Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsovalűemail.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szerk.: Diós István A szentek élete ======================================================================== Tartalomjegyzék (Zárójelben az író és fordító neve) A könyv elektronikus változata Elôszó a negyedik kiadáshoz Bevezetés Január 1. Isten Anyja, Boldogságos Szűz Mária 2. Nagy Szent Vazul (Hamman, Adalbert--L.I.) Nazianzi Szent Gergely (Hamman, A.--L.I.) 7. Pennaforti Szent Rajmund (Walz, Angelus--L.I.) 13. Poitiers-i Szent Hilarius (Hamman, A.--L. I.) 15. Remete Szent Pál 17. Remete Szent Antal (Bacht, Heinrich--L.I.) 18. Árpádházi Szent Margit 20. Szent Fábián pápa (Morabito, Giuseppe**--D.I.) Szent Sebestyén (Frank, Karl Suso--L.I.) 21. Szent Ágnes (Frank, K. S.--L.I.) 22. Szent Vince (Manns, Peter--L.I.) 24. Szalézi Szent Ferenc (Cognet, Louis--L.I.) 26. Szent Timóteus és Szent Titusz (Maisch, Ingrid--L.I.) 27. Merici Szent Angéla (Firtel, Hilde--L.I.) 28. Aquinói Szent Tamás (Gieraths, Paul-Gundolf--L.I.) 31. Bosco Szent János (Schamoni, W.*--D.I.) Február 3. Szent Balázs (Manns, P.--L.I.) Szent Oszkár (Senger, Basilius*--D.I.) 5. Szent Ágota (Manns, P.--L.I.) 6. Japán vértanúk: Miki Szent Pál és (Gordini, G. Domenico**--D.I.) társai Szent Dorottya 8. Emiliáni Szent Jeromos (Hofmann, Konrad--L.I.) 10. Szent Skolasztika (Senger, B.--L.I.) 14. Szent Cirill és Szent Metód (Krajczár János--L.I.) 17. A szervita rend alapítói: Szent (Uljanics, Borisz--L.I.) Bonfiglio, Bonagiunta, Manetto, Sostegno, Amadio, Uguccione, Alessio 21. Damjáni Szent Péter (Leclerque, Jean--L.I.) 23. Szent Polikárp (Hagemeyer, O.--L.I.) 24. Szent Mátyás apostol (Feld, H.--L.I.) Március 4. Szent Kázmér (Piszcz, E.--L.I.) 7. Szent Perpetua és Szent Felicitas (Hagemeyer, O.--L.I.) 8. Istenes Szent János (Firtei, H.--L.I.) 9. Római Szent Franciska (Schamoni, W.*--D.I.) 17. Szent Patrik (Hennig, J.--L.I.) 18. Jeruzsálemi Szent Cirill (Hamman, A.--L.I.) 19. Szent József (Gächter, P.--D.I.) 23. Mongrovejói Szent Turibiusz (Dussel, E.--L.I.) Április 2. Paolai Szent Ferenc (Manns, P.--L.I.) 4. Sevillai Szent Izidor (Brühl, L.--L.I.) 5. Ferreri Szent Vince (Walz, A.- L.I.) 7. De la Salle Szent János (Cognet, L.--L.I.) 11. Szent Szaniszló (Naruszewicz, P.**--D.I.) Galgani Szent Gemma 13. Szent I. Márton pápa (Frank, K. S.*--D.I.) 16. Soubirous Szent Bernadett 21. Canterbury Szent Anzelm (Souther, R. W.--L.I.) 23. Szent Adalbert 24. Szent György (Manns, P.--L.I.) Sigmaringeni Szent Fidél (Mossmaier, E.--L.I.) 25. Szent Márk evangélista (Spadafora, F.**--D.I.) 28. Chanel Szent Péter (Glazik, J.*--D.I.) 29. Sziénai Szent Katalin 30. Szent V. Pius pápa (Denzler, Georg--L.I.) Május 2. Alexandriai Szent Atanáz (Hamman, A.--L.I.) 3. Szent Fülöp és Szent Jakab (Feid, Helmut--L.I.) apostolok 4. Szent Flórián 7. Boldog Gizella 12. Szent Pongrác (Frank, K. S.--L.I.) Szent Nereus és Szent Achilleus (Frank, K. S.--L.I.) 16. Nepomuki Szent János 18. Szent I. János pápa (Frank, K. S.--L.I.) 20. Sziénai Szent Bernardin (Mund, Ottokar--L.I.) 22. Casciai Szent Rita 25. Szent Béda Venerabilis (Gulkin, G.--L.I.) Szent VII Gergely pápa (Brandmöller, Walter--L.I.) Pazzi Szent Mária Magdolna (Piess, H.*--D.I.) 26. Néri Szent Fülöp (Gülden, J.--L.I.) 27. Canterbury Szent Ágoston (Gulkin, G.--L.I.) 30. Szent Johanna -- Jeanne d'Arc Június 1. Szent Jusztin (Hagemeyer, O.--L.I.) 2. Szent Marcellin és Szent Péter (Frank, K. S.--L.I.) 3. Ugandai vértanúk: Lwanga Szent (Bühlmann, W.*--D.I.) Károly és társai 5. Szent Bonifác (Senger, B.--L.I.) 6. Magdeburgi Szent Norbert (Grauwen, W. M.--L.I.) 8. Prágai Boldog Ágnes 9. Szír Szent Efrém (Asszfalg, J.--L.I.) 11. Szent Barnabás apostol (Maisch, I.--L.I.) 13. Padovai Szent Antal (Clasen, S.--L.I.) 15. Árpádházi Boldog Jolán 19. Szent Romuáld (Hamilton, B.--L.I.) 21. Gonzaga Szent Alajos (Schneider, B.--L.I.) 22. Nolai Szent Paulinus (Prete, Serafino**--D.I.) Fisher Szent János (Firtel,. H.--L.I.) Morus Szent Tamás (Firtel, H.--L.I.) 24. Keresztelô Szent János (Vögtle, A.--L.I.) 27. Alexandriai Szent Cirill (Hamman, A.--L.I.) Szent László király 28. Szent Iréneusz (Hagemeyer, O.--L.I.) 29. Szent Péter apostol (Vögtle, A.--L.I.) Szent Pál apostol (Hoffmann, P.--L.I.) 30. Róma elsô vértanúi Július 3. Szent Tamás apostol (Pesch, R.--D.I.) 4. Portugáliai Szent Erzsébet (Chierotti, L.**--D.I.) 5. Zaccaria Szent Antal Mária (Erba, A.--D.I.) 6. Goretti Szent Mária (Schamoni, W.—V. M.) 11. Nursiai Szent Benedek (Senger, B.—V. M.) 13. Szent II. Henrik (Neumüllers-Klauser, R.*--D.I.) 14. Lellisi Szent Kamill (Firtel, H.—V. M.) 15. Szent Bonaventura (Rauch, W.—V. M.) 17. Szent András és Szent Benedek 18. Boldog Hedvig 21. Brindisi Szent Lôrinc (Mossmaier, E.*--D.I.) 22. Szent Mária Magdolna (Pesch, R.—V. M.) 23. Svéd Szent Brigitta (Nyberg, T.—V. M.) 24. Árpádházi Boldog Kinga Szent Kristóf 25. Szent Jakab apostol, az idôsebb (Vögtle, A.*--V. M.) 26. Szent Anna és Szent Joachim (Gordoni, G. D.**--D.I.) 29. Szent Márta (Pesch, R.—V. M.) 30. Aranyszavú Szent Péter (Kötting, Bernhard—V. M.) 31. Loyolai Szent Ignác (Schneider, B.—V. M.) Augusztus 1. Ligouri Szent Alfonz (Büche, K.--D.I.) 2. Vercelli Szent Özséb (Kötting, B.--D.I.) 4. Vianney Szent János (Pézeril, D.--D.I.) 7. Szent II. Sixtus pápa (Frank, K. S.--D.I.) Thienei Szent Kajetán (Llompart, G.--D.I.) 8. Szent Domonkos (Walz, A.--D.I.) 10. Szent Lôrinc (Frank, K. S.--D.I.) 11. Assisi Szent Klára (Hardick, L.--D.I.) 13. Szent Pontianus pápa és Szent (Frank, K. S.--D.I.) Hippolitus pap Boldog XI. Ince pápa 14. Kolbe Szent Maximilián 15. Nagyboldogasszony (Gächter, P.--D.I.) -- Egy szűz Dávid házából -- Mária gyermekkora - Egy József nevű férfinak volt a jegyese -- Mária látogatása Erzsébetnél -- Mária menyegzôje -- Betlehemben -- A Napkeleti Bölcsek -- Mária halála és mennybevétele 16. Szent Rókus 18. Szent Ilona 19. Clairvaux-i Szent Bernát (Grill, L.--D.I.) Eudes Szent János (Cognet, L.--D.I.) 20. Szent István király 21. Szent X. Pius pápa (Denzler, G.--D.I.) 23. Limai Szent Róza (Dussel, E.--D.I.) 24. Szent Bertalan apostol (Feld, H.--D.I.) 25. Szent IX. Lajos király (Cognet, L*--D.I.) Kalazanci Szent József (Firtel, H.--D.I.) 27. Szent Mónika (Schneider, Th.--D.I.) 28. Szent Ágoston püspök (Hamman, A.--D.I.) Szeptember 3. Nagy Szent Gergely pápa (Gessel W.--D.I.) 7. Boldog Márk, István és Menyhért kassai vértanúk 13. Aranyszájú Szent János (Hamman, A.--D.I.) 16. Szent Kornél pápa (Frank, K. S.--D.I.) Szent Ciprián karthagói püspök (Hagemeyer, O.--D.I.) 17. Bellarmin Szent Róbert (Schneider, B.*--D.I.) Bingeni Szent Hildegárd 19. Szent Januarius püspök és társai (Ambrasi, D.**--D.I.) 21. Szent Máté evangélista (Pesch, R.--D.I.) 24. Szent Gellért 26. Szent Kozma és Szent Damján (Caraffa, F.**--D.I.) 27. Páli Szent Vince (Cognet, L.--D.I.) 28. Szent Vencel (Turek, R.**--D.I.) 30. Szent Jeromos (Hamman, A.--D.I.) Október 1. Lisieux-i Szent Teréz (Combes, A.--D.I.) 4. Assisi Szent Ferenc (Clasen, S.--D.I.) 6. Karthauzi Szent Brúnó (Bligny, B.--D.I.) 8. Magyarok Nagyasszonya 9. Párizsi Szent Dénes és társai (Gordini, G. D.**--D.I.) Leonardi Szent János (Gordini, G. D.**--D.I.) 14. Szent I. Callistus pápa (Frank, K. S.--D.I.) 15. Avilai Nagy Szent Teréz (Ruano, L.--D.I.) 16. Szent Hedvig sziléziai hercegnô (Fritzen, H.--D.I.) Alacoque Szent Margit-Mária (Cognet, L.*--D.I.) 17. Antiochiai Szent Ignác (Hagemeyer, O.--D.I.) 18. Szent Lukács evangélista (Kaiser, O.--D.I.) 19. Kanadai vértanúk: Brébeuf Szent (Dodin, A.*--D.I.) János és társai Keresztes Szent Pál (Manns, P.--D.I.) 21. Szent Orsolya és társnôi 23. Kapisztrán Szent János (Chiappini, A.**--D.I.) 24. Claret y Clará Szent Antal Mária (Schamoni, W.*--D.I.) 25. Boldog Mór 28. Szent Simon és Szent Júdás Tádé (Feld, H.--D.I.) apostolok November 3. Porres Szent Márton (Dussel, E.*--D.I.) 4. Borromei Szent Károly (Bendiscioli, M.--D.I.) 5. Szent Imre herceg 10. Nagy Szent Leó pápa (Gessel, W.--D.I.) 11. Tours-i Szent Márton (Kilian, B.--D.I.) 12. Polocki Szent Jozafát (Mitnacht, A. M.*--D.I.) 13. Magyar szentek és boldogok, akiket egy napon ünnepelünk: Szent Asztrik Anasztáz Radla Boldog Bánfi Buzád Boldog Bátori László Szent Beszteréd Szent Bonifác vértanú püspök Szent Buldus Boldog Csák Móric Tiszteletreméltó Csepelényi György Szent I. Dávid király Boldog D'Este Beatrix Boldog Dominici János Boldog Erzsébet özvegy Boldog Erzsébet szűz Boldog Eszkandéli Máté Szent Gaudentius Boldog Gertrúd Szent Gertrúd Szent Günter Boldog Ilona Boldog János Szent Kálmán Boldog Kazotic Ágoston Tiszteletreméltó Kelemen Diák Szent Kvirin Boldog Magyar Antal ferences Boldog Magyar Antal kármelita Boldog Magyar István és Szász Konrád vértanúk (13.sz.) Boldog Magyar István vértanú (14. sz.) Magyar Szent Pál Marchiai Szent Jakab Boldog Özséb Boldog Piacenzai Jakab Szent Pilgrim Boldog Regensburgi Bertold Szent Salamon király Boldog Sebestyén Boldog Szádok és társain Boldog Szalóme Boldog Temesvári Pelbárt Thomasius Szent Péter Toulouse-i Szent Lajos Tiszteletreméltó Batthyány Strattmann László Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit Tiszteletreméltó Kaszap István 15. Nagy Szent Albert (Gieraths, G.--D.I.) 16. Skóciai Szent Margit (Dussel, E.--D.I.) Helftai Szent Gertrúd (Brede, M. L.--D.I.) 19. Árpádházi Szent Erzsébet 22. Szent Cecília (Manns, P.--D.I.) 23. Szent I. Kelemen pápa (Frank, K.S.--D.I.) Szent Kolumbán (Hennig, J.*--D.I.) 25. Alexandriai Szent Katalin 30. Szent András apostol (Feld, H.--D.I.) December 3. Xavéri Szent Ferenc (Glazik, J.--D.I.) 4. Damaszkuszi Szent János (Bacht, H.*--D.I.) Szent Borbála 6. Szent Miklós püspök (Manns, P.--D.I.) 7. Szent Ambrus (Hamman, A.--D.I.) 11. Szent I. Damazusz pápa (Kötting, B.--D.I.) 12. Chantal Szent Franciska (Cognet, L.--D.I.) 13. Szent Lúcia (Manns, P.--D.I.) 14. Keresztes Szent János (Ruano, L.--D.I.) 21. Canisius Szent Péter (Schneider, B.--D.I.) 23. Kenty Szent János (Piszcz, E.--D.I.) 26. Szent István diákonus (Pesch, R.--D.I.) 27. Szent János apostol és evangélista (Vögtle, A.--D.I.) 28. Aprószentek 29. Becket Szent Tamás (Boss, Th.*--D.I.) 31. Szent I. Szilveszter pápa (Kötting, B.--D.I.) Labouré Szent Katalin Bibliográfia Névmutató ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program a Szent István Társulat azonos című könyvének negyedik, bôvített kiadásának elsô kötetének elektronikus változata. A nyomtatott könyv ISBN azonosítója 963 360 734 5. Az elektronikus kiadás a szerkesztô, dr. Diós István és a Szent István Társulat engedélyével készült. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elôírásai szerint lehet használni. A teljes szerzôi jog a Szent István Társulat tulajdonában van. Az elektronikus könyv szövegét dr. Diós István gondozta. A program névmutatója -- a teljesség kedvéért -- tartalmazza a nyomtatott könyv második kötetében megjelent szentek nevét is. A program bôvítése ezekkel a szentekkel folyamatban van, és hamarosan része lesz a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárnak. ======================================================================== Elôszó a negyedik kiadáshoz 1984-ben a Szent István Társulat Könyvkiadó abban a reményben bocsátotta útjára A szentek élete elsô kötetét, hogy segítséget nyújthat a papságnak a liturgiára és a katekézisre való fölkészülésben, s lelki táplálékot adhat a híveknek. Valóban táplálék lett a könyv, mert tíz éven belül immár a negyedik kiadást igénylik olvasói. A szentek élete két kötetbôl áll. Az elsô, amit az olvasó most a kezében tart, a magyar liturgikus naptár szentjeit tartalmazza idôrendben. A második kötetben vannak a kevésbé ismert, jelentôs, de az évi liturgiában nem szereplô szentek. Az elsô kötetben a következô változtatásokat végeztük az átdolgozás során: A magyar szenteket is besoroltuk a naptári sorrendbe, így minden szent ünnepnapja szerint kereshetô a könyvben. (Az elôzô kiadásokban a könyv két részbôl állt, s magyar szentek a második részben voltak.) Néhány, az egyetemes liturgikus naptárban nem szereplô, de a magyar egyházi hagyományban jelentôs szent életrajzát bevettük a kötetbe: pl. Szent Rókusét, Szent Kristófét, Alexandriai Szent Katalinét. A Szűzanyáról január elsején és augusztus 15-én olvashatunk. Szentírási anyagát kigészítettük a Jakab-ôsevangéliummal, illetve Melitón szárdeszi püspök Mária mennybevétele c. munkájával. Adja Isten, hogy mindenkinek, aki kezébe veszi és olvassa, annyi örömöt adjon és kegyelmet közvetítsen ez a könyv, amennyiben része volt azoknak, akik a megjelentetésén fáradoztak. Isten áldása, a Boldogságos Szűz és minden szentek oltalma legyen mindannyiunkon. A Kiadó ======================================================================== BEVEZETÉS A II. Vatikáni Zsinat utáni naptárreformmal kapcsolatban nyugtalanság támadt a hívô nép körében. Híre kelt ugyanis, hogy az 1969-ben hatályba lépett új római naptárból hiányoznak olyan népszerű szentek, mint Szent Borbála, Szent Orsolya vagy Szent Kristóf. Amikor azonban az egyes országok megalkották saját területi naptárukat, ismét megjelentek e nevek, sôt más szentek nevei is, akik az illetô országnak sokat jelentenek. Milyen kapcsolat van az egyetemes Egyházra érvényes Római Kalendárium és egy-egy ország saját naptára között? Milyen elvek alapján válogatják egyik vagy másik kalendárium ünnepelt szentjeit? Tulajdonképpen miért volt szükség naptárreformra? 