös szakaszokra tagolják'' (A. Häussling). Ezeket a szakaszokat az év különbözô ünnepein különbözô sűrűséggel éljük át: legsűrűbb a húsvét, legkevésbé sűrűek a hétköznapok. Az egyházi év (elôször 1589-ben elôforduló kifejezés) tehát nem Jézus életének a polgári évbe komponált lelki imitációja. A keresztények megszakítják a hétköznapok sorát az üdvösség eseményeinek ünnepeivel, amelyeken elfogadják a létet, az üdvösség ígéretéért dicsôítik Istent, megköszönik kapott segítségét és kérik azt a jövôben is. Ezeken az ünnepeken Isten népének közösségébe gyűlnek össze. Ezért kereszténynek lenni egyet jelent a templomba járással és a keresztény élet e közös tevékenység nélkül elképzelhetetlen. Az egyházközség életét a vasárnap határozza meg, mert az Egyház ,,minden héten egy napot, a vasárnapot az Úr feltámadásának emléknapjává teszi''; ezért ez a nap az ,,ôsünnep, ... az Úr napja az egész liturgikus év alapja és magja'' (SC 102, 106; vö. Mt 28,1; Mk 16,9; Lk 24,1.35; Jn 20,1.19-23.26-29; ApCsel 20,6-11; Jel 1,10). A húsvéti misztérium -- a Jézus halálára, feltámadására és eljövetelére való emlékezés -- által kapott a hét, a nap és az év központi jelentôséget a keresztény életben. Annak érdekében, hogy ,,a hívôk vallási életét a krisztusi megváltás misztériumainak, különösképpen is a húsvéti misztériumnak ünneplése táplálni tudja'' (SC 107), a közösség vasárnapról vasárnapra, ünneprôl ünnepre Ura elé járul. Mivel a liturgia a keresztény élet ,,csúcspontja és forrása'' (SC 10) az egész egyházi évnek szoros kapcsolatban kell lennie az élettel. Ebben segítenek a liturgiát kiegészítô népszokások a családban és a nagyobb közösségekben, melyeknek újjáélesztése napjaink fontos feladata. Klemens Richter --> Eucharisztia, hála, hétköznap, idô, istendicséret, közösség, liturgia, ünnep, vasárnap, zsolozsma ======================================================================== egyházközség Községnek nevezzük az egy helységben, egy közjogi szervezetben élô emberek közösségét. Ahogy a család a társadalom, úgy a község az állam legkisebb élô egysége, sejtje. Ebbôl a szempontból a falu és a város egyaránt községnek számít. Az Egyház ilyen alapsejtje az egyházközség, mely legtöbbször azonos a plébániai közösséggel. A német meghatározás szerint ,,meghatározott helyen vagy meghatározott személyek körében az Ige és a szentségek által alapított, a hivatali szolgálat által egyesített és vezetett közösség Isten dicséretére és az emberek javára; azok közössége, akik a nagy Egyházzal együtt Jézus Krisztusban hisznek és az általa ajándékozott üdvösségrôl tanúskodnak.'' 1. Az elsô egyházközségek a Jézus és a tizenkettô köré sereglett tanítványokból alakultak. Olyan férfiakból és nôkbôl, akik hittek a feltámadott Krisztusban, és valamennyien követni akarták az Urat (Mk 1,16-20; 3,13-15; 9,38). Annak tudatában, hogy betöltötte ôket a Szentlélek (ApCsel 2,17), a keresztelést mint beavató szertartást végezték (ApCsel 2,38; 1Kor 1,10-17; 12,13) és eszkatologikus létük csúcspontjaként ünnepelték az Eucharisztiát (1Kor 11,17-34). Ezeknek a közösségeknek semmi közük nem volt a szektákhoz, hanem missziós jellegűek voltak. Pál apostol tanúskodik a ,,családi közösségek'' létérôl (Róm 16,5; 1Kor 16,19; Kol 4,15; Filem 2), melyek a nagy városokban éltek többnyire misszionáló házaspárok vezetésével (Róm 16,3-5.7). Több családi közösség alkotta a helyi ,,közösséget'' (egyházközséget) (Róm 16,1.16; 1Kor 4,17; 6,4; 10,32; 11,22). Ezen közösségeket Pál apostol Izrael megtisztelô nevével qehal Jahve, 'Isten egyházának' nevezte, ami késôbb az egész Egyház neve lett (1Kor 12,28; 15,9; Gal 1,13; Fil 3,6; Ef 3,21; Kol 12,4-11). Miután a kereszténység világméretű szervezetté vált, a területileg meghatározott plébániai közösségek, az egyházközségek egyúttal az egyházmegye és a világegyház lelki sejtjei. 2. A II. Vatikáni Zsinat bizonyos egyházi eltömegesedés és elnévtelenedés láttán ismét elôtérbe helyezte a szentpáli alapelvet: ,,Krisztus Egyháza valóságosan jelen van a hívek valamennyi törvényes helyi közösségében, akiket az újszövetségi Szentírás szintén egyházaknak nevez'' (LG 26). Ezek a részegyházak bármilyen kevés hívô jön is össze Jézus nevében (vö. Mt 18,20; SC 7; AA 18; UR 8) az ,,összegyház képét mintázzák'' (LG 23). Körükben az egységet, szentséget, katolicitást és az apostoliságot kell megvalósítaniok. ,,Bennük van és belôlük áll a katolikus Egyház'' (uo.). ,,Ennek a katolicitásnak a nevében minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak. Így az egész is és minden rész is gyarapszik minden tag önközlése által, egységben munkálkodva, hogy elérjék a teljességet'' (LG 13). A területi elv halványul, annak tudata viszont, hogy a plébániai, bázis-, személyi, élet- és szerzetesi közösség teljesértékű egyház lehet, egyre jobban elterjed. Lelkiségük szempontjából az egyházatyák nézete -- pl. Szent Ireneus (Adv. haer. III,6,1), Tertulliánus (De bapt. 6), Szent Ciprián (De orat. dom. 23, idézi LG 4) -- mérvadó: a keresztény közösség életének modellje a háromszemélyű egy Isten, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Ezzel az analóg példakép is adva van az egységre a sokféleségben, mindenki egyenjogúságára, a közös felelôsségre az igazság keresésében és az apostolkodásban, a közreműködésre minden téren, nem utolsó sorban szociális területen, az imádság és istentisztelet közösségében. Így hat lelki élesztôként az egyházközség az Egyház és a társadalom tésztájában (Mt 13,33), így lehet a föld sója és a világ világossága (5,13-16). A laikus apostolkodás az Úr oltára köré összegyűlt egyházközség elsôrendű feladata a keresztség és a bérmálás alapján a felszentelt papság testvéri, vezetô szolgálatával (AA 2-4). Gánóczy Sándor --> apostolság, bázisközösségek, beavatás, Egyház, egység, Eucharisztia, karizma, közösség, kultusz/istentisztelet, laikus, lelkipásztorkodás, misszió ======================================================================== egység Az ember önmagán tapasztalja az egységet: önmagában egységes és ezt tudja. Törekszik arra, hogy növelje az egységet és védekezik annak csökkenése vagy tönkretétele ellen. Ez bele van írva a természetébe. Ám az egység sok részbôl tevôdik össze, és el van határolva minden mástól. A növényektôl az állatokon át az emberig megfigyelhetô az egyre nagyobb fokú egység, mely egyre bensôségesebb egységet tesz lehetôvé egy másikkal. Az egységnek tehát sok fokozata van a megvalósulásban: a növekvô egység az egyediség, sôt az egyetlen felé irányul. 1. A Szentírásban az egység a sokféleségben gyakori motívum. Az emberiség sokféle, s ezzel adva van a lehetôség, hogy elinduljon az eggyé válás és a sokaságnak egyetlen képviselôje legyen. Egy az Isten- tôl küldött Krisztus, egy a személye az emberi és az isteni természetben; eggyé lenni Vele a teljes üdvösség (Róm 8,29). Egy az Ige az evangélium sok szavában. Egy és egyetlen az Egyház azoknak a hívôknek beláthatatlan sokaságában, akik valamennyien Krisztus teljességébôl merítenek. Az Egyház az egy pásztor egy nyája (Jn 10,16), hasonlóan a Fiúnak az Atyával való egységéhez; a hívô egysége a Fiúval egymásközti egység is (Jn 17). Egy az Egyház és egynek kell lennie, mert egy a test, egy a Lélek, egy a remény, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindenek Atyja (Ef 4,1-6). Számtalan helyen az egy Eucharisztia ennek az egységnek a kifejezôje (1Kor 10,17). A szakadások megsebzik a Krisztus egy testét (11,17-22). Egy a hivatal az Egyházban a sok hivatalviselôben és egy a Péter- hivatal az egész Egyház számára. ,,Egy testben'' egy a két nem (Ter 2,24) olyannyira, hogy a házassági válás visszaesés a kettôsségbe és nem egyéb, mint az Isten-alkotta egész tönkretétele (Mk 10,9). Egy a teremtés célja: Isten áldásos uralma mindenek fölött és mindenben (1Kor 15,28). 2. A lelki életben határozottan meg kell különböztetni a fölszabadító, boldogító egységet a rabszolgává züllesztô, bajt hozó, rákényszerített egységtôl. Az egység és a többféleség közti versengés gondolatának éppen úgy nagy hagyománya van, mint az egység sokaság fölé emelésének. A hívô nyugodt lehet a sokféleségben is, mert a megváltó és boldogító egységet nem önmagától, hanem Istenétôl várja. Mindenek ellenére abban a reményben él, hogy végül a szeretetben egyesül Istennel. Krisztusban számára az Egyház az Istennel való bensôséges egyesülés és az egész emberiség egységének mustármagszerű elôvételezése (vö. LG 1), és ebben várja önmagának tökéletes egységét, boldogító azonosságát. A megélt egység az Egyházban az ,,egymással'', amire a Szentírás állandóan figyelmeztet (Róm 12,10.16; 15,7.14; stb.). Johannes Singer --> azonosság, Egyház, remény, teremtés ======================================================================== egyszerűség Az egyszerűség mint erény az igénytelenségbôl és a szerény, tartózkodó magatartásból származtatható. Hívô emberi önfegyelmezés, amelynek ôszintesége bizonyítására nincs szüksége semmiféle feltűnô eszközre. Ennek ellenére belsô megelégedettséggel jár, ami a túlzott igényű embereknek aligha jut osztályrészül. Ami a konkrét egyszerűséget illeti, az a vallás területén is függ a közfelfogástól és a társadalmi-kulturális környezettôl. Így az egyszerűség mindig relatív, nem lehet objektív mércével mérni. Nem azonos a szegénységgel vagy az alapvetô szükségletek hiányával, amit mindenáron meg kellene szüntetni, hanem inkább igénytelenség. A Szentírásban elôfordul mindkettô. Salamon pompáját nem kifogásolta Isten, és a kortársak sem botránkoztak meg rajta. De Jézus életmódjának egyszerűsége -- amely nyilvános működése idején sem volt nyomorúságos, nyomasztóan szegény -- és a gazdagság káros következményeirôl szóló beszédei arra utalnak, hogy egyszerű ember volt. Egyszerű fellépése nem egyezett azzal a Messiáséval, akit a kortársak vártak. Felszólítása a követésre minden tanítványát egyszerűségre és szerénységre kötelezi. Ahogy haladunk fölfelé a létezôk hierarchiájában az egyszerűség egyre jobban növekszik, egészen Isten egyszerűségéig. Hogy ebbôl milyen általános etikai normákat lehet levezetni, nem határozható meg egyértelműen. Az egyszerűség gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy több lelkiséget visz az ember értékelésébe és gyakorlati cselekvésébe. Nem pusztán a haszon vezérli, nem is anyagi érdekek, s nem törekszik az irreális egyenlôségre másokkal. A mai, tudatosan keresett alternatív életstílust nem kellene illetlen tiltakozásnak tekinteni, hanem inkább úgy kellene felfogni, mint új törekvést az igénytelen egyszerűségre és a természetes megelégedettségre. Ez biztosíthatna az egyszerűségnek további lehetôségeket. Stephan Wisse --> alázat, érték, igénytelenség, lemondás, rejtettség ======================================================================== együttérzés A görög szümpatheia és a latin compassio, 'együttszenvedés' a nyelvtudomány szerint egyházi szakkifejezések. 1. Hitünk mércéi az Ó- és az Újszövetségben. Uram, mikor láttunk szenvedni?... ,,amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25,37-40). A jelenlévô Isten ezt is mondta: ,,ismerem szenvedését'' (vö. Kiv 3,7-14). Szövetkezik népével, hogy kivezesse a szenvedésbôl (exodus-élmény) és szenvedésen keresztül ismét szenvedésbe vezesse. A hitszegô, megbüntetett és szenvedô Izrael mindig megtapasztalja, hogy csak egyvalaki nem feledkezik meg az irgalmas együttérzésrôl. Együttérzésében azonban nem szolgáltatja ki magát Isten az embernek: ,,kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok, és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik'' (Kiv 33,19), és ,,irgalmasságot akarok és nem áldozatot'' (Mt 12,7 szerint Oz 6,6). Isten szabadon ajándékozott szeretete megengedi, hogy kérdôre vonják és panaszkodjanak neki, mint Jób és az elhagyatott Krisztus tette a keresztfán. Aki a szenvedés éjszakáján megy át és közvetlen kapcsolatban marad Istennel, nem hiába panaszkodik az együttérzô Istennek: a kimondhatatlan titokkal való kapcsolata lesz a vigasztalása. Az együttérzés Jézus szenvedése által lesz mindenkinek az üdvösség útja. ,,Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét minden nap és úgy kövessen'' (Lk 9,23). Jézus egyedülálló abban, ahogyan Istenként az emberekkel és az emberekért szenved. Mindhalálig tartó engedelmessége a szenvedéssel váltotta meg a világot. Az emberi szenvedés csak a Jézus szenvedésében való részesedés által válik üdvösségszerzôvé. Az együttérzô együttszenvedés az evangélium központi témája. A Szentírásban az együttérzésnek -- ami különösen bensôséges Lukácsnál: az irgalmas szamaritánus és a tékozló fiú atyja -- semmi köze az olyan elképzelésekhez, mint együttérzésbôl szeretni vagy ölni. Szent Pál azt tanítja az Egyháznak, hogy minden szenvedô iránt együttérzésre kell gyulladnia: ,,ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele'' (1 Kor 12,26). A kereszténynek nem kell a szenvedés miatt szégyenkeznie, hanem örülnie kell, mert a jelen szenvedések mértékének a jövô dicsôség túláradó mértéke felel meg (2Kor 4,17). Sokféle módon részesülünk Jézus Krisztus halálában és föltámadásában: ez a keresztény szenvedés-misztika és spiritualitás egyik kiindulópontja. A keresztény szenvedésével kiegészíti, ami Krisztus szenvedésébôl még hiányzik (Kol 1,24). A szenvedéstôl való megszabadulás akkor lesz végérvényes, ,,amikor nem lesz többé halál, se gyász, se jajgatás, se fájdalom'' (Jel 21,4); azoknak azonban, akik szabadon szakadtak el Istentôl, a kárhozatban borzalmasan végérvényes lesz a szenvedés. 2. Az együttérzés a szenvedés ôrangyala. a) A szenvedés annyira veszélyezteti az életet, hogy még a keresztényeknek is újra meg újra fel kell dolgozniuk a szomorkodásban a szenvedés üdvösségszerzô értékét, ez pedig csak akkor sikerülhet, ha komolyan vesszük a szenvedés elleni tiltakozást és pozitív kihívásként építjük be a folyamatba. A gyötrô, pusztító szenvedésnek -- melynek legveszedelmesebb változata az éltetô remény rosszindulatú tönkretevôje, a bűn -- egyetlen méltó lelki válasza van, a harc. Egy ,,alapvetôen vigasztalan'' világban (Habermas) a szenvedés botránya ,,az egyetlen komolyan veendô érv Isten ellen'' (J. Brantschen). b) Jákob harca a félelmetes jobboki éjszakában találó képe az üdvösségszerzô szenvedésnek: amivel küzdenie kell az embernek, abból származik a megmentô Isten közelsége. A részesítés és a részvétel Krisztus szenvedésében úgy összeköti a szenvedôket, hogy egyik a másik terhét hordozza. Ez a részesedés megteremti a maga emlékeztetô jeleit, a keresztség és az Eucharisztia -- az atyák szimbolikus gondolkodása szerint a Krisztus oldalából patakzó víz és vér -- szentségét, melyek ébren tartják a hitet, hogy az együttérzésben szent és üdvös lesz az élet. c) Nagy lelki kihívásunknak látszik a bennünket elárasztó és megrettentô szenvedésáradat, amit nem tudunk megakadályozni az emberi és keresztény együttérzéssel. Ehhez nemcsak az egyénnek -- akinek a múltban az egyetlen lelki célja a tökéletesség volt -- kell aktívan és kontemplatívan szenvedôképessé válnia, hanem Isten új népének -- Ura keresztjének és feltámadásának erejével -- vállalnia kell korunk szenvedését és át kell változtatnia azt. Az ,,együttérzés angyala'' (Max Frisch) -- és nem a szenvedés teológiai magyarázata -- erôsít és ad szárnyakat szenvedéseink útján. Hans Duesberg --> fájdalom, irgalmasság, kereszt, kivonulás, szenvedésmisztika, szenvedés, szimpátia, szomorúság ======================================================================== eksztázis, elragadtatás A görög eksztaszisz szó alapjelentése 'önkívület', 'magán kívül lenni', 'elragadtatottság', 'révület'. Oka sokféle lehet és sokféleképpen magyarázható (pl. isteni és démoni eredettel). Jellegzetessége mindig bizonyos érzéketlenség a külvilággal szemben, az alkotó csend feszültségi állapota, normálison túli állapot. Hasonlítható az álomhoz, az orgazmushoz vagy a sokkhoz. Ez az öntudatlan állapot, a tudatos reflexek hiánya tarthat percekig (klasszikus leírását Plotinosznál találjuk), órákig vagy akár napokig is (mint pl. Avilai Szent Teréznél). Pozitív értelemben mindig lenyűgözô erejű elragadtatást jelent -- jöjjön ez akár belülrôl, akár kívülrôl. Vallástörténetileg az elragadtatás az ember halál nélküli átmenetele testében ebbôl a világból egy másik világba. A túlélés és megváltás görög példái ilyen átmenetet ígérnek az elüsziumi mezôkre (pl. Menelaosznak az Odisszeában). A Szentírásban elragadtatást vált ki Isten megváltó beavatkozása és megjelenése (vö. Ter 5,24; 2Kir 2,1; Zsid 11,5; 2Kor 12,1). Jézus csodái láttán az érintett emberek magukon kívül vannak az örömtôl (vö. Lk 5,26; Mk 5,42; ApCsel 3,10). Isten a keresztény hit logikája szerint kizárólag mint szeretet hihetô -- és ez a szeretet önmagából kiindulva eksztatikus, túláradó, túlcsorduló, határokat szétfeszítô, egységet teremtô, fájdalmasan ujjongó szeretet. Egy ilyen áttörés -- hála a Szentlélek külsô és belsô szavának -- a szó szoros értelmében mindent felforgat és átalakít. Az önmagunkon túllépés (transzcendentálás) tapasztalatai kifelé és befelé egyaránt intellektuálisan magyarázhatóak (a spekulatív egységmisztika vonalán Platóntól és Plotinosztól kezdve, Szent Ágostonon, Eckhart mesteren, Nicolaus Cusanuson át egészen Heidegger egzisztenciájáig). Az ilyen eksztázis érzelmileg is tapasztalható és magyarázható (a dialógikus szeretet-misztika vonalán Nisszai Szent Gergelytôl Szent Ágostonon és Szent Bernáton át a spanyol misztikáig). Az eksztázis azonos a misztikus egyesüléssel, illetve ezen egyesülés tapasztalaton felüliségének, idôn és téren kívüliségének, az istenszeretetnek és az Istenben való teljes elmerülésnek az élményével. Az ilyen tapasztalatok szó szerint elnémítanak és utána is csak misztikus hasonlatokkal, beszédes hallgatással, költôi túlzással lehet róla megszólalni. Az elragadtatást gyakran rendkívüli jelenségek kísérik, pl. a nyelveken szólás, lebegés, látomások, stb. Az eksztázis lelki folyamatát Avilai Szent Teréz klasszikusan elemezte pl. A belsô várkastélyban. Különbözô fokait különbözteti meg (egyszerű eksztázis, elragadtatás és lelki repülés) és világosan leírja a kísérô testi jelenségeket (pl. az érzékek kiesése, gyengébb lélegzés, a test kihűlése). Az aszketikus életforma az eksztázis feltétele. Az eksztázis keresztény értékelésénél fontos, hogy nem mesterségesen (pl. kábítószerrel) idézik elô és az Istennel való teljes egyesülésnek csak átmeneti és kísérôjelensége, amit nem keres az ember, hanem inkább kínosan elhallgat, sôt lehetôleg elkerül. Az Isten-ember találkozás lehetséges kísérôjelensége, de soha nem öncél. A kegyelem és megváltás mértéke nem függ az eksztatikus élményektôl. Ezek az élmények -- melyek konkrétan többnyire inkább fájdalmasak, mint kivánatosak -- az Isten és a felebaráti szeretet fejlôdésének jelei. Jelzik, hogy a jócselekedetek gyakorlása folyamán Isten kegyelmébôl egyre tudatosabbá és erôsebbé válik a szeretet. Teológiai megítéléséhez örök példa az eksztatikus Szent Pál vitája az enthusziaszta korintusiakkal, akik a 3. és a 7. mennyországba képzelték magukat és azt hitték, hogy nincs semmi felelôsségük a földiek terén. Pál apostol a Megfeszített hirdetését állítja velük szembe, a konkrét szembenézést a végességgel, a bűnnel és a halállal, és mértékül a konkrét felebarátért, egyházközségért és a világtörténelemért vállalt felelôsséget állítja (vö. pl. 1Kor 12,1- 10). A keresztény hitet nem a rendkívüliség vagy a szenzáció érdekli - - bármennyire ígéretes és felszabadító is legyen --, mert az eksztázis egyetlen megindoklása az Isten és a felebarát iránti szeretet, az Istenéhez hasonló, önmagából kilépô jóság. Gotthard Fuchs --> elmélyülés, érzelem, haladás, istenélmény, külsô/belsô, látomás, nyelveken szólás, pszichológia, Szentlélek, tapasztalat ======================================================================== elbeszélés Az elbeszélés a szó mai értelemében valakivel valami élmény, megfigyelés vagy kitalált dolog szemléletes módon, szóban vagy írásban történô közlése. Mint eredeti emberi kifejezésmód, az elbeszélés az emberek mindenfajta egymás közötti gondolatcseréjének alapja. 1. Az elmúlt 30 évben a mindennapi és a kitalált elbeszélések tárgyát és szerkezetét tudományosan elemezték és több megállapításra jutottak: Minden szöveget elsô vagy harmadik személyben szóló szájába adnak, aki a hallgatóknak vagy olvasóknak közvetíti a történetet. Ebbôl adódóan az elbeszélô mindig bizonyos távolságban van az elbeszélt tárgytól, s tágabb vagy szűkebb távlatokban lát. Olykor kerettörténetbe foglalják az elbeszélési célját, és mintegy ezzel igazolják a cselekmény vagy a tanúk hitelességét. A híradástól eltérôen, melyben a hírmondó lehetôleg teljesen közömbösen informál, az elbeszélô a történet mellett áll, s nyílt vagy burkolt módon értelmezi és értékeli azt. Szándéka az, hogy a hallgatót vagy olvasót ne pusztán csak tudósítsa, hanem érdekes, humoros, szatirikus vagy szívbemarkoló elbeszéléssel szórakoztassa, ítélet-alkotásra, illetve cselekvésre indítsa. Különféle szerkezeti elemekkel (pl. felosztással, idômeghatározással, a szereplôk szembeállításával és megszólaltatásával, a tér és a természeti jelenségek leírásával, elôre- vagy visszapillantással, irodalmi, zenei vagy képzôművészeti alkotások idézésével, az elbeszélô magyarázatával) adja meg minden szerzô a maga elbeszélésének egyéni jellegzetességét. Ebbôl a hallgató vagy olvasó sokkal többet kap az emberi cselekvés, tapasztalat, érzelem, gondolat és hit megismerése szempontjából, mint egy pusztán hiteles tényközlésbôl. 2. Mindez fontos a teológia, a lelkipásztorkodás és a lelkiség szempontjából. Olykor az egzegéták felhasználják a modern elbeszéléskutatás eredményeit. Ezenkívül a narrativika/narrativitás (a latin narrare, 'elbeszélni' szóból) a hitközlésnek egészen új módját alakította ki, amely biblikus struktúrákra hivatkozik: az emberek ôsi idôktôl fogva mindig elbeszélték egymásnak Istennel kapcsolatos tapasztalataikat (vö. a kivonulás, a pátriárkák, a szenvedés és a húsvét történetét), énekekkel magasztalták Istent nagy tetteiért. Ilyen értelemben a Bibliát hatalmas elbeszélô könyvnek lehet nevezni. Ezenkívül a hosszabb oktató szövegekbe hasonlatok, példabeszédek szövôdnek, hogy a hallgatókat/olvasókat érzelmileg megindítsák. Amint a profán elbeszélésekben, úgy a szentírásiakban is egy értelmezô elbeszélô vezet végig a történeten. Megindító ábrázolása tanúskodni akar a megismert igazság mellett, és hallgatóit/olvasóit megtérésre, hitre akarja buzdítani. 