1. LITURGIKUS NAPTÁR -- NÉVNAP-KALENDÁRIUM -- MARTIROLÓGIUM Elôször el kell oszlatnunk azt a félreértést, mely szerint a szentek naptára tökéletes tükörképe az Egyház szentek iránti tiszteletének. Egyetlen naptár sem képes, de nem is akarja a ,,minden nemzetbôl, törzsbôl, népbôl vagy nyelvcsaládból'' származó hatalmas sereget fölsorolni, hiszen ,,senki sem tudja megszámlálni ôket'' (Jel 7,9). Az egyetemes, illetve helyi liturgikus naptár, a Direktórium azokat a szenteket tartalmazza, akiket a szentmisében és a zsolozsmában ünneplünk. E közösségi ünneplés megkövetel bizonyos válogatást, hogy egyensúlyban maradjon az egyházi évben az üdvtörténet misztériumainak és a szenteknek ünneplése. A liturgikus naptárnál jóval több nevet tartalmaz a névnap- kalendárium. Ennek is megvan a létjogosultsága és jelentôsége a névnapok, a keresztény névválasztás, a népszokások és a szentek tiszteletének egyéb módozatai szempontjából. Ebbe a csoportba tartoznak a falinaptárak is. Még több szentet sorol föl a Martirológium, az a könyv, amely az Egyház történetében, fôként a kolostori hagyományban nagy múltra tekint vissza. Belôle olvassák föl naponta azoknak a szentek nevét, akiknek aznap van az égi születésnapjuk, ezzel a záradékkal: ,,...és másutt más vértanúk, hitvallók, szüzek és szentek emlékezetét ülik''. 2. TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS Szentjeink tiszteletének mai formáját jobban megértjük, ha kissé visszatekintünk a szentek tiszteletének kialakulására. A szentek keresztény tisztelete már a második században megkezdôdött a vértanúk sírjánál. Akkoriban a pogány római család -- halottai (földi) születésnapján -- össze szokott jönni halotti torra a sírnál. A keresztény közösség ehhez hasonlóan összegyűlt a vértanúk sírjánál égi születésük napján, de nem halotti tort ültek, hanem eucharisztikus lakomával, szentmisével emlékeztek meg róluk. E megemlékezés évszázadokon át a vértanúság helyéhez, illetve az ottani közösséghez fűzôdött. A legrégibb római naptár, az úgynevezett Chronograph szinte kizárólagosan csak Róma város vértanúinak nevét tartalmazza. A tisztelet helyhez kötöttsége oly mértékű volt, hogy a Boldogságos Szűz Márián, Szent Péteren és Pálon kívül még az apostolok sem szerepeltek benne. Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára két forrásból is bôvült: egyrészt befogadták az ünnepelt vértanúk közé a hitvallókat, azokat, akik börtönt és kínzatást szenvedtek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált. Majd tovább tágult a kör az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket úgy tekintettek, mint vértelen vértanúságot vállaló hôsöket. A naptár bôvülésének másik forrása lett a római és más helyi egyházak naptárcseréje: a római liturgia kisugárzott az egész Egyházra, és a távoli helyi egyházak naptárát megismerték Rómában. E kölcsönhatás gyümölcse a Martirológium. A 4. század után kivirágzott a szentek legendairodalma is. Míg a korábbi irodalmi emlékek nagyon szűkszavúak, valósággal jegyzôkönyvszerűek, a legendák bôséges és színes elbeszéléssel szólnak a szentekrôl, írásba foglalván egyrészt a dokumentálható hagyományt, másrészt azokat a csodás történeteket, melyeket a szent iránti tisztelet és szeretet teremtett. A jelen gyűjteményben is helyet kaptak e legendák, de világosan elválasztva a történeti adatoktól. A középkor folyamán a naptár állandóan új szentekkel bôvült, s lassan a liturgikus esztendô szűknek bizonyult a szentek befogadására. A liturgikus könyveket cserélték egymás között országok és egyháztartományok, átvették egymás nevezetesebb helyi szentjeit. Egyházpolitikai törekvések is hatottak a naptárra. Jóllehet a szentté avatást kezébe vette a pápa, s ezzel a 13. századtól Róma szabályozó szerephez jutott, a naptár alakulását tekintve igazában nem tudott korlátokat szabni. Ám ez a bôség nem volt mindenütt és feltétlenül a jámborság táplálója. Késôbb valaki meg is jegyezte: ,,Tönkretesznek minket az ünnepekkel. Egyik rangosabb mint a másik, és a plébános úr minden prédikációját új szenttel fűszerezi'' (La Fontaine). A liturgiában ennek az lett a következménye, hogy a Krisztusra való emlékezést elborította a szentek ünneplése. A vallásos buzgóságban pedig odáig fajulhatott a dolog, hogy a szentek, akik valamiben hôsi fokon követték Krisztust, háttérbe szorították Urukat és Ôsmintájukat. A reformáció hatására foglalkozott a Trienti Zsinat a naptárkérdéssel is, és megalkotta a katolikus Egyház elsô, világszerte kötelezô liturgikus naptárát, az úgynevezett Római Kalendáriumot. E központi intézkedésnek rendet és egyensúlyt kellett volna tartani a szentek tiszteletében, mégis újabb mértéktelenség forrása lett. Egyes egyházmegyék, szerzetesrendek és lelki mozgalmak ugyanis arra törekedtek, hogy helyet biztosítsanak saját szentjüknek a hivatalos naptárban, amely immár az egész Egyházé volt. E fejlôdés eredményeként a 20. század elejére az egyházi évet éppen úgy, vagy még jobban elborították a szentek ünnepei, mint a Trienti Zsinat elôtt. Szent X. Pius, XII. Pius és XXIII. János pápa különbözô átrendezésekkel próbált megoldást találni, de az alapvetô reformot csak a II. Vatikáni Zsinat hozta meg. E reform lényege az egész Egyházban, illetve az egyes részegyházakban (országokban, szerzetesrendekben) ünnepelt szentek tiszteletének szétválasztása. A Zsinat szándéka szerint ,,az egész Egyházra csak azoknak a szenteknek a tiszteletét kell kiterjeszteni, akiknek jelentôsége valóban egyetemes'' (Liturgikus Konstitúció 111. p.). A többféleséget és a részegyházak eleven kapcsolatát az Egyház egészével úgy kell biztosítani, hogy a szentek többségének megünneplése ,,egy-egy részegyház, nemzet vagy szerzetescsalád körére korlátozódjék''. Így jönnek létre a területi vagy saját naptárak nagyobb területek, közösségek számára. Ezek a naptárak mind a Római Kalendáriumra épülnek, de azt saját hagyományuk szerint bôvítik. 3. TUDNIVALÓK A JELEN KÖTETRÔL A magyar liturgikus naptárt a II. Vatikáni Zsinat utáni Római Kalendárium alapján a Magyar Püspöki Kar 1984-ben határozta meg. A magyar szentek egyik csoportját alkotják azok az ,,ismertebb'' szentek, akiknek saját officiumuk van, azaz külön napon saját szentmisével és zsolozsmával ünnepeljük ôket (pl. Szent István király, Árpádházi Szent Erzsébet, stb.). A másik csoportba azok a szentek tartoznak, akikrôl -- a Mindenszentek ünnepére emlékeztetô módon -- egy napon, november 13-án emlékezünk meg. A magyar hagiográfiai hagyományra (Hevenesi Gábor SJ: Ungaricae Sanctitatis Indicia. Nagyszombat, 1692) támaszkodva negyvennél több ilyen szent életrajzát közöljük azok közül, akik az ország alapítása óta -- magyar földön születtek és éltek; -- magyar földön születtek, de idegenben éltek; -- idegen származásúak, de magyar földön éltek; -- idegen származásúak, de egy ideig magyar földön éltek, illetve hivatásuk folytán lényeges kapcsolatba kerültek hazánkkal. Megtalálható a kötetben néhány szent (Casciai Szent Rita, Nepomuki Szent János, Kolbe Szent Maximilián, Soubirous Szent Bernadett), akik az egyetemes naptárban nem szerepelnek, nálunk azonban elterjedt a tiszteletük: a magyar naptár más nemzetektôl vette át ôket. Végül olvashatunk a könyvben Batthyány Strattman Lászlóról, Bogner Mária Margitról és Kaszap Istvánról, kiknek boldoggá avatási eljárása folyamatban van. Az egyetemes naptár szentjeinek nagy részét a Lipcsei Sankt Benno Verlag Heilige des Regionalkalenders és Die Heiligen in ihrer Zeit című kiadványaiból vettük át. Ezen kívül forrásként használtuk a 12 kötetes Biblioteca Sanctorumot (Róma, 1961--69) és a Testvéreink, a szentek (Eisenstadt, 1977) c. gyűjteményt. Az apokrif anyagot Vanyó László: Ókeresztény írók, II. (Bp., 1980) c. kötetébôl vettük. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Paul Gächter: Das Mädchen Mirjam c. szentírási szövegeket elemzô tanulmányát adjuk. Sziénai Szent Katalin életét a gyóntatója, Capuai B. Rajmund OP által összeállított Legenda Maior (SZIT, Bp., 1983) alapján közöljük. A magyar szentek anyagához fölhasználtuk az Árpád-kori legendák és intelmek (Budapest, 1983) c. munkát. Néhány helyen a szentek írásaiból idézünk. Akinél Iehetett -- rendi misekönyvekbôl vagy a Missale Romanumból -- a szent officiumának könyörgésével zártuk az életrajzot. ======================================================================== ISTEN ANYJA, A BOLDOGSáGOS SZűZ MáRIA Január 1. A Boldogságos Szűz -- akit nyelvünk nem egyszerűen szentnek, hanem Szentségesnek mond -- a legnagyobb a szentek között, mert neki adatott az a kegyelem, hogy anyja lett a megtestesült Igének. Míg a szentek az Úr Krisztus teljességébôl merítik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket, addig a Boldogságos Szűz ugyanebbôl a Forrásból megkapott minden kegyelmet, amit teremtmény egyáltalán kaphat: ô a ,,kegyelemmel teljes''. Szűz anyasága öröktôl fogva ott volt Isten megváltó tervében, s amikor elérkezett az idôk teljessége, megtörtént az, ami a természet rendjében sem azelôtt, sem azóta nem fordult elô: anya lett a szűz és fia született: Jézus, a mi Megváltónk. Az Egyház tanításában négy dogma szól Isten Anyjáról, azaz aki üdvözülni akar, annak ezt a négy alapigazságot el kell fogadnia Máriáról: 1. Mária Theotokosz, mondják a görögök, Mater Dei, mondják a latinok, Isten Anyja, mondjuk magyarul a dogmát, amit az efezusi zsinat 431-ben fogalmazott meg. Minden, amit Máriáról hiszünk és hirdetünk, e misztériumban gyökerezik. Ezt ünnepeljük ma, január elsején. 2. Mária szűzen foganta és szülte Szent Fiát, szüzessége örökre megmaradt. Már az apostoli hitvallás mondja: ,,Születék szűz Máriától''. 3. Mária szeplôtelenül fogantatott, azaz az eredeti bűn nem érintette ôt. E dogmát 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa. Mária szeplôtelen fogantatásának ünnepe december 8-a. 4. Halála után Mária fölvitetett a mennybe, anélkül, hogy teste romlást látott volna. 1950-ben hirdette ki ennek dogmáját XII. Pius pápa. Ünnepe Nagyboldogasszony napja, augusztus 15-e. Így az Egyház egyetlen más szentrôl sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely teljesen Istenbôl ered, Ôérte van, és Ôbenne van. A Ószövetségi Szentírásban jövendölések hangzottak el a Megváltó anyjáról: -- Kígyótipró asszony lesz: A bűnbeesés után a kígyó vereségét jelzi elôre az isteni szó: ,,Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ô ivadéka köze. Ô széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba'' (Ter 3,15). -- Ez a kígyótipró asszony Mária. -- Szűz anya lesz: Ácház király kapta a jövendölést, ami a szabadulás jele: ,,Íme, anya lesz a szűz és fia születik, és Emmánuelnek fogják hívni''(Iz 7,14-- 16). -- Mária ez a szűz anya, akinek fiában Velünk az Isten (ez az Emmanuel szó jelentése). -- Betlehemben fogja szülni a fiát: ,,És te, efratai Betlehem, kicsiny vagy ugyan Júda fejedelmei között, mégis belôled származik nekem az, aki uralkodni fog Izrael fölött. Származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre megy vissza. Ezért elhagyja ôket az Úr, míg nem szül az, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék'' (Mik 5,1--5). - - Mária az a Szűz, akinek Betlehemben kell majd világra hoznia Ôt, akinek származása, mert Isten Fia, az örökkévalóságból való. -- A Megváltó anyja egy lesz az Úr szegényei közül: A Messiás országa ugyanis a kicsinyeké, a szegényeké lesz, akik nem hadakozással, hanem engedelmes szolgálatukkal nyerik el részüket ebben az országban (vö. Szof 3,12; Zsolt 149). Mária, a Messiás édesanyja, ,,az Úr szolgáló leánya'' az elsô a kicsinyek között, akinek alázatos szolgálata megnyitotta az utat a megváltás elôtt. -- Ujjongani fog a boldogságtól: Jövendölések szólnak Sion leányának, Jeruzsálem leányának boldogságáról, ami abból fakad, hogy benne lakik az Úr (vö. Szof 3,14- -15; Mik 4,8,10; Jer 31,22). Ez a Szűz anyaságában vált valóra, akit ezért mond boldognak minden nemzedék, s hívjuk így mi is: Boldogságos! A Újszövetségi Szentírás a következôket mondja el: Születését és gyermekkorát csak apokrif források mondják el. Az evangéliumokban elôször élete nagy fordulópontján tűnik fel a názáreti szűz, kinek neve Mária. Az elsô, akit Máriának, héberül Mirjamnak hívnak az Ószövetségben, Mózes nôvére. Késôbb kedvelt nôi név, Mária kortársai közül is sokan viselték. A név jelentést hordoz, de ma már nehéz pontosan meghatározni, mert közel 60 lehetôség kínálkozik. A legvalószínűbb jelentések a következôk: Mária = szép (a héber márá = kövér szóból. Keleten, pl. az araboknál a nôi szépség egyik feltétele); Mária = lázadás (a héber máráh szóból, Mária a Sátán ellenlábasa); Mária = keserves (a héber márar = keserű, fájdalmas szóból); Mária = Istentôl szeretett (az egyiptomi mri = szeretett és a héber iam = Isten szavakból) -- Ez nemcsak nyelvészeti szempontból valószínű, hanem teológiailag is a legszebb és legtalálóbb neve annak, akit Isten a leginkább szeret a teremtmények közül, mert a legszebb, s épp ezért a legszebb. Az evangélium tanúsága szerint Mária jegyese volt már a Dávid házából való Józsefnek, amikor Isten elküldte hozzá Gábor angyalt a Megtestesülés örömhírével. Az angyali üdvözlet után Mária sietve útra kelt, hogy meglátogassa Erzsébetet. Három hónapig maradt ott, majd visszatért Názáretbe. József az álmában kapott angyali intés szerint magához vette ôt, majd hamarosan útra keltek Betlehembe, hogy a népszámlálás császári parancsa szerint a származási helyükön írják össze ôket. Miközben ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai és megszülte a Fiút. Így teljesedett az Úr szava: a Megváltó Betlehemben, Dávid városában született. Nyolc nap múlva körülmetélték a Gyermeket és miként Mária is, József is hallotta az angyaltól, Jézusnak nevezték el. Amikor Jézus hat hetes lett, a törvény elôírása szerint fölvitték Jeruzsálembe, ahol Mária a tisztulásáért, József az elsôszülött fiú megváltásáért áldozatot ajánlott fel. Mária ekkor hallotta Simeon ajkáról a jövendölést Fiáról és a maga sorsáról. Az Úr megmutatta az ô üdvösségét, nemcsak a pásztoroknak, nemcsak Simeonnak és Annának, hanem a pogányságot képviselô napkeleti bölcseknek is, akik az ég jeleit figyelve látták meg a csillagot, mely elvezette ôket Betlehembe, a házba, ahol megtalálták Máriát és a Gyermeket. E látogatás következménye lett a betlehemi gyermekgyilkosság, amelyben Heródes megölette a 2 év alatti fiúgyermekeket Betlehemben és környékén (lásd december 28-án, Aprószentek ünnepén). Józsefet azonban az Úr angyala idôben figyelmeztette: ,,Fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba...'' Mikor pedig Heródes meghalt, a Szentcsalád visszaköltözött, de nem Betlehemben, hanem Názáretben telepedtek meg. Amikor Jézus 12 éves lett, szülei fölvitték magukkal Jeruzsálembe, ahol a Gyermek elveszett. Hosszasan keresték, mert nem tudták, hogy Jézus ,,Atyja dolgaiban van'', végül megtalálták a templomban. Hazatért Máriával és Józseffel Názáretbe és engedelmes volt nekik. Ezután eltelt közel 20 év imádságban, munkában, s közben Jézus felnôtt. József halála után Mária Jézussal együtt leköltözött Kafarnaumba, s egy ideig úgy ismerték ôket mint a názáreti ácsot és özvegy anyját. Amikor pedig Jézus 30 éves lett, s elhangzott az Úr szava János felett, aki hirdetni kezdte a bűnbánat keresztségét (lásd június 24-én), Jézus elbúcsúzott Máriától és megkezdte nyilvános működését. Az evangélisták, amikor nyilvánvalóan Jézus Krisztusról írnak, Mária jelenlétét is tapasztalják és érzékeltetik: -- Mária ott van az elsô csodánál: a kánai menyegzôn; -- az emberek tudnak róla: ,,Boldog a méh.....''; -- a háttérben kíséri Jézust: ,,...anyád és rokonaid beszélni akarnak veled...''; -- ott van a kereszt alatt, ahol az Egyháznak is anyja lett; -- ott van a pünkösd várásában; -- ô a Napba öltözött asszony (Jel 12), kinek mennybevétele a bűn és a halál fölötti gyôzelem teljessége (lásd augusztus 15-én). A Szentséges Szűz Mária mindezen kiváltságával és nagyszerűségével példaképünk és reménységünk. Példaképünk a hitben, reménységünk abban, hogy ami vele történt, az velünk is -- az Egyházzal és az Egyház minden tagjával -- megtörténik: részünk lehet a bűn és a halál fölötti teljes gyôzelemben. * A 2. században írt apokrif Jakab-ôsevangélium elbeszéli Jézus Krisztus mindenek fölött dicsôséges anyjának, a szent Istenszülô Máriának születését Joachim és Anna történetétôl a betlehemi gyermekgyilkosságig: Izrael tizenkét törzsének történeteiben olvashatunk Joákimról, a szerfölött gazdag emberrôl, aki adományait mindig megkettôzve ajánlotta fel, mondván: ,,Ez, a vagyonomból való egyik rész legyen az egész nép javára, a másik rész pedig bűneim bocsánatára az Úré, hogy ô irgalmas legyen hozzám.'' Mikor elérkezett az Úr nagy napja, és Izrael fiai fölajánlották adományaikat, akkor útjába állt Ruben ezen szavakkal: ,,Nem szabad teneked elsôként fölajánlani adományaidat, mert nem támasztottál magvat Izraelben.'' Erre nagyon elszomorodott Joákim, számba vette az egész nép tizenkét törzsét, mondván: ,,Végignéztem Izrael tizenkét törzsét, ...vajon én vagyok-e egyedül aki nem támasztott magvat Izraelben.'' Mikor utánanézett, úgy találta, hogy minden igaz támasztott magvat Izraelben, és akkor megemlékezett Ábrahámról, az ôsatyáról, hogy csak a végsô nap adta neki Isten gyermekét, Izsákot. Akkor igen elszomorodott Joákim, és nem is mutatkozott asszonya elôtt, hanem a pusztába ment, és ott verte le a sátrát, negyven nappalon és negyven éjszakán keresztül böjtölt; ezt mondogatta magában: ,,Sem ételt, sem italt nem veszek magamhoz mindaddig, amíg reám nem tekint az Úr, az én Istenem, az imádság lesz számomra az étel és az ital''. Felesége, Anna pedig kétszeres siránkozással siránkozott, és kétszeres jajgatással jajgatott, mondván: ,,Siratom én az özvegységemet, és siratom én a terméketlenségemet''. Mikor elérkezett az Úr nagy napja, így szólt hozzá Judith, a szolgálóleánya: ,,Ugyan meddig alázod meg így a lelkedet? Íme, elérkezett az Úr nagy napja, nem szabad most szomorkodnod, hanem fogd ezt a fejfedôt, amit még úrnôm adott nekem szolgálatomért, de nem szabad énnekem felkötnöm, mivel én csak szolgáló vagyok, ezt pedig királynônek ékességére készítették.'' Anna ezt felelte rá: ,,Vidd el tôlem, ezt én nem teszem meg, az Úr igen megalázott engemet, hátha gonosz szándékkal adta neked valaki, te pedig jöttél, hogy bűnödbe belevonj engemet is.'' Judith így válaszolt: ,,Mit követtem én el ellened, hogy az Úr bezárta méhedet (1Sám 1,8), hogy ne hozzál gyümölcsöt Izraelben?'' Erre Anna igen elszomorodott, gyászruhát öltött magára, megmosta fejét, majd nászruhába öltözött, és kilenc óra tájban lement a kertbe sétálgatni. Kiszemelt egy babérfát, leült alája, az Uralkodóhoz könyörgött ilyen szavakkal: ,,Atyáink Istene, könyörülj meg rajtam, hallgasd meg könyörgéseimet, ahogy megáldottad Sárának méhét, és megadtad neki a fiát, Izsákot.'' Szemeit az ég felé emelte, és a babérfán látott egy verébfészket, mire igen elszomorodott és így szólt magában: ,,Jaj nékem, ki nemzett meg engemet? és melyik anyaméh nevelt, hogy magtalannak születtem Izrael fiai elôtt, gyűlöletessé lettem, és kigúnyolnak engem az Úr templomában. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint az ég madarai, mert még az ég madarainak is vannak fiókái elôtted, Uram. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint a föld vadjai, mert a föld vadjainak is vannak kölykei elôtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint a vizekben élôk, mert a vizekben élôknek vannak szülöttei elôtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint ez a föld, mert ez a föld ,,megadja a gyümölcsét a maga idejében'' és áldást mond néked, Uram.'' (vö. Zsolt 1,3) És íme, az Úr angyala megállt elôtte és így szólt hozzá (vö. Lk 2,9): ,,Anna! Anna! Az Úr meghallgatta könyörgéseidet, fogansz majd és szülni fogsz (vö. Lk 1,13), és beszélni fognak majd magvadról az egész földkerekségen.'' Mire Anna így válaszolt: ,,Ahogyan él az Úr (vö. Jud 8,19) az én Istenem, hogyha én szülni fogok akár a férfi, akár az asszony nembôl valót, ajándékul ajánlom fel én ôt az Úrnak, az én Istenemnek, és legyen az Úr szolgája életének minden napján.'' (vö. 1Kir 1,11). És íme odajött hozzá két angyal és azt mondották: ,,Íme, Joákim, a férjed, nyájával érkezik hozzád.'' Az Úr angyala ugyanis leszállt Joákimhoz és így szólt hozzá: ,,Joákim, Joákim! Az Úr, az Isten meghallgatta könyörgésedet (vö. Lk 1,13), most hagyd el ezt a helyet! Íme, asszonyod, Anna foganni fog méhében'' (vö. Lk 1,31). Akkor elment Joákim, magához intette pásztorait ezen szavakkal: ,,Hozzatok ide nekem tíz szeplôtelen és hibátlan bárányt, ezek az én Uramé lesznek, és hozzatok ide tizenkét kövér borjút, ezek pedig a papságé és a fôtanácsé lesznek, és száz kecskegidát is, ami pedig az egész népé lesz.'' És íme Joákim jött is nyájaival, Anna kint állt a kapuban és amint meglátta a közeledô Joákimot, elébe futott, a nyakába borult (vö. Lk 15,20), és így szólt: ,,Most már tudom, hogy az Úr, az Isten szerfölött irgalmas hozzám, mert, íme özvegy voltam és már többé nem leszek az, magtalan voltam és foganok méhemben. És Joákim az elsô napot pihenéssel töltötte házában. Másnap felajánlotta az adományait és ezt mondotta magában: ,,Ha az Úr, az Isten irgalmat gyakorol felettem, a fôpap (homlok) lemezét láthatóvá teszi elôttem.'' Amint felajánlotta Joákim az ajándékokat, és meglátta a fôpap homloklemezét, ahogy ô fölment az illatáldozati oltárhoz, és nem látott bűnt magában. És így szólt Joákim: ,,Most már tudom, hogy az Úr irgalmasságot gyakorolt velem és elengedte minden bűnömet.'' Majd lement az Úr templomából megigazultan, és visszatért otthonába (vö. Lk 10,14). Akkor beteltek Anna hónapjai és a kilencedik hónapban szült. Így szólt a bábához: ,,Mit szültem?'' Az így válaszolt: ,,Leányt.'' Lelke igen megörvendezett ezen a napon, és pólyába csavarta ôt. Majd letöltötte Anna tisztulásának napjait, táplálta gyermekét, és a Mária nevet adta neki. Nap-nap után egyre növekedett a kisleány, hathónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon felállni. Utána már hét széket is körbejárt és úgy tért vissza anyja ölébe. Akkor Anna magához szorította és ezt mondta: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem ezen a földön fogsz járkálni, mert fölviszlek tégedet az Úr templomába.'' Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplôtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak. Amikor a kisleány egy esztendôs lett, Joákim nagy lakomát rendezett, meghívta rá a papokat, az írástudókat, a vének tanácsát és Izrael egész népét. Joákim odavitte leányát a papokhoz, és azok megáldották ôt ilyenféleképpen: ,,Atyáinknak Istene áldja meg ezt a kisleányt és adjon neki örökké megmaradó nevet minden nemzedéken át.'' Az egész nép ráfelelte: ,,Úgy legyen, úgy legyen, Amen.'' Majd odavitte ôt a fôpapokhoz is. Azok is megáldották ezen szavakkal: ,,A magasságok Istene tekintsen le erre a leánykára, áldja meg ôt legfôbb áldásával, amelynél már nincsen nagyobb.'' Akkor magához vette ôt anyja fekhelyének szentségében, és megszoptatta, majd Anna dicsôítô éneket mondott az Úrnak: ,,Éneket énekelek az Úrnak az én Istenemnek, mert reám tekintett és elvette tôlem ellenségeim gyalázatát. Igazságosságának gyümölcsét adta nekem az Úr, egyedülálló és nagyszerű színe elôtt. Ki adja hírül Ruben fiainak, hogy Anna gyermeket szoptat? Halljátok hát, halljátok hát, Izrael tizenkét törzse, hogy Anna immár gyermeket szoptat.'' Majd elaltatta ôt szentségének fekhelyén, kiment és szolgált nekik. Amikor vége lett a lakomának, mindannyian örvendezve eltávoztak, és dicsôítették Izrael Istenét. Így múltak el a hónapok a kisleány felett. Amikor a leányka kétesztendôs lett, Joákim így szólt Annához: ,,Felviszem ôt az Úr templomába, hogy ígéretünket teljesítsük, nehogy az Úr elforduljon tôlünk, és így ajándékunk elveszítse tetszését elôtte.'' Anna így válaszolt: ,,Várjuk meg a harmadik esztendôt, hogy ott már ne sírjon apja és anyja után.'' Mire Joákim ezt mondotta: ,,Várjuk meg.'' Amikor három esztendôssé lett a leányka, így szólt Joákim: ,,Hívjátok össze a zsidók szeplôtlen leányait, fogjanak mécsest a kezükbe, gyújtsák meg, nehogy a kisleány hátrafelé nézzen, nehogy szíve elraboltasson az Úr templomából!'' Mindent ennek megfelelôen tettek, amíg az Úr templomát el nem érék. Ott a pap fogadta ôt, megcsókolta, áldást mondott reá, és így szólt: ,,Az Úr minden nemzedéken át naggyá teszi nevedet, feletted az utolsó napokban láthatóvá teszi az Úr Izrael fiai számára szabadulását.'' Az áldozati oltár harmadik lépcsôjére ültette le Máriát, az Úr az Isten kegyelmét árasztotta föléje, ô pedig ujjongva táncolt, és szerette ôt Izrael egész háza. Szülei akkor hazatértek, ámulattal eltelve áldották az uralkodó Istent, hogy leánykájuk nem kívánkozott vissza. Mária olyan volt ott a templomban, mint egy örvendezô gerlice, táplálékát az angyalok kezébôl kapta. Amikor (Mária) tizenkét esztendôssé lett, a papok tanácsot tartottak, mondván: ,,Mit tegyünk vele, hogy ne szennyezze be az Úr szentélyét? Erre azt mondták a fôpapnak: ,,Te, aki az Úr oltára elôtt állsz, menj be, imádkozzál és könyörögjél érette az Úrhoz; amit kinyilatkoztat nekünk az Úr, aszerint fogunk eljárni. Akkor bement a fôpap a szentek szentjébe és magával vitte a tizenkét csengôt, és imádkozott érette. Íme az Úr angyala ott állott és így szólt hozzá: ,,Zakariás, Zakariás, menjél ki, és hívjad egybe a nép özvegyembereit, fogjanak azok egy-egy ágat, és akinél az Úr jelet ad, annak legyen ô asszonya.'' Elmentek tehát a hírnökök Júdea minden egyes vidékére, megfújták az Úr harsonáit, mire mindenki összesereglett. Akkor József ledobta a szekercét, és eljött erre az összehívásra. Ahogy összegyűltek, odajárultak a fôpap elé és átvették az ágaikat. Amikor mindegyikük átvette a faágakat, bementek a templomba és ott imádkoztak. Befejezve az imádságot megfogták az ágakat, kimentek, egybevetették azokat, de semmiféle jelet nem láttak azokon. Az utolsó ágat József kapta meg, és íme egy galamb repült le az ágról és megállt József fején. Akkor a fôpap így szólt Józsefhez: ,,Neked jutott osztályrészül, hogy átvedd megôrizetre az Úrnak szentelt szüzet.'' Erre József így válaszolt: ,,Fiaim vannak és már öreg vagyok, ô pedig fiatal, ne legyek én a nevetség tárgya Izrael fiai között.'' Mire ezt mondta a fôpap Józsefnek: ,,Féld az Urat a te Istenedet, emlékezzél meg arról, hogy mit tett az Isten Lábánnal, Abironnal és Kórével, a föld megnyílt alattuk és elnyelte ôket, mivel ezek ellenkeztek vele. Most töltsön el tégedet is a félelem, József, nehogy ez megtörténjen a te házaddal is.'' Akkor félelem fogta el Józsefet, magához vette Máriát, hogy ôrizze ôt. Ezt mondta József Máriának: ,,Íme megkaptalak tégedet az Úr templomából, de most magadra hagylak saját házamban, elmegyek, folytatom az építkezést, és majd eljövök tehozzád, az Úr oltalmazzon tégedet.'' Abban az idôben tanácskozást tartottak a papok ezen szavakkal: ,,Csináltassunk egy új kárpitot az Úr templomába.'' Akkor így szólt a fôpap: ,,Hívjátok ide hozzám Dávid nemzetségébôl a szeplôtelen szüzeket.'' Szolgái eltávoztak azok keresésére és találtak is hét szüzet. Akkor újra eszébe jutott a fôpapnak a gyermek Mária, ki Dávid nemzetségébôl való, és Istennek szentelt érintetlen; elküldötte szolgáit, hogy hozzák magukkal. Összehívta ôket az Úr templomában, és így szólt a fôpap: ,,Sorsoljátok ki magatok között nekem, hogy ki legyen az, aki egybeszövi az aranyat, a tiszta gyapjút, a bisszuszt, a selymet, a jácintkéket, a skarlátot és az igazi bíbort.'' A sorsvetés Máriának juttatta az igazi bíbort és a skarlátot, ô pedig fogta és hazavitte azokat. Abban az idôben némult meg Zakariás, helyébe Sámuelt állították mindaddig, amíg Zakariás újra beszélni nem kezdett. Mária pedig fogta a skarlátot, és megfonta azt. Abban az idôben történt, Mária fogta a vödröt, kiment, hogy vízzel megmerítse, és íme egy hang szólott hozzá: ,,Üdvözlégy kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között''. Körülnézett erre jobbra és balra, hogy honnan is jöhet ez a hang; összerezzent, majd bement a házba és letette a vödröt, vette bíborát, leült trónszékére és font. Íme az Úr angyala ott állt elôtte és így szólt: ,,Ne félj Mária, kegyelmet találtál a mindenség Ura elôtt, és igéjébôl foganni fogsz.'' Ahogy ezt hallotta, kételkedni kezdett magában, ilyenképpen: ,,Ha én az élô Istentôl fogok foganni, úgy szülök mint a többi asszony?'' Az Úr angyala így válaszolt: ,,Nem úgy, Mária! Az Úr ereje árnyékoz be téged, ezért aki tôled születik, szent, a Magasságbeli fiának fogják mondani. A Jézus nevet add neki, mert ô szabadítja meg népét bűneitôl.'' Mária erre így válaszolt: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya, ki elôtte áll, legyen nekem a te igéd szerint!'' Amikor Mária elkészült a bíborral és a skarláttal, elment a fôpaphoz. A fôpap megáldotta ôt és így szólt: ,,Mária, naggyá tette nevedet az Úr, az Isten és áldott leszel a föld minden nemzedékében.'' Erre öröm fogta el Máriát, elment Erzsébethez, a rokonához. Kopogtatott az ajtón. Amint ezt Erzsébet meghallotta, ledobta a skarlátot, az ajtóhoz futott kinyitotta, meglátta Máriát, áldotta és így szólt: ,,Honnan van az nékem, hogy az én Uramnak anyja jön el hozzám! Íme az, aki bennem van, felujjongott és magasztalt tégedet.'' Mária pedig elhallgatta azokat a misztériumokat, amelyeket neki elmondott Gábriel fôangyal, majd föltekintett az égre és így szólt: ,,Ki vagyok én, Uram, hogy minden nemzedék áldani fog engemet?'' Akkor három hónapot ott töltött Erzsébetnél. Napról napra növekedett méhében a gyermek, így Máriát félelem szállta meg, ezért hazament a maga házába, és elrejtezkedett Izrael fiainak szemei elôl (vö. Lk 1,56). Tizenhat esztendôs volt akkor, amikor ezek a misztériumok történtek vele. Amikor eltelt már hat hónap, íme, hazajött József az építkezésébôl, bement házába és megtalálta így, kigömbölyödve Máriát. Arcát verte, levetette magát a földre egy zsákdarabra, keserves sírásra fakadt ilyen szavakkal: ,,Milyen arccal állhatok meg Uram, az én Istenem elôtt? Mit is kérhetnék én ezzel a leánnyal kapcsolatban? Mint szüzet kaptam meg ôt Uramnak, az én Istenemnek templomából, és nem vigyáztam reá! Kivetette ki hálóját reám? Ki tette ezt a gyalázatot házamban, hogy beszennyezte a szüzet? Vagy talán velem is megismétlôdött Ádám esete? Amint a dicsôítés órájában ugyanis eljött a kígyó, egyedül találta Évát és becsapta ôt; így történt ez velem is!'' Akkor fölkelt József a zsákdarabról, magához szólította Máriát és így szólt hozzá: ,,Bemocskoltad magad az Isten elôtt, miért tetted ezt? Elhagytad az Urat, a te Istenedet? Mi vitte gyalázatra lelkedet, ki a szentek szentjében is megfordultál és az angyalok kezébôl kaptad táplálékod?'' Mária keserves sírásra fakadt, azt mondogatta, hogy ,,tiszta vagyok én'', és hogy ,,férfit nem ismerek''. Erre azt mondta neki József: ,,Honnan van hát ez a méhedben ?'' Mire ô így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem tudom, honnan van ez nékem.'' Erre Józsefet igen nagy félelem fogta el, ott hagyta Máriát és azon gondolkodott, hogy mit is tegyen vele. Ilyenképpen szólt József: ,,Ha titokban tartom bűnét, olyannak találnának, mint aki az Úr törvénye ellen hadakozik; ha pedig fölfedem azt Izrael fiai elôtt, félek, mert valami angyali dolog is lehet az, mi benne van, így ártatlan vér kiszolgáltatójának találtatom a halál ítéletében. Mit tegyek hát vele ? Titokban bocsájtom el ôt magamtól.'' És így érte ôt az éjszaka. És íme, az Úr angyala álmában megjelent elôtte és így szólt: ,,Ne félj a leányka miatt, mert ami benne van, az a Szentlélektôl való. Fiút fog szülni és a Jézus nevet adja néki, ô fogja megszabadítani népét bűneitôl''. Akkor fölkelt József álmából, dicsôítette Izrael Istenét, aki ekkora kegyelmet adott neki, és ezután is vigyázott Máriára. Akkor eljött hozzá Annás, az írástudó és így szólt hozzá: ,,Miért van az, hogy nem látunk tégedet összejöveteleinken?'' Mire azt válaszolta neki: ,,Igen elfáradtam az utazásban, és kipihentem magamat az elsô napon.'' Akkor ez megfordult és látta a kigömbölyödött Máriát. Erre elrohant a fôpaphoz és mondta neki: ,,József, aki mellett te annyira kiállsz, nagy törvényszegést követett el!'' Erre így szólt a fôpap: ,,Mi lenne az?'' Mire ô: ,,Beszennyezte azt a szüzet, akit az Úr templomából kapott, elhagyta a vele való házasságkötést, és nem hozta nyilvánosságra Izrael fiai között. ,,A fôpap így válaszolt neki: ,,Ezt tette József?'' Mire Annás, az írástudó: ,,Küldd oda a szolgádat, és a szüzet kigömbölyödve fogod találni!'' A szolgák elmentek, és mindent úgy találtak, ahogy ez mondotta, és elvezették Józseffel Máriát, hogy ítélkezzenek felette. Így szólt hozzá a fôpap: ,,Mária, mit tettél? Miért alacsonyítottad le lelkedet, és mivel sértetted meg az Urat, a te Istenedet? Te, aki bent jártál a szentek szentjében és aki az angyalok kezébôl kaptad táplálékodat, aki hallgattad a himnuszokat és ott táncoltál az ô színe elôtt; miért tetted meg ezt?'' Az pedig keserves sírásra fakadt és így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy vagyok én tiszta ô elôtte, és férfit nem ismerek.'' Akkor így szólt a fôpap Józsefhez: ,,Miért tetted ezt?'' Mire József így felelt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy én tiszta vagyok ôtôle.'' A fôpap így szólt: ,,Ne hazudjál, hanem mondd meg az igazat. Elhagytad a vele való házasságkötést, nem hoztad nyilvánosságra Izrael fiai között, nem hajtottad fejedet a Hatalmas keze alá, hogy ô megáldja magvadat.'' Erre József csak hallgatott. Akkor így szólt a fôpap: ,,Add vissza azt a szüzet, kit az Úr templomából kaptál.'' Mire József igen elszomorodott. A fôpap így folytatta: ,,Megitatlak titeket az Úr megpróbáló vizével, és nyilvánosságra jutnak bűneitek a ti szemeitek elôtt is''. (A hűtlenséggel vádolt asszonyt ugyanis istenítélet jelleggel megitatták az 'átokhozó vízzel', ami, ha az asszony bűnös volt, vesztét okozta, ha ártatlan volt, nem ártott neki [vö. Szám 5,11--31]. Most a fôpap elôször Józsefen tesz próbát.) Akkor fogta a fôpap, megitatta, elküldte ôt a dombra, de az épségben tért vissza. Megitatta utána Máriát, ôt is elküldte a dombra, de ô is épségben tért vissza. Így csodálkozott az egész nép, hogy belôlük semmi bűn sem került a nyilvánosságra. Ezek után így szólt a fôpap: ,,Ha az Úr nem mutatta meg bűneiteket, akkor én sem ítéllek el titeket'' -- és elbocsájtotta ôket. Akkor magához vette József Máriát, hazament vele örvendezve, és dicsôítette Izrael Istenét.'' Parancs érkezett Augustus királytól, hogy a júdeai Betlehemben mindenkit írjanak össze. Akkor, így szólt József: ,,Én összeiratom a fiaimat, de ezzel a leánykával mit tegyek? Hogyan is irassam fel? Az én asszonyom ô? -- ezért szégyenkezhetek; vagy mint leányomat? De Izrael minden fia tudja, hogy nem az én leányom. Azon a napon majd minden úgy lesz, ahogyan az Úr akarja.'' Ezek után odavezette szamarát, felültette rá Máriát, az egyik fia vezette az állatot, József pedig utána lépegetett. Mikor három mérföldet megtettek József megfordult