3. A Szentírás, a hitközlés és a lelkiélet hiteles forrása (lásd a kolostorok lectio divina gyakorlatát) és a legendák (felolvasandó elbeszélések fôként szentek életérôl) mellett a profán elbeszélô irodalom is sok indítást ad a lelkiélet és a lelkipásztorkodás számára. Különösen a kortárs művek mutatják be élesen a megváltásra szoruló embert. Jelentôségüket a hitközlés, a hitélet szempontjából nem lehet eléggé értékelni. Magda Motté --> gondolkodás, istenélmény, nyelv, szó/ige, vallásos művészet ======================================================================== élet, életkor, életválságok Az élet Schiller szállóigéje szerint ,,nem a legnagyobb jó'', és a hívô keresztény ezt alapvetôen elfogadja, amennyiben a természetes életrôl van szó, mert a keresztségben ajándékul kapott jelenlegi és eljövendô örök élettel szemben a földi élet csupán a második legnagyobb jó (vö. Jn 5,24; Róm 6,22; Gal 6,8). Sajnos akadtak a történelem folyamán vallásosan motivált vezetôk, akik egymással versengve ölték vagy ölették az embereket igazi vagy vélt örök értékekért. Ezért ma a keresztényeknek, akik remélnek a halálon túli örök életben, komolyan kell felelniük a kérdésre, hogy a második világháború után tulajdonképpen mit is gondolnak az élettel ellenséges és az életet pusztító politikáról, és mit tesznek ellene. A keresztényeknek csak akkor szabad az emberi életkor és a vele kapcsolatos válságok lelkiségérôl gondolkodniuk, ha nem térnek ki az egész emberiség és a bioszféra globális élet- és túlélési kérdései elôl. 1. Élet, életkor és életválságok a Szentírásban. Az Ószövetség szerint Jahve ,,az élô Isten'' (vö. Józs 3,10; Zsolt 42,3; Jer 10,10), a világ és az élet Teremtôje (vö. Ter 1,1-2,24). Minden élet belôle, ,,az élet forrásából fakad'' (vö. Zsolt 36,10), Ô tartja fenn az életet, a halálban Ô veszi el: ,,kezében van minden élôlény párája és éltetô lelke az emberi testnek'' (Jób 12,10). Az ember, aki végessége és halandósága révén rokon a növény- és az állatvilággal (Préd 3,19), náluk magasabbrendű életet kapott, ti. Isten képmása lett, s ezáltal felelôs minden élôlényért (Ter 1,26-30; Zsolt 8,7-9). Az ószövetségi ôsidôkben a jámbor izraeli azért értékelte olyan nagyra a hosszú földi életet, mert hite még nem terjedt ki a halál utáni élet reményére. Mielôtt még az ószövetségi idôkben kicsírázott volna az örök élet reménye (Jób 19,25; Zsolt 49,16; Dán 12,2; Bölcs 3,4), a földi élet a legnagyobb jónak számított (Jób 2,4; Préd 9,4), a hosszú élet az igazság és jámborság jutalma (1Kir 3,14; Péld 4,10; 10,27; 16,31), a korai halál pedig a bűnös büntetése (vö. Péld 10,27). Ez a felfogás -- ti. hogy az ember minél jámborabb, annál hosszabb, minél bűnösebb, annál rövidebb életet várhat -- legkésôbb a makkabeusi háborúk idején (Kr. e. 175-134), amikor sok szabadságharcos és vértanú halt meg fiatalon törvényhűsége miatt, lassanként átadta helyét a túlvilági számadásba vetett hitnek: ,,akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra'' (Dán 12,2; vö. 2Mak 7,9; 12,43; 14,46). Az életkort, illetve az emberi élet fokozatait tekintve az Ószövetség minden teológiai hangsúly nélkül elfogadja a hagyományos ôsi keleti beosztást. Többnyire öt korosztályt különböztetnek meg, elsôdlegesen a férfiak szemszögébôl: gyermek, ifjú, férfi, öreg, agg (vö. Lev 27,2-7; Jer 6,11; 51,22). Akkoriban az átlagos életkor nagyon alacsony volt (25-30 év), a hetven vagy jó esetben nyolcvan év (vö. Zsolt 90,10) ritkaságnak számított. Az élet rövidsége és mulandósága miatt sokféle képben és hasonlatban panaszkodnak: az élet elmúlik, mint libbenô árnyék (Jób 8,9; Zsolt 102,12), mint a lehelet (Jób 7,16; Zsolt 39,6), mint a füst (Zsolt 102,4), mint a virágzó és gyorsan elhervadó virág (Zsolt 103,15). A betegségtôl és haláltól fenyegetett izraelita tudja, hogy élete minden helyzetében Istentôl függ, életének válságai mindenek elôtt a hit válságai és jámborságának, törvényhűségének próbatételei. Azok a példa értékű élet- és hit-krízisek, melyeket az Ószövetség elmond, kevés kivételtôl eltekintve (vö. Zsolt 71; Préd 11,9-12,7, ahol a magas kor nehezíti a jámborságot) nem az életkortól függenek, hanem az élet válságos fordulói és lelki mélypontjai. Illés a borókabokor alatt (vö. 1Kir 19,1), Tóbiás megvakulása után, felesége szidalmai közepette (vö. Tób 3,6), Jób életének szemétdombján (Jób 6,9; 7,15), Jeremiás az üldöztetés napjaiban (vö. Jer 15,10; 20,14-18), Jónás pedig a ricinusbokor árnyékában (vö. Jón 4,6-8) megtapasztalta a szenvedéssel próbára tett jámborság határélményét, egészen az öngyilkosság gondolatáig (vö. Jób 3,13; ,,most csöndben feküdnék és nyugodnék, elaludtam volna és nyugalmam volna''). Az Újszövetség nem ismeri már a természetes élet korosztályait, fény- és árnyoldalát, válságait úgy, mint az Ószövetség; mert sajátos keresztény figyelme -- anélkül, hogy megfeledkezne a természetes, szociokulturális életkörülményekrôl -- elsôsorban az örök életre irányul. A szinoptikusok szerint ez az ,,eljövendô világ'' jövendô élete (vö. Mk 10,30). Szent Pál szerint Jézus feltámadásának erejébôl már a keresztségben megkezdôdik ugyan, de csak Krisztus visszatértekor éri el tökéletes beteljesülését (vö. Róm 2,7; 6,4; 1Kor 15,4.17; 1Tessz 4,16). János evangélista szerint már most teljesen megvalósul (3,15; 5,24). Mindenesetre a megkeresztelt ember -- fiatal vagy öreg - - az örök életet az Újszövetség szellemében nem a halhatatlan léleknek köszönheti, hanem Jézus Krisztusnak, az élet kenyerének és világosságának (vö. Jn 6,35.48; 8,12). Ez az örök élet csak akkor valódi, ha a konkrét felebaráti szeretetben igazolódik: ,,Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad.'' (1Jn 3,14). 2. Az emberi életpálya hasonlatai. A klasszikus modellek az emberi életpályát a napszakok (reggel, dél, este) példájára három, az évszakok szerint négy, az akkor ismert bolygók számának, a holdfázisoknak, illetve a hétnek megfelelôen hét részre, korszakra osztották. A modern pszichológia úgy tudja, hogy ,,a korszak- és fáziselméletek nem tudják megfelelôen ábrázolni az egyén teljes fejlôdését.'' (U. Lehr). Ennek ellenére ezeknek a ,,tudományelôtti'' életpálya modelleknek még ma is megvan a szimbólum értékük (pl. C. G. Jungnál a napszakok szerinti hármasság: az élet hajnala, dele és alkonya). E modellek ugyanis nem a személyiségfejlôdés genetikus programját akarták megadni, hanem képeket adtak arra, hogy az embernek nem kell belefulladnia az idôk tagolatlan folyamába, ha a természettel összhangban él és nem teszi tönkre a természetet, ha öregedvén el tudja hagyni ifjúságát és életének minden változásában imádkozni tudja: ,,az idôm a te kezedben van'' (Zsolt 31,16). 3. Életpálya és a hit útja. Az életutat, vagyis minden esemény egymásutániságát és életrajzi összefüggését, egy személy kibontakozását a születéstôl a halálig el lehet képzelni ciklikusan (körkörösen) vagy lineárisan (egyenes mentén). Az elsô szimbóluma az életkerék, mert a halállal végzôdô élet visszatér születésének kiinduló pontjához (vö. Ter 3,19: ,,por vagy és visszatérsz a porba''). A második esetben a keresztút szimbolikája szerint az élet - - miközben húsvéti, eszkatologikus célját eléri -- szétfeszíti a természet körfogását és túllép rajta: ,,üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívôk lettünk'' (Mk 8,34; Róm 13,11). Élete folyamán átéli a hívô a ciklikus-lineáris feszültséget a természet kényszere és a hit szabadsága között. Az életkor elôrehaladását és a hit fejlôdési szakaszait elemezni ugyan lehet, de már csak azért sem hozhatók szinkronba egymással, mert gyakran kudarcot vall a gyermekkori hit a serdülésben, az ifjúkori jámborság pedig elhervad felnôtt korban. Ugyanakkor vannak, akik az életút késô éveiben találnak a hit útjára, nem egyszer az élet válságainak hatására (pl. súlyos betegségben, a házastárs elveszítésében, anyagi csôd, szociális megvetés, súlyos neuraszténiás sértôdöttség esetében), tehát olyan kulcsélményekben, amelyek nincsenek életkorhoz kötve, s a maguk részérôl bizonyos körülmények között a hitbeni fejlôdés ellenkezôjét, a hit elveszítését is kiválthatják. Mindkettô lehetséges: az ember az öregedéssel egyre jobban elmélyülhet a keresztény hitben, de el is veszítheti hitét. Összefoglalva: a keresztségben kapott új, elpusztíthatatlan élet a földi élet ciklikus határ- és halálélményeinek nagyon ,,törékeny cserépedényében'' csírázik (vö. Róm 6,4; 2Kor 4,7). A keresztény életút célja nem az emberi lélek mélysége, nem is szellemi emelkedettsége, hanem Isten elôttünk álló abszolút jövôje, amit az Újszövetség Isten országa beteljesüléseként ír le. A hit abban, hogy a halál nem zárja ki a keresztényt Isten országából, s hogy a keresztény halál ,,nyereség'' (Fil 1,21), nem az öregség kizárólagos lehetôsége, nem is életfordulók vagy az érett kor dolga, hanem kegyelmi ajándék és életfeladat, melyet Isten minden megkereszteltnek, fiatalnak és öregnek egyaránt megad, és melyre mindenkit bátorít. A hívônek minden életkorban és válságban szabad és kell is így imádkoznia: ,,Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitôl félnék? Az Úr életem oltalmazója, kitôl rettegnék?'' (Zsolt 27,1). Hans Schilling --> beteljesedés, élet dele, fejlôdés, föltámadás, idô, jövô, mulandóság, örökkévalóság, teremtés, teremtmény ======================================================================== élet dele 1. A modern ember átlagos életkora még soha nem volt olyan magas, mint ma. Európában a férfiak átlagosan 71,5, a nôk 78,1 éves korra számíthatnak. A korábbi nemzedékeknél tehát hosszabban élünk. Ugyanakkor nagyok az igények az élet minôségét illetôen. Ez vonatkozik azokra is, akik számolnak a halál utáni élettel, de fôként azokra, akik úgy vélik, hogy semmi biztosat nem tudunk, és abból indulnak ki, hogy a halállal mindennek vége. A magas igényeket a rendelkezésre álló idôben kell kielégíteni. Az élet a végességben folyik. 2. A élet végességének tudatát természetesen a mindennapi életben kikapcsoljuk, nem utolsó sorban azért, mert zavarja rutinszerű dolgainkat. Ehhez járul, hogy a halál élményét mint a végesség megismerésének fontos iskoláját kizárjuk a mindennapi életbôl. A végesség ilyen kulturális feltételek között (eltekintve a rendkívüli határélményektôl, mint egy szeretett személy elvesztése, saját betegség), enyhébb módon kerül a tudatba. Az élet dele a meghosszabbított életben az az idô, amikor fölmerül a végesség tudata. Ehhez hozzájárulnak a biológiai változások, egy új idôérzék (,,milyen gyorsan múlik az idô!''), a rutin miatti fájdalom és a megszokás is. Az ember a mulandóság növekvô megsejtésétôl késztetve mérleget készít. Keresi a siker vagy sikertelenség, az eredmény vagy a kudarc okát. 3. Az élet mérlegelése lehet kreatív (az élet derekának alkotó megélésével) vagy destruktív (mint midlife-crisis). a) A kreatív típus csak a fontosra koncentrál, arra, amit még feltétlen el kell végezni vagy meg kell élni. Emögött háttérbe szorulhatnak a hivatásbeli és partneri feladatok. Harcba száll az elmulasztottakkal, az egzisztenciális bűnösséggel. Az egész élet értelmének kérdése fontossá válik. b) A pánikba esô típus a csökkenô lehetôségek tudatában megpróbálja az életbôl kipréselni azt, amit még lehet. Bizonyosfajta birkózás kezdôdik. Foglalkozást vált, a korábbi kapcsolatokat felcseréli vagy újabbakkal bôvíti. Elsôsorban a jólszituált polgárok engedhetik meg maguknak ezt a luxusmegoldást. c) A rezignatív típus lassanként elveszíti az életkedvét. Az a fölismerés, hogy az ember állandóan többet álmodik, mint ami az életben megtörténik, tehát állandó utópisztikus túlzásokban él, csalódottsághoz vezeti. ,,Ez van, ezt kell szeretni''. Az ilyen rezignatív állapotban gyakran lépnek fel pszichoszomatikus betegségek. 4. Amikor az Egyház segít az élet delének megoldásában (negyvenévesek iskolája) elôször fölhívja a figyelmet erre az átmeneti korszakra. Azután arra késztet, hogy gyűjtsék össze a mérlegeléshez szükséges anyagot, mert a múlt áttekintése tanulságos a hátralévô idôre nézve. Éppúgy meg kell tanulni hálásnak lenni, mint félelem nélkül szembe nézni elszalasztott lehetôségeinkkel és a bűnnel. A még rendelkezésünkre álló idôt fel lehet használni a megtérésre: ehhez az Egyház elénk állítja a már megtértek tapasztalatait. Döntô jelentôségű, hogy bizalmat ébresszünk, vagyis az élet és a történelem élô Istenébe vetett hitre vezessük az embereket. A végesség börtöne kitárul, de nem arra a hiú reményre, hogy lesz egy következô életünk (reinkarnáció) vagy hogy további lehetôségeink lesznek, amelyeket minden erôfeszítéssel ki kell használni; hanem az evangélium felszabadító tanítására, hogy Isten minden teljesítményünk elôtt és bűnösségünk ellenére is szeret minket, és egy végsô fájdalmas folyamatban (tisztítótűz) teljessé akar tenni. Ez a remény mint egy lényegében értelmes örök életbe vezetô út felszabadít az élet delének görcsös, destruktív hatása alól, a megmaradt lehetôségek örömteljes elfogadása pedig alapot ad egyre jobb kihasználásukra. Paul M. Zulehner --> élet, értelem, lelkivezetés, megtérés, mulandóság, test, végesség ======================================================================== elidegenedés Az antik világban elidegenedés szóval a szülôföldtôl való eltávolodást vagy a környezetben való idegenséget írták körül. Az Ószövetségben a hit ôsatyja, Ábrahám ,,idegennek számított az idegen földön''. Szent Ágoston a bűnt mondja jelképesen az ember Istentôl való elidegenülésének. A keresztény nyugat történelmében a vándorlás képével írják körül a keresztény idegenségét ebben a világban. A gnosztikusok és az egyházatyák az ember Istentôl való elszakadását nevezik elidegenülésnek (bűnbeesés, eredeti és személyes bűn), de a világtól való eltávolodását is értik alatta; ez utóbbi a lélek Istenhez emelkedésének feltétele. A teológián belül ennek a fogalomnak nincs dogmatikus jelentôsége. A modern elidegenedéstant a XVIII. század folyamán a német idealizmus szubjektivizmusa (Fichte, Schelling, Hegel) fejlesztette ki. Ludwig Feuerbach a zsidó és keresztény vallást az emberek egymástól való elidegenedésének tartotta, ami akadályozza az emancipációt. Ezért az emberiséget szerinte ,,meg kell váltani'' a vallás illúziójától. Marx pedig kialakította a politikai, vallási és bölcseleti elidegenedés tanát. Az elidegenedés értelmetlen fogalom, ha világosan meg nem mondjuk, hogy ki kitôl/mitôl s hogyan idegenedik el. A dialektikus teológiában Karl Barth az Isten és az ember kiengesztelôdésének történetét ,,az Isten Fia idegenbe vezetô útjának'' mondja. Így az elidegenedés és a kiengesztelôdés központi teológiai téma lesz. ,,A modern embernek mély érzéke van az eredeti és igazi lététôl való elidegenedése iránt. Tudatában van az önmagával és a világgal szembeni ellenségeskedésének; tudja, hogy elszakadt léte és értelme végsô alapjától.'' (P. Tillich). Ebben az értelemben az ember elidegenülését vallásos szempontok szerint kell értelmezni, mint ami szoros összefüggésben van a bűnnel. Így az elidegenedés a szabadság torzult formája. A megtérés, a kiengesztelôdés az ember útja az elidegenedésbôl az emberré válás felé. A keresztény hit, amennyiben szabadon választja az ember, valójában Marx és Feuerbach tételének megfordítása: az ember rendeltetése az egyéni szabadság kibontakoztatása és a világformáló tevékenység. A keresztény lelkiséget az ember kegyelembôl fakadó megtérése és Istennel való kibékülése jellemzi. E kettô vezeti az embert élete céljához. Johannes Gründel --> bűn, ember, fölemelkedés, kiengesztelôdés, megtérés, zarándoklat ======================================================================== ellenállás 1. Az eddigi irodalom az ellenállás szóval többnyire az erôszakkal szembeni magatartást nevezte. Ugyanakkor pontosan meghatározták az etikailag elfogadható ellenállás formáit és feltételeit (passzív ellenállás: engedetlenség, belsô elkülönülés; aktív ellenállás: nyílt cselekvés, adott esetben erôszakkal is). Bármilyen fontosak és szükségesek is az ilyen meggondolások, az élet lelkiségébe kell beágyazni ôket. 2. A Szentírás különbözô helyeken beszél arról a hadiállapotról, melyben a keresztény alapvetôen él: ,,A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig'' (Zsid 12,4; vö. 1Pét 5,9; Jak 4,7). A zsoltárok és az ószövetségi próféták sokszor úgy mutatják meg Istent, mint aki ,,szembeszáll'' a bajjal, halállal, igazságtalansággal és a bűnnel (vö. Zsolt 21,14; 68,2; Iz 30,18). Az ellenállás célpontja eszerint nemcsak az állam erôszakrendszere, hanem a bűn, az ördög, a halál hatalma..., mindaz, ami megakadályozza az élet teljességét az isteni közösségben. Ellenállás lehetséges és kell is léteznie az Egyházon belül is, ezt bizonyítja Szent Pál magatartása, amikor ,,szembeszállt'' Szent Péter apostollal (Gal 2,11). 3. Ennek megfelelôen az ellenállás formáit árnyaltabban kell leírnunk. Az imádság is felfogható ellenállásként, ha a hétköznapok gépies, lélekölô folyamatából a lélek Istenhez emelkedését jelenti. A divatból kiutasított fogalmak (engedelmesség, alázat, hűség...) további használata bizonyítja a hagyomány ellenállását a magát abszolutizáló jelennel szemben. A szociális elkötelezettség és a kiállás a szegények mellett, az evangélium ellenállása a gazdasági élet emberellenes törvényszerűségei ellen, a fogyasztói társadalommal szemben az alternatív élet minden formája (szerzetesi és lakóközösségek, csoportok a gazdaság, a béke, az igazságosság területén, polgári kezdeményezések...) a halállal szembeni ellenállásnak mondhatók. Ilyen háttérrel az aszkézisnek is kultúra- és társadalomkritikai jelentôsége van. További formák: polgári engedetlenség, a passzív ellenállás és végül az erôszak alkalmazása. Az erôszak alkalmazásával kapcsolatban nem csupán azt kell megfontolni, hogy adott esetben megengedett-e (mint utolsó eszköz), hanem gondolni kell a halálra is, ami következménye lehet. Továbbá ha az erôszak alkalmazását az életnek a halállal szembeni ellenállásaként akarják értelmezni, nem szabad feledni, hogy az erôszak alkalmazásának belsô feltétele az erôszakmentesség akarása: a belátás, hogy az erôszak szükségszerűen gonoszságba bonyolódik, és ezért alkalmazása helyett remélni kell a megbocsátásban. Csak ily módon lehet kitörni abból a körbôl, hogy erôszak erôszakot szül. Anton Rotzetter --> alternatív élet, erôszak, fogyasztás, fölszabadítás, ínség, milícia/harc, nyomor, szegénység ======================================================================== elmélet és gyakorlat Az elmélet és gyakorlat fogalompár a görög filozófiából származik (theória és praxisz). Az elméleten belül meg kell különböztetni a tudományos és a filozófiai megismerést. A végsô elvek (Arisztotelész) filozófiai megismerését az igazság látásának, latinul contemplationak is nevezik. Az elméletnek a filozófusok számára is vallásos jelentése van. Ehhez hasonlóan a praxisz fogalomban is meg kell különböztetni egy inkább etikus (jóság a cselekvésben) és egy inkább technikus oldalt (jóság az alkotásban). Az elmélet és gyakorlat fogalom ma jelentheti az általános ismeret és a tapasztalat által irányított tevékenység, a terv és megvalósítás, a kontempláció és akció közti különbséget. Ez a sokrétűség teszi szükségessé, hogy e fogalmakat helyesen elhatároljuk egymástól. Antropológiailag a látás és a cselekvés különbségtétele fedi a szenvedés és cselekvés, a passzivitás és aktivitás különbségét, s a passzivitás a kontemplációhoz tartozik. Másrészt Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás szerint a theoria a legfôbb szellemi tevékenység. Jelentheti a legfôbb feszültséget és összpontosítást éppúgy, mint a legfôbb ráhagyatkozást. Egy pillantás a Szentírás emberképére azonnal megérteti, hogy a hallgatás--cselekvés, imádság--tevékenység, megismerés--szeretet kettôsségek a test és a lélek ketôsségének felelnek meg. Az egyik magába foglalja és nem kizárja a másikat. Ezt a szentírási-keresztény kiindulópontot a hellenista dualizmus hatására ismételten szem elôl tévesztették. A kétfókuszos spirituális alapképletet -- vagyis a különbözôk egységét -- az alternatív nézettel (vagy ez, vagy az) váltották fel, ami alá- és fölérendeléshez vezetett: az ó- és a középkorban a tudományban és a vallásosságban a teória gyôzött a gyakorlat (technika, praxisz) felett. Az újkorban megfordult a helyzet, annyira, hogy Marxnál az ember elsôsorban munkásként jelenik meg (a praxisz gyôzelme a theória felett). A vita contemplativa mediterrán diadalmenete átcsap a vita activa atlanti diadalmenetébe. Mindkét esetben a kétpólusú feszültség egységbôl alá- és fölérendeltségi viszony lett: ezért tanította néhány egyházatya és középkori szerzô, hogy a praxisz vagy vita activa mint az ösztönvilág aszketikus megfékezôje elôkészít a theóriára, a kontemplációra; a felebaráti szeretet tettei és az igehirdetés viszont a kontempláció következményei. Szent Ágoston a vita mixta elméletével kikerülte a szerzetes teológia (Evagrius Ponticus, Cassianus) ilyen egyoldalúságait, és az akció és kontempláció szentírási elôképeit (a nem szép, de termékeny Lea -- a szép, de terméketlen Ráchel; a szorgos Márta -- és az egyetlen fontosat cselekvô Mária) kiegészítette a szemlélôdô Jánossal és az Egyházat vezetô aktív Péterrel. A középkori szerzetesek vitáiban (a cisztercieknél a kétkezi munka és a földművelés, a minoritáknál a koldulás, a karitász és a prédikáció körül), a nôi rendek klauzúrán kívüli és belüli tevékenységében (késô középkori beginák), született az a megoldás, amit késôbb Loyolai Szent Ignác is magáévá tett: a contemplativus in actione, azaz a szemlélôdésbôl túláradó tevékenység (Szent Tamás, Eckhart mester, domonkos misztika). De az igazi tökéletességnek továbbra is a kontemplációt tartották. Ebbôl keletkezett a késôbb quietizmusnak nevezett harc az aktivitás ellen. Ennek reakciója viszont a legújabb idôkben a praxisz fölértékelése mind tudományos, mind vallási téren. A theóriát és a praxiszt kétfókuszú egységnek tekintô lelkiség, mely az elmúlt századokban búvópatakként el-eltűnt, ma ismét a felszínen van. Dietmar Mieth --> munka, megismerés, nyugalom, szent, tevékenység, tevékenység/szemlélôdés, tökéletesség ======================================================================== elmélkedés 1. ,,A mai egyházi szóhasználat elmélkedésen a hit igazságainak és parancsainak racionálisan következtetô, személyes megfontolását érti azzal a gyakorlati céllal, hogy az elmélkedô megszentelôdjön, s a szabadon formált belsô imádságra képes legyen. Ez a következtetô racionalitás és szándékos célzatosság különbözteti meg az egyszerű imától és a szemlélôdéstôl. Bizonyos módszeresség jellemzi a csupán véletlen, inkább spontán jámbor gondolkodással szemben, melyet egy prédikáció, olvasmány vagy más külsô hatás indít el.'' (G. Dümpelman). 2. Az elmélkedés nem bibliaellenes, különösen ha figyelembe vesszük a bibliai szív szó tág jelentését, melyrôl a legtöbb esetben a Szentírás olyan intellektuális tevékenységet állít, amit mi a fejjel és az aggyal hozunk kapcsolatba (vö. Zsolt 90,12; Jób 8,10; Sir 6,32; 7,3; Bír 16,15). Isten szavának megfontolása, átgondolása, megôrzése, felidézése, megértése (vö. Zsolt 14,2; 32,9; 119; 125; Dán 10,1; Mt 13,13; Lk 2,47; Jn 3,10; 8,27.43; 12,16; stb.) az a tevékenység, amit ma elmélkedésnek nevezünk. Az önálló elmélkedés kezdeteit a régi szerzetesek imádságánál és Szentírás-olvasásánál találjuk, fôként a szentírási olvasmány megrágásában (ruminatio). A középkorban a Szentírás és a teológia eleven egységet alkotott, mindkettôt a szélesebb körű sacra doctrina, 'szent tanítás' fogalom alá rendelték. E szent tanítás nem más, mint a megelevenített és aktualizált Szentírás. A kialakuló teológiai iskolák és irányzatok visszahatottak a hagyományos imádságformákra, melyeket fôleg érzelmileg és elmélkedve gyakoroltak. Ez a folyamat az értelmi reflexiót és megismerést, az érzelmeket és képzelôerôt mozgósította. A jámborság elméletében és gyakorlatában megôrizték és elmélyítették a lectio, 'olvasás', a meditatio, 'elmélkedés', 'vizsgálódás' az oratio, 'imádság' ôsi hármasságát: Isten szavának szellemi feldolgozását és érzelmi befogadását. A teológia és lelkiség elkülönülésével az elmélkedést egyre inkább önálló lelki tevékenységnek tekintették, s kialakultak sajátos elmélkedési módszerek (vö. devotio moderna és Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlata). A késôbbi korok elmélkedéseit ezek határozták meg. Számunkra az elmélkedés bizonyos meghatározott módszer szerinti belsô imádságot jelent. A konkrét módszert az elmélkedô lelki alkata és célja határozza meg. A tulajdonképpeni címzett a vallásilag művelt és érdeklôdô ember, aki még a szorosan vett misztikus élet elôtt áll. A módszernek a hitigazságok önálló, következtetô feldolgozása a célja. Klasszikusnak számít a szentignáci lelkigyakorlat módszere, mely az ember bűnös voltából indul ki. A lelkek megkülönböztetése az életet vezérlô motívumok tisztázását és a figyelemnek az Isten akaratát meghirdetô Jézus Krisztusra való irányítását célozza. Ezzel együtt jár az elmélyülés, ami a szív megismeréséhez vezet, melyben meg lehet hallani Isten hívását. Ezek után választani kell, s ezzel a lelkigyakorlatozó elfogadja különleges feladatát az Egyházban. A lelkigyakorlat elmélkedései a szeretet elnyerésének szolgálatában állnak, s ideáljuk Isten keresése minden dologban. Az École Française elmélkedési módszere Isten- és Krisztus-központúan elmélyítette Szent Ignác módszerét és az Istenember imádására, a vele való egyesülésre és tetteinek utánzására irányította azt. Külön kérdés az elmélkedés megkülönböztetése a lelki élet más formáitól: A meditációval (fôként a keleti eredetűvel) való összevetés mutatja, hogy az elmélkedésben a tartalom, annak racionális feldolgozása a fontos, és ebbôl fakad a megfelelô érzelem, elhatározás és megtérés. Ezzel szemben a meditációban a testtartás, az öntudat átalakulása; a nyíltság, a fogékonyság és átjárhatóság a Titok, az Ôsok vagy a transzcendencia számára. Mindez a keresztény meditációban Jézus Krisztusban jelenik meg. A kontemplációt gyakran belénk öntött szemlélôdésnek nevezik, melyben a hangsúly inkább a passzivitáson, mint a tevékenységen van: ,,A kontemplációra, a belénk öntött szemlélôdésre -- amint már a neve is mondja -- az jellemzô, hogy egyetlen elmélkedô módszerrel sem érhetô el, történésként szakad az emberre. Rendkívül passzívvá teszi az embert, ugyanakkor emberfeletti tevékenységre emeli. Ezért a belénk öntött szemlélôdés kizárólag Isten kegyelmi ajándéka.'' (J. B. Lotz). Az ilyen kontempláció a hit titkaival látásszerűen egyesít. A különbözô fokozatok közötti átmenet az élô kibontakozásnak megfelelôen folyamatos, s emiatt nem lehet éles határokat vonni. A ma egyre népszerűbbé váló meditációk meglehetôsen háttérbe szorítják a racionális elmélkedést, a lelki élet azonban ma sem nélkülözheti. A hitbeli növekedés és elmélyülés, a döntések, a személyes és bensôséges imádság, a válságokban és a mindennapi helyzetekben történô helytállás igényli az elmélkedés állandó segítségét. Az elmélkedés módszerének viszont alkalmazkodnia kell a mai felfogáshoz, tapasztalatokhoz és igényekhez. Christian Schütz --> érzelem, szemlélôdés, gondolkodás, devotio moderna, megismerés, lelkigyakorlat, imádság, lelki szentírásolvasás, Isten Igéje, rumináció, lelkek megkülönböztetése, megértés, Isten akarata, meditáció ======================================================================== elmélyülés Az elmélyülés az a folyamat vagy állapotot, mely az értelmet felülmúló, tehát közvetlen módon tapasztalja meg a lélek mélyét, s ezáltal a lélek megérinti az Abszolútumot. Az elmélyülés az emberiség ôsélményei közé tartozik. Elérésének módja és célja nyugaton és keleten, vagyis a kereszténységben és a keleti vallásokban különbözô. Az elmélyülésben -- a keresztény lelkiség szerint -- az imádkozó szeretô összeszedettséggel, teljesen megfeledkezve önmagáról, a benne lakó szentháromságos Istennel Jézus Krisztusban kegyelmi módon egyesül. Minél rendezettebben és tisztábban járta végig az ember ezt az utat, minél inkább megszabadul saját elképzeléseitôl, minél tisztább vágyakozással merül el a megismerhetetlenség felhôjében, annál inkább ajándékba kapja mindezt. Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz más misztikusokkal együtt ezt az egyesülést Isten és a lélek eljegyzésének mondja. Szentírási alapja Jézus ígérete: ,,hozzá megyünk és benne fogunk lakni'' (Jn 14,23), ,,és kinyilatkoztatom magam neki'' (Jn 14,21). A keleti vallások -- buddhizmus, hinduizmus, taoizmus -- valamint a zen és a jóga elmélkedési gyakorlatai megfelelô technikával törekszenek arra, hogy az embert önmagának egyre mélyebb rétegeibe vezesse. A végsô cél -- mivel Istent személytelennek képzelik, ezért az ember személyként nem léphet vele kapcsolatba -- a személyiség elveszítése. Mechtild Kotulla --> elmélkedés, jóga, külsô/belsô, meditáció, misztika, szemlélôdés, távolkeleti lelkiség ======================================================================== ember, emberré válás l. A hit és az ember a) A Szentírás közvetlenül nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi az ember, mi teszi emberré, s hogyan történik az emberré válás? Alapvetôen és kizárólag Isten emberének ismeri az embert, annak a teremtménynek, akit egyrészt Isten ,,kevéssel tett csak kisebbé az angyaloknál'' (Zsolt 8), s aki másrészt konfliktusos, bűntudatos párbeszédben áll Istennel, de minden hűtlensége ellenére is számíthat Isten hűségére. A Szentírás éppen ezért nem ismeri az elméleti ateistát, hanem csak egyfajta gyakorlatit: ,,az esztelen mondja szívében: nincs Isten!'' (Zsolt 14,1). b) Az a kérdés, hogy mennyiben járul hozzá a hit és a jámborság (spiritualitás) embervoltunkhoz és az emberré váláshoz, azóta merült föl, amióta az ellentéte elterjedt: ,,elôször a biblikus hagyománytól való eltérés, a hitetlenség teszi az embert emberré''; kiélezve: csak a hitetlenség teszi az embert igazán szabaddá, míg az Istenbe vetett hit megkötözi, heteronómmá teszi, s ez megfosztja embervoltától. Ilyen elôzmények után a hitnek bizonyítania kell, hogy ô és nem az ellenkezôje, a hitetlenség teszi az embert igazán emberré. És ezt saját plauzibilitásának megmutatásával, sokfajta emberi önértelmezéssel versenyezve kell tennie odáig elmenve, hogy az alapvetô (fundamentális) hittanban az Istenhez vezetô utak közül kiemeli az ember hitre való nyitottságát. c) Ezenkívül a hitnek nemcsak azt kell bizonyítania, hogy hozzájárul az ember emberré válásához, s hogy csak a hit teszi emberré az embert, hanem sokkal inkább azt is, hogy maga a hit is egy meghatározott emberkép. Az embervolt és a hit modern kérdését nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy rámutatunk: a hit tesz emberré; mintha nyilvánvaló volna, hogy mi is az ember. Inkább azt kell elmondani, hogyan látja és érti a hit az embert, mit tételez fel róla és hogyan szólítja fel, hogy tapasztalati úton vizsgálja meg, hogy a többi, hittel versengô emberértelmezés többet tud-e mondani az emberrôl és többet tud-e segíteni, mint a hite. Természetesen különbséget kell tennünk aközött, amit a hit az emberrôl mond és aközött, amit a magukat hívônek mondó emberek a gyakorlatban képviselnek. 2. A Szentírás emberképe a) Passzivitás. Embernek lenni annyi, mint mindenekelôtt és minden cselekvés mélyén passzívnak, vagyis befogadónak és megajándékozottnak lenni. Ennek az emberre vonatkozó alaptételnek elsôdleges antropológiai konkretizációja -- a legfelháborítóbb azon tényezôk közül, amiket a hit a hitetlenség emberképével szemben állít -- a születés és a halál jelensége. Az egyik megelôz minden tevékenységet és teljesítményt; a másik véglegesen és tekintet nélkül minden fölkészülésre, váratlanul véget vet mindennek: az élet kizárólagosan Isten ajándéka. Ennek az alaptételnek másodlagos konkretizálása a bűn ténye. A bűn ugyanis éppen abból következik, hogy az ember nem akarja tudomásul venni passzivitását, nem engedi érvényesülni, hogy Isten az életének örök kezdete és vége, hanem a maga lehetôségei szerint akar élni. Így ,,önmagába görbülten'' (Luther) az ember ismét csak passzívan várhatja, hogy Isten irgalmas teremtô szeretetének ajándékát a bűnös ellenállása ellenére is érvényesíti. Az az emberkép, amelyik nem veszi komolyan az embernek ezt a többrétű passzivitását, a hit emberképével szemben a realitás hiánya miatt alulmarad. A biblikus hagyomány ezt az alapvetô és megsemmisítô passzivitást az emberi élet mulandóságának megrázó képeivel fejezi ki: fuvallat, hervadt fű, a halál birodalmának árnyéka, stb. A többi teremtménytôl eltérôen az ember tud a halálról. Ezért élete mindig a halál színe elôtt folyik, bár a halál nincs mindig a szeme elôtt. Még a legkisebb hétköznapi eseménynél is tudja, hogy visszahívhatatlanul történt és soha többé meg nem ismétlôdik. b) A környezet része. Az ember nem csupán az utolsóként alkotott lény a teremtmények sorában -- ez a tény összhangban van az élet kutatásának azzal a fölismerésével, hogy az ember a világóra szerint néhány másodperccel 12 elôtt jelent meg --, hanem a Szentírás szerint egy meglévô környezetbe került, hogy azt tevékenyen alakítsa és Isten teremtését folytassa (Ter 2,5.15). A környezetnek biztosítania kell az emberi élet lehetôségét és nyitva kell állnia az ember alkotó tevékenységének befogadására, de nem úgy, hogy az egész teremtés pusztán nyersanyag a mester kezében. c) Kiváltságos teremtmény. Az ember régi elnevezése: a teremtés koronája félreérthetôsége miatt (abszolút úr a világ felett) ma már tiltott kifejezés. Tartalmát nem lehet kihagyni az ember biblikus szemléletébôl: a többi teremtmény között behozhatatlan elônye van az embernek, hiszen feléje Isten nemcsak a teremtô szót mondta ki, hanem nevén nevezve meg is szólította és megbocsátó szavával visszafogadta. Ez annyit jelent: amint a teremtett világ az embernek nem kénye- kedve szerint rendelkezésre álló nyersanyag, ugyanúgy az ember se egyszerűen része a világnak. Az ember alatti világ saját joga manapság használatos kifejezése szélsôséges válasz az ember a teremtés koronájára, de helyesen értve arra utal, hogy Isten nemcsak az emberben, hanem a teremtés ember alatti rétegeiben is csodálatos. Mindazonáltal ma is érvényes a hagyományos különbségtétel: a teremtés ember alatti rétegeiben Isten lábanyoma látható, az emberben azonban a képmása, mégpedig azáltal, hogy a hitben Istennek adja magát és vele közösségben él. Ez az tény szabadságot jelent, de nem tetszés szerinti önkényt: a szabadság mindig Isten alatt és Istennel együtt áll szemben a teremtett világgal és -- kiváltságát megôrizvén -- a másik emberrel is. d) Személy. Nemcsak mint egy fajtához tartozó egyed, hanem mint egyéniség hordozója a többi teremtménytárssal szembeni kiváltságának, és éppen ezáltal kerül minôségileg környezete fölé. Nem a Szentírás, hanem a teológiai hagyomány jelzi ezt a kiváltságot a persona, 'személy' szóval (a görög színházi nyelvben a proszópon a színész álarca, latinul persona, a personare, 'áthangzani' szóból). A Szentírás ezt a kiváltságot egyrészt azzal fejezi ki, hogy Isten minden embert a nevén szólított, másrészt a különítélettel, amikor mindenki a maga, de csak a maga tetteiért felel, s e felelôsség alól még a kiválasztott néphez tartozás sem mentesít. e) Beszédkészség. Amikor a Szentírás kiemeli az ember beszédkészségét, az a személyes voltot és az egyéni felelôsséget fejezi ki és konkretizálja. A beszélô Isten partnere az odafigyelô és válaszoló ember. Az embert nem a szótlan isteni kinyilatkoztatás vagy a néma misztériumok teszik emberré, hanem a megszólítás és a válasz, még akkor is, ha a válasz bűnös ellentmondás lenne. Ezért az imádság - - ami egészen más, mint a mágia és/vagy az önmagunkba elmerülés, inkább megszólítás, párbeszéd, ami rámutat az élet realitására és a világért való felelôsségre -- lehetôsége és engedélye a bibliai emberkép lényeges része. f) Társas lény. Az ember környezetéhez hozzátartozik a többi ember is. Személyiségéhez lényegesen hozzátartozik a beszédkészség, ezért az ember -- aki kezdettôl fogva férfi és nô -- Isten elôtt társas lény, és emberi beteljesedését a közösségben éri el. 3. A keresztény hit emberképe. Az emberkép felsorolt vonásai az Ó- és Újszövetségben egyformán érvényesek. De csak a keresztény hagyomány évszázados gyakorlata -- mely a mai, kereszténység utáni korszakban is tovább hat, akár a nyugati világ individualista egoizmusának téveszméjében is -- tarthatja magától értetôdônek ezt a szentírási emberképet. Ahol elszakadtak a hagyománytól, ott a felsorolt vonások mindegyike vitatott és szélsôséges nézetek áldozata lett. Az a téveszme, hogy az ember korlátlan ura a természetnek, ingaszerűen kiváltotta az ellenkezô végletet, mely szerint az ember üdvösségét csak akkor találhatja meg, ha egyszerű részként beolvad az alatta lévô természetbe. A személyiséget gondolkodás nélkül föláldozták a nép (faj, osztály) egészéért, s ennek ellentéteként az ember társas természetét különbözô szociáltechnológiák nyersanyagává fokozták le. Ilyen elôzmények után már az általános biblikus emberképhez való visszatérés sem lekicsinylendô. A keresztény hit, mely megkülönböztetendô Izrael hitétôl, nem sok újat tesz hozzá, de markánsabbá teszi az emberképet és befejezetté kinyilatkoztatását: a) Isten-testvériség. Isten Jézus Krisztusban nemcsak az emberséget öltötte magára, hanem szó szerint ,,nem ragaszkodott'' istenségéhez, ,,kiüresítette önmagát'' (Fil 2,6-11), hogy minden ember testvére lehessen. Ez annyit jelent: Jézus Krisztusban az ember ôsképe lépett a történelembe; az ember, ,,aki annyira emberi, amennyire csak maga Isten képes erre'' (L. Boff), mert Ô a legmagasabb fokon valósítja és mutatja meg a szabadságot és az Istenhez tartozást. b) A Szentlélek temploma. Jézus Krisztus megnyitotta az emberi történelem végsô korszakát, melyben az emberiség a Szentlélek temploma lett. Azaz minden egyes ember, hacsak önmaga meg nem akadályozza, Isten látható képmása lesz, s ebben megjelenik az, amit Isten az emberrôl elgondolt. c) Az abszolút jövô. Jézus Krisztus -- akiben az ember képe ezentúl mindig az ember elôtt ragyog -- s Lelkének jelenléte -- ami a hitben mutatkozik meg -- végérvényesen megmondja az ember jövôjét és azt, hogy ez a jövô abszolút, aminek további jövôje már nincsen, mert Isten örök jelenében van. Ezek után bárki mérlegelheti az emberkép alternatíváit. Otto Hermann Pesch --> élet, férfi, hit, hitetlenség, humanitás, istenképiség, Jézus Krisztus, mulandóság, név, nô, személy, Szentlélek, teremtés, teremtmény ======================================================================== emlékezet A szó jelenti az emlékezés, megemlékezés bensô folyamatát és az emberi lélek emlékezô képességét. A lelkiség történetében a szó mindkét jelentése fontos. 1. Izrael hite Isten nagy tetteinek emlékezetébôl él. Az emlékezés arra, amit Isten az atyákkal tett, a hit központi és szükséges eleme. A Jahve nagy történelmi tetteire, parancsaira és ígéreteire való emlékezés nélkül nemcsak történetét veszti el, hanem hamarosan istentelenné is válik a nép. A megtérés Jahvéhoz a csodáira, hűségére és szeretetére való emlékezést jelenti. Jézus a Pászka nagy liturgikus emlékünnepéhez kapcsolódik és a hit központjává szenvedésének és megdicsôülésének emlékezetét tette. A szentatyáknál folytatódik a felismerés, hogy Isten Jézus Krisztusban megvalósított nagy tetteinek emlékezete az igazi hála és Isten valódi dicséretének belsô feltétele (vö. a Benedictus és a Magnificat). Az atyák szerint a tudatos visszaemlékezés a múlt eseményeire segíti az embert Isten jelenlétének észrevételében: az üdvtörténet eseményeire való emlékezés (elmélkedés) célja a feltámadott Krisztus és a jelenlévô Isten szemlélése (kontempláció). A következô évszázadok teológiájának útmutatóul mondja Szent Ágoston: ,,a testen keresztül szólt hozzánk Szavad az evangéliumban, és az kívülrôl hatolt az ember fülébe, hogy elhiggye és lelke mélyén keresse, majd megtalálja az örök igazságban azt, aki mindnyájunkat oktat, tanítványainak jó Mesterét.'' Századunkban már többször rámutattak arra, hogy a kultúra a gyökerét és vele a fejlôdését veszti el, ha megfeledkezik hagyományairól és történelmérôl; az egyén lelki egészségét kockáztatja, ha múltját szem elôl téveszti; a vallás ideológiává torzul, ha nem emlékezik többé eredetére. 2. A lélek emlékezôképességét jelzô emlékezet fogalom a keresztény hagyomány mai olvasóinak gyakran okoz megértési nehézségeket. Ennek oka a fogalom jelentésének változása az évszázadok folyamán. Ajánlatos odafigyelni a fogalom jelentésére és szerzônként megvizsgálni azt, illetve segítségül hívni a kommentárokat. Szent Ágoston és követôi az emlékezetet az értelemmel és akarattal együtt a lélek három alaperejének vagy fô képességének mondják. A memoria itt nem csupán a lélek emlékezési szerve, nem csupán a megôrzést és a múltban tanult és észlelt dolgok felidézését jelenti, hanem egyúttal az észlelés szerve is, a léleknek az a helye, ahol az ember Istennel találkozik, ahol Isten és az ember közelségbe kerül, mert ott lényegileg vannak közel egymáshoz. A memoriában emlékezik az ember eredetére és életének forrására. E nézet teológiai alapja az egyházatyák tanítása: az emberi lét részesedés az isteni létben. Az emlékezet tehát egészen mást jelent, mint a modern nyelvhasználatban: az ember legbelseje. Errôl mondja Szent Ágoston: ,,kívül nem találtalak meg, Uram, hiába kerestelek, mert a legbensômben voltál''. Az arisztotelészi pszichológia hatására Aquinói Szent Tamás a memória lényeges adatait a spekulatív intellectusnak tulajdonítja. Az emlékezetet már nem sorolja a lélek fô képességeihez (eltérve Arisztotelésztôl), hanem az akarat és az értelem alá rendelt cselekvésnek tekinti a fantázia, a közérzet és az értékelôképesség mellett. Mint reminiscentia a megismert tartalmat megôrzi, visszaidézi, a múltnak egészen az eredetéig megy vissza és idôbeli összefüggéseket állapít meg. A középkor és az újkor mesterei általában ragaszkodtak a régebbi hármas tagoláshoz. Szent Ágostonnal együtt a három különbözô, mégis egységet alkotó lelki képességben a Szentháromság képmását látják. Ezért írhatja Eckhart mester, aki a német misztikában példakép: ,,a tanítómesterek és szentek együttesen állítják, hogy a léleknek három ereje van, amivel a Szentháromsághoz hasonlít. Az elsô erô az emlékezet, ami alatt titkos, rejtett tudást értünk, ez jelképezi az Atyát. A második erô az intelligentia, a megjelenítés, megismerés, a Bölcsesség. A harmadik erô az akarat, a Szentlélek áradása.'' Az emlékezet szentágostoni mély értelmét -- mint az Istennel való találkozás lélekben elrejtett helyét -- a német misztika az érzületbe és a lélek mélyébe helyezi, ezáltal az emlékezet többértelmű és egyre bizonytalanabb fogalom lesz. Keresztes Szent János, az újkor lelkiségének iránymutatója a szentágostoni és tomista felfogás szintézisét alkotja meg. Megmarad a lelki képességek hármas tagozódása mellett, de eléjük helyezi a lélek szubsztanciáját, amelyben Isten és az ember misztikus találkozása történik. A három lelki erô sajátos, egyéni módon vesz részt e találkozásban: az értelem a hit, az akarat a szeretet, az emlékezet a remény beléöntött erényével. Az emlékezet a lélek ama ereje, mely nemcsak a múltra emlékezik, hanem remélni is képes a jövôben; miközben elmélkedve emlékezik Isten üdvözítô művére, ôrzi magában az isteni Jegyes jelenlétét; vá-gyódik Isten végleges, örök szemlélésére. Reinhardt Körner --> értelem, gondolkodás, istendicséret, külsô/belsô, lélek, megismerés, misztika, német misztika, örökség, részesedés, Szentháromság, üdvtörténet ======================================================================== ének, dal Kant szerint az énekben a költészet és a zene kapcsolódik össze. Az ének összekötô láncszem a nyelv és zene között, s hordozója a dallam. Az értelmes ember számára az éneklés alapszükséglet. A dalban, ami formába öntött ének, az ember olyan érzelmi szintre jut és juttat másokat is, ami a puszta szóval elérhetetlen. Az éneklés intenzitása összefügg a tartalommal. Az ének születése az egyszerű dúdolással kezdôdik és egyszer csak strofikus (versszakos) dallá lesz. A dal pedig egységet teremt a sokféleségben, mert a szavak különbözô tartalmát egy dallam fejezi ki. A komponált műdalban ezzel szemben a zeneszerzô, illetve az énekes a dal szövegébôl indul ki, megkísérli zeneileg a lehetô legpontosabban megfogalmazni és értelmezni azt. 1. Az ének a Szentírásban. Az Ó- és Újszövetségben egyaránt gyakran szerepel az ének. Ez mutatja, hogy az ének független minden idôtôl, s az ember számára rendkívül fontos kifejezésmód. A vallásos ének sajátos formájában tudatosodik, hogy az ember Isten teremtményeként minden képességével Isten alkotása. Ezért úgy érzi, kötelessége Istennek hálát adni és magasztalni Ôt: ,,Járuljunk az Ô színe elé hálaadással, és zsoltárok dicséretével vigadozzunk néki, mert nagy Úr, az Isten.'' (Zsolt 95,2). Isten fenségén -- ami az ember számára végül is megfoghatatlan -- csodálkozva imádását énekkel fejezi ki: ,,énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett'' (Zsolt 98,1). Mivel az énekben döntô az érzelem és a belsô érzékenység, intenzív lehetôséget nyit a közeli kapcsolat megteremtésére Istennel. ,,Istennek énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket.'' (Kol 3,16). A vallásos ének arra való, hogy az ember érzelmeit mozgósítva Istennek szóval és dallal hálát adjon. Az apostolok óta, akik az utolsó vacsora után elénekelték a nagy hallelt a zsoltárokból (Mt 26,30; Mk 14,26), gyakorolja az Egyház az ünnepélyes imádást, ami nem néma, hanem az ember száján hallhatóan csendül fel. Az ember mindent elmondhat énekelve Istennek, legyen az hála vagy panasz. 2. A gregorián ének jelentôsége. A gregorián korális a római liturgia sajátos éneke. A liturgikus cselekményekben az elsô helyet kell betöltenie (SC 116). A korális mint egyszólamú ének alapvetôen zenei imádság. Legegyszerűbb formájában az énekes recitálja vallásos gondolatait, a dallamot pedig tudatosan egyszerűre formálja. Belsô Istenhez fordulását semminek sem szabad zavarnia. Ünnepélyes formájában a gregorián ének gazdagon díszített. Az énekesnek így a dallam idôbeli megnyújtásával alkalma nyílik a fontos szavak kiemelésére. A dallamvezetés emelkedése és süllyedése az imádság jele, mely fölszáll Istenhez és bôséges kegyelemmel tér vissza Tôle. Ez a párbeszédes elv testesül meg az antifonás zsoltározásban, amikor az elôénekes és a kórus egymással váltakozik. A templom mint a korális inek sajátos helye alkalmat ad az embernek, hogy szoros kapcsolatba kerüljön a liturgikus cselekménnyel, így teljesen megnyíljon Isten számára, s szellemével-érzékeivel szívvel-lélekkel dicsérje Istent és hálát adjon a teremtésért. 3. Az éneklés spirituális jellege. A vallásos ének felébresztheti az Isten iránti érzelmeket és Istenhez viszi a gondolatokat. Ez magára az énekesre éppúgy vonatkozik, mint a hallgatóra, mindkettô számára Isten és teremtésének dicsôségét tükrözi. Az ének a maga nyelvén leírja és az ember számára megismerhetôvé teszi a természetet. Kifejezi az ember bensôjét is, mely az ének által Isten felé törekszik. Az ének ezért lehetôség valamilyen érzelem vagy a vallásosság megmutatására. Az ének szenvedélyeket ébreszt, melyekkel elkerüli az ember azt a veszedelmet, hogy ,,üres szó'' legyen (Hrabanus Maurus); a szenvedély fajtáját a dallam befolyásolja. Minden idô megtalálta a maga módját, hogy dallammá formálja a szavakat. Ezért az ének az a zenei kifejezési forma, amiben az ember felfedezi Istentôl kapott alkotóképességének végtelen sokféleségét. Aki együtt énekel másokkal, a krisztusközösség tagjaként áll Isten elé és megszemélyesíti az Egyházat, ami dicsérettel, hálával vagy panasszal nyitja meg szívét Isten elôtt. Heribert Klein --> érzékek, imádás, istendicséret, meditáció, Naphimnusz, zene, Zsoltárok könyve ======================================================================== engedelmesség Korunk jellemzôje az engedelmesség mély válsága, mely egy elszemélytelenedett társadalom és a tekintély válságának gyümölcse. Eluralkodott a tárgyilagosság etosza: a tekintélynek meggyôzô okokkal megbeszélés formájában kell igazolnia magát. A parancsoló és engedelmeskedô egyaránt megbízatás-tudatban él. Mindketten föl nem cserélhetô felelôsséggel tartoznak a maguk módján. 1. A hit engedelmességében a hívô (Róm 16,19) félve és rettegve (Fil 2,12-13) munkálkodik üdvösségén. Krisztusnak engedelmeskedik (2Kor 10,6), aki a szenvedésbôl tanult engedelmességet (Zsid 5,8-9). Az egyházközségben az engedelmesség az elöljárók szeretô tiszteletében mutatkozik meg (1Tessz 5,12; Zsid 17,1). Ez nem zárja ki a szembeszállás szabadságát, amint ezt Szent Péter és Pál vitája is bizonyítja (Gal 2,14). De mindig érvényes, hogy Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek (ApCsel 5,29; vö. Róm 13,1-7). 2. Az engedelmesség mint keresztény életelv. Az Isten iránti engedelmesség megelôz minden emberi engedelmességet és megvonja annak határait. Szabaddá tesz a totális emberi követelményekkel szemben. Isten nem korlátozza az ember szabadságát. A lehetôségek teljességéig szabadítja fel az embert. Ezért az engedelmesség nem teher, hanem kitüntetés. A keresztény lélek imádságos és megfontolt engedelmességgel nô bele hivatásának ígéreteibe. Elhivatottság és hűség kötôdik egymáshoz. E folyamatban az életállapot visszavonhatatlan megválasztása is benne van. Minden nehézség és ellentét ellenére is megpróbál hűen engedelmeskedni akkor is, ha ,,oda vezetik, ahová nem akar menni'' (vö. Jn 21,18). Az engedelmesség nagylelkűséget igényel, és Isten akaratának tudatos elfogadását követeli meg. Ez a személy érettségéhez vezet azáltal, hogy megtisztítja a gondolkodásmódot. A tanítványok számára Jézus kereszthalálig való engedelmessége, a mennyei Atya szeretô akaratára való ráhagyatkozása az a motívum, ami saját sorsuk átgondolására készteti ôket. De ez csak úgy lehetséges, ha az ember az élet ajándékát a halál legyôzése misztériumának tekinti. Az engedelmesség fogadalma nyilvánossá teszi, hogy a szerzetes az evangélium rendelkezésére áll és ébren tartja emlékezetét az engedelmességnek mint keresztény életelvnek. Klaus Demmer --> döntés, hívás, hűség, Isten akarata, nagykorúság, regula, rend, szabadság, tekintély ======================================================================== épületes Épületes mindaz, ami Isten országának alakulására (épülésére) pozitívan hat. Helytelenül értve a szót érzelmileg hangsúlyozott, jámborkodó, szubjektív, vallásos megilletôdés vagy a felelôsségtôl és a nagykorúságtól elszigetelô magatartás. Az Ószövetség Isten üdvözítô tevékenységének tulajdonította népének ,,felépítését'' (Jer 8), ezért számít épületesnek (Iz, Jer) Isten akarata, kegyelme és szava. Az idôk végén épül fel a mennyei Jeruzsálem (4Ezd; 10,27.40). Az Újszövetségben Jézus testének templomaként építi fel az Egyházat (Jn 2,19) kultuszközösséggé, ami lehetôvé teszi az eszkatológikus istenországba lépést. Az építést a megdicsôült Krisztus tanító és vezetô hatalomként bízta apostolaira (Róm 15,19; 1Kor 3,10; 2Kor 10,8). Ez az építés az Eucharisztia ünneplésében, a karizmatikus tevékenységben (1Kor 11-14) és az egyházközség életében (8,1-13; 10,23-33) történik. Teológiailag épületes Isten kegyelmi működése az Egyházban. Nincs ellentétben a kormányzói hatalommal, sem a papsággal, sem a hívôk hitérzékével. Az Atya küldi a Fiút és a Szentlelket. Az épületesség helyet biztosít ennek a küldetésnek. Az emberré lett Krisztus a Szentlélekben építi fel az Egyházat. Ezért minden épületesség Krisztusból, az Egyházból és a Szentlélekbôl ered. Aki épületes, az Krisztus szolgálatában a Szentlélekkel telve felelôsséget vállal az egyházi hivatalviselôkkel. Krisztust követve az épületesség a keresztben (betegség, halálfélelem, stb.) mutatkozik meg; eredményének elôíze Krisztus feltámadása (mennyország); Isten erejeként különösen a helyi egyházban (egyházmegye) és egyházközségben, a tanúságtételben (martyria), a közösségért vállalt felelôsségben (koinonia) és az istendicséretben (liturgia) tapasztalható. Lothar Lies --> apostolság, Egyház, egyházközség, Eucharisztia, felelôsség, hivatal, karizma, közösség, kultusz/istentisztelet, misszió, Szentlélek, tanúság ======================================================================== erények Az erkölcsi életet nem elszigetelt egyedi cselekedetek, hanem átfogó alapmagatartások határozzák meg, melyeket a hagyomány erényeknek nevez. Arisztotelész szerint az erények az emberi lét képességeinek legvégsô határait jelzik. Az erények nem adnak közvetlen választ arra, hogy mi az erkölcsi jó, de arra igen, hogyan lehet erkölcsileg jól cselekedni és boldogan élni. Készségessé teszik az akaratot, hogy a megismert jót megtegye. Jóvá teszik az embert és így teljesítik az erkölcsi igazság eredeti igényét. Gyökereinél az élettel kapcsolatos alapbeállítottságok állnak. Ezek az alapismeretek jelzik a problémákat és megadják az alapvetô tájékozódást. A konkrét tennivalókat ebben az irányban kell keresni. 1. Az erények mint keresztény alapmagatartások. Szent Ágoston szerint az istenszeretet minden erény formája. Nagy Szent Gergely pápa összekötötte a isteni erényeket -- hit, remény, szeretet -- a Szentlélek hét ajándékával. Aquinói Szent Tamás megalkotta az isteni, sarkalatos és erkölcsi erények klasszikus szintézisét. A két utóbbi lehet belénk öntött és megszerzett erény. A csak erkölcsi erôfeszítésre alapuló megigazulásról szó sem lehet. Minden erkölcsi cselekedet végsô célja Isten színelátása. Az ide vezetô úton feszültség van a mulandó és a végsô boldogság között. Ez a modell a Szentíráson alapszik. Az ôsegyház józan válogatással átvette a görög erényetika legjobb elemeit. Ez a folyamat látható Szent Pál leveleinek családi szabályaiban és erénykatalógusaiban (Gal 5,22-26; Ef 5,25-32). Ezekhez járulnak a keresztény karizmák (1Kor 13, Róm 12-13) és az erényeknek a keresztény üdvösségre szóló meghívás vonzó erejét adják. 2. Az erények és az élet próbatételei. Az erények könnyedséget, örömöt és spontaneitást kölcsönöznek az erkölcsi tevékenységnek. A szabadságot képessé teszik legjobb lehetôségeinek megvalósítására. Nem korlátozzák a tevékenységet, hanem ,,starthelyzetet'' (J. Pieper) teremtenek a jóra. Lehetôvé teszik a lelki és erkölcsi személyiség kialakulását, ami az élet folyamán fejlôdik ki, s az idô múlásával újra meg újra kiállja a próbát. Határozottá tesznek a vállalt életterv megvalósítására. Az erényes ember határozottan vág neki az egyes élethelyzeteknek, és ez elôkészíti a szerencsés kimenetelt. Így lesz az állhatatosság és a megbízhatóság a lelki és erkölcsi kultúra alapföltétele. Az erények az Isten hűségébe vetett bizalommal biztonsággal segítenek át az élet válságain. Aquinói Szent Tamás az erényeket a lélek jó tulajdonságának nevezi, mely készségessé tesz a jó megtételére. Az érzület jósága és a cselekedet tárgyilagos igazsága egybeolvad. A jóval való lényegi rokonság ösztönszerű erkölcsi biztonságot szül. A hit lelkesítô ereje ismerteti meg az életnek és a cselekvésnek azon céljait, melyekért érdemes küzdeni. Az erények ellenkezôje, a víciumok bénító hatásának megtapasztalása állandó kihívást jelent. A keresztény lelkiséget az értékek változása arra készteti, hogy az erények etikájának olyan modelljét alakítsa ki, amely az életet a mai feltételek mellett is eredményessé teszi: hűség, szolidaritás, ôszinteség, bizalom és remény a jövôben. Ugyanakkor a politikai erények segítenek kikerülni azt, hogy a hit a magánszférába szoruljon vissza. Klaus Demmer --> elmélet és gyakorlat, érték, étosz, hit, karizma, önmegvalósítás, remény, szeretet, tevékenység ======================================================================== érettség, érés Az érettség a lélek abban megnyilvánuló komolysága, hogy a létfontosságú kérdéseket és problémákat a Szentlélekre éberen figyelve mérlegeli, nem tér ki a válasz elôl és döntéséhez ragaszkodik. A lelki érettséget a pszichikai érettséggel szoros párhuzamban kell nézni; kapcsolatban van vele, de mégis különbözik tôle. Ebbôl az egységbôl és különbözôségbôl adódnak a következô fontos szempontok: 1. Az érettség eléréséhez idôre és annak folyamatos megértésére van szükségünk, hogy milyen lelki célt tűzött ki elénk Isten. Nekünk tanulnunk kell a lehetôségeinket. Ezért fejlôdhetünk az ismeretben és a szeretetben, s az evangéliumot is életkorunknak megfelelô szinten fogjuk fel. Nem kell minden hithez tartozó részletkérdést minden szituációban kimerítôen felfogni vagy azonos intenzitással reagálni rá. Így egész másként kell értenie Jézus felszólítását a lemondásra vagy az élet kevésre becsülésére egy fiatalnak, mint egy felnôttnek, aki harcainak és felelôsségének sűrűjében van. A fiatal lélek az élet felfedezésének kezdetén van és fáradságosan tanulja meg annak elfogadását: az élet feláldozását és megtagadását még nem értheti, mert elôbb birtokolnia kell az életet. Annak a szívnek, amelyet Isten a kezébe vesz, hogy átalakítsa, szeretettel, bizalommal és melegséggel kell töltekeznie. 2. Az életkorra jellemzô hallás és megértés mellett különösen a valláspedagógia területén kell figyelni arra, hogy nem szabad átugrani a növekedés természetes fázisait. A természetes életörömöt és életösztönt nem kell minden idôben vallásosan szublimálni: nem minden fejlôdéspszichológiai problémát lehet megoldani a vallással. A vallást agyonhajszolni is lehet, van lelkileg kikényszerített koraérés is, amikor az ember többet ígér, mint amire képes. Ilyen esetben a vallás szükségszerűen alibi-funkcióvá lesz, kezeskednie kell a természetes hiányokért és az elmulasztott munkáért. Így pl. olyan emberek, akik nem tudtak elszakadni gyermekkoruktól és továbbra is a védettség és biztonság naiv elképzeléseiben élnek, igényüket késôbb kizárólag a vallásosságban élik meg. A lelki érés még a legtisztább és legmagasabb fokon is az élet konkrét valóságához, a fejlôdés pszichológiai törvényeihez kötôdik. Még legmagasztosabb változatában, az imádságban is a jámbor lélek csak egy a fejlôdô lelkek közül. A hit fölemeli a szívet, magasabbrendű életet ad, de nem emel ki az emberi valóságból, s fôként nem annak semmibevétele. Az égbe vezetô hidat a földön kell megalapozni és építését a földön kell elkezdeni; azon a kemény kövön, amelyre Jákob a fejét hajtotta, amikor álmában az égig érô létrát látta (Ter 28, 11- 12). 3. A lelki érés végül is kettôs értelemben különbözik a természetes növekedés törvényeitôl: a) A lelkileg érett embernek, a szentnek pszichológiailag nem kell szükségszerűen a legkiegyensúlyozottabbnak lennie. Gyakran túllép a józan emberi észen és relativizálja, mert a szeretet bolondságra, olyan tevékenységre készteti, ami a pusztán emberi értelem számára felfoghatatlan. b) A szenten is látszik, hogy a megérés a Szentlélekben nem jelenti bensôjének fájdalom- és problémamentes megtalálását: kérdôre vonják, provokálják, bírálják és üldözik. Mindez arra készteti, hogy pontosabban figyeljen Isten hívására, keresse élete mélységét és méltóságát. Ha ezeket az életet támadó erôket eleve semlegesítik, az ember arc nélküli, infantilis marad. Csupán akkor érik meg, ha egyre jobban elfogadja önmaga és mások árnyoldalait. Csak az ilyen tapasztalatok vezetnek az igazi emberséghez, ami nem a birtoklásban és a ragaszkodásban, hanem a higgadt, derűs ráhagyatkozásban, a teljes elfogadásban és odaadásban valósul meg. A lelki érés célja nem más, mint hogy felnôjünk Krisztushoz, Hozzá hasonlóvá váljunk halálában és feltámadásában és így elérjük ,,a krisztusi nagykorúságot''. Hans Schaller --> élet, fejlôdés, haladás, kritika, létezés, nagykorúság ======================================================================== érosz Spirituális szempontból kutatni az érosz szó tartalmát vagy azt értelmezni nagyon nehéz, mert semmiféle teológiai megalapozása nincsen. Az érosszal sem a múlt, sem a jelen teológiája nem foglalkozik. Ennek ellenére nem érdektelen keresztény szempontból megvizsgálni az érosz spirituális jelentését, mert a biblikus hitben és a keresztény hitben nem lebecsülendô szerepet játszott. Az érosz teológiai méltatását mindmáig az a meggyôzôdés akadályozta, hogy az érosz evilági, titkolandó, mindig a testi szerelemmel kapcsolatos dolog, s ezért az agapé, a tiszta szeretet ellentéte. A legélesebben A. Nygren fejezte ki: ,,Az érosz az agapé igényeivel szemben mindig ellenkezô, sôt ellentétes, összeegyeztethetetlen alternatíva''. Ezek a fenntartások nem alaptalanok. Az általános felfogás szerint az érosz az egymás iránt azonosan érzô, szimpatizáló emberek szeretete és vonzalma, de lehet a nagyobb iránti viszonzatlan vonzódás is. Ezzel szemben a keresztény szeretet radikálisan más: az érosszal ellentétben az alacsonyabbrendűhöz, a szegényhez fordul, kiáll a nem szép, az erotikus értelemben nem vonzó lény mellett is. Ezek után mind az éroszt, mind az agapét pontosabb vizsgálat alá kell vennünk. 1. Az érosz antropológiája. Pusztán emberi szempontból az érosz nem felebaráti, nem anyai vagy gyermeki, nem testvéri vagy gondoskodó szeretet. Természetes erô, amit a teremtésben kapott az ember. Az érosz kétségtelenül kapcsolatban van a nemiséggel, de nem azonos vele. Szexualitás lehetséges érosz nélkül is. ,,Az érosz nem a nemi ösztön és a nemi ösztön nem érosz.'' (L. Klages). Az ember elzárkózik az érosz elôl, ha az erotikával és a szexualitással azonosítja. Mindazonáltal az érosz átjárhatja a szexualitást, humanizálhatja és végül fölébe emelkedhet. Mint ,,energikus lehetôség'' (P. K. Kurz), nem csupán nemi vonzódást vált ki, hanem hatással van a nyelv, a világ, a természet, a hivatás, a szociális csoportok és a művészetek, illetve az ember kapcsolatára. Érosz nélkül aligha volna szívet érintô és megmozgató vallás. Ebben az összefüggésben figyelemreméltó az az érdeklôdés, amit a kortárs filozófia az érosznak szentel. Az érosz önmagában etikát megelôzô tapasztalatot képvisel, de erkölcsi igényeket támaszt, továbbá az érosz adhatja az elsô élményeket arról a teljesen önzetlen szeretetrôl, ami az agapé. 2. A kinyilatkoztatás történetei között sok az egyértelműen erotikus történet. Az Ószövetségben a Paradicsomból való kiűzéssel kezdôdik, majd Jákob Leával és Ráchellel kapcsolatos élményével folytatódik. Mindenekelôtt az Énekek éneke mutatja be rendkívül szemléletes képekben a férfi és a nô közötti erotikus szerelmet. Végül Izrael nagy királyainak története is elgondolkodtató erotikus eseményekrôl számol be. Jóllehet ezek a beszámolók csupán annak elbeszélésére korlátozódnak, ami egyszer történt, nincs bennük elhatárolódás vagy rosszallás az érosszal szemben; nem minôsítik szeplônek, sem az istenszeretettel ellenkezônek. Ezzel szemben az Újszövetségben jóformán nincs érosz-elbeszélés. Ha Jézus valóban emberként élt, akkor bizonyára megtapasztalta az éroszt. Mindenesetre az Újszövetségben az érosz nem téma. Kérdéses, hogy ebbôl szabad-e arra következtetni, hogy Jézus tanítása célzatosan akarta felülmúlni az éroszt egy másik szeretet érdekében. A téma mellôzésébôl azonban logikusan következett, hogy a kereszténység eddigi története folyamán nem törekedett az érosz kultúrájának ápolására. Nincs ellentétben ezzel, hogy a jámborság mindig használt erotikus képeket, fogalmakat és motívumokat. Errôl a középkori misztika éppúgy tanúskodik, mint a korai újkor spiritualitása. A jámborság szintjén tehát nincs kibékíthetetlen ellentét az érosz és a keresztény szeretet között. A hívô ember nem élhet Isten tetszése szerint, ha nem tudja kellôen értékelni Isten minden ajándékát. Egészen biztosan ezekhez az ajándékokhoz tartozik az érosz is. Ezért nem lehet R. Bultmannal egyetérteni, amikor azt bizonygatja, hogy a szép és a nemes eszméje összeegyeztethetetlen a keresztény hittel. Az alapvetô kérdés ez: hogyan viselheti el a keresztény az életet minden szenvedésével együtt, ha teljesen el kell szakadnia az érosztól és le kell mondania az erotikus szeretet bájáról és sugárzó erejérôl? Helyes K. Rahner megállapítása: ,,az érosz az emberi személy legmélyérôl jövô nyitottság és vágy, mely által Isten meg nem érdemelt ajándékának, a szeretetnek ünnepélyesen elfogadására képes''. Befejezésül már csak azt kell megjegyezni, hogy ha az agapéból teljesen kizárnánk az éroszt, a keresztény jámborság kárt szenvedne, sôt elsorvadna. Ha viszont az agapé az éroszra épül, érthetôvé és megvalósíthatóvá válik a természetfölötti isten- és emberszeretet. Bernhard Stoeckle --> barátság, érzékek, gyöngédség, jegyesszimbolika, kapcsolat, kívánság, misztika, nemiség, szeretet, test ======================================================================== erôszak, erôszakmentesség Az igazságtalan és erkölcsileg meg nem engedett erôszak a magán-, a köz- és nemzetközi életben (gorombáskodás, megerôszakolás, kínzás, túszejtés, gyilkosság, terrorcselekmények, kizsákmányolás, háborúk) nem csupán korunk jellemzôje, de korunk többnyire érzékenyebben tiltakozik dicsôítése ellen és nem fogadja el elkerülhetetlennek tartását a politikában és a gazdasági életben. Az erôszak és a (törvényes) hatalom határait vitatják. Ismerôs, hogy az Egyház és tagjainak története se volt mentes az erôszaktól (kereszteshadjáratok, fegyveres misszió, inkvizíció, boszorkányüldözés, rabszolgaság, vallásháborúk a XVI. századtól napjainkig). Ez az Egyház dávidi kísértése: szövetkezés, egybefonódás a világ hatalmaival. A Szentírás is józanul tanít errôl. 1. Az ószövetségi Izrael állami életére is vonatkozik Jézus bírálata: ,,tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken'' (Mk 10,42). Izrael államot is megkísértette a hatalom és az erôszak. Nem volt ritka az erôszakoskodás (Ter 6,11; Oz 4,1; Mik 7,2), olyannyira, hogy a család- és késôbb az államjog is igyekezett visszaszorítani az erôszak alkalmazását, megtiltani az ököljogot, és legalább egyenlô büntetést követelt mindenkinek. Így a mindmáig félreértett ,,szemet szemért, fogat fogért...'' elvet (Kiv 21,24) a Kr. e. IX. században bizonyíthatóan a szegények és elnyomottak védelmére fogalmazták a gazdagok és a hatalmasok ellen, akik a pénzbírságot könnyen kifizették. A szomszédos népekhez hasonlóan Izrael is osztozik a erôszak alkalmazásában. Jahve mint harcos ,,szent háborút'' folytat ellenfeleinek megsemmisítéséig (vö. Józs 14,40). A honfoglalás se történik békés módon. Az egyének és a nép is imádkozza a bosszú- és átokzsoltárokat (vö. Zsolt 79; 83; 109). Sok mai kereszténynek nehézséget okoz az erôszak humanizálása, amit Izrael háromlépcsôs kinyilatkoztatásban kapott meg: a) miközben a környezô népek vallásai titkolták (és így alkalmazták) az erôszakot, Izrael tanítói beszéltek az erôszak mechanizmusairól (vö. papi írás, a második törvény történelmi műve és a próféták); b) áldozati szertartások (bűnbak), állati vér ontása (az embervér helyett, Ter 22,1-19; Lev 17,12) és Isten kizárólagos joga a bosszúra, valamint a jog alkalmazása az erôszakmentes konfliktusmegoldásokra; c) az önmagában jogos erôszak alkalmazásáról való lemondás (Kiv 21,29; Ter 27,41; 32,4-22; 33,1-11; vö. Péld 16,14; Zsolt 103,8), a konfliktusok erôszakmentes megoldása megegyezéssel, kibéküléssel, megbocsátással. A világvég erôszakos apokaliptikus látomásai (a világosság fiainak harca a sötétség fiaival) azt megmutatják, hogy Izraelben nem mindenki várta az emberek és államok közötti, illetve kozmikus erôszakmentes jövôt (Iz 2,1-5; Mik 4,2; Jer 31,33; Ez 36,26). 2. Jézus Izrael történetének (államiság, prófétai, önálló állami lét nélküli korszakok) erôszakmentes konfliktusmegoldási modelljeit folytatja és tanítványai részére kötelezôvé teszi (vö. Mt 5,39-42; Ter 4,32 folytatásaként 18,22). Az Ôt követô egyházaknak kötelezô, az államoknak követendô ideál, hogy az erôszak és a visszavágás áldatlan láncolatát megszakítsák, jóllehet a tartósan berendezkedett, strukturális erôszak problémája a róla való puszta lemondással nem oldható meg (vö. VI. Pál: Populorum progressio, 31. pont). Az erôszak alkalmazása rendkívüli esetekben (vö. önvédelem, zsarnokgyilkosság, jogos védekezés) keresztény ember számára felix culpa, 'boldog bűn' lehet, azaz olyan bűnbe bonyolódhat, amit az igazság, a szeretet és a tartós béke érdekében kénytelen vállalni. Ez az elméletileg megoldhatatlan probléma nem érvényteleníti Jézusnak a hatalomról való lemondásra vonatkozó parancsát. A keresztények mint állampolgárok társadalmi-hatalmi struktúrákon belül élnek, éppen ezért kötelességük, hogy egyházközségükben példát mutatva a világnak áttörjék az erôszak spirálját (egyre jobban fölerôsödô folyamatát). Egyéni bűneik ellenére ,,lépteiket a békesség útjára kell igazítaniuk'' (vö. Lk 1,79), amihez Isten ad nekik erôt. A keresztényeknek tehát nem csupán az erôszakról kell lemondaniuk, hanem el kell magukat kötelezniük a béke mellett az igazságosság érdekében: ,,te gyôzd le a rosszat a jóval!'' (Róm 12,21; vö. Zsid 12,14; Mt 5,9.39). Ez a keresztények kötelezô misztikus- politikus lelkisége a világban (Róm 12,2), mely több szabadságot, emberiességet, kibékülést, békét akar elérni. Hubert Frankemölle --> áldozat, béke, elmélet és gyakorlat, fölszabadítás, hatalom, hegyi beszéd, igazságosság, kiengesztelôdés, konfliktus, politikai tevékenység, rossz, szolidaritás, Zsoltárok könyve ======================================================================== érték, értékek Általában azt tekintik értéknek, ami egyéni és szociális becslés szerint jó, gazdagító, kívánatos és hasznos. Az ember nem készen került a világba, élete nem problémátlan, automatikusan végigpergô pálya, hanem magának kell az életét tudatosan megterveznie és alakítania. Tôle függ, hogy egyéni és közösségi életét miként tölti meg értelemmel és minôséggel. Az embernek kell kitalálnia, hogy testileg, lelkileg valóban mi fontos és szükséges, mi nem, hogy élete jó- és balsorsban is sikeres lehessen. Ezért nemcsak erkölcsi, hanem pl. vallási, művészi, esztétikus, tudományos, gazdasági, politikus-szociális, stb. javak és értékek is vannak. Mindezek szükségesek az olyan igények kielégítésére, melyeknél nem elfogyasztásról, hanem elônyös felhasználásról van szó. Sajnos a haszonra és korlátlan fogyasztásra berendezkedô társadalomban az értékek és a javak nagyon a pénz és a kényelem szempontjai alá kerülnek. Az érték meghatározásánál és megvalósításánál csak a hasznossági mérce kerül elôtérbe és a birtoklás fontosabbá lesz, mint a lét. (E. Fromm). Csak az számít igazán értékesnek, ami mennyiségileg mutatkozik és élvezhetô, a nem kifizetôdô értékeket háttérbe szorítják vagy teljesen elhanyagolják. A társadalmi tekintély és a puszta birtoklás játssza a döntô szerepet. Ehelyett arra volna szükség, hogy az értékeket éppen mint nem kiszámítható gazdagságot vegyék komolyan, azt élvezzék, illetve tegyék az élet pilléreivé. Ez tenné lehetôvé, hogy az embertársi kapcsolatokat, a partnerség, barátság, szeretet és hűség értékeivel és javaival éljük át és ruházzuk föl; hogy az irodalom és művészet alkotásait igazán megértsük; hogy az igazságosság és igazmondás, a türelem és a szolidaritás erkölcsi értékeit felelôsen megvalósítsuk; s hogy politikai és gazdasági téren kiálljunk a szociális igazságosság mellett és partneri szolidaritással küzdjünk a szegények, éhezôk és szomorúak érdekében. Így lesz érthetôvé egyrészt az, hogy életünk fontos használati értékei (kényelmi berendezések) életfontosságúak, másrészt azonban az, hogy hasznosan és fegyelmezetten kell használni azokat (vö. aszkézis), s a minôségnek elônyben kell részesülnie a birtokolt mennyiséggel szemben. A lelkileg gazdag élet számára az értékekkel való igaz kapcsolat döntô jelentôségű. Az élet ugyanis csak ott nyer teherbíró és beteljesítô mélységeket, ahol az egyéni létben, a társas kapcsolatokban és a környezettel való kapcsolatban az értékek csorbítatlanul érvényesülhetnek. A Szentírásban Isten alapvetôen jónak mondja a teremtést és annak értékeit, és a világot az ember rendelkezésére bocsátja (Ter 1-2,4a). Az egész Ószövetség állítja a teremtés értékjellegét. A shalom központi fogalmában egyesül az Istentôl megígért béke, az igazságosság és a hűség. Az Újszövetségben azért van a szeretet és igazságosság irtékének nagy jelentôsége, mert csak ezek teszik lehetôvé azt az emberiességet, amiben minden egyes ember értékét Isten szeretete biztosítja és az emberiesség csak a hamisítatlan felebaráti (és ellenség-) szeretetben valósul meg. A hegyi beszéd boldogságai (Mt 5,3- 11; Lk 6,20-23) arra intenek, hogy a keresztények értékrendje ne hagyja figyelmen kívül a szegények szükségleteit. Szent János ismételten rámutat a világ bűnére, s ezzel figyelmeztet a fogyasztói értékhasználatra. Az értékek mérlegelô fogadásánál (a lelkek megkülönböztetése) fontos megszívlelnünk Pál apostol figyelmeztetését: ,,a világ bölcsessége balgaság Isten elôtt'' (1Kor 3,19a). Összegezve: a Szentírás és a keresztények spirituális hagyománya amellett szól, hogy vegyük észre az értékeket mint a Teremtô jó ajándékait, és ezeknek szentségi elfogadásával és használatával (L. Boff) az isteni szeretet titkát ünnepeljük. Volker Eid --> alázat, béke, igazságosság, hegyi beszéd, teremtés, szolidaritás, tolerancia, hűség, erények, világ ======================================================================== értelem I. A lélek képessége Az értelem a szellemi megismerés képességét jelenti. A középkori bölcselet intellectusnak, vagyis a dolgok mélyében olvasás, a lélek lényegre kérdezô képességének mondja. Az intellectus ugyanakkor a görög nousz szó fordítása, ez pedig az érzékektôl különbözô megismerôképességet jelent. Általa van az ember az ideák, számok és lényegek világára, illetve a végsô, mindent hordozó elvekre (az egyre, igazra, jóra, szépre) rendelve. Ezekben Istennel érintkezik az értelem. Az értelem által nyitott az ember a teljes valóságra úgy, hogy annak eredetét, értelmét és célját kérdezheti. Ez a nyitottság az értelem alaptevékenységében, a lét megértésében gyökerezik. Számunkra ugyanis a lét a legismertebb valóság. Belôle indul ki minden kérdés, megkülönböztetés, magyarázat és megértés. A lét ugyanakkor mindent magában foglal, az értelem gondolkodását is, s felülmúl mindent, a gondolkodást is, így az értelem elôtt végsô soron határtalan titokként jelenik meg. Mivel az értelem kutathatja a létet, az ember képes a létezôk beláthatatlan sokaságát megismerni. Ugyanezen alapon képes minden létezô fölé, sôt magához a minden létezôt magában foglaló és egyúttal felülmúló Léthez emelkedni. A maga végtelenségére bukkan, ha értelme megismerô tevékenységének feltételeire reflektál, és felfigyel arra, hogy minden egyes létezô megismerése azáltal lehetséges, hogy maga a lét nyitott elôtte. Ezáltal út nyílik az értelem számára az önmaga létét megindokoló, önmagában korlátlanul tökéletes léthez, Istenhez. Istennek az ilyen értelmi megismerése azonban nem teljes, hanem éppen csak érintôleges. Mert jóllehet az emberi értelem Isten végtelenségére irányított, mégis korlátozott értelem, ami nem képes kimeríteni Isten végtelenségét. Ezt az értelem természetébôl adódó feszültséget az ApCsel (17,27) Isten tapogatózó keresésének nevezi. Így az értelem minden lelkiség egyik gyökerének bizonyul. Ez a tapogatózás azért lehetséges, mert a Római levél tanúsága szerint (1,19) a láthatatlan Isten hatalma és istensége felismerhetô a látható teremtésben. Isten tehát az értelem számára egyszerre nyilvánvaló és rejtett. Ezen az alapon bontakozik ki a bölcseleti istenkérdés, Isten valóságának megismerése a teremtés tükrében és rejtett jelenlétének megérintése, ami a kontemplatív élet célja. Figyelembe kell venni, hogy az értelem csak az ember többi lényeges képességével együtt működik, és az érzelem erôit is képes integrálni a megismerésbe, de csak abban az esetben képes megismerni, ha a megismerés lehetôségeit nem zárjuk el elôle. Az értelem az ember lelkének szellemi képessége, a lélek pedig a test életelve. Ezért járja át egymást az emberben az értelem képessége és a dolgok értelme. Az érzékileg felfogott tárgyak mindig egy bizonyos jelentés-horizonton vannak, amelyen az ember a maga irtelmében a teljes valóságot kívánja föltárni. S fordítva: az értelmi ismeretek a teremtô képzelet által alkotott jelképes ábrázolást igénylik nyelvben, művészetben, kultuszban. II. A dolgok értelme (ratio) Az ember három esetben tudja keresni a dolgok értelmét: a cselekvés, a beszéd és szabadságának biztosítása területén. E szó hármas jelentésében rejlik az ember minden tökéletlensége Isten elôtt, akinek útjai a Szentírás tanítása szerint nem az emberek útjai (vö. Iz 55,8). 1. Az értelem keresésének három formája: a) A keresztény metafizika (Szent Ágostontól Karl Rahnerig) a hit bizonyosságával minden emberi cselekvést a történelem végsô célja felé irányított, ami nem más, mint Isten színelátása. Mivel pedig ez a színelátás azonos a Szeretet élvezésével, aki az Isten, az ember istenivé válik általa. A lét ezen értelmével szemben semmiféle emberi cselekedet nem tudja boldogítani az embert, mert olyan célokra irányul, melyek a világot, az embertársakat és önmagát is élvezeti tárggyá (libido) alacsonyítja. A mi eszköztermészetű tevékenységünkkel szemben Isten kegyelme olyan értelmes célt állít elénk, amit mint teremtmények és bűnösök a magunk erejébôl el nem érhetünk. Az ember életének feladatát önmaga nem képes megoldani. Megtapasztalja, hogy mint Isten teremtménye életének értelme is olyan, amit csak szabad ajándékként birtokolhat. Éppen mint tevékeny cselekvô szorul Isten ajándékára, aki megkeresi ôt. A keresztény metafizika értelemnek nevezi minden Istenre irányuló törekvés célját és végét (finis). Ez az az értelem, mely radikálisan leleplezi a kegyelem nélküli és csak célszerű élet értelmetlenségét. b) E metafizikai problémával összehasonlítva jelentéktelennek tűnik a beszéd és az írott szöveg értelmének kérdése. A XVII. század óta (Spinozától Gadamerig) azonban e kérdés megelôzi az élet céljának kérdését: a történelmi hatalmának tudatára ébredô ember a száj- és írásbeli hagyomány értelmét (rendeltetését) saját értelmének igényei szerint vizsgálja. Fölfedezi, hogy a keresztény metafizika céljai is az emberi szabadság magyarázatai, tehát történelmi jellegű elképzelések. Az értelmet többé már nem Isten adja a cselekvés szabadon kijelölt céljául, hanem az ember, akinek van bátorsága megtervezni a létét. A szövegek értelme, a Szentírásé is csak az emberi szabadság történetének szemléltetésére szolgál, amely a különbözô világnézetekben mutatkozik meg. Az a belátás, hogy minden értelemnek (esztétikai) vázlat-jellege van, viszonylagossá teszi saját életünk tervét, s ezzel együtt az elôttünk álló célt is. E belátás teszi nyilvánvalóvá a szabadság tehetetlenségét. c) Az ember elôtt, aki az újkorban vette magának a bátorságot, hogy maga intézze történelmét (ezt Nietzsche gondolta végig), elkerülhetetlenül fölmerül léte értelmének kérdése. Mivel elszakadt minden elôzetes elébe állított céltól, többé már nem tud hazafelé törekedni, hanem örök visszatéréssel csak önmagát valósítja meg. Szabadsága értelmének keresésekor megismeri tehetetlenségének szédítô szakadékát. Senki sincs, aki meghallgatná a léte értelmére vonatkozó kérdést: ,,Jaj annak, akinek nincs hazája'' (F. Nietzsche). A modern értelem-keresésben mutatkozik meg az emberi lét értelmetlensége. Ha az ember, a történelem vagy a világ igenlô választ akar adni a kérdésre, hogy van-e értelme, akkor az embernek és a világnak rendelkeznie kell a hatalommal arra, hogy elfogadja és igazolja az elôzetesen elébe állított célt. Az értelem kérdésének hatalma, amely félelmetes némaságban érinti az önmagát megvalósító embert, csak azt nyilatkoztatja ki, hogy a világ s a benne önmaga után törekvô szabadság nem válasz, nem haza és nem értelem: ,,Az életnek egyszerűen nincs értelme. Aki az élet értelmét kutatja, az beteg! Mi csináljuk az értelmet'' (Freud). Az értelem hármas jelentésének gyökere az a fölfedezés, hogy az emberi cselekvés, beszéd és lét nem merül ki a tudományosan megragadható és technikailag megvalósítható célok szükségszerűségében. Az ember éhezik egy olyan értelem után --ugyanakkor nem nyúl érte --, amilyet ô nem tud csinálni. 