és látta Máriát, hogy igen szomorú, mire így szólt magában: ,,Mi lehet az, ami ôt így megzavarta?'' Majd ismét hátrafordult József, de ekkor már nevetni látta ôt. Akkor így szólt hozzá: ,,Mária, mi van veled? Elôbb, hogy rád néztem, nevettél, azelôtt pedig sírtál még?'' Akkor ezt mondta Mária Józsefnek: ,,Azért, mert két népet láttam szemeim elôtt, az egyik sírt és szomorkodott, a másik pedig örvendezett és ujjongott.'' Mikor útjuk felére értek, ezt mondta neki Mária: ,,Vegyél le engemet a szamárról, mert az, aki bennem van, figyelmeztetett, hogy érkezni fog.'' Akkor az levette ôt a szamárról, és így szólt hozzá: ,,Hova vigyelek tégedet, hogy rejtve maradjon szégyened? Pusztaság ez a hely.'' Találtak ott egy barlangot, bementek, fiait odaállította Mária mellé, majd elment zsidó bábaasszonyokat keresni Betlehem környékére. Én József, körüljártamban (és nem jártam körül) föltekintettem az égre, és valami csodálatosat láttam ott. Ahogy fölnéztem az ég boltozatára, láttam az ég pólusát ahogy ott megállt, és az égi madarak mozdulatlanok voltak ottan; majd lenéztem a földre, láttam, hogy egy kád feküdt ottan. A munkások fölemelték, kezük a kádon volt; akik ettek, mintha nem is ettek volna, akik fölemelték, mintha nem is vitték volna, akik a szájukhoz nyúltak, mintha nem is nyúltak volna oda, hanem minden szem fölnézett az égre, a bárányok nem mozdultak, egy helyben megálltak, kinyújtotta a pásztor a kezét, hogy botjával rájuk verjen, de keze a magasban maradt; föltekintettem a sebesen rohanó folyó fölé, láttam ott a juhok szájait felette, és nem ittak, hanem mindegyik megállt. Akkor egy asszony jött oda a hegytetôrôl, és így szólott hozzám: ,,Ember, hová igyekszel?'' Mire én így válaszoltam: ,,Héber bábát keresek.'' Erre ô így folytatta: ,,Izraelbôl való vagy?'' ,,Igen'', válaszoltam. Erre ô: ,,Ki az, aki most ott a barlangban szül?'' Ezt válaszoltam neki: ,,A jegyesem ô.'' Ô pedig így folytatta: ,,Nem a feleséged?''' Én meg ezt válaszoltam erre: ,,Mária ô, aki az Úr templomában járt, sorsvetés folytán adták asszonyul nékem, de nem az asszonyom ô, és mégis fogant a Szentlélektôl.'' Mindezek után ezt mondotta neki a bába: ,,És ez igaz?'' Mire ezt válaszolta József: ,,Jöjj és lásd!'' Akkor elment vele a bábaasszony. Megálltak a barlang mellett és látták, hogy fényes felhô árnyékolja be a barlangot. Így szólt a bába: ,,Ujjongás töltötte be ma az én lelkemet, mert szemeim látták ezt a nagy dicsôséget, hogy megszületett Izrael megváltója''. Akkor a felhô elvonult a barlangtól, hatalmas fényesség áradt szét a barlangban, oly mértékben, hogy a szem nem bírta elviselni. Kevéssel utána megszűnt ez a fényesség, amíg a gyermek meg nem jelent, meg nem született, és amíg nem fogadta el anyjának, Máriának emlôjét. Akkor a bába ezen szavakban kitörvén felkiáltott: ,,Nagy a mai nap elôttem, mert megláthattam ezt az új, csodálatos látomást.'' Ezek után a bába kijött a barlangból, és éppen szembe találkozott vele Szalómé. Így szólott hozzá: ,,Szalómé, Szalómé! Új, csodálatos látványt mondok el tenéked! Egy szűz szült anélkül, hogy leányságát elveszítette volna.'' Mire így kiáltott fel Szalómé: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, ha nem teszem oda ujjamat, és nem vizsgálhatom meg természetét, nem hiszem el, hogy egy szűz szült.'' Akkor a bába bement Máriához és így szólott hozzá: ,,Készítsd elô magadat! Nem kis valaki érkezett hozzád megvizsgálásodra.'' Ezek után Szalómé ujját természetébe tette, majd hangosan felkiáltott: ,,Jaj nékem e bűnöm miatt, jaj nékem e bűnöm miatt, megkísértettem az élô Istent, és íme a kezem tűzlángokban elszakadt éntôlem.'' Majd térdet hajtott az Úr elôtt és így szólt: ,,Atyáinknak Istene, emlékezzél meg arról, hogy Ábrahámnak magva vagyok, Izsáké és Jákobé, ne tegyél engemet Izrael elôtt intô példává, hanem adjál át inkább engemet a rászorulóknak, hiszen a te nevedben végeztem gyógyításaimat, jutalmam is tetôled nyertem én.'' Íme, az Úr angyala ott állott mellette és így szólt: ,,Szalómé, Szalómé! Az Úr meghallgatott téged, tedd oda kezedet a gyermekre, fogjad meg ôt, ez majd szabadulásodra és örömödre fog szolgálni.'' Akkor Szalómé odament hozzá megfogta ôt ezen szavakkal: ,,Hódolok elôtted, mert Izrael nagy királyának születtél.'' Íme, azon nyomban meggyógyult Szalómé, és megigazulva távozott a barlangból. És íme, egy hang hallatszott: ,,Szalómé, Szalómé! Ne mondjad el ezt a dicsôséges dolgot senkinek egészen addig, amíg ez a gyermek nem megy föl Jeruzsálembe.'' Akkor József nekikészülôdött, hogy elmenjen Júdeába. Nagy zavargás támadott ugyanis a júdeai Betlehemben, mivel mágusok jöttek ezen szavakkal: ,,Hol született meg a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk elôtte.'' Meghallván ezt Heródes, zavarba jött, és elküldötte szolgáit a mágusokhoz, de ugyanúgy a fôpapokhoz is, hogy kérdezzék ki azokat: ,,Mi van megírva Krisztusról, hol kell neki megszületnie?'' Azok ezt a választ adták neki: ,,A júdeai Betlehemben, mert így van ez megírva.'' Akkor magához hívatta a mágusokat és ezt mondta nekik: ,,Miféle jelet láttatok a Király megszületésekor?'' A mágusok ezt válaszolták: ,,Láttuk a csillagát, mely minden másnál ragyogóbb volt, úgy ragyogott az a többi csillag között, hogy ezeknek fényességét még látni sem lehetett. Ebbôl mi tudtuk, hogy Izraelnek megszületett a király, és eljöttünk hogy leboruljunk elôtte.'' Ahogy eltávoztak a mágusok, íme megpillantották azt a csillagot, mely napkeleten vezette ôket és megállt a barlang felett. Akkor a mágusok meglátták a gyermeket anyjával, Máriával együtt. Útitáskáikból elôvették ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát. Mindezek után figyelmeztette ôket az angyal, ne menjenek Júdeába, hanem más úton térjenek vissza hazájukba. Amikor Heródesnek tudomására jutott, hogy rászedték ôt a mágusok, haragjában gyilkosokat küldött, meghagyván nekik: ,,A kétesztendôs és ennél fiatalabb csecsemôket öljétek meg.'' Mikor Mária meghallotta, hogy a gyermekek pusztulására törnek, félelmében fogta gyermekét, pólyába csavarta és az ökrök jászolába fektette. Hasonlóan Erzsébet, mikor meghallotta, hogy Jánost is keresik, fogta ôt, fölment a hegyre, onnan körülnézett, hogy hová is rejthetné el, de nem volt ott semmiféle rejtekhely. Akkor nagy hangon eképpen sóhajtott fel Erzsébet: ,,Istennek szent hegye, fogadd magadba az anyát gyermekével együtt!'' Erzsébet ugyanis nem tudott fölmenni a hegytetôre. Abban a pillanatban kettényílt a hegy, és elnyelte ôket. Nagy fényesség ragyogott rájuk, mert az Úr angyala ott állt mellettük, és oltalmazta ôket. Heródes pedig János keresésére indult. Elküldötte szolgáit Zakariáshoz ezzel az üzenettel: ,,Hová rejtetted el a fiadat?'' Az pedig így válaszolt neki: ,,Én szent szolgálatomat végeztem, az Úr templomában voltam, így nem is tudom, hogy hol van a fiam.'' Erre elmentek a szolgák és hírül vitték Heródesnek a történteket. Heródes haragra lobbant és így szólt: ,,Az ô fia fog majd uralkodni Izraelben.'' Majd visszaküldte szolgáit ezen üzenettel: ,,Mondd meg az igazat, hol van a fiad? Tudhatnád, hogy véred az én kezemben van!'' Akkor elmentek a szolgák és mindezt elmondták neki. Mire így szólt Zakariás: ,,Az Isten tanúságtevôje vagyok, ondtsad csak véremet, de lelkemet magához fogadja az Úr, mert ártatlan vért fogsz kiontani a templom elôkapujában.'' Majd erôszakoskodás közepette megölték ôt. És Izrael fiai nem tudták, hogy meggyilkolták. Amikor a papok egybegyűltek egymás köszöntésének órájában a szokásnak megfelelôen, hiányzott nékik Zakariásnak áldása. Ott álltak a papok imádságban és az Úr dicsôítésében, vártak Zakariás köszöntésére. Várakozásuk alatt félelem szállta meg mindnyájukat, majd egyikük bement a templomépületbe, és az oltárnál meglátta annak kiontott vérét, miközben égi hang hallatszott: ,,Zakariást megölték, vére mindaddig nem lesz eltörölhetô, amíg el nem érkezik az, ki igazságot szolgáltat neki.'' Ahogy a pap meghallotta ezeket a szavakat, félelem szállt belé, kiment és elmondotta a papoknak. Azok bemerészkedtek a templomépületbe, és mindent ennek megfelelôen láttak; a templom díszei pedig jajgattak, kárpitjai meghasadtak felülrôl egészen aljukig. Testét nem találták ott, de kiontott vérét megtalálták kôvé váltan. Félelemmel eltelve mentek ki onnan, és hírül adták az egész népnek Zakariás meggyilkolását. A nép minden törzsének tudomására jutott, megsiratták, három nap és három éjszakán át gyászolták ôt. Három nap múltával tanácsot tartottak a papok, hogy kit állítsanak Zakariás helyébe. A sorsvetés Simeonra esett, ô volt az, aki a Szentlélektôl azt az ígéretet kapta, hogy nem látja meg a halált mindaddig, amíg testben nem látja meg Krisztust. Én, Jakab, jegyeztem le ezeket az eseményeket. Abban az idôben, mikor meghalt Heródes, zavargás támadt Jeruzsálemben, ezért én kimentem a pusztába, és mindaddig ott maradtam, ameddig a zavargás tartott; dicsôítettem az Istent, aki kegyelmet és bölcsességet adott nekem, hogy ezen eseményeket leírhassam. Kegyelme velünk marad, de ott lesz mindazokkal, akik félik a mi Urunkat, Jézus Krisztust, akinek dicsôség örökkön örökké. Amen.'' * Istenünk, ki a boldogságos Szűz Mária szűz anyasága által adtad az örök üdvösséget az emberi nemnek, kérünk, engedd, hogy érezhessük annak közbenjárását, aki által eljött hozzánk az élet Szerzôje, a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen. ======================================================================== NAGY SZENT VAZUL Január 2. *Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1. Cézárea, Kappadókia tartomány fôvárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentôs és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdôi és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjérôl kerültek ki a megtérôk. Vazul elôkelô családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévô Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésbôl. Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nôvére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát. Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú idôn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költôkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett. Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelôdés fô anyagában olyan csábító erô rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért késôbb unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül. Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetôsége állt elôtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ô azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.'' A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság elôtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ôsegyház erôs hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet keresô vágyainak. Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelô testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belsô és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bôséges teret biztosított a szellemi munkának, elsôsorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat. Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdôdött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe. Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel késôbb Cézárea új fôpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja. Ettôl fogva fôpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendô emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szeretô testvérek, arról a sok balszerencsérôl, amelyek minket értek.'' A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Elôkelô családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelôi vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetbôl testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban ôriztek, elegendôek volnának egy egész didergô nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezôt.'' Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok elôtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt. Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetônek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ô az elsô irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait tövirôl- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megôrizték idôszerűségüket. A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfôbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''. Korának szellemi küzdelmei ôt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elôl sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert. Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerôsségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elôl, akik a jövônek dolgoztak és magától értetôdôen fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik errôl. Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következô kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.'' Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felôrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ô és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külsô sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa. Vazul felnôtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megôrzött és hôsies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményezô erôvel és felelôsségtudattal, hogy azok révén a szerzetesbôl a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelôkelôbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel. * Szent Vazul életébôl ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemzô a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal. A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtôl fogva a sír felé tartok.'' A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.'' A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet. Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettôl fogva békén hagyta Vazult. ======================================================================== NAZIANZI SZENT GERGELY Január 2. *Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390. Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ô is elôkelô kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sôt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülôknek hosszú idôn át nem volt gyermekük. Amikor elsôszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''. Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység elôtti, antik kultúra kincseivel. Késôbb megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megôrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel. Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli. Gergely szívesen diákoskodott. Késôbb gyakran beszélt diákéveinek élményeirôl, a tanulás örömeirôl és diáktársainak csínytevéseirôl. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki. Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása. Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélôdô és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belsô kettôsség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélôdés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tôlük távol, a testtôl és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.'' Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezébôl, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erôre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ô azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet késôbb ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért. Apja ettôl fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklô hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét. Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtôzött benne, mint maga is vélte. Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' ôrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelôsség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól. Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélôdésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ô lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek. Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erôt rajta: ,,Csak egyetlen kivezetô úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.'' Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fôvárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fôvárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget. Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az idôkben, és azok a lehetô legjobb hatást fejtették ki. Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fô fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt. Életében elôször fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellôen védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta. A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegôk gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielôtt elhagyta a fôvárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekrôl, támogatta és védelmezte ôket. Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebbôl ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg. Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensôje csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költônél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül. Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderrôl semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égô vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensôbb titkát tárja föl itt a költészet. A ,,teológus'' nevet elsôsorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzôségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvô vágyakozását: ,,Te vagy mindeneknek túlján, más névvel hogyan illesselek? Milyen ének tudna megénekelni? Nincs szó, amely kimondhatna. Mely szellem tudna megérteni? Nincs értelem, amely fölfoghatna... Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja tehozzád igyekszik. Hozzád imádkozik minden, ami van, és a csend himnuszát hozzád küldi minden létezô, amely olvasni tudja teremtésed könyvét.'' Abban az idôben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát elôfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét: ,,Tégy erôssé, Krisztus, szolgád halálosan fáradt. Hallgat a hangom, mely Téged énekelt. Ezt elviselni hogyan tudod? Adj erôt és ne hagyd el szolgád. Szeretnék újra egészséges lenni, Téged dicsérni és néped megtisztítani. Erôsségem, kérlek, többé el ne hagyj. Elárultalak bár a viharban, szeretnék hozzád találni újra.'' A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára. * Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költôk védôszentje. Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nôalak jelent meg elôtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy ôt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérôi Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésôdött. Ettôl fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta. Megrendítôek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétôl, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: »Fogjatok és dobjatok a tengerbe«, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tôletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.'' Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitôl. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, ôrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is »megköveztek«, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.'' * Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk! ======================================================================== PENNAFORTI SZENT RAJMUND Január 7. *Pennafort vára (Barcelona mellett), 1175/1180. +Barcelona, 1275. január 6. Az Ibériai-félsziget a 13. században politikai téren nem volt egységes. Navarra, Kasztília, León, Aragónia és Portugália önálló keresztény királyságaival szemben ott állt a mohamedán Almohádok országa Cordobával és Sevillával. E városok eleste (1236--1248) után pedig létrejött a Granadai királyság. Rajmund nemesi család sarjaként Aragóniában, egy Barcelona közelében álló várban született. Korán a barcelonai székesegyházi iskolába került. Ott azokat a tárgyakat tanulta, amelyeket a középkor a ,,szabad mesterségek'' névvel fogott egybe, de megismerkedett az egyházi tantárgyakkal is, s végül pappá szentelték. Kezdetben maga Rajmund is a székesegyházi iskolában tanított. 1210-ben azonban lemondott errôl a hivataláról, hogy alaposabban képzettséget szerezhessen egyházjogból. E célból Itáliába ment, Bolognába. A híres bolognai jogtudományi iskolát a 11. században alapította a római jog egyik tudósa, Orvietói Graciánusz. A bolognai kamalduli kolostorban dialektikus módszerrel földolgozta az egyházi jogot, és ezzel az ,,egyházi jogtudomány atyja'' lett. Rajmund Bolognában a római és az egyházi jog jelentôs tudósait hallgathatta. Hat évet töltött jogi tanulmányokkal. Részt vett az egyetemi vitákban, megszerezte a ,,dekrétumok doktora'' címet, s ott maradt tanárnak Bolognában. Akkoriban minden doktornak megvolt a joga, hogy elôadásokat tartson, ha megfelelô termet és tanítványokat tudott szerezni. A tanár és a tanulók egymás között egyeztek meg a tandíj összegében. Sok tanár csak azért tanított, hogy minél több pénzt keressen, Rajmundnak viszont az volt a véleménye, hogy a tudományt nem szabad pénzért árulni, és tanítványaitól nem kért tandíjat. Ennek következtében sok diák vette körül, Bologna városi vezetôsége pedig gondoskodott a megélhetésérôl. Bolognai működésének gyümölcseként tartják számon az 1218-ban írott Summa iuris (A jog Summája) című művét. Az egyetemi város nagy eseménye volt 1218-ban egy dominikánus prédikátor, Orléans-i Reginald szereplése. Reginald eredetileg jogtudós volt Franciaországban, és maga Szent Domonkos küldte Bolognába. Úgy prédikált, hogy ,,tűzbe jött egész Bologna'' és számos ismert tudóst megnyert a domonkos rend számára. Kollégái rendbe lépése bizonyára mélyen érintette Rajmundot is. Barcelona püspöke Rómában járt akkoriban. Útját Bolognában megszakította, és rávette a fiatal tudóst, hogy térjen vissza spanyol hazájába. Otthon Rajmund egy ideig székesegyházi kanonokként szolgált, és bizonyos egyházkormányzati feladatokat látott el. 1222-ben azonban, miután lemondott minden káptalani méltóságáról és javadalmáról, fölvette a domonkosok rendi ruháját. Nolaszkói Péter abban az idôben alapította a Fogolykiváltó rendet a keresztes hadjáratok folyamán rabul esett keresztények kiváltására. Kérésére Rajmund írta meg a rendi szabályzatot. Akkoriban egy kolostori iskolában tanított. 1227--29-ben tanácsadói minôségben János bíboros kíséretébe tartozott aragóniai vizitációs útján. A legátus szerette volna magával vinni Rómába, de Rajmund sehogyan sem akart kötélnek állni. Végül akkor ment Rómába, amikor IX. Gergely pápa berendelte a kúriába. A 12. század óta a pápai hivatalok sorába tartozik az apostoli penitenciária. Ez a hivatal dönt azokban a nehéz lelkiismereti ügyekben, amelyekkel a pápához fordulnak mindenfelôl. Hivatalnokai a pápai tanácsadók szűk köréhez tartoznak. Rajmundot pápai káplánná és penitenciáriussá nevezték ki, ezenkívül IX. Gergely pápa személyi gyóntatója lett. Valahányszor a pápa elhagyta Rómát, vele kellett tartania. Így például Rietibe, ahol IX. Gergely 1234. július 3-án szentté avatta Caleruegai Domonkost, a rendalapítót. Az egyházi jog történetében IX. Gergely és Rajmund neve elválaszthatatlan egymástól. Gergely megbízásából Rajmund egybegyűjtötte a12. és 13. század pápáinak dekretálisait (rendelettárait). Ez a mű Liber extra vagy Decretales Gregorii IX. néven ismeretes, öt kötetbôl áll, s magában foglalja az akkor újabbnak számító jogi forrásokat. A pápa e gyűjteményt megküldte a bolognai és a párizsi egyetemnek. Ilyen módon Rajmund fôműve közvetlenül is szolgálta mind az akadémiai egyházi tudományosságot, mind a gyakorlati életet. Rajmund gondolt a gyóntatókra is. Jogi és gyóntatói esetekbôl készített egy gyűjteményt. Ez késôbb a Summa Raymundi (Rajmund Summája) címet kapta. Három könyvben az Isten és a felebarát ellen elkövetett bűnöket valamint a papság jogi helyzetét taglalta, egy késôbb hozzáfűzött negyedik könyvben pedig különféle házassági problémákat. 