2. Isten szavának értelme. Isten Izrael kiválasztásakor úgy nyilatkoztatja ki szövetségét, mint a teremtés értelmét: szabadító kiválasztása minden népnek kinyilvánítja az ,,Úr rejtett gondolatát'' (Róm 11,34). Az evangélium tanúsága szerint Isten még Izrael szövetségszegését is magára vállalja, azáltal, hogy Jézus messiási önfeláldozásával épp az Izraellel kötött szövetségét újítja meg minden nép számára. A Föltámadott erejébôl szabadul fel minden nép arra, hogy az élet útját válassza és az eljövendô istenország reményében cselekedjen. A kiválasztás, a kiengesztelôdés és az ,,új ég és új föld'' (2Pét 3,13) ígéretének hármas szavában nyilatkoztatja ki Isten önmaga értelmét, mint az életre vezetô ,,keskeny utat'' (Mt 7,14): a) Mint aki ,,látja a nyomorúságot, hallja a jajkiáltást és tud a szenvedésrôl'', választotta ki Isten Izraelt a maga népének, hogy megszabadítsa ez erôs elnyomás alól (Kiv 3,7). Ennek a kiválasztásnak az alapja nem Isten önkénye, hanem föltétlen igazságossága, amivel a ,,legkisebbet minden nép közül'' (MTörv 7,7) tette a szabadság útjává. Az, hogy Isten a ,,szegényt választja magának'' (Jak 2,5), hogy azt választja ki, ,,ami a világ szemében balga, gyönge..., alacsonyrendű és lenézett, a semminek látszókat'' (1Kor 1,27), csak azt mutatja meg az erôs és öntelt népeknek, hogy mennyivel különbözik történelmük értelme az Úr értelmétôl; ,,amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál'' (Iz 55,9). Az exodus (görögül exhodosz, 'kiút'), melyet Isten teremtett népének, a tejjel-mézzel folyó országba vezeti ôket, de a pusztai vándorláson keresztül: ,,A szomjúság földjén, a pusztában választottalak ki téged'' (vö. Oz 13,4). A szabadulás útja, melyen Isten maga hordozta népét (MTörv 1,3) a magányba vezeti ôket, ahol a nép teljes meztelenségben áll Isten elôtt. Izrael letérése a szabadulás ígéretteljes útjáról, szövetségszegése maga lesz ítéletévé: ,,A föld nemzetségei közül nem ismertem mást, csak titeket, ezért megtorlom rajtatok minden gonoszságtokat'' (Ám 3,2). Az evangélium ennek a meghívásnak visszavonhatatlanságáról beszél, Izrael Istene, az egyetlen, hű marad kiválasztásához (vö. Róm 11,25-36). ,,Kiválasztott szolgája által'' (Mt 12,18) éppúgy magára veszi Izrael eltévelyedését, mint a népek igazságtalanságát. Az exodus, Izrael kivonulása a bűn és a halál elnyomásából a keresztfán lesz teljessé. A jobb és a bal lator Jézus bíráival együtt elsôként hallják a történtek értelmét: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek'' (Lk 23,34). Isten népét a kereszt állítja a kiengesztelôdés szolgálatába: ez a nép az élet útjának tanúja lesz. b) A halál országából föltámadt Jézus lett ugyanis Isten igazi szövetségi partnere és az emberek ura mindörökre. A jelen történelemben szavának erejével hódoltat meg ,,minden felsôbbséget és erôt... és utolsó ellenségként a halált'' Isten irgalmas, hűséges és igazságos uralma elôtt (vö. 1Kor 15,24). Csak a Föltámadott szavának ereje teszi igazzá az embert Isten és az emberek elôtt. Istennek e megszentelô szava emeli föl a világban az Isten által adott értelmet, vagyis az Ô igazságát mindazokkal szemben, akik igaztalan voltuk miatt elvesznek. c) Ez alapozza meg a Krisztus gondolatainak birtokában lévô Egyház reményét, irányérzékét (1Kor 2,16). Ez a közösség az Isten országa eljöttét várva s az érte érzett hálában él. Értelmét teljesen a jövôben, Isten országának végsô eljövetelében keresi. 3. A hit értelme. Isten Izraellel és Izrael által minden néppel kötött szövetsége megváltotta az emberi értelemkeresést az értelmetlenségtôl. A keresztfán megmutatkozó szövetségi hűségében szabadítja meg Isten az emberi cselekvést minden bűntôl: fölszabadítja az embert a felebarát és az Isten szeretetének értelmére. Isten szavából tapasztalhatja meg a hívô az Egyházban, mit jelent egynek lenni ,,ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban'' (1Kor 1,10). A Szentlélek ajándéka, a bölcsesség által nyeri el az Istenrôl szóló emberi beszéd (a szentírási szó is) igazi értelmét. Szavában igazolja Isten önmagát azáltal, hogy az embert igazzá teszi. Az ember értelmét Jézus Krisztus adja meg, aki maga Isten értelme. Peter Eicher-Georg Scherer --> belátás, ember, ezoterika, föltámadás, gondolkodás, haza, hit, hitetlenség, Isten, Isten jelenléte, Isten uralma, jövô, kivonulás, létezés, megértés, megismerés, nyelv, örökkévalóság, Ószövetség, remény, szabadság, szeretet, teremtmény, történetiség, tudás, út ======================================================================== érzékek Az érzéki öröm, érzékiség sokak életérzésének kulcsfogalma. Lehetséges, hogy a testi-érzéki erôk és képességek mai túlhangsúlyozása a szellemi túlterhelés reakciója, mindazonáltal az érzéki megismerés alapvetô adottsága az emberi természetnek. Csak az érzékekkel, hallással, látással, szaglással, tapintással és ízleléssel vehetünk tudomást magunkról és környezetünkrôl. Érzéki megközelítés nélkül nincs érdeklôdés és találkozás, kérdés, gondolkodás, meghatottság és könyörülés. Érzékeink az egyetlen kapu a valósághoz. Ezért beszélhetünk joggal az érzéki emberrôl. Mivel pedig nem annyira érzékszerveink vannak, hanem sokkal inkább érzékiség vagyunk (K. Rahner), az érzékszervek számának keresése számunkra érdektelen lett. Az összehasonlító viselkedéskutatásból tudjuk, hogy az emberi fejlôdésben a külsô érzékelés éle eltompult. Így pl. sok állat az embernél messze jobban különbséget tud tenni az illatok finom változatai között. Ehelyett bennünk a teljesség és az érzéki ismeret egésze iránti érzékenység alakult ki. Mi képesek vagyunk az egyes érzékeléseket minden tudatos vizsgálat nélkül teljes együttes képben látni. Ez megfelel a korai nyugati misztika belsô érzékének. A belsô érzék élessége a külsô érzékelhetô tapasztalatból él. Ezért annyira jelentôs a szentignáci lelkigyakorlatokban a szellemi és lelki élet számára az érzékek foglalkoztatása. A Szentírás bizonyítja, hogy az isteni kinyilatkoztatás is az érzékeken át történik. A megtestesülés titkában és Jézus működésében az érzékszerűség és az istenismeret a lehetô legszorosabb kapcsolatban van egymással. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézus milyen komolyan vette az emberi érzékeket. Sokan csak az érzéki találkozás útján nyerik el a gyógyulást és a hitet. Jézus a süketnéma fülébe teszi ujját, nyelvét pedig nyállal érinti, így nyitja meg érzékeit a hallásra és a látásra (Mk 7,32-35). A meggörnyedt asszonyt kézrátétellel egyenesíti ki (Lk 13,10-13). Sok vaknak visszaadja a látását (Mk 8,22-26; Jn 9,1-12; Lk 18,35-43) és mindenkit meggyógyít, aki megérinti (Mk 6,56). A tanítványok a kenyértörésrôl ismerik meg a Feltámadtat (Lk 24,13-35). Hitetlen Tamásnak felkínálja, hogy megérintheti sebeit, hogy hitetlenségét megszüntethesse. Az istenismeretnek ez az érzékelésen alapuló megismerése folytatódik az Egyház szentségeiben. A keresztelendô érzékszerveit megnyitják Isten számára és a vízzel történô leöntéskor nyeri el az új életet. A püspök kézföltétele a megbocsátást, közösséget és teljhatalmat közvetíti (papszentelés). A szentgyónásban halljuk a feloldozás szavát és a mindig kötelezô kölcsönös ament. Az Eucharisztiában, mint az érzékileg megtapasztalható jelenlét csúcspontjában kenyeret és bort ízlelünk Krisztus teste és véreként. A rítusokban és szokásokban szereplô sok szent jel hitbeli ismeretünket bôvíti. Az a teológiai vita, hogy egyedül a fül-e a keresztény ember irzékszerve (a hit a hallásból van: Róm 10,13), vagy a látás is éppúgy elvezet a hitre, a ma embere számára már jelentéktelen. A döntô az istenélményünk teljes érzékszerűségére vonatkozó hit. ,,Az érzékek a lélekben egyetlen tevékenységben jelennek meg. Aki Istent szemléli, az ízleli, érzi, szagolja és hallja is Ôt.'' (Angelus Silesius). A keresztény spiritualitás ismeri annak kísértését, hogy az érzéki megismerést lekicsinyelje és maga mögött hagyja, mint valami trambulint, hogy a tulajdonképpen érzékfölötti hitismeretet elérje. A keresztény mindazonáltal az evangéliumi ôsélménybôl él: ,,Amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek'' (1Jn 1,1). Benedikta Hintersberger --> gyöngédség, hallás, istenélmény, ízlelés, külsô/belsô, látás-hit, lelkigyakorlat, szimbólum, test ======================================================================== érzelem Az Újszövetség csak bizonyos értelemben ismeri az érzelmet: negatívan mint a világ rendetlen szeretetét (Jn 15,19), pozitívan mint szülô- és gyermekszeretetet (Mt 10,3), illetve testvéri vonzódást (Róm 12,11). Mindig a görög philein kifejezést használja. A lelki élet szempontjából csak a legutóbbi idôkben értékelik az érzelmet az ösztönök szférájától független, erôs belsô visszhangot keltô eseményként; szemben az aszketikus hagyománnyal, amely az érzelmet inkább negatívan ítélte meg és a vallási-emberi kapcsolatokban nem tartotta üdvösnek. Az érzelem nem megismerô, nem is akarati tevékenység, mégis nagy hatással van az ember spontán magatartására. Mintegy válasz a személybôl vagy tárgyból sugárzó vonzerôre. Az ember hajlamot, kívánságot érez a birtoklásra és ez pszichikai folyamatot vált ki, amit a lehetôségek szerint ellenôrizni kell, hogy a lelki feszültségeket elkerülhessük. Az ember pszichikai egységében a harmonikus, helyesen megélt érzelem (érzelmi integráció) kiegyensúlyozott, erôs, tartós hitélethez vezet, s nagyon fontos az istenszeretetben és a felebaráttal való érintkezésben. Ezért fedezte fel a keresztény misztika az érzelem jelentôségét az imaélet megerôsödésében és az Istennel folytatott bensôséges párbeszédben, szinte az extázissal határos élményig. A keresztény közösség számára is nagy jelentôségű az érzelem, mert nagy kezdeményezések ösztönzôje. A mai lelkipásztorkodás sokat tesz az érzelem értékeléséért, fôleg a barátsággal kapcsolatban. Adolf Heimler-Gerda von Brockhusen --> barátság, béke, érzékek, félelem, integráció, könnyek, öröm, ösztön, pszichológia, sóhajtozás, személy, szeretet, szomorúság, tudattalan, üdvösség, vidámság ======================================================================== étosz A szó szoros értelmében étosz alatt elsôsorban egy ember szokásait, hagyományait és erkölcsét, illetve erkölcsi magatartását és értékfelfogását, mindenekelôtt azonban az érzületét értik. Átvitt értelemben egy csoport együttes erkölcsi magatartására is vonatkozik, amely étoszában bizonyos értékek megvalósítására való elkötelezettségét fejezi ki. Az erkölcs inkább a konkrét, gyakorlatilag megvalósult magatartást jelenti, ami gyakran elmarad az étosz mögött: ,,aki vagyok, szomorúan köszöntöm azt, aki lehetnék''. Az etika mint a bölcselet egyik ága az erkölcsi magatartás feltételeivel foglalkozik. Ha ezeket a kinyilatkoztatásból, fôleg a Jézus Krisztus által hirdetett és a hagyomány által megôrzött tanításból vesszük, akkor teológiai etikával (erkölcsteológiával) van dolgunk. Alapvetô elemei a lelkiismeret mint a felelôsségre figyelmeztetés és a szabadság mint az erkölcs feltétele. Amint Isten akarata a konkrét valóság szólításaiban mindig újra jelentkezik, az értelem feladata, hogy észrevegye ezt a szólítást. Kötelezô erejét a lelkiismeretben tapasztalhatjuk meg. Nem a merev normarendszerhez vakon igazodó engedelmesség vagy a radikális önfejűség a helyes magatartás, hanem az erkölcsi kötelességek feltétlen és értelmes voltának belátása. A hegyi beszéd magasrendű etikai utasításaiban egy minden emberre nézve kötelezô étosz mutatkozik meg. Krisztus a rosszal szemben megalkuvás nélküli szembeszállást, a bosszúállásról való lemondást, feltétel nélküli megbocsátókészséget (ellenségszeretet) és a mások szabadságának tiszteletben tartását követeli. Az Isten és a felebarát szeretetének kettôs parancsában fejezôdik ki a keresztény étosz. Ugyanakkor a hegyi beszéd ellentéteiben tükrözôdik a Jézus Krisztussal elkezdôdött istenország és a még nem tökéletes világ realitása közötti feszültség. A realitás és Jézus törvényei (ideál) közötti feszültséget nem szabad feladni sem a tények erkölcse, sem egy megvalósíthatatlan idealista étosz kedvéért. De a kötelezô célt csak lépésrôl lépésre lehet elérni (II. János Pál: a fokozatosság törvénye). A keresztény étoszhoz hozzátartozik a konfliktusokhoz való pozitív közelítés és ezek helyes kezelésének a begyakorlása. Ez az étosz egyrészt a célok követelményeihez, másrészt a lehetôségek törvényéhez igazodik. A konkrét cselekvés nem is egyszer csak átmeneti részmegoldás. Az értékek megôrzése során bizonyos helyzetekben kompromisszumokat kell kötni, s ezeket nem szabad eleve negatívan megítélni. A kompromisszumkészség nem gyengeség, hanem a társadalom iránti felelôsségtudat jele, elsajátítandó és birtoklandó erény. Nem az alapmagatartásban, hanem a konkrét cselekvésben a kompromisszumért felelôsséget lehet vállalni pl. az igaz beszédben (az igazmondás kötelezettségének és a hazugság tilalmának megôrzésével), a szabadság és a béke megôrzésében (az erôszakmentesség parancsa ellenére), egy házasság válságának megértésében (segítségnyújtás a váló feleknek a házasság felbonthatatlanságának elvi fenn-tartása mellett). A keresztény étosz legkifejezôbb formája az evangéliumi tanácsok. A három alapvetô emberi vágynak (birtoklási, fajfenntartási, érvényesülési) megfelelôen Jézus arra szólítja fel tanítványai közül a tökéletességre törekvôket, hogy e három vágy beteljesedésérôl önként mondjanak le. Az önkéntes szegénység a birtoklási vágy ellen és a belsô és külsô szabadság biztosítására irányul. A szüzesség teljesen átadja az embert Isten országa szolgálatára anélkül, hogy lebecsülné a házastársi szeretetet. Az engedelmesség a feltétel nélküli krisztuskövetés megtestesülése, melyben az ember Krisztus rendelkezésére bocsátja magát. Johannes Gründel --> hegyi beszéd, rossz, evangéliumi tanácsok, szabadság, parancs, lelkiismeret, konfliktus, szeretet, Krisztus követése, tevékenység, ösztön, erények, felelôsség, érték ======================================================================== Eucharisztia Ha az Egyház ,,Isten népe, mely Krisztus testébôl él és így egyre jobban Krisztus teste lesz'' (J. Ratzinger), akkor az Eucharisztia ünneplése az Egyház és keresztény voltunk számára központi fontosságú. Ez napjainkban azáltal lesz idôszerűvé, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: ,,az Eucharisztia minden evangelizáció forrása és csúcsa'' (PO 5) és a reformáció sok egyháza sajnálja ,,Eucharisztia- szegénységét'' (H. Ott) és szeretné föleleveníteni az utolsó vacsora istentiszteletét. Európa egyházaiban és részben a többi kontinensen is a hit gyakorlati megnyilatkozása sajátosan ellenkezik ezzel a felismeréssel. Gyakran úgy érzik, hogy az eucharisztikus istentisztelet nem fontos, és ezért csökken a vasárnapi templomlátogatók száma. 1. Jézus az eucharisztikus beszédben mondja ki, hogy keresztény élet az Eucharisztia vétele nélkül nem lehetséges. Amint a hit és a keresztség (Jn 6; 3,5.18), éppúgy az Eucharisztia is elengedhetetlen az üdvösséghez. ,,Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz bennetek élet'' (Jn 6,53). De nemcsak az egyén, hanem a közösség szempontjából is elengedhetetlenül szükséges az Eucharisztia. Pál apostol helyteleníti a korintusi egyházközség Eucharisztia-gyakorlatát, mégsem tanácsolja, hogy az egység visszaállításáig szüntessék meg, hanem inkább azt ajánlja, hogy újítsák meg. Az Eucharisztia erejébôl kell visszaszerezniük a szeretetet (1Kor 11,17-34). A szôlôtôrôl és vesszôrôl szóló példabeszédben is az Úrral való eucharisztikus kapcsolatunkat láthatjuk. A szôlôvesszô csak akkor hozhat termést, ha ,,a szôlôtôn marad'' (Jn 15,1-17). 2. Az Eucharisztia a hagyományban. Az Egyház eucharisztikus ünneplésének és tanításának klasszikus ideje a III-IV. század, fôleg Keleten. Azt a mélységet, amit a görög egyházatyák az Eucharisztiáról szólva elértek, azóta sem lehetett felülmúlni. Kiindulópontjuk az a tapasztalat volt, hogy a megdicsôült Úr jelen van és Lelke működik az Egyházban, fôleg amikor az összejön az Eucharisztia ünneplésére. A püspök vagy pap -- aki küldetésének erejével a vendéglátó Krisztust jeleníti meg -- vezetésével tapasztalja meg az egyházközség a találkozást a föltámadt Üdvözítôvel. Mivel Ô egész földi létét magához ragadta, az Eucharisztiában egész életét: megtestesülését és kereszt- áldozatát hordozza és megjeleníti. Áldozata önmaga odaadása az Atyának a világért. Ez a felajánlás a szentmisében itt és most jelenné válik; testszerű, anyagi realitássá sűrűsödik össze (mert ,,a test az üdvösség tengelye'' -- mondja Tertullián), olyannyira, hogy az eucharisztikus ajándékokban, a kenyér és a bor színében a vendéglátó Krisztus önmagát adja a hívôknek. A hívôknek ezért eleven kapcsolatban kell lenniük az Egyházzal, esetenként a megelôzô gyónás által felkészülve, hogy ne csak szájukkal vegyék magukhoz ezeket az ajándékokat, hanem szívükbe fogadják azokat és erejükbôl éljenek. A késôbbi hagyomány, mindenekelôtt a korai középkortól kezdve beszűkítette ezt a szemléletet és Krisztus jelenlétét gyakran csupán a kenyér és a bor színe alatti jelenlétre korlátozta. Ez lett az oka a teológiai harcoknak, s a XVI. század folyamán a katolikus egyház és Luther között a mise áldozati jellegérôl kirobbant vitának. A XX. század eucharisztikus mozgalmai ismét a szélesebbkörű látásmódhoz vezettek. 3. A jelen feladatai. Ma az Eucharisztia megelevenítése legnagyobb akadályának az élet technikus szemlélete és a fogyasztói gondolkodás látszik. Teljesen félreértve az Eucharisztia lényegét, úgy látják, hogy a szentmisében nem csinálnak semmit és nem fogyasztanak semmit. A szentmise megértéséhez azt kell belátni, hogy az ember az ajándékozott és elfogadott értelmes valóság dialógusra rendelt terében él. Ehhez kell a hit a feltámadt Krisztusban, hogy Lelkének erejével hatalma van belépni e térbe és a megkeresztelt embereknek adni önmagát. Nekik viszont ebbôl az ajándékból kell önátadásban élniük, hogy ezáltal értelmet kapjon a világ. Alexander Gerken --> áldozat, egyházközség, emlékezet, gyónás, liturgia, liturgikus mozgalom, megtérés, misztérium, szentség, üdvösség ======================================================================== evangélikus lelkiség Mivel a Szentlélek átjárja a mindennapi-emberi valóságot, mindig újra meg kell vizsgálni, miféle lélek gyermeke a lelkiség. Az evangéliumhoz kell mérni. Az igazi evangélikus lelkiség siratja minden élet romlottságát, örül a megigazulás miatt, reménykedik a tökéletességben és a szeretet közösségében tevékenykedik. Ez a lelkiség sérül, ha törvényekbe foglalják az evangéliumot; ha a gyógyítás helyett megelégszenek a polgári erényekkel; ha a hitet a szégyen ôrzi és magánüggyé silányul; ha az egyházat a szolgálatban a teljesítmények ösztönzik. A nagy népegyház lemorzsolódása során számos spirituális erô mozdul meg, pl. az egyházi ünnepeken. A református megújuláshoz csatlakozva a dialektikus teológia és a hitvalló egyházak tapasztalatai alapján ezek eljutottak a lelkiismeret politizálásáig, mely számtalan polgári kezdeményezésben mutatkozott és mutatkozik meg, de ellentétes mozgalmakat is kiváltott. Az evangéliummal való kapcsolat, a folyamatosság és növekedés keresése evangélikus testvér- és nôvérközösségeket hívott életre, melyek elsôsorban a fiatalokat vonzzák. Ennek megfelelôen a közösségépítés jelszava alatt megszámlálhatatlan, olykor ökumenikus irányultságú kezdeményezés él a protestáns közösségekben. Sok fundamentalista, karizmatikus vagy pünkösdista eredetű csoport fordul megújult érdeklôdéssel a Szentírás felé, részben függetlenül a bejegyzett egyházaktól. Rudolf Bohren --> evangélium, megigazulás, ökumenikus lelkiség, parancs ======================================================================== evangélium A latin és magyar jövevényszó a görög evangelion-ból ered és általában a jó, örvendetes hírt és annak jutalmát jelenti; a jóslásokban a kedvezô isteni szót; a római császárkultusz idején a császár születését, trónfoglalását, gyôzelmét, látogatását vagy rendeletét jelentette. Az Ószövetség az evangélium szót arra a próféciára alkalmazza, hogy Isten megszabadítja népét a fogságból és felállítja királyságát Jeruzsálemben (Iz 52,7; Zsolt 68,12; 96). Az evangélisták Jézusnak azt az örömhírét nevezik evangéliumnak, hogy Isten országa elérkezett (vö. Mk 1,14; Mt 4,23; 9,35; Lk 4,43). Jézus személyében, szavaiban és cselekedeteiben jelenik meg Isten országa (vö. Lk 16,16). Az apostoli egyház az evangélium szóban foglalja össze Jézus eljövetelét, működését, szenvedését, feltámadását mint megváltó eseményt, ami által megvalósult a megígért szövetség (ApCsel 5,42; 8,35; 10,34-43, Mk 16,15). Pál apostol arra hivatkozik, hogy a feltámadt Úr bízta meg ,,Isten evangéliumának'', közelebbrôl a -- Jézus engesztelô szenvedése alapján -- könyörülô Isten minden embernek szóló ajándékának hirdetésével (1Kor 15,1-4; Róm 1,16). A szót állandóan a Krisztusban már jelenlévô üdvösség megjelölésére használja (vö. Róm 1,16; 11,28; 15,19; 1Kor 9,12.18; 2Kor 2,12; Gal 1,7) és közelebbrôl meghatározva ,,Isten (Róm 1,1;15,16) vagy Krisztus evangéliumának'' (1Kor 9,12; 2Kor 10,14) nevezi. Az evangélium hirdetése hitet ébreszt a hallgatókban (Róm 1,16; 10,8-15; 1Kor 2,1-5). Mint az ,,igazság szava'' (2Kor 6,7), ,,Isten szava'' (Kol 1,5; Ef 1,13) feltárja Isten igazságát, az emberit ostobaságnak mutatja be (1Kor 1,18-24) és ,,Isten erejeként'' üdvözít mindenkit, aki hisz (Róm 1,16; Ef 1,13). Önfejűsködésként leplezi le az ember minden igyekezetét, hogy a maga erejébôl számítson valakinek Isten elôtt (vö. Róm 3,28; 10,3; Gal 2,16; 3,3.11). Csak az evangéliumba vetett hit szerzi meg az üdvösséget (Róm 1,16; Gal 5,5). Az emberi cselekedet válasz rá és nem érdemszerzô cselekedet. Aki el tudja hinni, hogy Isten minden embert úgy szeret, mint a saját Fiát (vö. Róm 5,6-11; 8,31; Jn 3,16), az békére, örömre, reményre talál és képes lesz a viszontszeretetre (Róm 5,1-5; 8,31-39; Gal 5,22; Ef 2,5-17). Az evangélium Isten szeretetének Lélek-szerzette bizonyítéka, azé a szereteté, amely minden embert meg akar menteni Krisztus és az Egyház által. Isten akaratából az evangélium a négy kánoni evangéliumban található. (A Máté, Márk, Lukács, János szerinti evangélium Kr. u. 120 óta kánoni). A II. századtól rendszeresen olvassák -- ahogy Szent Iréneusz mondja -- a ,,négyféle evangéliumot'' vasárnaponként (errôl 150 k. Szent Jusztin számol be elsônek) azzal a meggyôzôdéssel, hogy általa maga a feltámadott Úr szól Egyházához (ez indokolja a ma is érvényes szokásokat a liturgiában: felállás, tiszteletadás, üdvözlés). A II. Vatikáni Zsinat határozottan kifejezte az evangélium olvasásának fontosságát az egyház életében: ,,nyomatékosan buzdítja és sürgeti az összes híveket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával tanulják meg Jézus Krisztus fenséges ismeretét (vö. Fil 3,8), mert aki a Szentírást nem ismeri, Krisztust nem ismeri'' (VD 25). Az evangélium rendszeres, elmélkedô olvasása személyesen ismertet meg Jézussal, tanításával, művével; a hitet személyes kapcsolattá alakítja, segít, hogy életünket az Úr tanácsai szerint alakítsuk és erôt ad ahhoz, hogy az evangélium igazsága szerint éljünk. Ma sokféle segítséget kínálnak ehhez a különféle olvasási programok, kommentárok és biblikus művek. Otto B. Knoch --> Ószövetség, kivonulás, lelki szentírásolvasás, hit, üdvösség, Jézus Krisztus, meditáció, Újszövetség, rumináció ======================================================================== evangéliumi tanácsok/prófétai életstílus Jézus sok tanácsot adott tanítványainak életük és hitük alakítására: kettesével kell tanítaniuk (Mk 6,7), nem szabad esküdniük, ítélkezniük, az ellenséget szeretniük kell (Mt 5). Sokféle utasításából különösen három bizonyult hatékonynak és alakult sajátosan keresztény életmóddá: a szüzesség (cölibátus), az engedelmesség és a szegénység. Mivel e három tanács az evangélium szellemének megfelelô életformává ötvözôdött, evangéliumi tanácsoknak nevezzük ôket. 1. Ez a választás nem véletlen. A három tanácsnak a három kiirthatatlan emberi törekvéssel, adottsággal van dolga: a tekintély, a hatalom és a tulajdon utáni vággyal. Amint a fa a többi között növekszik és gyökerezik, úgy van szüksége az embernek is a kapcsolataiban tekintélyre; vágyik arra, hogy életében valamit alkothasson és valahol otthon akar lenni. Ezek az emberi vágyak kultúrára szorulnak. Hogy az életet érdemesnek találjuk-e a megélésre, hogy sikeres-e az élet, az attól is függ, hogy ezek az alapvetô vágyak legalább nyomokban elôfordulhatnak-e? Ezen alapvetô vágyak egyik tulajdonsága messzeható jelentôségű: dinamikájuk határtalan. A vágy mindig nagyobb, mint a beteljesülés, ennek következménye, hogy az ember állandóan utópisztikus túlzásban él, többre vágyik, mint amivel rendelkezik: az elismertségre, a tökéletes szabadságra és a maradandó biztonságra vágyik. Ezért nem meglepô, hogy a Szentírás az örök életet e három ôsi vágy képeivel írja le: az ember Istennél elfelejthetetlen nevet kap; az alkotó szabadság korlátlanná válik és örök otthont talál a mennyei Paradicsomban. 2. Az evangélium az ember két alapmagatartását ismeri: a hitetlent és a hívôt. Az elsôben azt gondolja az ember, hogy mulandó, s ezért aggasztó életét saját magának kell biztosítania; a másikban töretlen, Isten iránti bizalomban él. Aki a félelem körében él (eredeti bűn), ôsi vágyainak megfelelô életkultúrát talál ki aggodalommal teljes önbiztosítással: görcsösen ragaszkodik az elismeréshez; gazdasági, társadalmi és tudományos hatalmát életszínvonala növeléséhez és biztosítására használja; halmozza a vagyont és ragaszkodik hozzá annak a soha meg nem szüntethetô sejtelemnek tudatában, hogy ezen az úton életünket eredményesen biztosítani nem lehet. Aki az élô Istenben úgy bízik, amint Jézus tanította, mentes a görcsös életbiztosítástól. Tudja, hogy neve felejthetetlen (tehát remél a feltámadásban), megtapasztalta, hogy Isten életet ad neki és életben tartja, s ezért Isten titkában otthon és biztonságban van. 3. Ebbôl a szempontból nézve érthetô, hogy amit evangéliumi tanácsoknak nevezünk, minden keresztény hit belsô alkotóeleme és az evangéliumi élet építôanyaga. A szüzesség annak biztos tudását jelenti, hogy szívünk ,,sóvárog'' (vö. Zsolt 42,63) Istenért, aki maga is ,,vágyódik utánunk'' (Bölcs 11,24); az engedelmesség odafigyelés arra az Istenre, aki életet ad nekünk, hogy éljünk vele; részt ad teremtô hatalmából és szabadságából, s meghív, hogy Fia követésével szolgáljunk neki és az Ô népe legyünk, akiken meglátszik, mit akar Isten minden emberrel. A szegénység abból a hitbôl él, hogy Isten a mi gazdagságunk, az Ô életének forrásánál ülünk, sôt Ô a miénk és életünk Benne gyökeret verhet. A szüzesség (az Isten utáni sóvárgás), az engedelmesség (az odafigyelés arra, amit Isten akar velünk) és a szegénység (az ô gazdagságából kapott élet) a keresztény hit belsô alkotóelemei. 4. A keresztények már korán megpróbálták konkrét életformába önteni a három evangéliumi tanácsot. Így született a család-, a hatalom- és vagyonnélküliség szerzetesi fogadalma. Ezekben a nélküliségekben kell kifejezôdnie, hogy mennyire ráhagyatkozhatunk az Istentôl és az ô kegyelmébôl való életre. Minden embernek emlékeznie kell arra, hogy Isten szívünk vágyának célja és ettôl a vágyott Istentôl mindent remélhetünk. Így megszűnhet a félelem, és a bizalom talajából új élet keletkezhet. A szerzetesrendek ezért prófétai életiskolák. Mindenkit emlékeztetnek a hívô élet legbensôbb elemeire, arra, hogy az ô irgalma jobb, mint az élet (Zsolt 63,4). 5. A kérdés az, hogyan lehet megélni ezeket a nélküliségeket? Ezek nem a megvetései vagy a megsemmisítései az ôsi emberi vágyaknak. A férfi és nôi szerzetesben is megvan a kiirthatatlan vágy a tekintély, elismerés és a megbecsülés iránt. Mégpedig a férfiak és a nôk gazdag és feszültségteljes találkozásaiban. A házasságon kívüliség ezért sohasem kapcsolatnélküliség, ennek emberileg kell megérnie, és közben nem szabad elveszíteni az éroszt és az emberiességet. A szerzetesekben is megvan a kiolthatatlan vágy a hatalom után, abban az értelemben, ,,hogy az életembôl valamit csinálhassak''; Istentôl kapott, nem helyettesíthetô meghívásomat megismerjem az ô szempontjából, örüljek adományainak és felelôs maradjak azért, hogy azokat felhasználhatom és általuk mások számára áldás lehetnek. A szerzeteseknek is megvan a vágya, hogy valahol otthon legyenek, ha átmenetileg is, egy közösségben, egy cellában, egy lakásban. A szerzeteseket ez a prófétai életmód felszabadítja a szegények egyébként ki nem kényszeríthetô szolgálatára. Így a házasságnélküliség azt jelenti, hogy éppen azokhoz fordulnak, akik a világban jelentéktelenek. Az engedelmesség erôs kiállás az égbekiáltó igazságtalanságok áldozatai mellett, hogy (Mózes példájára) Isten az elnyomottak szolgálatára küldhessen (Kiv 3,10). A szegénység megosztja a szegények életét, hogy általuk kerüljön közel Istenhez. 6. Azok a szerzetesrendek, melyekben ma így élnek -- más közösségekkel együtt, mint pl. a bázisközösségek --, a reménység oázisai lesznek az evangélium hatásának katasztrofális hiányától szenvedô világban. Az Egyház tagjai pedig a hívô életnek ezen iskoláitól tanulhatnak gyökeresen és feltétel nélkül Istenre hagyatkozni, mert a szerzetesek Isten által olyan jól elrendezett élete bátorítás lehet számukra. Paul M. Zulehner --> alternatív élet, egyszerűség, emlékezet, engedelmesség, hatalom, haza, hegyi beszéd, kapcsolat, Krisztus követése, lemondás, nyomor, rend, szegénység, szívtisztaság, szolgálat, szüzesség, tökéletesség ======================================================================== ezoterika, önmegváltás A görög szó alapjelentése szerint az ezoterikus annyi, mint befelé irányuló. Ezoterikus az olyan gyakorlat vagy elmélet, amelynek hívei azt gondolják, hogy a szóbanforgó dolog felfogására csak egy zárt, beavatott kör tagjai képesek, mert intenzív elmélkedô, misztikus vagy gyógyító jellegű élményekre törekszenek. A régebbi ezoterikus mozgalmak kis körökre korlátozódtak, ma ellenben tudományok és vallások sora kínálja spirituális, totális és intuítív gondolatait mindazoknak, akiket az alternatív életstílus és tudás érdekel. Az ezoterika skálája ma a teozófiától az ún. New Age- csoportokig számtalan változatot foglal magába. Többé-kevésbé mindegyik irányzat spiritualista és panteista elképzelések felé tart. Eszerint az ember finom anyagi, lelki-szellemi magva hét csomópontban (csakra) kapcsolódik a kozmosz halhatatlan, finomszövetű szellemi energiáihoz. Ez a szellemi-lelki mag csak az egyetlen, egyetemes energia és szellem egyedi megjelenése, mely a bensô hangra, a látomásokra és misztikus egyesülésre meditációval figyelve kommunikál a finomanyagú-szellemi szférával és attól erkölcsi és pszichoszomatikus erôt kap. A halálban leveti durva anyagú testét mint valami elhasznált hüvelyt, azután belép a magasabb szférába és bizonyos tisztulási idô után ismét megtestesül a földön a karma törvénye szerint. A mai ezoterika kereszténység utáni spiritualitás. Képes ugyan legyôzni a kortárs materializmust és pesszimizmust és igényesebb formái lelkesíthetnek újszerűségükkel és helyettesíthetnek keresztény eszméket. Ugyanakkor távol van tôle a dialógusra épülô, teocentrikus elmélyülés Istenben, a krisztusi kinyilatkoztatás egyedülálló jelentôségének felismerése, annak készsége, hogy élményeit filozófiai- teológiai vizsgálat alá vesse, életét pedig az egyházi közösség elfogadásában élje. Bernhard Grom --> egység, elmélyülés, gnózis, New Age, látomás, okkultizmus, pótvallások, reinkarnáció ======================================================================== fájdalom 1. Fogalma. A fájdalom a veszély jele: a test területén kiáltás az energia utánpótlásért; az én szintjén az egyed kiáltása a fennmaradásért és elfogadtatásért; a gondolkodás és a hit területén a személy segélykiáltása a megértésért, illetve a megváltásért. A testi fájdalom a test jólétét fenyegetô veszedelmet -- feszültségeket, energiatöbbletet vagy -hiányt -- jelzi. Az én fájdalma a tapasztalati én veszélyeztetettsége önmaga elveszítése vagy az el nem fogadás miatt. (Az én-fájdalom kifejezései többek között az önlekicsinylés, dühérzet, szomorúság, közlési és érintkezési zavarok, visszahúzódás és önmagunk túlértékelése.) Az értelem fájdalma a fizikai lét veszélyeztetettsége a sors mint relatív és a halál mint abszolút veszély miatt; az erkölcsi lét veszélyeztetettsége a bűn mint relatív és a kárhozat mint abszolút veszély miatt; a lelki élet veszélyeztetettsége az értelmi üresség mint relatív és az értelmetlenség mint abszolút veszély miatt. Az értelmi fájdalom kifejezése az egzisztenciális és neurotikus szorongás, bánkódás a kapcsolat elveszítése miatt. Legyôzésére a hit vagy a léthez való bátorság képes. A hit fájdalma magának a hitnek vagy a bennünk és körülöttünk lévô istenországnak a veszélyeztetettsége az Istentôl való bűnös elfordulás vagy elszakadás által. E fájdalom legyôzésének módja a kereszt, a bánat, a megtérés szándéka és a törôdés az Isten országával. A mai világ mérhetetlen szenvedése és fájdalma láttán felvetôdik a kérdés: ,,Csak a világban van fájdalom, vagy elér Isten mélységeibe is? Magunkra hagy-e bennünket Isten a fájdalomban, vagy részt vesz benne ô is ? Nem úgy látszik-e, hogy Isten, akit nem érintenek a világ bajai, nem élhet úgy, hogy szereti ezt a világot, és az az Isten, aki a világban szeretettel akar élni, a maga módján szenvedni kényszerül?'' (H. Riedlinger). Az ilyen kérdésekre adott válasz függ a következôktôl: -- az istenképtôl, vagyis hogy a görögök apatikus istenképébôl, az érzéketlen, változatlan, abszolút transzcendens mozdulatlan mozgatóból indulunk-e ki, vagy Jézus Krisztus szeretô Istenébôl, aki együtt szenved Fiának önkéntes kereszthalálával; -- az Isten titkával foglalkozó emberi gondolkodástól és kifejezésmódtól; -- Krisztus keresztfán viselt fájdalmainak a szentháromságos egy Isten belsô életével való kapcsolatától: hogyan viszonyul az Atya Fiának szenvedéséhez; -- annak módjától, hogyan és miként magyarázzuk a kinyilatkoztatást: többféle módszerrel vagy csupán az egyoldalú racionalitással közelítjük-e; -- Jézus Krisztus Lelkétôl, aki ,,ott fú, ahol akar'', és segít Isten és a Szentírás megértésében (1Kor 2,11, Jn 3,8; 2Kor 3,17); -- azoktól a beidegzôdésektôl és sémáktól, amelyektôl gondolkodásunk és a Szentlélek fuvallatára adott szabad válaszunk függ. Ami gondolkodási és kifejezôképességünket illeti: ha a fájdalom ténylegesen elér Isten mélységeibe, akkor nem kell-e az egész létet átható, transzcendentális tulajdonságának tekinteni, olyannak, mint az igazat és a jót vagy a szándékoltságot, amely célirányos feszültségként mindenütt fájdalmasan érezhetô? De ha így volna, akkor nem kellene a kônek is fájdalmat éreznie? A fájdalom azonban embervoltunk szubjektív adottsága. A rossznak és a szeretetnek, az emberi lét legáltalánosabb alapfeltételeinek felel meg. A fájdalom reakció a rosszra, a szeretet pedig e reakcióval vagy a rossz legyôzésével való kapcsolat. A fájdalom ezért lényeges kapcsolatban van a jóval, mégpedig a transzcendentális jóval. Eckhart mester szerint: ,,Minden fájdalom szeretetbôl és vonzódásból fakad''. ,,Úgy látszik, hogy a fájdalom csak akkor és olyan mértékben keletkezhet és addig tart, amíg a szeretetet olyasmi érinti, ami ellenkezik vele... (a szeretet) egy olyan világban, ahol a halál uralkodik, csak a fájdalomban ébredhet magára'' (H. Riedburger). Milyen lehet ezek után az Isten fájdalma? Azonos értelemben nem, csak analóg módon beszélhetünk Isten fájdalmáról. Isten fájdalma más, mint ahogy más a léte és a szeretete is, mint az emberi lét, szeretet vagy fájdalom. Az analógia hasonlóságot, de alapvetô különbséget is jelöl a két világ között. Tudnunk kell, hogy minden Istenrôl szóló analóg kijelentés hármas áttételt tételez fel, s ez áll a fájdalom esetében is: -- minden negatív és véges mozzanat tagadását és kizárását (testi és lelki fájdalom); -- a pozitív szempontok állítását (a szeretet és fájdalom összetartozása); -- a pozitív mozzanat végtelen tökéletességét, s így Isten szenvedése nem egyéb, mint hogy szeretetét végtelenül érinti az ember és a világ bűne és sorsa. Ezt a tudati folyamatot a következôkben a Szentírás tanításának megértésénél is alkalmazni kell. 2. A Szentírásban. A vízözön történetével kapcsolatban annyira érinti az ember bűnös magatartása az Istent, hogy megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földre (Ter 6,6). Az aranyborjú imádásakor két dolog érinti Istent: az egyik, hogy a nép az egyiptomiak ökör- bálványához fordult, a másik Mózes imája a népért. ,,Erre az Úr visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette'' (Kiv 32,14). Ozeás által mélységes csalódását és fájdalmas önuralmát fejezi ki Isten népének bűne miatt: ,,szívem elváltozott, egész bensôm remeg, nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom... mert Isten vagyok, nem ember'' (Oz 11,8-9). Jeremiásnál szavaival nyíltan vallja Isten: ,,megbántam ugyanis azt a rosszat, amit rátok hoztam'' (Jer 42,10). Ez biztosan nem jelenti, hogy Isten büntetô ítéletét mint valami rosszat bánja, hanem inkább valami analóg módon fájdalmat érez a nemzeti katasztrófa miatt, vagyis azért, hogy a népet a babiloni fogságba hurcolták. Isten nem érzéketlen azzal szemben, amit az ember tesz vagy elmulaszt: sôt bensejében: ,,megszomorították szent Lelkét'' (Iz 63,9- 10a). Isten szolgájának emberi fájdalmai (Iz 53) felvetik a kérdést: ,,Nem kell Istennek szolgájával együtt szenvednie, hogy Ura maradhasson?'' Isten még az istentelen Ninivével, sôt még az állatokkal is együtt érez a fenyegetô csapás miatt (Jónás 3,10-4,11). Hogyan ne érezne Isten együtt a keresztfán elhagyatottságában hozzá kiáltó Fiával (Mk 15,34; Zsolt 21,2)? Ha Isten nem közömbös az ember iránt és analóg értelemben fájdalmat érezhet miatta, akkor Krisztust követve ebben is hasonlóvá válhatunk hozzá (Mk 8,34, ApCsel 5,41; Fil 1,29). Így értelmet és irányt adhat emberi szenvedéseinknek -- Krisztus teste tagjainak szolidaritásában (1Kor 12,26) --, hogy Krisztussal Isten dicsôségébe juthatunk (Róm 8,17; Jel 21,4). 3. Feladat. A fájdalom nagyságának és fajtájának, illetve pszichikai adottságainknak megfelelôen különféleképpen reagálhatunk a fájdalomra: megmerevedéssel és mély hallgatásba vonulással, a tények tagadásával vagy tudomásul nem vételével; túlzott önfigyeléssel vagy pánikkal, kétségbeeséssel, ingerültséggel és elkeseredéssel, a környezettôl túl sokat követelve; sírással, szomorkodással, szorongással; a külsô tevékenységbe meneküléssel, még több, erôltetett önellenôrzéssel; bosszankodással, vádaskodással, dühkitörésekkel, színészkedô túlzással és dramatizálással, járulékos pszichoszomatikus zavarokkal; közvetlen fájdalomcsillapítással, kábítószerekkel és gyógyszerekkel; visszaéléssel. Mindezen spontán reakciók alapja rendszerint a tehetetlenség többé-kevésbé regresszív határ- és korlát-élménye, ami lappangó élmény- és magatartáskészségként összefügg korábbi életünkkel és társadalmi helyzetünkkel, és megfelelô aktuális inger hatására megnyilvánul. Alapjában véve tehát feladatról van szó: mit tudok kezdeni jelenlegi korlátoltságom és semmiségem tapasztalatával? Hogyan tudom spontán reagálásomat és élményemet tudatosan irányított tevékenységgé alakítani? Hogyan tudok a fájdalom tényezôire személyesen válaszolni és hogyan tudom ezeket feldolgozni? Általában a következôket mondhatjuk: a fájdalmat tudatosítani kell és okos megkülönböztetéssel kell azonosítani; okai feltárása után kísérletet kell tenni értelme fölfedezésére, a változtatás kis lehetôségeit folyamatosan keresni kell és aktívan meg passzívan ki kell magunkon próbálni. A folyamatos megértést nem oldhatjuk meg úgy, mint egy iskolai feladatot vagy mint meghatározott programot, melynek pontjait egymás után lehet teljesíteni. Bizonyos körülmények között elôször érzékennyé és fájdalomképessé kell válni a testi gondozásával és a szomorúsággal. Azaz el kell ismerni a realitást, dönteni kell az élet mellett, ki kell fejezni az elfogadhatatlan érzéseket és kívánságokat, értékelni kell a veszteséget, és reális kapcsolatokat kell teremteni. További feladat a szenvedés értelmének megismerése önismerettel, másokkal való nyílt beszélgetéssel, elmélkedéssel és imádsággal. Ha a fájdalom magunk okozta baj, akkor meg kell vizsgálni életünket, meg kell változtatnunk szokásainkat, kapcsolatainkat, és meg kell térnünk a Krisztus-követés értelmében -- szolidárisan a kereszten egyre tehetetlenebb Krisztussal, akivel a világ szenvedô embere sorsközösségben van. Adolf Heimler --> betegség, érzékek, érzelem, halál, kedély, könnyek, siralom, szomorúság, vigasztalás ======================================================================== fanatizmus A szó eredete vallásos területre utal: fanaticus az istenségtôl megszállott, ôrjöngô lelkesedésbe ragadott ember. A fanatikus eszméit és igényeit vallásszerű feltétlenséggel képviseli: abból semmit sem szabad törölni, javítani vagy elhagyni. Akár jogi felfogásról, az egészség, politika vagy a vallás kérdéseirôl van szó, saját felfogását abszolútnak tartja és éppen ezáltal ad absurdum, 'végletekbe' viszi. Azzal nem törôdik, hogy ezáltal maga is hátrányos helyzetbe kerül, vagy másoknak fájdalmat okoz. A fanatikus egy eszme megszállottja. Ezt nem képes viszonyítani, sem az egészre vonatkoztatni. Az eszme túlsúlyt kap és minden más fölött uralkodik. Nagy eszme a kis fejben (Tucholsky). Az emberek között agresszív misszionáláshoz vagy tudatos elkülönüléshez vezet. A vallási fanatikusban a többi megtérttel való szövetkezés, a saját rítus kialakítása, sajátos nyelvezettel való védekezés, a kiválasztottság érzése mások megvetésével párosultan állandósítja ezt az állapotot. A pszichiátria túlértékelt eszméknek és személyiségzavarnak írja le, ami különbözik a pszichózistól, de a neurózistól nehezen különböztethetô meg. Egész sor ok (genetikus adottság, fel nem oldott ösztön, konfliktusok, kedvezôtlen pszichoszociális viszonyok és néha agysérülés) indokolja az ilyen jellemalakulást. A belátás hiánya miatt a gyógyítási kísérletnek kevés esélye van. Szükséges volna felfedezni a tudatalatti motivációkat és kinyomozni a korábbi kudarcok reaktív kompenzációit, egyúttal pedig megjavítani a személyes kapcsolatokat is. Itt kellene segíteni a lelkipásztori munkának. A tapasztalat azt mutatja, hogy a személyiségsérültek harmadának a prognózisa kedvezô, a másik harmad elfogadható kompromisszumokat köt, és csak egy harmad kilátástalan. Az erkölcsi értékelésnél, éppúgy a bírói gyakorlatban, figyelemmel kell lenni a beszámíthatóságra. Josef Schwermer --> lelki zavarok, lelkipásztorkodás, lelkivezetés, ösztön, személy, tudattalan ======================================================================== fatalizmus, 'sorshit' A fatalista ember úgy érzi, hogy minden rá nézve kellemetlen dolog magasabb hatalmaktól függ, akik kimérik számára a sorsát. A párkák születésétôl kezdve fonták sorsa fonalát és varázsszót mondtak ki felette. Életét a csillagok állása határozza meg, sorsát pedig leginkább a jóslatokból ismerheti meg. Ez a görögöknél nagyon elterjedt sorstan, mellyel a keresztényeknek is hadakozniuk kellett, fôként Karneadészban, az új akadémia alapítójában talált nagy ellenfelére. Öt tételt állított fel, melyek a késôbbiek során is a sorshit ellenérvei maradtak: 1. Lehetetlen a születés pillanatában pontosan megfigyelni az eget. 2. Ugyanabban a pillanatban, ugyanolyan csillagállásnál született emberek sorsa különbözô. 3. Az emberi törvények kényszerítô ereje határozza meg az emberek sorsát és nem a csillagok. 4. Az állatoknak is az asztrológiai fátum hatása alatt kellene állniuk. 5. S végül egy erkölcsi érv: a sorshit lehetetlenné teszi az ember erkölcsi életét és tétlenségre kárhoztatja. A sztoikus filozófusok a sorsot okok és okozatok logikus láncolatának látták: Seneca szerint a sors series causarum, 'okok sorozata'; Marcus Aurelius amor fati-ról beszélt, mely szerint a sors szabadsággá alakul a saját elhatározás által. Ezzel szemben a gnózis a sorsot önálló, istenellenes hatalomnak tartja. Minden ember rabja a gonosz sorsnak és a megváltással kell a jó sors, a gondviselés országába jutniuk. Az egyházatyák elsôsorban Karneadész érveit vették át, amikor a fatalizmus ellen szóltak. Már Alexandriai Philon is ezekre támaszkodott. Órigenész teljesen szuverén módon érvelt, s ô lett a fatalizmus elleni küzdelem központi alakja és a késôbbi egyházatyák forrása. Mindenekelôtt azt hangsúlyozta, hogy a bibliai teremtéstörténet megfosztotta a csillagokat mitikus erejüktôl és az ember szabad akaratot kapott. A keresztény kultúrkörben a sorshittel szemben az út képe vált általánossá. Bármennyire is elôre meghatározott úton van az ember, élete mégsincs megváltoztathatatlan pályához kötve. Amikor egy keresztény az emberi életrôl mint útról beszél, tudja, hogy minden külsô körülmény hatása ellenére is több lehetôség közül szabadon választhat (relatív determinizmus). A keresztények között az emberi szabadságot kizáró sorsról nem beszéltek. Órigenész Szent János- kommentárjának 22. könyve elôszavában kifejtette, hogy Isten Jézus Krisztus által jóra fordította sorsunkat. Tatianus már ôelôtte megállapította, hogy a keresztények a sors fölé kerekedtek, és a tévelygô csillagok helyett soha nem tévedô Uruk Jézus Krisztus. Keresztény szemmel nézve az antik sorshit átalakult a Jézussal való sorsközösséggé. Jézus követését mint az ember szabad elhatározását állítják szembe a személytelen sorssal. A keresztény hitben a fátum személytelen kényszere a személyes istenkapcsolat szabadsága lesz. A mai ezoterikus (önmegváltó) mozgalmakban (New Age) ismét felbukkan a régi sorshit egy változata. Ennek oka a modern ember alkotás-ôrületének megrázkódtatása. Már 1981-ben a sorshit végérôl beszélt a filozófus O. Marquard. Megállapította, hogy a modern korban a fátumhitbôl faktumhit lett. De éppen a faktumba, az emberi alkotásba vetett hitet rázkódtatták meg a nyolcvanas évek környezeti katasztrófái és az atomháború lehetôsége. A sorshittel szemben a keresztény felelet a határozott Jézus- követés, az ítélô Isten komolyan vétele. Isten, aki a megtestesüléskor a világba jött, a világ végén eljön ítélni (vö. Mt 25,31-46), s ez az ítélet Jézus mércéjét teszi univerzálissá. A keresztény lelkület csak úgy szállhat szembe a fel-felbukkanó fatalizmussal, ha a radikális Jézus-követésben a fatalizmus és fanatizmus között olyan Istenre hagyatkozással él, ami nem követeli apokaliptikusan Isten országának eljövetelét, hanem imádkozva, elmélkedve, tevékenyen virraszt. Erich Garhammer --> ezoterika, fanatizmus, gnózis, isteni gondviselés, ítélet, Krisztus követése, New Age, okkultizmus, szabadság, út ======================================================================== fejlôdés A természettudományból vett fejlôdésfogalom csak analóg módon alkalmazható a hitéletre; mert ami a lelki érésben fejlôdés, az Isten kegyelmének ajándéka és nem az emberbôl fakadó fejlôdés. A fogalom mégis annyiban értelmes, amennyiben a kegyelem a különbözô életkorokban, életfordulókon és magában az életben mutatkozik meg. 1. Megtérés. A hitélet fejlôdésében lényeges a megtérés. Ebben fedezi fel a keresztény újra meg újra a szándék és a megvalósítás, a keresztény ôsmintája (Jézus Krisztus) és a maga konkrét alakja közötti különbséget. Miután beleveszett a világba, ismét a mennyország gyakorlatához tér vissza. Ha önzôen önmaga körül forgott, ismét megismeri a Szentlélekben az ,,új ember'' helyét (Ef 4,24); ha nem törôdött a felebaráttal, mert az kellemetlen vagy terhes volt neki, újra visszafordul testvérei közül a legkisebbekhez (Mt 25,40). Ilyen megtérésre hív Isten szava, a bűnbánat szentsége és a lelkiismeretvizsgálat. 2. Növekedés. A keresztségben és a bérmálásban alapvetôen új emberré lett keresztény az életkorral szorongatások és vigasztalások közepette, testvériességben és Isten közelségének megtapasztalásában, a világért vállalt felelôsségben és Isten csendes imádásában növekedik. Mindenkire vonatkozó, általános törvényei a növekedésnek nincsenek. Legföljebb az, hogy az ember normálisnak tartja az egyszerűségre és önzetlenségre törekvést, a kérés nélküli odaadást, a felebarát mindennapi szolgálatát (szociális igazságosságban). Loyolai Szent Ignác a fejlôdés föltételének tartja ,,az önmagunkból kilépést''. Az az erény a mérce, amit a Suscipe imádság fogalmaz meg: megelégedni Isten szeretetével és kegyelmével. Biztosan együtt jár vele az áldozat és lemondás, a szenvedés és a kereszt. 