1480-ban Lyonban nyomtatták ki. Freiburgi János dominikánus (aki 1314-ben halt meg) kibôvítette Rajmund gyűjteményét Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás műveibôl vett teológiai és antropológiai fejtegetésekkel. Így alakult ki a nagy elterjedtségnek örvendô Gyóntatók Summája. Sok ügyben még világi tudósok is szívesen bízták magukat Rajmund gyűjteményének vezetésére. 1236-ban egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Ismét a barcelonai rendház tagja lett; fölajánlották neki a tarragonai érsekséget, de elhárította magától. 1238. május 24-én Bolognában egybegyűlt a domonkos rend nagykáptalanja. Egyes rendi ügyek szabályozásán kívül az volt a feladata, hogy megválassza az 1237-ben elhunyt általános rendfônök, Szász János utódját. A választás Rajmundra esett, s ô engedelmességbôl kénytelen volt elfogadni a hivatalt. Jogász volt, azért pontosabb fogalmazást adott a rendi szabályzatnak, s azt a rend el is fogadta, de nemsokára fölmentését kérte rendfônöki tisztsége alól. Végül is engedtek sürgetô kérésének. Rajmund ekkor minden erejével bekapcsolódott abba a keresztény munkába, amely Spanyolország és Észak-Afrika mohamedán uralom alatt álló területein folyt. Egy emlékiratban jobb lelki gondozást követelt a mohamedán szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák számára. A spanyol tartományi káptalanokon 1250-ben és 1257-ben külön iskolák létesítését határozták el arab tanulmányok céljaira, 1259-ben pedig az egész spanyol rendet kötelezték egy Studium Arabicum (Arab Intézet) fölállítására. Állítólag éppen a mohamedánok között végzett misszió ügyével kapcsolatban vette rá Aquinói Szent Tamást, hogy megírja Summa contra gentiles (Summa a pogányok ellen) című munkáját. Ezt mostanában kétségbe vonják, az viszont tény, hogy Tamás e műve jó szolgálatot tett Spanyolországban a mohamedánokkal való viszony kialakításában. A keresztény hit hirdetése és védelme ezen a mohamedánok és zsidók által lakott területen éppen szentünk papi éleslátása nyomán alakult olyan irányba, amelyet a késôbbi évtizedekben, sôt évszázadokban is követni lehetett. Életének maradandó emléke a kánonjogi tudomány fejlôdésére gyakorolt hatása. De talán még vonzóbb a példaadása, ahogyan ismételten elhárított magától ragyogó ajánlatokat, csak hogy béklyó nélkül élhessen az apostolkodásnak és annak a keresztény hivatásnak, amelynek leghôbb vágya az egyszerűség és a szeretet. Amikor Rajmund közel száz éves korában meghalt, a hívek nagy serege rótta le elôtte a végsô tiszteletet. Köztük volt a király és számos püspök. 1601-ben avatta szentté VIII. Kelemen pápa, de már 1553-ban volt ünnepe. 1647 óta Barcelona városának védôszentje. A római naptárba 1671-ben vették föl ünnepét, január 23-ra. 1969-ben áthelyezték halálának másnapjára, január 7-re. * Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte ôt. Az uralkodó híve volt ugyan a vallásnak, de ez nem nagyon látszott meg életén. A szent hiába intette, hogy küzdjön ártalmas szenvedélyei ellen. Szemtôl-szembe javulást ígért a király, de egyáltalán nem törte magát érte. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Mint gyóntató sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött hogy otthagyja a királyi udvart, amely akkor éppen Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen Rajmundnak bármiben is segítségére lenni. Amikor szentünk nehéz helyzetében tengerre akart szállni -- így beszéli a legenda --, éppen útra készen állt egy hajó a kikötôben. A hajós azonban vonakodott ôt magával vinni, és fölmutatta a király írásos parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: ,,Egy földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk. Majd az égi Király fog javunkra beavatkozni''. Ezekkel a szavakkal a tengerre terítette köpenyegét, fogta botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre, és hat óra leforgása alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába -- s annak kapuja magától kitárult elôtte. * Irgalmas Istenünk, ki Szent Rajmundot arra választottad, hogy irgalmas szeretettel lehajoljon a bűnösökhöz és a foglyokhoz, kérünk add meg közbenjárására, hogy mi is kiszabaduljunk a bűn szolgaságából, és szabad szívvel megtegyünk mindent, ami elôtted kedves! ======================================================================== POITIERS-I SZENT HILARIUS Január 13. *315 körül +Poitiers, 367. Hilarius idejében Poitiers álmos kisváros volt Gallia római provinciában, ahol unatkoztak a helytartók. Szórakozásra és mulatságra csak kevés alkalom nyílott. Nem voltak ott sem híres iskolák, sem híres emberek, a tanulni vágyóknak a bordeaux-i iskolát kellett fölkeresniök. A város a közlekedési csomópontoktól messzi-távolra esett. A kereszténység a 4. század elôtt aligha verhetett itt gyökeret. Hilarius vidéki ember volt. A hosszú téli napokat és az éjszakákat arra fordította, hogy gyarapítsa műveltségét és szellemi gazdagságát. Tudásszomja nagy volt. Jól ismerte a latin írókat, akik nagymértékben meghatározták kemény, ellentétekben gazdag stílusát, amelyet késôbb tudatosan magasabb szintre emelt, amikor Isten nagyságáról kellett szólnia. Amint Venantius Fortunatus, a költô följegyezte, Hilarius nem volt keresztény. Megházasodott és egy leánya született. Életének a keresztségét megelôzô idôszakáról sajnos csak keveset tudunk. Már érett férfi volt, amikor egy este a Biblia olvasása közben mélyen megragadta Istennek önmagáról tett tanúsága. Elhatározta, hogy megváltoztatja életét. El akarta nyerni Istentôl azt a tökéletes boldogságot, amelyre annyira vágyakozott. Valószínűleg ekkor kezdett közeledni a kicsiny helybéli keresztény közösséghez. Mindennél jobban üldözte a halál gondolata: ,,Megkaphatom-e Istentôl jutalmamat, ha a halál kiolt bennem minden érzést és minden életet? Értelmem elutasította magától ezt a kételyt. Erôs meggyôzôdést adott nekem, hogy Isten sohasem hívott volna létre, olyan létre, amely képes a gondolkodásra és a bölcsesség megszerzésére, ha más oldalról csak erôim kikerülhetetlen hanyatlására és az örök halálra adott volna kilátást.'' Hilarius föliratkozott a hitjelöltek jegyzékébe. Nem tudjuk, hogy feleségével és lányával együtt-e? Nem sokkal késôbb húsvétra virradó éjjel fölvette a keresztséget. Föltűnést keltô esemény volt ez Poitiers-ben, hiszen az ô társadalmi köreibôl csak kevesen tartoztak a keresztény közösségbe. Külsôleg semmi sem változott az új keresztény életében, folytatta régi életmódját, de új szellemmel telítette. Szent János evangéliuma után nagy elmélyüléssel olvasta Szent Máté evangéliumát, amely utolsó kételyeitôl is megszabadította. 350 körül meghalt a város püspöke, akinek a nevét sem ismerjük. A keresztény nép összegyűlt és közfelkiáltással Hilariust választotta püspökké. A választást különösebb lelkesedés nélkül, de feladatának tudatában fogadta. Egyszer úgy emlékezett meg róla, mint ,,ráruházott hivatalról''. Jó érzéke volt a dolgok lényege iránt, ezért mindenekelôtt az igehirdetés feladatának szentelte magát. Az éppen tanulmányozott Szent Máté-evangéliumot magyarázta híveinek. A szöveg szellemi értelmét tárta föl elôttük, s ennek a kommentárnak a szövege ránk maradt. Nem mindig volt könnyű gondolatait és fejtegetéseit követni, tekintélye mégis egyre növekedett. Öt-hat év alatt kiépítette egyházmegyéjét. Mártont, Gallia késôbbi apostolát, eredménytelenül próbálta maga mellett tartani mint diákonusát. Papjait valószínűleg közös életre fogta össze. Messze volt Rómától és az ariánusokkal vívott küzdelmektôl, amelyek az egyház keleti felében már teljes hevességgel folytak. Megvallotta, hogy ,,a niceai hitvallásról még csak nem is hallott, amíg számkivetésbe nem küldték''. A 353-as esztendôig Galliában senki sem törôdött az arianizmussal. A keresztény Kelet hitvitáiba csak a trieri püspök bonyolódott bele, aki befogadta a száműzött Alexandriai Szent Atanázt. Hilarius távol maradt az arles-i (353) és a milánói (355) zsinatokról. Ezeket Constantius császár hozta össze. Másodszor is elmozdították Atanázt, és megnyitották a birodalom nyugati tartományainak kapuit az arianizmus elôtt. 355-ben Hilarius állt az arles-i Saturniusszal szemben kibontakozó ellenállás élére. Saturnius volt tudniillik az arianizmus fô képviselôje Galliában. Hilarius megszervezte a galliai püspökök gyűlését, és meggyôzte ôket, hogy vizsgálják fölül az arles-i határozatokat, különüljenek el az ariánus püspököktôl, és utasítsák vissza Atanáz elítélését. Nem sokáig váratott magára a császár ellenintézkedése, amelyet Saturnius sugallt: Hilariust száműzetésbe küldték Kisázsiába. 356--359 között élt Hilarius ott: ,,Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni.'' Száműzetése ellenére nagy mozgási szabadságot élvezett, amelyet alaposan ki is használt, hogy jobban megismerje Keletet. Korábban úgyszólván semmit sem tudott a birodalom keleti tartományairól. Fokozatosan megismerte az ottani egyházi helyzetet, a teológiai problémákat, és belelátott a keleti gondolkodás sajátságaiba. Látván a tanításban mutatkozó zavarokat és tévedéseket, elhatározta, hogy teljes világossággal írásba foglalja a Szentírásra vonatkozó igaz katolikus tanítást és a teológiai érveket. Már száműzetésének elsô hónapjaiban elkezdte írni A Szentháromság című fôművét, amelynek talán szerencsésebb volt az eredeti címe: A hitrôl az ariánusokkal szemben. ,,Kényszerítve láttam magamat, hogy ügyetlen szavaimmal negvilágítsam ezeket a kimondhatatlan titkokat, és az emberi nyelv elégtelenségeire bízzam azokat a misztériumokat, amelyeket tulajdonképpen hitünkbe és lelkünk tiszteletébe zárva kellene ôriznünk.'' Hilarius számára a teológia sohasem a puszta tudásvágy kielégítése, hanem mindig az élô Isten megközelítése volt. Keleti tartózkodásának köszönhetô az is, hogy veszített gall merevségébôl. Nagyszabású békítô munkába fogott: kísérletet tett a 325 óta közzétett hitvallási formulák értelmének kifejtésére. Az ellentáborban is elismerte azt, ami nem volt merôben rossz, és ahol csak lehetségesnek látszott, igyekezett az igaz hitnek megfelelô értelmezést találni. Érintkezésbe lépett az ariánusokkal: ,,Nem tartottam bűnnek, hogy társalogjak velük vagy belépjek templomaikba, mindenesetre anélkül, hogy hitüket elfogadnám, vagy hogy nagyon bizakodnék abban, hogy együtt dolgoznak velünk a béke helyreállításán.'' Hilarius e fáradozásaival kihívta maga ellen azoknak a ,,hithű'' köröknek a rosszallását, amelyek nem voltak képesek összeegyeztetni az igazságot és a keresztény szeretetet, a tanbeli szilárdságot és a kölcsönös megbecsülést. Ott volt a szeleukiai zsinaton, de nem sikerült az értelmet diadalra segítenie. Éppen ilyen kevés sikerrel járt a császárral való találkozása Konstantinápolyban, mert a saját földijei lettek árulói, akiknek hithűségét pedig annyira megdicsérte. Ez nagy megaláztatást jelentett számára. Végül is a keleti ariánusok gondoskodtak róla, hogy ,,Kelet bajkeverôjét'' visszaküldjék hazájába. Hazatérve legfôbb feladatának azt tartotta, hogy az igaz hitet visszaállítsa. Sulpicius Severus elmondja, hogy a poitiers-i püspök ebben az idôben a kétely és a félelem idôszakát vészelte át. A száműzetés és az egyházi események élesen megvilágították elôtte, hogy a teológiai alaptételek mennyire tehetetlenek a császári hatalom túlkapásaival szemben. A párizsi zsinaton (361) elérte a galliai arianizmus két fejének, Arles és Perigueux püspökének kiközösítését. A rigoristák bosszúságára a többi ariánus érzületű püspökkel szemben Hilarius ismét tanújelét adta józanságának és bölcsességének. Az volt az alapelve, hogy azokat a püspököket, akik elismerték korábbi tévedésüket, hagyják meg a helyükön. Ez volt a gall egyház szerencséje. ,,Az egész világnak be kellett látnia -- írja Sulpicius Severus --, hogy gall hazánk Hilarius püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól.'' Amikor visszatért püspöki városába, ott találta Mártont, aki beszámolt neki az igaz hit észak-itáliai összeomlásáról. 