3. Találkozások. A fejlôdés szempontjából fontosak a felebaráttal való találkozások, amelyekben felismerhetô a keresztény élet szépsége, illetve a ,,langyos keresztényeket'' (Jel 3,16) fenyegetô sok veszedelem. Az elsô esetben a tökéletesség vágya támad, a másik bátorságot ébreszt a mindennapi hűségre. Mások hívô tanúságtétele serkenti (provokálja) a fejlôdést. Végül a keresztény ember beteljesedésében, a halálban lesz kézzelfogható, hogy minden fejlôdés kegyelem. A halálban ugyanis útra kel, s ugyanakkor befogadják a feltámadt Krisztus teljességébe. Roman Bleistein --> beteljesedés, bűn, éberség, élet, halál, imádás, lelkiismeret, lelkivezetés, megtérés, találkozás, tanúság, tökéletesség ======================================================================== félelem A félelem olyan emberi ôsjelenség, mint a hit, a bizalom, a remény és a szeretet. Ezért központi témája nemcsak a bölcseletnek és a hittudománynak, hanem a pszichológiának, az irodalomnak, a képzô és elôadóművészeteknek is. A félelemmel való szembenézés, magyarázatának és leküzdésének kísérlete elkerülhetetlenül az élet értelmének kérdéséhez vezeti az embert. Míg a görögöknél a félelem (phobosz) az elrontott, ezért gyógyítandó világ adata, a zsidók a világfélelemtôl az istenfélelemig jutottak el. Vallásosságukat Isten félelmetes nagy napjának várása határozza meg. Az Újszövetség is ismeri ezt a kettôsséget. Jézus isteni erejének megtapasztalása a tanítványokat a bénító félelemtôl Isten áhítatos imádásához és dicsôítéséhez vezeti. Szent Pálnak Jézus feltámadása a halálfélelemtôl való megszabadulást jelenti. A rabszolga félelme fiúi tiszteletté alakul. Az Újszövetségben e világ szorongatásai (,,thlipszeisz'' -- Jn 16,33) egy új világ vajúdásának kínjai (Jn 16,20). Az újkorban a félelem többé már nem magától értetôdôen vallásos jellegű. Kierkegaard számára a világban való idegenség és a velejáró félelem az Isten melletti döntésbe ,,ugrás'' feltétele volt, Heidegger számára a félelem a világban való lét módja. (Ez az ontológikus, létet érintô félelem, amelyben az ember él, nem tévesztendô össze a szokásos félelemmel.) A félelem pszichológiáját fôként a pszichoterápia dolgozta ki, de gyakorlatilag minden lelki zavart többé-kevésbé nagy félelmek elôznek meg. Freud kezdetben (1894) a félelmet a szexuális feszültség halmozódása, illetve a pszichikai feldolgozás hiánya következményének tartja. Feltételezi, hogy a szexuális izgalom a félelem formájában közvetlenül a testi területre tolódik át. Ezt a merôben fiziológikus elméletet Freud 1926-ban teljesen átdolgozta; nem az elfojtás kelt félelmet, hanem a félelem vészjelzés, ami kedvezôtlen esetben elfojtáshoz vezet. Különbséget tesz a tudatalatti ösztönös vágyaktól való neurotikus félelem és a lelkiismereti, illetve a személyes én külvilági veszedelmektôl való reális félelme között. A legelsô és minden továbbit meghatározó félelemélmény a születéskor éri az embert. A cél nem a félelem tagadása vagy jelképes megkötése, amint azt egy neurotikus teszi, hanem annak elfogadása és a vele való együttélés kísérlete. Sokkal prózaibban, de pontosabban foglalkozott a félelem jelenségével a tanulás-elméletre irányuló magatartás-terápia. A félelem eleve adott reagálási lehetôség. Törvényszerűen összefügg a fiziológiailag mérhetô, a magatartás területén megfigyelhetô, szóval is kifejezhetô jelenségekkel. Vannak természetes kiváltó okai, amelyek a kísérletek szerint más jelenségekkel kapcsolódnak. Ez utóbbiak jelzôként működnek, s már önmagukban is félelmet váltanak ki. Ha elkerüljük a korábban átélt, félelmet keltô szituációkat, a félelem elmaradása más helyzetekre is kihat. A továbbiakban mind jobban figyelembe vették az inger és a reakció között közvetítô megismerést: a képzeletbeli megjelenítést és annak magyarázó feldolgozását. Így fejtettek meg sok félelmet és aránytalan reakciókat (pl. fóbiákat). A pszichoanalízis és a magatartás-terápia is sok hamis félelmet tudott leleplezni; a vallásos élet területén is sok romboló félelmet és aránytalan védekezési formát derítettek fel és gyógyítottak. Itt nem csupán egyes parancsokról és meghatározott elképzelésekrôl van szó, hanem az egyházi struktúrák is kelthetnek félelmet, s ezzel helytelen védekezési formákhoz vezethetnek. Agresszív és regresszív, ellenséges és meghunyászkodó reakció lehet a következmény. A pszichoterápia nem megszüntetni akarja a félelmet, hanem inkább annak a fontosságára utal, hogy szembeszálljunk vele. A félelem arra kényszeríti az embert, hogy emberré legyen. A hasonlatok, mindenekelôtt a bibliai képek teszik lehetôvé a félelmek szimbolizálását. A magyarázás, a kitartás és a legyôzés a pszichoterápiát meghaladó feladatok. A bölcseleti meggondolás kimutatja a félelemélmény képességének jelentôségét. Az Evangélium a félelemtôl a szenvedésen át a beteljesedés reményéhez vezet. Josef Schwermer --> agresszió, beteljesedés, bizalom, értelem, határ, istenfélelem, ítélet, létezés, ösztön, pszichológia, remény ======================================================================== felelôsség Az általános etikai nyelvhasználatban a felelôsség az ember illetékességét jelenti tettei és mulasztásai, egyéniségének alakítása, a vállalt feladatok kérdésében, és egyben a számadás kötelezettségét az erre hivatott fensôbbség elôtt, legyen az az emberi lelkiismeret, az embertársak (közvetlenül vagy mint társadalmi hatóságok) vagy Isten. De a felelôsség csak annyiban érinti az emberi magatartást, amennyiben az szabadon történik (jogilag: ha az ember beszámítható). A felelôsség a közvetlen tevékenységen túl kiterjed annak maradandó, elôre látható következményeire is. Éppen ezért nem lehet kényszerhelyzetre hivatkozva a felelôsséget másra hárítani. A formális körülíráson kívül már a felelôsség szava is az emberi természet dialógusra teremtett adottságára utal, amely csak a társas kapcsolatokban bontakozhat ki. Ezért minden cselekedet közösségi vonatkozású és mindig sokszoros feltételrendszerben kell egy nagy egész részének tekinteni. Vallásos szempontból ez az általánosan felismerhetô dialógus- mozzanat az istenkapcsolatra épül: az ember mint teremtmény függ Teremtôjétôl. A Szentírás szava szerint a felelôsség nem csupán névtelen számadási kötelezettség, hanem dialógikus valóság. Isten megszólítására az ember válasza az engedelmes odahallgatás és a felelôsség (a felel igébôl!), amint azt Istenre és az emberre vonatkoztatva mutatja Ádám, Éva és Káin története. A szentírási értelmezésben a felelôsség több, mint jogi számonkérhetôség, mert ebben a Teremtô iránti köteles feleleten kívül megvan a teremtés és a felebarátért való felelôsség is. A konkrét felebarátra vonatkozó felelôsség fogalmazódott meg az irgalmasság cselekedeteiben; a modern társadalom világméretű összefonódása révén pedig egyre fontosabb lesz a társadalomért érzett felelôsség, amely az egész környezetet magában foglalja. Franz Furger --> dialógus, engedelmesség, hivatal, humanitás, irgalmasság, karitász, lelkiismeret, tekintély, teremtmény ======================================================================== fény, világosság A fény hullámmozgás, görbéje olyan, mint emberi életünké: le és föl. A boldog élet az ellentétek egysége, Nicolaus Cusanus a coincidentia oppositorum tanításában hatásosan ábrázolta ezt. A fény megismerésünk eszköze, ami másokkal kapcsolatot teremt. 1. A Szentírás a fény tapasztalható jelenségét metaforaként használja. Isten teremtette a világosságot (Ter 1,3), a sötétség ellentétét. A fénynek, mint a sötétség ellentétének megismerése megsejtet valamit arról, aki ,,a megközelíthetetlen fényességben lakik'' (1Tim 6,16). A Szentírás az önmagában elviselhetetlen isteni jelenlét közelségét a ,,felhô'' és az ,,árnyék'' élményével fejezi ki (Mk 9,7). Szent János evangéliumában Jézus önmagáról mondja: ,,én vagyok a világ világossága'' (8,12). Jézus, a világosság teszi látóvá a vakokat, ha tudatában vannak vakságuknak és látni akarnak. Aki földi kategóriák szerint ítél és dönt, s közben azt hiszi, hogy ,,lát'', vakon megy el Jézus valósága mellett (Jn 9,39). Aki elfogadja Jézust és követi, világosságban jár. 2. A fényt csupán a fény és árnyék, világosság és sötétség ellentétében vehetjük észre és ismerhetjük meg. Aki meg akarja ismerni a világosságot, a sötétséget is meg kell ismernie; aki világosságot akar, a sötétséget is meg kell engednie. A fény ereje kétféle módon mutatkozik meg: egyrészt elűzi, másrészt átjárja és megváltoztatja a sötétséget. A megváltoztatott sötétség ragyogó és így egészen más mint a csak fekete sötétség. Mindkét mozzanat (ragyogó és fekete) egyidejűsége megsejtet valamit az örök világosságból. A világosságban való élet bátorít és képesít arra, hogy az élet ellentéteit megismerjük és elfogadjuk: a világosságot és sötétséget, fényt és árnyékot, örömöt és fájdalmat, gyönyört és szenvedést, életet és halált, stb. Az ellentétek elfogadásához szükséges erôt magunkból nem meríthetjük: ez az örök világosságtól származik, amiben bízunk. A legnehezebb önmagunkban felismerni a világosságot és a sötétséget, a fényt és az árnyékot, és ha elfogadjuk, ez teremti meg a személyiség harmóniáját. (A fény és árnyék jelenségéhez hasonlóan tekinthetjük a bűnt és a megbocsátást: a megbocsátott, megszüntetett bűn egészen más, mint a soha be nem vallott bűn). A fény mint a megismerés eszköze spirituális jelentôséggel bír megismerôképességünk elbírálásánál. Elôször a tapasztalat és a gondolkodás kölcsönös áthatottságára kell figyelni. Éppúgy nincs reflektálás nélküli tapasztalás, mint ahogy nincs tapasztalat nélküli reflexió sem. E kölcsönös áthatottság mellett a tapasztalat értékelésénél szerepet kap a hit is. Amikor a hívô az értelem világosságáról beszél a hittel megvilágított értelmet érti alatta. Elmar Gruber --> belátás, értelem, gondolkodás, megismerés, megvilágosodás, önismeret, sötét éjszaka ======================================================================== Ferenc, Assisi Szt Assisi Szent Ferenc (1182-1226) annyira közvetlenül emlékeztet az evangéliumra és Jézusra, hogy felekezeti különbségektôl függetlenül szinte mindenki számára a keresztény élet eszményképe. Azok közé a zseniális vallási nagyságok közé tartozik, akik nemzetek fölött állva egybefogják az egész emberiséget. 1. Gazdag posztókereskedô fiaként nagytekintélyű ifjúsági vezér volt. A földbirtokosok (nemesek, a majores, a 'nagyobbak') és az új városi polgárság (a nép, a minores, a 'kisebbek') között kitört harcokban hadifogságba került. (1198: a polgárok bevették a város feletti várat, a nemesek hatalmának jelképét, majd a nemesek házaival együtt lerombolták. Elűzték ôket, 1202-ben azonban a nemesek Perugia segítségével gyôztek.) Ezek az események és még néhány életbevágó élmény -- betegség, koldusokkal és leprásokkal találkozás, magányos imádság, a San Damiano feszületének szavai, késôbb Jézus missziós beszéde a Mt 10-bôl -- elôször egy évig tartó, rendkívüli nyugtalanságot váltott ki benne. 1206: szakított apjával, majd 1208- ban felfedezett egy új életformát, az apostoli szegénységet, melyet az Egyház 1210-ben testvérületnek, 1223-ban szerzetesrendnek ismert el. Ferenc követôi minden társadalmi rétegbôl jöttek és a kezdeményezés rövid idô alatt nehezen ellenôrizhetô tömegmozgalommá vált. Assisi Klára köré a hasonló életformában élni akaró nôk kezdtek gyülekezni (belôlük lett a klarisszák rendje). Másokat hivatásuk a bűnbánati mozgalomba vezetett, belôlük formálta meg Ferenc a harmadik rendet. Ôt magát a missziós vágy Egyiptomba, Szíriába, Palesztinába, Dalmáciába (hajótörés) vezette. Santiago de Compostellába is elindult, de útközben Marokkó felé megbetegedett és vissza kellett fordulnia. További életének legfontosabb mozzanatai: 1219: prédikált Melek-el-Kamul szultán elôtt, s ekkor látta meg a keresztény küldetés lényeges vonásait, alapvetô dolgait. 1221: ellentétbe került tekintélyes rendtagokkal, akik a korábbi szerzetesi hagyományokhoz akartak alkalmazkodni, emiatt lemondott rendfônöki tisztségérôl. 1223: szentföldi tapasztalatai alapján megünnepelte Greccióban a karácsonyt (jászol!), amibôl mindenki megérthette, hogy Isten logikája más, mint az embereké: szeretete lemond a hatalomról és az uralkodásról, s a kicsiben és jelentéktelenben mutatkozik meg. 1224: sok szenvedés és elmélkedés gyümölcseként megkapta Jézus sebhelyeit, a stigmákat. A Naphimnusz a ,,sötét éjszaka'' feletti gyôzelmének diadaléneke. 1226. okt. 3: súlyos betegségek (malária, trachoma és ezek kísérôi, anémia, gyomor- és bélfájdalmak, szívvizenyô, vakság) után a Porciuncula kápolna mellett meghalt. Halálában ismét felragyogott szent alapvonása, hogy a lényegest jelképpel és játékosan fejezze ki: az Utolsó vacsorára utalva megtörette a kenyeret és úgy osztatta ki (nem misézhetett, hisz csak diákonus volt!). Utolsó kívánsága az volt, hogy ruhátlanul, kitárt karral fektessék a földre, s ha kilehelte lelkét, hagyják így annyi ideig, ,,amíg az ember lassan megtesz egy mérföldnyi távolságot''. 2. Szent Ferenc életformája érthetetlen a háttérben zajló társadalmi változások ismerete nélkül. Akkoriban ugyanis az emberek menekülni kezdtek a falvakból, elindult a városiasodás, a cserekereskedelembôl áttértek a pénzgazdálkodásba, változások történtek a társadalmi, hatalmi rendszerben, stb. Mindez néhány ember kezében mérhetetlen gazdagság felhalmozásához, másrészrôl viszont a nép túlnyomó többségének elszegényedéséhez vezetett. Ebben a helyzetben keresték éppen meggazdagodott posztókereskedôk (Petrus Waldes, Johannes Bonus, a humiliáták és Assisi Ferenc is) a hit új kifejezését, s ezt Jézus és az elsô tanítványok életmódjában fedezték fel. Eszményképük a birtokos papsággal és szerzetesekkel szemben az apostolokhoz hasonló koldusszegény vándorprédikátor volt; a lemondás a vagyonról és a tulajdonról, a szolidaritás a szegényekkel, a világ felé fordulás Isten országának hirdetésére, a mindenkit befogadó testvériesség uralkodás nélkül. Röviden szólva: az ôsegyház szerint élni korábbi szabályával szemben az Evangélium szerint élni. Anton Rotzetter --> alternatív élet, egyszerűség, eksztázis, evangéliumi tanácsok, Naphimnusz, stigma, szegénység, szentség, szolidaritás, testvériesség ======================================================================== Ferenc, Szalézi Szt Az 1567-ben Savoyában született. Ferenc apja tiltakozása ellenére a papi pályát választotta; 1594-ben pappá, majd 1602-ben genfi püspökké szentelték. 1622-ben halt meg. 1586/87-ben párizsi diákévei alatt hetekig tartó súlyos válságot élt át: a kálvini tanítás hatására azt hitte, hogy a kárhozatra van predesztinálva. Amikor egy Mária-kép elôtt ismét teljesen Istennek ajánlotta magát, egy pillanat alatt ,,teljesen és tökéletesen meggyógyult''. Minden keresztény szentségre hivatottságát úgy tanítja, mint elôtte még senki. Madame de Charmoisyhoz írt lelki leveleibôl készült a híres Philotea (a Bevezetés a jámbor életbe). Rövid fejezetekben fejti ki a lelki élet szabályait azoknak, akik a világi életben és nem a kolostorban törekednek a szeretetre és ezzel a szentségre. Különös szerepet játszott a szent életében Chantal Szent Franciska, akihez mély, lelki barátság fűzte. Vele együtt alapította meg azt a szerzetesnôi közösséget, amiben helyet találhat a ,,szemlélôdô Mária és a tevékeny Márta'': a vizitációs nôvéreket. Eredeti elgondolását (ti. hogy az apácák kolostorban éljenek ugyan, de karitatív tevékenységük idejére elhagyhassák a klauzúrát) nem tudta megvalósítani, de ez nem érintette lelkiségének meghatározó elemeit: a naponkénti felajánlást Istennek és az állandó szeretô egyesülést Isten akaratával. Ez az egyesülés ,,a lélek csúcsain'' történik. Hogy ez pontosabban mit jelent azt a Lelki direktóriumban mondja el, melyben rövid tételekbe foglalja egész lelki tanítását. A Theotimusban az Isten iránti szeretetrôl és annak törvényeirôl ír. Központi fogalma a szent egykedvűség, de ezt csak a szeretet felôl lehet megérteni, és tudni kell, hogy semmi köze sincs a közönyhöz. Az egykedvű a Szent értelmezése szerint igazában szívének minden porcikájával szereti Istent, ezért ,,olyan az Isten kezében, mint a viaszgolyó, kész arra, hogy minden benyomást egyformán fogadjon el örök tetszésének megfelelôen; szíve válogatás nélkül kész mindenre és teljes akaratával kizárólag Isten akarata felé fordul''. Alaptanítása az, hogy mindenki a saját állapotában kapja meghívását az életszentségre. Ehhez párosult bölcs pszichológiai érzékenysége, hogy az emberek tekintetét a külsô formákról a lényegesre és a szeretetre irányítsa, ami éppúgy hasonlít az igazi jámborságra, ,,mint a láng a tűzre''. Számára a szeretet minden vallásos élet útja és egyben célja is, sôt a teremtés létalapja: ,,A világmindenség beteljesedése az ember, az ember teljessége a lélek, a léleké a szeretet, a szeretet beteljesedése pedig a karitász (a szeretet mint isteni erény). Ezért a cél az Isten iránti szeretet, a világmindenség teljessége és koronája.'' Szalézi Szent Ferenc mint egyháztanító mindenekelôtt doctor amoris, 'a szeretet tudósa'. Andreas Laun --> barátság, École Française, Istenre hagyatkozás, szeretet, világ ======================================================================== férfi A nemek jogának és szerepének kérdése korunk alapvetôen legvitatottabb kérdései közé tartozik. Elôtérben többnyire a nôk tiltakozása áll valóságos vagy vélt lekicsinylésük miatt. Ez a helyzet arra készteti a férfit is, hogy elgondolkozzék rendeltetése fölött, mert hosszú ideig naivul az embernek tekintette magát. A mi hagyományos istenképünk kialakításakor is a férfivilágot használták fel, de nem minden kultúrában van ez így. A Szentírásban is elôfordul Isten nôi képe. Így a nemek különbözôségének kérdése a teológiára és a spiritualitásra is nagy hatással van. Mindenekelôtt Isten se nem férfi, se nem nô, hanem létének végtelen gazdagságában mindkettô eredete. Ezért egyaránt igaz Isten férfias és nôies képe, ha tudjuk, hogy ezek csak képek. Ami a férfit illeti elutasítandó az az általánosan elterjedt félreértés, hogy lényege az agresszív racionalitásban mutatkozik meg úgy, amint ez a modern kultúra sajátja. Kétségtelen, működnek benne olyan erôk, amelyek a férfiasság történelmi kifejezéseinek tekinthetôk. Ezek közé tartozik pl. a racionálisan megalapozott rendre törekvés, a történelmi lét új lehetôségének felfedezése, vagy a behatolás a valóság eddig elrejtett részleteibe. Mindezekben nem merül ki férfi mivolta. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy rá jellemzô szeretet van benne. A nô a férfit, a gyermeket, a természetet, a gondjaiba fogadott egész világot a bensejébe fogadja. Befogadja, hogy magában hordozza. Ugyanakkor önmagát múlja fölül azáltal, hogy mások és más felé fordul mint önmagát felülmúló bensô és transzcendentális immanencia. A férfi szeretetével kifelé fordul magából, amikor úgy kötelezi el magát, hogy megnyitja az értelmes lét lehetôségeit, melyekkel azonosult, és önmagát adva nekik megkísérli továbbadni ôket. Mint transzcendentáló transzcendencia találja meg küldetését. Ez nem tulajdonság, hanem minden tulajdonságot egybefogó létmód, ami elsôsorban a nemek találkozásának és együttműködésének sokféle lehetôségében bontakozik ki. Figyelembe kell venni, hogy nôies és férfias vonások megtalálhatók mindkét nem képviselôiben. A férfi lehetôségeinek mélysége a Jézus Krisztusba, a világnak önmagát ajándékozó Istenbe -- aki maga a szeretet -- vetett hitben tárul fel. Az Újszövetségben az Atya Isten belsô életének forrásaként mutatkozik. Ô viszi végbe a feltámasztás hatalmas művét (Ef 1,18), a Fiú a meghitt Abba, Atya néven szólítja meg. Az Ô Lelke vezet a szabadságra és a beteljesedésre. Georg Scherer --> anya, atya, humanitás, Isten, istenképiség, Miatyánk, nô ======================================================================== fogadalom A fogadalmat egy istenségnek tett olyan erkölcsi és vallási teljesítmény elvégzésére vonatkozó ígéretnek mondhatjuk, mely több a napi kötelességnél. A gyakorlatban (a zsidó, keresztény hagyomány területén kívül többek között a régi Egyiptomban, az antik Rómában és a buddhizmusban) gyakran föltételhez kötött: ha az istenség megmutatja jóindulatát, ennek ellenszolgáltatásaként teljesítik az ígéretet. A biblikus hagyományon belül az Ószövetségben az Istennek tetszô magatartás gyakori és mintegy természetesen gyakorolt módja a fogadalom, amit az Újszövetségben is örököl. 1. Értékelés. A fogadalom nyilvánvalóan két alapvetô emberi igénynek felel meg. Az elsô: a mindig nagyobb Isten kedvében járni azzal, hogy a fogadalmat tevô többet teljesít a mindennapi kötelességnél (a Deus semper maior, 'Isten mindig nagyobb' megfelelôje az egyéni magatartásban a magis, 'többet'). A második: a fogadalommal szándékozik elhatározásának nagyobb egzisztenciális mélységet adni azáltal, hogy Isten színe elôtt és Istennek teszi (ennyiben a fogadalom rokona az ígéreti eskünek). Mindkettô érthetôvé teszi a hagyományos katolikus tanítást, mely szerint a fogadalom a vallásosság erényének cselekedete. 2. Teológiai elmélyítés. A Szentírásban látható gyakorlat, az említett antropológiai szempontok, az egyházi hagyomány és tanítás -- ami a fogadalomtételt a hitújítókkal szemben védelmezte (DS 1622) --, ugyanabba az irányba mutatnak: a fogadalom beszédes kifejezése a hívô önátadásnak. Figyelmeztetni kell azonban a mély kétértelműségre, ami a fogadalomhoz is, mint minden vallásos emberi megnyilatkozáshoz kapcsolódik. A feltételes fogadalom tényleges gyakorisága nagyon megközelíti az Istennel való szatócskodást (do ut des, 'adok, hogy adj'), ami az antik római vallásosságot jellemezte és mind a mai napig megmaradt. A több kívánsága ezen kívül nagyon könnyen a teljesítmény- jámborsághoz vezethet. Pszichikai vagy vallási labilitás esetén a fogadalomtételbe való menekülés reakció lehet, de csak látszólagos kiút. Az elfogulatlanságnak, amivel olykor a mai teológiai szerzôk is állítják, hogy a fogadalommal az ember szerzôdésszerűen megegyezik Istennel (mintha korábban semmit sem hallott volna róla), sôt zsarolhatja, csak akkor van értelme, ha a fogadalmat egy már meglévô kapcsolat személyes ratifikálásának vagy szimbólumának tekintjük. Ebben az esetben a fogadalom egy új keresztény lehetôség, pl. a szerzetesi élet vállalásának aktusa. Az említett veszélyek miatt fôleg a magánfogadalmat lelkipásztori keretekhez kötötték. Az erkölcsteológia kidolgozta a fogadalom kötelezettségének határait, felcserélhetôségét, a fogadalom alóli fölmentést. Az Egyháznak teljhatalma van a fogadalomtétel és megtartása fölött. 3. Szerzetesi fogadalom. A szerzetesrendbe való belépés ma rendszerint fogadalomtétellel történik. Bár ennek az életformának vállalása nem volt mindig fogadalomhoz kötve, az ilyen életre szóló elhatározás személyes és vallásos -- s mint a katolikus szerzetességben szokásos -- egyházi-nyilvános kifejezését a fogadalomtételben kapta meg. Ugyanakkor a XII. századtól kezdve az evangéliumi tanácsokat tartalmazó hármas fogadalom nem három külön elhatározás, hanem a velük jelölt életforma vállalása. A szerzetesi fogadalom évszázadokon át lelkileg gyümölcsözônek bizonyult. Az egyházi hagyományhoz tartozik, és az Egyház féltve ôrzi. De a szerzetesi fogadalom sem mentes a fent említett kétértelműségtôl. Ezért letételénél különösen figyelni kell a helyes motiválásra és az érett elhatározásra. Ezután még azt kellene meggondolni, mit jelent pontosabban a jobbik rész? Az egyházi hagyomány és tanítás elsôbbséget biztosít ugyan a házassággal szemben a szerzetesi szüzességnek (DS 1810), de pl. a GS házasságról szóló tanításának részletesebben ki kellett volna fejtenie ezt az elsôbbséget. Továbbá pontosítani kell a ,,keresztségi'' és a szerzetesi fogadalom kapcsolatát (vö. PC 5). Ha e kettôt túlzottan megkülönböztetik egymástól, akkor a többiek keresztény voltát a csak megkeresztelt szintre állítják; ha nagyon közel hozzák egymáshoz, akkor a szerzetesi fogadalom veszíti el az életet meghatározó kötelezettségének komolyságát. A szerzetesi fogadalom összképe ilyen lehet: Isten elôtti elkötelezettség arra, hogy isteni hívásra válaszolva a fogadalmat tevô vállalja egy szerzetesi közösség életformáját. Az ideiglenes fogadalmak után e vállalás az örök fogadalomban véglegessé válik; az Egyház nyilvánosan elfogadja. A lelki vezetés elengedhetetlen azok számára, akik ezt az életutat vállalják, mert nagyon nehéz lehet egy mai fiatalnak a sok lehetôség között ezt az egyetlent egyszer s mindenkorra vállalni. Ez is mutatja a hivatásgondozás és a lelkivezetés fontosságát. Peter Lippert --> alternatív élet, döntés, evangéliumi tanácsok, hívás, jámborság, regula, rend, szent ======================================================================== fogyasztás A konzum szó a latin consumo, 'magához vesz', 'fogyaszt' szóból származik. Aránylag új jelenség az európai nyelvekben és azt az irányt jelenti, amely a fogyasztásra alapuló társadalomba, a fogyasztásba torkollik. Az ember alapvetô szükségleteinek kielégítéséhez élelemre, lakásra, ruházatra... stb. van szüksége, s ezeket a természetbôl veszi és fogyasztja. Ebbôl a szükségszerűségbôl alakultak ki a fogyasztható javakat elôállító foglalkozások, majd késôbb termelési ágak. Idôvel kölcsönös induktív folyamat bontakozott ki a szükségletek és a termelés között: ahhoz, hogy a termelés nyereséges legyen, a szükségleteket növelni kell, s a megnövekedett szükségletek viszont fokozott termelést igényelnek. Az eszköz, mellyel a termelés gyakran mesterségesen támaszt igényeket, a reklám, mely nem ritkán ravasz és agresszív módszerekkel ösztökél a vásárlásra. Mindehhez társul, hogy az elôállított termékeket szándékosan rövid élettartamra tervezik. A fogyasztás a tôkés társadalom sajátos hajtóereje, s ezt a társadalmat ma fogyasztói társadalomnak is nevezik. Amennyiben a fogyasztás abszolút értékké válik, a fogyasztói társadalom és a legújabban használt konzumismus az összes negatív következmény gyűjtôfogalmai. Már maga a fogyasztás nihilista irányba mutat, mert amit az ember elfogyaszt, azt megsemmisítette. Ha az embert csak a fogyasztás határozza meg, belül üressé válik és elvész a élet igazi értelme. Minél inkább anyagi szükségleteire korlátozódik, annál inkább elvész a lelke (teremtô ereje, szemlélôdési képessége, a pihenés, a szeretet, a csend...). Minden csak úgy kerül mérlegre, hogy eladható-e és milyen áron kapható meg? A személyes törekvések teljes passzivitásnak adják át a helyet. Az embert csak külsô ,,árúk'' határozzák meg, s önrendelkezését és a mélységet, melybôl sajátos erôi fakadnának, elveszíti. Ezért a keresztényeknek ma konzum-aszkézisre, fogyasztói aszkézisre kell törekedniük. Ennek tartalma pozitív értelemben: meg kell gondolnunk igazi szükségleteinket és józan kritikával kell kezelnünk a ,,jólétet'' (aminek ellentéte a lelki szegénység); észre kell vennünk a reklámok ravaszságát és hazugságát; ápolni kell lelki erôinket és kezdeményezô képességünket. Negatív értelemben: le kell mondani sok reklámozott holmiról, függetlenné kell válni a reklám áradatától, s harcolni kell azért, hogy a nyilvánosság elôtt a gazdasági problémáknak ne legyen abszolút értéke. Az Úr szava -- ,,Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri és lelkének kárát vallja?'' (Mt 16,26) -- hívôknek és nem hívôknek egyformán mondja, hogy az ember elveszhet a világban, a vagyonban és a birtoklásban, sôt abban a hitben is, hogy csak annyiban ember, amennyiben birtokol. Ezzel szemben csak az marad meg -- a halálon túl is --, amit az ember lélekben, a megismerésben és szeretetben birtokol Istenbôl, önmagából és az emberekbôl. A keresztény hagyomány uti-frui fogalompárja ugyanezt fejezi ki. Az uti ugyanis azt jelenti, használok, elhasználok, elfogyasztok valamit. A frui ellenben lélekkel közelíti, azaz érintetlenül hagyja, tiszteli, a lényegét érti a dolognak és belülrôl élvezi. Aki csak a dolgok fogyasztásának él, maga is dologgá válik és tönkre megy; aki azonban belülrôl él és élvezi a dolgokat, már most az örök boldogságot ízleli. Anton Rotzetter --> alternatív élet, aszkézis, böjt, egyszerűség, lemondás, szolidaritás ======================================================================== forrás, lelki élet forrása A forrás és a kút a kulturális, művészi és vallásos élet alapképei közé tartozik. Az antik vallásosságban a forrás isteni lények tulajdona vagy otthona. Ezért a fogalmat már nagyon korán alkalmazták átvitt értelemben az isteni ôsokra. Az Ószövetségben az életadó forrásnak vallásos mélysége van, ha Istenre alkalmazzák: ,,Tenálad van az élet forrása, a te fényedben látjuk a világosságot'' (Zsolt 36,10). Az Újszövetségben a forrás jelentése új elemmel bôvül, amikor Jézus a szamaritánus asszonynak minden szomjúságot oltó vizet ígér: ,,aki abból a vízbôl iszik, amelyet én adok, az örök életre szökellô vízforrás lesz benne'' (Jn 4,14). Az igazi forrás ismertetô jele, hogy a szomjúság oltásán túl csobogó forrást hoz létre abban, aki iszik belôle. Az élet vize forrásának képét az ôskeresztény irodalom is alkalmazta az utolsó nap beteljesülésének leírásakor. A nyolcadik hegyen (ugyanúgy mint a nyolcadik napon) sok forrás van, és megjelenik az egész teremtés, hogy igyék. A forrás-hasonlat más elemeiként említhetôk még a tisztaság, az eredetiség, a kezdet romlatlansága, minden ivó megújulása és felüdülése. A lelkiélet forrásának ugyanilyen tulajdonságai vannak: eredeti, tiszta, életadó, hamisíthatatlan a továbbadásban. E kritériumok mellett a keresztény hagyományban kialakult a lelki források kánonja, melyben a Szentírásnak mindenek fölött elsôbbsége van. A visszatérés az eredeti forrásokhoz egyenértékű a hagyományokhoz való visszatéréssel. Ebben a hagyományban a lelkiélet forrásai fôként a hit nagy tanítói és alakjai, a szentek. A hagyomány hivatkozási pontjai elsôsorban az atyák mondásai, Szent Ágoston vallomásai, Szent Benedek Regulája, Assisi Szent Ferenc írásai, Kempis Tamás Krisztus követése és Szalézi Szent Ferenc Filotheája. A lelki források e töredékes felsorolása az irodalmi és teológiai hagyományok széles körét mutatja, és ebben a bôségben a sok forrás egyetlen ôsforrásból, Jézus Krisztusból táplálkozik. --> devotio moderna, lelki szentírásolvasás ======================================================================== Foucauld, Charles de 1858. augusztus 15-én született Strassbourgban, 1916. december 1- én halt meg Tamanrassetben (Algériai Szahara). 6 éves korában teljesen árva lett. 16 évesen elveszítette a hitét, élete üresen és értelmetlenül telt a katonai akadémián majd a harcok közepette a Szaharában 1881-ig. 1883/84-ben vakmerô kutató útra vállalkozott Marokkón át, és ott találkozott a hívô moszlimokkal. Aztán visszatért Franciaországba, s nagyon vallásos nagynénje, Marie de Bondy hatott rá. Lázasan kezdte keresni az igazságot. 1886-ban megtért: ,,Amint hinni kezdtem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy ezentúl csak benne élhetek.'' Egy prédikáció Jézus ,,utolsó helyérôl'', egy nagyon szegény szerzetes megpillantása, majd a szegény názáreti élet mélyen belevésôdött a lelkébe. 1890-97-ben trappista, majd 1900-ig kolostori ,,kifutó'' a názáreti klarisszáknál, igy próbálta utánozni a maga módján Jézus názáreti életét. Mély eucharisztikus élet alakult ki benne. 1901-ben pappá szentelték Franciaországban, majd következett a ,,názáreti élet a legelhagyatottabb emberek között'', a Szaharában. 1916-ban egy felkelés alkalmával ölték meg. Charles de Foucauld hivatása: az igehirdetés számára megközelíthetetlen embereknek ,,a háztetôkrôl hirdetni az evangéliumot az élet által''; a Názáreti Jézushoz hasonlóan az imádságban és az áldozatban élni a világban Istenért, mindenekelôtt a ,,kicsinyekért'' a testvéri szeretetben. ,,Minden ember testvére akart lenni'' és ,,tanúskodni'' akart: ,,jósággal, tapintattal, testvéri szeretettel, erényes példával, szerénységgel, szelídséggel, ami mindig annyira vonzó és keresztény. Egyeseknél úgy, hogy Istenrôl, vallásról egy szót se szólunk, hanem tűrünk, ahogyan Isten türelmes, jók vagyunk mint amilyen jó az Isten, gyengéden testvérek vagyunk és imádkozunk. Másoknál úgy, hogy csak annyit beszélünk Istenrôl, amennyit felfogni képesek.... Mindenekelôtt minden emberben a testvért, Isten gyermekét látjuk.'' 1933-ban alapították az elsô közösségeket. 1948-tól Jézus Kis Testvéreinek és Jézus Kis Nôvéreinek tanúságtétele és Foucauld atya feljegyzéseinek alapján egy sokoldalú ,,lelki család'' bontakozott ki. A szerzetesi közösségeken kívül (a hagyományos harmadrendeknek megfelelô) különféle lelki csoportok alakultak, amelyek a társadalomban élnek, hivatásukat folytatják és rendszerint csak havonta egyszer találkozhatnak. Lelkiségük közös ismertetôjegye a nagyon személyes kapcsolat Jézushoz a Szentírás szavai és az Eucharisztia által, lehetôleg egyszerű életmód, testvéri odafordulás a felebarátokhoz, különösen az elhanyagoltakhoz, kiközösítettekhez vagy az Egyháztól távolállókhoz. Charles de Foucauld atya lelkiségének legfontosabb képviselôi: René Voillaume, Jézusról nevezett Magdolna nôvér és Carlo Carretto. Jürgen Rintelen ======================================================================== fölébresztés A Szentírás szerint a fölébresztés olyan esemény, amit Isten kezdeményez. Isten (Lelke) ébreszt föl, vagyis meghív, megbíz meghatározott embereket bizonyos körülmények között, mint prófétákat, hívôket, papokat, királyokat, pásztorokat, stb. Lelkesült szavuknak ébresztô ereje van, ami képes visszaállítani, megerôsíteni az egyén vagy a nép kapcsolatát Istennel. Ezzel megnyílik a lehetôsége annak is, hogy a bajok, az ínség idején Isten segítségét kérjék. Ebben az Istenhez kapcsolódó értelemben került a fölébresztés kifejezés az Egyház liturgiájába, pl. az adventi szentmise könyörgéseiben az ,,excitare'' (vö. Zsolt 80,3). A liturgia rendkívüli módon az az alkalom, amikor az üdvözítô Isten a szóban és a szentségekben ébresztôen akar találkozni az egyénekkel és az egybegyűlt közösséggel. Ahol megengedik az emberek, hogy az Isten Lelke megfogja ôket, tudatos, személyesen felelôs hitre tesznek szert, amely életük átformálásában, elkötelezettségükben és tanúságtételükben mutatkozik meg. Az Egyháznak szüksége van az ilyen ébredésre, hogy hivatását és küldetését a Lélek erejével fölismerje és teljesítse. Ébresztési mozgalmaknak nevezik a XVII. század óta a protestantizmusban azokat a biblikus-egyházi mozgalmakat, amelyek a nyárspolgári, kényelmes vallásosságot tudatos kereszténységgel akarják legyôzni (pietizmus, közösségi mozgalom, testvéri-közösségi és karizmatikus csoportok). Johannes Halkenhäuser --> hívás, kultusz/istentisztelet, megújulás a Szentlélekbôl, próféta, Szentlélek, szó/ige, tanúság ======================================================================== fölemelkedés Fölemelkedés szóval jelöljük az ember útját Istenhez. Nisszai Szent Gergely (+394) az Énekek énekéhez fűzött kommentárjában a fölemelkedést létrának nevezi, ami a vágyból mindig mélyebb vágyhoz vezet. Nem szabad elfelejteni -- Gergely nem felejti el --, hogy az utat Istenhez nem az ember találta ki, hanem Isten ajándékozta az embernek. Ennek vezérfonalát Szent Pál adja meg a Filippiekhez írt levélben: ,,Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy feledem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami elôttem van'' (Fil 3,13). 1. A fölemelkedés-történet állomásai. Órigenész (+253/254) a lélek fölemelkedését Istenhez Izrael népe pusztai vándorlásának képével írja le. Nisszai Szent Gergely Mózes életét használja képként. A legmaradandóbb hatású az újplatonista Areopagita Dénes (V. század vége). Az ô sémája: a tisztulás útja (via purgativa), a megvilágosodás (via illuminativa) és az egyesülés útja (via unitiva) évszázadokon át ilyen vagy olyan formában ismételten megjelenik. Az Istenhez emelkedés bibliai képének Jákob létráját tekinti (vö. Ter 28,12). Szent Benedek (+547) ezt a hasonlatot használja fel az alázatosság 12 fokának magyarázatához; ugyanis ô tudja, hogy az ember csak a megalázkodással emelkedhet fel, míg önmagának felmagasztalása lesüllyedés (Regula VII. 5-9). Johannes Climacus (+649 k.) ugyanezt a képet használja fel a Paradicsomba vezetô létra c. művében, de az ô létrájának harminc foka van. A szerzetesek teológiájában és lelkiségében mindig újra visszatér Jákob létrájának képe. Jelen van a középkori misztikában is (Johannes Ruysbroek, +1381: A lelki szerelem lépcsôjének hét foka, Walter Hilton: A tökéletesség létrája). Szent Bonaventura (+1274) az Itinerarium mentis ad Deum, 'A lélek útja Istenhez' c. munkájában hat fokozatban írja le a lélek fölemelkedését a misztikus egyesüléshez, mely a szemlélôdés szombati nyugalma. Avilai Szent Teréz (+1582) a Belsô várkastély c. művében szintén a hatszakaszos útról beszél, de nála a belsô várkastély hetedik termében történik a lelki eljegyzés. Szent Bernát (+1153) és Aquinói Szent Tamás (+1274) nyomán Keresztes Szent János (+1591) A lélek sötét éjszakájában beszél az istenszeretet tízfokú misztikus létrájáról. A lépcsôzetes út az Út a Kármel hegyére c. művében vált klasszikussá. Az érzékek és a lélek aktív és passzív megtisztulásáról van szó. 2. Minden fölemelkedés Istenhez végeredményben az imádság fölemelkedése: ,,az imádság a lélek fölemelkedése Istenhez'', foglalja össze Damaszkuszi Szent János (+794) az egyházatyák imádságtanát. A fölemelkedés vagy helyesebben az isteni vonzás célja az unio mystica, a misztikus egyesülés vagy eljegyzés. Ezt az egyesülést az aktív és passzív tisztulások elôzik meg, esetleg elragadtatások, de ezek nem döntôek, sôt meg is szűnnek, amikor az ember a misztikus egyesülésben részesül; ezek csak eszközök, hogy az ember szabaddá legyen az isteni Lélek számára. A misztikus egyesülés maga Isten átélhetô közelsége, a legbensôbb közösség Vele és a közvetlenül megtapasztalt istenszeretet. Isten jelenlétének kimondhatatlan élménye határtalan örömöt és ujjongást foglal magába. Minden akkor lesz teljessé, amikor testünk megdicsôülésével az utolsó fátyol is lehullt. Sem a misztikus egyesülés, sem annak teljessége, az örök istenlátás nem szünteti meg a különbséget Isten és az ember között: az ember a szentháromságos Isten életében részesül, de az isteni élet nem szívja magába ôt. 3. Bár a fölemelkedési séma -- fôként Areopagita Dénes szerinti formájában -- már nem olyan jelentôségű, mint korábban, az azonban áll, hogy út vezet a tökéletlenbôl a tökéletesbe. Ma inkább az aszkézis és a misztika összefüggését kísérik figyelemmel, hiszen mindkettô Jézus húsvéti misztériumára épül. Ugyanakkor tapasztalati tény, hogy csak kevesen jutnak el a misztikus egyesülésig. A keresztségbôl fakadó elhívatás sokaknál nem tud megérni, mert minden jószándék ellenére önmagukat többre becsülik, mint Isten irányítását. Alapjában véve minden keresztény élet, melyet a Szentlélekbôl élnek, misztikus élet, de az Istennel való egyesülésnek további föltételei vannak. A fölemelkedési séma megtartható gondolati modellnek, akkor is, ha az út maga egy, mert az mindig és minden esetben az Úr Jézus Krisztus maga (vö. Jn 14,6). Willibald Kammermeier --> alázat, aszkézis, beteljesedés, eksztázis, haladás, imádság, istennéválás, krisztuskapcsolat, misztika, sötét éjszaka, tapasztalat, tökéletesség, út, zarándoklat ======================================================================== fölszabadítás Az egész földkerekséget foglalkoztatja a politikai, kulturális, szociális és egyéni fölszabadítás folyamata. Ez a világegyházban is folyik, pl. a helyi egyházak kísérlete, mellyel a nyugat teológiai és egyházi örökségével szemben keresik önmagukat. A fölszabadítás ,,mai világélményünk korszakos jelszava'' (Metz). Ennek a folyamatnak a konkrét tagadáson túl sok és változatos formája, feladata, motívuma és szándéka van. Ilyen körülmények között próbálja a keresztény hit érvényesíteni a maga szempontjait: az elvontan értelmezett önfölszabadítással szemben a keresztény hit álláspontja az, hogy az igazi szabadság Krisztustól való (vö. Jn 8,36) és az igazság megismerésébôl következik (8,32). ,,A szabadság Krisztusnak köszönhetô.'' (Gal 5,1). Ezért az igazi szabadságot Krisztus követésében lehet megtalálni. 1. Izrael alapvetô közös élménye -- amire az Ószövetség többször utal -- a szabadulás az idegen uralomtól és a kényszermunkától. (Kiv 3,77; 6,2-8; MTörv 26,5-9; vö. 2Sám 7,23; 1Krón 17,21; Zsolt 78,42; Jer 31,11; Dán 9,15; Mik 6,4). Egyiptom rabszolgaházából Isten vezeti ki Izraelt, és az ebben tapasztalja meg az üdvösséget. Ezzel mondja ki a legfontosabbat a biblikus fölszabadítás hagyományról: a fölszabadítás végsô alapja Isten. Ehhez kapcsolódik az ígéret földjének ígérete. Késôbb a babiloni fogságból visszatérés számít fölszabadításnak (vö. Iz 43,1; 44,21); az embereket, népeket és világot egybefogó üdvözítô jövendölések a jövôre mutatnak (vö. Iz 11,1; 35,1; 42,6; 43,1; 65,17). További egyéni és kollektív felszabadulás-élmény a közösség és az Isten rendjét megsértô bűn kiengesztelése és megbocsátása (Zsolt 13; 39; 51). Bajában Istenhez kiált az ember, hogy álljon melléje és szabadítsa meg (Zsolt 18; 26; 31). A prófétai igehirdetésben fontos az üdvösség és az étosz egybekapcsolása: Isten szabadító tette a felebarát iránti emberies magatartáshoz kapcsolódik (vö. Iz 1,10; 58,1; Jer 7,1; Ez 18; Ám 5,7). Jézus fellépésével beteljesedik az izajási jövendölés (vö. Lk 4,16- 21). Az általa meghirdetett istenország történelmi fölszabadítás, ami anélkül, hogy kirekesztené a jövendôt (Lk 11,2), már most jelképesen mutatja a gonosz hatalmak végét (Mt 12,28; Lk 11,20). A Törvény iránti szolgai engedelmesség Isten akaratának tejesítéséhez vezet (vö. Mk 7,1). E szabadságot ezért a szeretet határozza meg, mely új kapcsolatokat teremt az emberek között (Mt 5,21; 7,12; Mk 3,35). Jézus igehirdetése és magatartása szabadságra buzdít, arra a szabadságra, ami nála is az Istenhez fűzôdô kapcsolatból származik és az embertársak iránti kapcsolatban él. Ô, akinek kapcsolatát a felebarátokkal nem az érvényes társadalmi és vallásos szabályok irányítják, nem fél az ebbôl származó botránytól (MT 11,19) és összeütközéstôl (vö. Mk 3,1-6). Sôt erre a halálfélelmet legyôzô bátorságra és gondtalanságra (Mt 6,25) bíztatja barátait is (Lk 12,4). A Jézus által megnyitott szabadság lehetôségét fôként Szent Pál apostol gondolta át és dolgozta fel fogalmilag. A Fil 2,6-11 szerint Krisztus nem akarta magának megtartani azt, aki, ellenkezôleg: az önfeláldozásban talált magára. A kereszthalálig vezetô engedelmességben mutatkozott szabadsága, s ezt a szabadságot a Lélek közvetíti az embernek. Ahol Krisztus Lelke működik, ott van a szabadság (2Kor 3,17); erre kapnak a hívek mint Isten gyermekei (Róm 8,21) meghívást (Gal 5,13). Az Isten Lelke -- föltéve, hogy az ember befogadja (Róm 8,14) és elfogadja vezetését (2Kor 3,16) -- adja ezt a szabadságot, mely eljövendô ajándék (Róm 8,18), az egész teremtésre vonatkozik, s már most tapasztalható (2Kor 1,22). A bűn hatalmától való szabadulásban konkretizálódik (Róm 8,2): már nem ô maga él (Róm 14,7), hanem Krisztus él ôbenne (vö. Gal 2,20). A törvénytôl szabadon (Róm 6,14; Gal 5,18) nem a maga igazát keresi (Fil 3,9; Gal 4,7), hanem a nagykorú fiú engedelmességét (Róm 8,14; Gal 4,7), és ezáltal tartja meg a törvényt (Róm 13,8; Gal 5,14). Mivel megszabadult a haláltól, félelem nélkül élhet: ahelyett, hogy töprengve magával törôdne, harcba száll a halál hatalmasságaival szemben és teljesen arra hagyatkozik, aki legyôzte a halált (vö. Róm 8,31). 2. Mivel a keresztény hit -- küldetésével ellentétben -- gyakran elnyomta a szabadságot és megakadályozta fejlôdését, a szabadság hirdetése mindjobban elveszítette hitelét és érthetôségét a hívô közösségen kívül és belül egyaránt. De mindkét körben hitelt talál, ha gyakorlatilag egyértelműen szolidáris minden emberi fölszabadítási folyamattal. Így válik valóra, hogy: ,,Az öröm és remény, a szomorúság és gond, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és szenvedôk éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is.'' (GS 1). Ez magában foglalja a megszabadulást sok elôítélettôl, melyek megakadályozzák az ilyen szolidaritást és elhomályosítják a szemet az éppen fontos dolgok észrevétele elôl (vö. Lk 10,29). Ilyen elôítélet például. hogy a hit és az Egyház nem politikai erô; hogy a szív megtérését ki lehet játszani a körülmények megváltoztatásával szemben, s viszont: a szabadságot kockázatok, a szeretetet pedig konfliktusok nélkül is lehet élni; hogy mások problémái és szenvedései megszokhatók, stb. A szolidaritáshoz az is hozzátartozik, hogy a hit a maga motívumait és szándékát latba veti. Az embereknek a Jézus Krisztusban megnyílt szabadság szempontjából lényeges a cél megismerése, melyet Isten szán nekik. E cél elismerésének élménye szabadít meg attól a kényszertôl, hogy életük értelmét önmaguk bizonygatásával és teljesítményével kell igazolni. S még többrôl van szó: mivel megszabadulnak a lét értelmének gondjától, képessé válnak arra, hogy másokért éljenek. A szeretetben megalapozott szabadság teszi lehetôvé, hogy szeretetben éljenek másokkal. A keresztény hit minden emberrel közölni akarja azt a tapasztalatot, hogy a szeretetben elfogadják, s ezért ô is elfogadhat másokat. Mivel a keresztény a megbocsátásból él, ezért másoknak meg tud bocsátani (vö. Mt 18,21). Még akkor is ragaszkodik a másikhoz, amikor az ellenségesen viselkedik, mert ô nem mondhat senkirôl végleges ítéletet és senkivel kapcsolatban sem adhatja föl a reményt (vö. Mt 5,43; 7,1). Bár Isten felszabadító evangéliuma mindenkié, mégis elsôsorban a szegényeknek szól. Ezért fogja a hit azoknak a pártját, akikkel Isten különösen azonosult (vö. Mt 25,31), és azok teljes fölszabadítására kötelezi el magát, akik a legjobban rászorulnak erre; Isten igenje az emberre az embert magát is kötelezi, hogy kölcsönösen megajándékozzák egymást a lét értelmével és örömével. Ezért kell a körülményeket a felebarát reális elismerésével emberivé tenni. Ez magában foglalja az igazságtalan struktúrák megszüntetését és olyan új magatartás kialakítását, ami figyelembe veszi mindenki szabadságát. A mindenkori helyzet, a szabadság képének és elidegenülésének elemzése szükséges a konkrét valóság humánusabbá tételéhez. A hívô közösség azáltal, hogy törekszik a keresztény szabadságban való életre és a liturgiában örömmel ünnepli az élet és a szabadság ajándékát, ,,a fölszabadítás történelmi szentsége lesz'' (I. Ellacuría). Giancarlo Collet --> ellenállás, étosz, haladás, hegyi beszéd, humanitás, irgalmasság, karitász, kiengesztelôdés, kivonulás, megváltás, nyomor, politikai tevékenység, szabadság, szegénység, üdvösség, világ ======================================================================== föltámadás A föltámadás a keresztény hit központja. ,,Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenrôl azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt, fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sôt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt.'' (1Kor 15,13-19). A kereszténység tehát a föltámadás hitén áll vagy bukik. Ebben a pontban futnak egybe a hit szövedékének fonalai és ebben kapja meg tulajdonképpeni jelentôségét és értelmét. A föltámadás témájának nagy horderejét szem elôtt tartva a továbbiakban csak arra szorítkozunk, hogy a keresztény lelkiség számára fontos elemeit kiemeljük. 1. A föltámadás, föltámadni eredetileg sokértelmű, képes kifejezés. (A megfelelô héber és görög szó azt fejezheti ki: felkelni a földrôl, álomból felébredni, nyilvánosság elé lépni.) Ezért a Szentírásban is többértelmű szó. Sajátos értelmét azzal a viszonylag késôn megmutatkozó ószövetségi reménnyel kapja meg, hogy nem a halál az utolsó az ember számára, hanem hivatása az Istennel való életre szól. A halál nem egyszerűen ideiglenes életünk biológiai vége, hanem mindannak a szférája, ami kisebbíti a teljes, tartalmas életet és ellenkezik az ember életkedvével; hozzátartozik a betegség, a baj, a magány és a társtalanság, de a bűn, a vétek is, az elszakadás az igazi élet forrásától, Istentôl. A halál sokrétű hatalmi szférája láttán a biológiai halál az élet végén csupán a végsô testi jele annak, hogy az ember se nem ura az életnek -- ami után annyira vágyódik, s ez a vágy a vallás- és a bölcselettörténet tanúsága szerint különbözô halhatatlanság-elképzelésekben nyilvánul meg --, se a maga erejébôl meg nem szerezheti. A tény, hogy a Szentírásban késve jelenik meg a föltámadás mint a halál lerombolása, azt mutatja, hogy ez a remény nem abból az emberi vágyból és akaratból fakadt, hogy legyôzze a halált, hanem alapja az ószövetségi istenismeret és vallásosság. Izrael a maga történetében az emberek Istenének tapasztalta az Istent: Jahvénak, aki föltétlenül hűséges az emberhez. Ha az ember elszakíthatatlanul tartozik Istenhez, akkor az élet erôsebb, mint a véglegesnek látszó halál. Teljesen ezen az ószövetségi vonalon érvel Jézus is, amikor a halálon túli életet tagadó szadduceusokkal vitatkozik. Velük szemben a farizeusokkal együtt képviseli a halottak föltámadásának hitét: ,,arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Az Isten nem a holtaké, hanem az élôké'' (Lk 20,27- 40). Ennek az érvelésnek az a lényege, hogy maga Jézus is az élô emberek Istenének látja Istent (úgy, ahogy ezt Izrael tapasztalta), olyannyira, hogy az ember beletartozik az Istentôl származó istenfogalomba: ,,Ábrahám, Izsák és Jákob Istene''. Ebbôl viszont az következik, hogy az Istenhez tartozó ember maradandó. Önmagához lenne hűtlen az Isten, ha a halál elszakíthatná tôle az embert. Ha a föltámadás reményének biblikus ôsokát röviden akarjuk összefoglalni, akkor ténylegesen K. Barth szavai a legmegfelelôbbek: ,,a föltámadás nem más, mint az Isten szó körülírása''. 2. Jézus halála és föltámadása. Itt azonban fölmerül a kérdés: mi történik, ha az ember elzárkózik az életadó Isten elôl vagy megszakítja Vele a kapcsolatot? Elhagyja Isten az embert (és vele a teremtést) és minden a halál hatalmába kerül? Jézus sorsában látható, hogyan utasítják vissza az emberek -- ebben a vonatkozásban ugyanis Izrael az emberiség képviselôjének tekinthetô -- Isten utolsó ajánlatát az életre (Jézus tanítását Isten országáról). Vajon ebbôl az következik-e, hogy Isten elhagyja az embert, és az ember ettôl kezdve a halál martaléka lesz? A kereszt ezt a kérdést elkerülhetetlenné teszi. A kereszttel ugyanis az ember nemet mond Istenre és az Ô életére, s nemcsak utolsó követét, a Fiút szolgáltatja ki a halálnak, hanem ezzel együtt az emberiség is a halál hatalmába kerül. De az igazság épp az ellenkezôje. A kereszten Isten Fia, tehát maga az Isten vállalja magára a bűnös halálát. Leszáll a halál birodalmába, oda, ahol látszólag megszakadt minden kapcsolat Isten és az ember között, mert ott -- a korábbi ószövetségi meggyôzôdés szerint -- az ember nem dicsérheti Istent (Zsolt 111,17; Iz 38,18) és az Isten se gondol többé az emberre (Zsolt 88,6). Azáltal, hogy Isten maga belép a halál birodalmába, az többé már nem az Istentôl elszakítottság és kapcsolatnélküli sötétség helye. Sôt Jézus értünk vállalt önkéntes halála szentséggé, vagyis az Isten ember iránti feltétlen szeretetének testi jelévé lett. Megmutatja (Jézus), hogy Isten igenje gyôzedelmeskedik az ember tagadása felett, ami a legkifejezôbben a kereszten mutatkozott