364-ben az új császár, Valentiniánus trónralépése után a poitiers-i püspök kezdeményezôen lépett fel Itáliában és megszervezte Itália püspökeinek milánói gyűlését, de az nem volt képes az ügyesen védekezô ariánus püspököt, Auxentiust eltávolítani a város püspöki székébôl. Ez a kudarc mélyen megrendítette Hilariust. Arra indította, hogy röpiratot írjon Contra Maxentium (Maxentius ellen) címmel, amelyben éles határozottsággal megbélyegezte a császár beavatkozását a vallási ügyekbe. Ezután egyre inkább visszavonult a csatározásoktól. Életének utolsó éveit békében töltötte, miközben az igaz hit egyre újabb sikereket ért el. Hilarius ismét a Biblia tanulmányozásának szentelhette magát, és újra hozzálátott tanító munkájához. A zsoltárokat magyarázta híveinek: a szó szerinti értelem alól kibányászta mélyebb értelmük drágaköveit. A boldogság szombati nyugalmáról vagyis az örök boldogságról így ír: ,,Azzal készülünk föl rá, ha imádkozunk, virrasztunk, sokat olvassuk a Szentírást, ha böjtölünk, alázatosak vagyunk minden viszontagság ellenére is.'' Hilarius írt liturgikus himnuszokat is azzal a szándékkal, hogy a híveket bevezesse a teológiai igazságok ismeretébe és szorosabban bekapcsolja a liturgikus ünneplésbe, de nem sok sikert aratott velük. Túlságosan sok volt bennük a teológia ahhoz, hogy elnyerjék a nép tetszését. Ezen a téren a milánói Szent Ambrus szerencsésebb kézzel dolgozott. De mit számított már neki akkor a siker vagy a balsiker! Szemét szilárdan az Úrra szegezte ,,irgalmasságának beteltéig''. A vihar elcsitult, Hilarius élvezte a békét és várta az igazak jutalmát. 367-ben halt meg püspöki városában, Poitiers-ban. Korábban, megtérése és megkeresztelkedése elôtt félelemmel töltötte el a halál. Most úgy jelent meg elôtte, mint a fogyatkozást nem ismerô hajnal fénye, ,,amelyben vég nélkül hirdetheti az Úr hűségét és szeretetét''. A 6. századi Jeromos-féle martirológium szerint Hilariust 367. január 13-án temették el. Rómában a 13. század óta január 14-én ünnepelték, mert Vízkereszt oktávája elfoglalta 13-át. 1969-ben, mivel ez a nap fölszabadult, újra 13-ra tették az ünnepét. * Poitiers-i Szent Hilarius saját szavai tanúsítják, micsoda szenvedélyességgel vetette magát az ariánusokkal folytatott hitvitákba. Amikor a szeleukiai zsinaton (359) eredménytelenek maradtak fáradozásai, és igazhitű püspöktársai határozatlannak mutatkoztak állásfoglalásukban, ilyen szemrehányást tett nekik egy harcos iratban: ,,Egy szolga -- nem azt mondom, hogy jó szolga, hanem csak olyan átlagos --, nem tűri, hogy gazdáját gyalázzák. Bosszút áll érte, ha módjában áll. Egy katona életének veszélyeztetésével is védelmezi királyát, sôt még akkor is így tesz, ha a saját testét kell eleven védôpajzsként eléje vetnie. Egy házôrzô kutya ugatni kezd, mihelyt valami szimatot kap, és felugrik a legkisebb gyanús neszre. Ti pedig halljátok, hogy az emberek azt mondják: »Krisztus, az Isten igaz fia nem Isten!« A hallgatásotok beleegyezés ebbe a káromlásba! És ti hallgattok mégis! Dehogyis hallgattok! Kárhoztatjátok azokat, akik ellene szegülnek a káromlóknak. Hangotokat azokéval egyesítitek, akik belétek akarják fojtani a szót!'' * Mindenható Istenünk, ki Szent Hilarius püspöknek megadtad, hogy Fiad istenségét állhatatosan védelmezze, kérünk, engedd, hogy ezt a misztériumot kellô módon értsük, és az igazságnak megfelelôen tegyünk róla hitvallást! ======================================================================== REMETE SZENT PÁL Január 15. *Egyiptom, 228. +Egyiptom, 341. v. 343. Aki Budapesten a kéttornyú Egyetemi templom homlokzatát megfigyeli, két szent életnagyságot meghaladó szobrát látja: az egyik Remete Szent Pált, a másik Remete Szent Antalt ábrázolja. Nem véletlenül, hiszen a templom is, és a hozzáépült ház is a Remete Szent Pálról pálosoknak nevezett, ôsrégi, magyar alapítású szerzetesrend tulajdona volt. Alapítónak Pált nem mondhatjuk, legfeljebb csak közvetve, annyiban, amennyiben ô volt a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának elsô kezdeményezôje. Hazája, Egyiptom is a római birodalom tartománya volt, s így a Decius császár által megindított keresztényüldözés ôt is érintette. Láthatta, hallhatta a vértanúk hôsi helytállását, tanúja lehetett nem egy keresztény hittagadásának. Az utóbbit megvetette, az elôbbire nem érezte magát elég erôsnek, ezért a harmadik utat választotta: elrejtôzött, majd a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát. Ott egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felsô nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Olyan hely volt ez, ahol -- nagy önfegyelmezéssel -- meg lehetett élni... Szentünk ide húzódott, s bár idôközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, életébôl hat évtizedet mégis itt töltött, imába és munkába merülten. Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal látogatta meg ôt. Kettejük találkozása az egyházművészet kedvelt témája. Remete Szent Pál életét a vallásos képzelet korán kiszínezte. Ennek egyik eleme a képein látható holló. Arra utal, hogy mindennapi táplálékát az a fél cipó jelentette, amit Isten rendelésére egy holló hozott neki a csôrében... Oroszlánnal együtt is ábrázolják, mert a legenda szerint két oroszlán kapart számára a sivatag homokjában sírhelyet. Késôbb a kosárfonók tartották ôt védôszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis -- különösen késôbb, amikor már közösségeket alkottak -- kosárfonásból, ill. kosaraik eladásából tartották fenn magukat. Halála évét 341-re rögzítették. Holtteste elôbb Konstantinápolyba került: onnan a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. Nagy Lajos királyunk idején a budaszentlôrinci pálos tartományi és anyaházba hozták. A török uralom idején nyoma veszett. * A szent életét így írja le Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét: Decius (259--261) és Valerianus (253--260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de fôképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktôl megfosszák ôket, megtagadtatva velük az igaz hitet. Pál tizenöt esztendôs volt, mikor sógora -- hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze -- el akarta ôt árulni a kegyetlen üldözôknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek. A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét, mert ételt ad neki a pálmafa gyümölcse, italt a forrás, ruhát meg a pálmafa levelei. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt. Senki ne csodálkozzék ezen -- mondja Szent Jeromos --, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ô angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idô alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet. Abban az idôben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendôs lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több idôt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét. Egy egész napig ment, de semmi mást nem talált, csak vadak csapásait. Az éjszaka nagy részét imádságban töltötte, majd másnap megint útnak indult, s hamarosan talált egy barlangot, melynek közelében figyelni kezdett, van-e odabent valaki. Állhatatosan figyelve észrevette, hogy fény van benn a barlang egyik szegletében. Nem tudta a szent ember, mit tegyen: bemenjen-e vagy bekiáltson? Míg így tanakodott magában, egyszerre csak becsukták elôtte a barlang ajtaját, és ô kívül maradt. Akkor Antal megértette, hogy ott van az, akit ô keres. Leborult a földre és alázatosan kérte, nyisson neki ajtót. Így beszélt: ,,Te tudod, ki vagyok én és honnan jövök; és noha nem érdemlem meg, hogy meglássam arcodat, mindaddig el nem megyek innen, amíg nem láttalak. Te befogadod a vadakat, és azok szállást vesznek nálad, miért vetsz meg engem, aki ember vagyok? Szorgalmasan kerestelek, és ó, szerencsémre meg is találtalak. Miért nem akarod, hogy bemenjek hozzád? Ha nem engeded, hogy életben lássalak, tudd meg, hogy halva fogsz találni az ajtód elôtt, és fáradoznod kell majd a testem eltemetésével, mivel nem akartál látni engem.'' Nagy sóhajtásokkal mondta e szavakat Szent Antal a vágy miatt, mivel látni kívánta Szent Pált, az Isten szolgáját. Pál az ajtó mögül így felelt neki: ,,Jó atyám fia, én nem tudom, mi a kívánságod, amit könyörgések és könnyhullatások erejével akarsz. Ha meghalni jöttél ide, ne csodáld, hogy nehezen nyitok neked ajtót'' -- és ezt mondva kitárta ajtaját. Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerôsök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: ,,Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megôszült szôrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz. De minthogy a szeretet minden dolgokat elszenved, a fáradságon kívül, melyet keresésem miatt vállaltál, azt akarom, hogy más fáradságod is legyen: mondd el nekem, hogyan folynak most a világ dolgai, ki uralkodik, és vannak-e még bálványozók? Szent Antal mindent rendben elbeszélt, aztán elmondta a maga életét, hogy miért jött a pusztába, és mennyi idôt élt ott. Miközben így beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettôzte az élelmet. Mind a ketten hálát adtak az Istennek, azután egy kicsit vetélkedtek azon, ki legyen, aki megtöri a kenyeret. Pál azt mondta, Antalnak kell elosztania, mert ô a vendég. Antal meg azt mondta, hogy Pálnak kell osztania, mert ô az öregebb. Végül megegyeztek abban, hogy közös erôvel törik ketté a kenyeret. Miután ettek, ittak a forrás vizébôl és hálát adtak az Istennek. Mikor eljött az éjszaka, annak nagyobbik részét imádságban töltötték. Másnap visszatérve a nyájas beszélgetésre, Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom elôtt. Ezért eljött az idô, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitôl. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet. Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye ôt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, ôket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet. Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála. Csodálkozott Szent Antal, hallva, hogy Pál Atanáz palástját kéri, amirôl eddig nem volt szó közöttük. Meggondolva azonban, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért sírva megcsókolta kezeit és szemét, majd visszatért a saját klastromába. De oly nagy sietséggel akart járni, hogy ugyancsak megerôltette megrokkant testét. Megérkezve klastromába, meglátta ôt két tanítványa, akik vénségében szolgáltak neki, elébe mentek, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?'' Ô így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelô Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.'' A szent öregember nem mondott egyebet, hanem a földig lehajtva fejét, mellét verve bement a cellájába, és vette a palástot. Tanítványai kérték, magyarázza meg nekik a dolgot, de ô azt felelte nekik: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.'' Evett egy keveset, és útnak indult. Közben állandóan Pálra gondolt, mivel félt, hogy távollétében meghal. Két napon át vándorolt, s már nem volt több hátra, mint három óra járásnyi út, mikor látta Pál lelkét olyan fehéren, mint a hó, amint a mennybe ment nagy fényességgel a próféták és apostolok társaságában, s az angyalok nagy sokaságától kísérve. Akkor Antal a földre borult, port szórt a fejére, és mondta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tôlem? Olyan késôn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged...'' Mikor odaérkezett, látta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne. Megölelte a szent testet, megcsókolta, és keservesen siratta. Azután karjaira vette, kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények. Elvégezve a zsolozsmát gondolkodni kezdett, hogy miként temesse el a szent ember testét: Ha visszamegy a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. De azt is fölöslegesnek tartotta, hogy ott maradjon tétlenül. Végül is elhatározta, hogy ott marad, és így szólt az Istenhez: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.'' -- Midôn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdôbôl, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tôle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ô halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tôle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendô.'' És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek. Antal ezután fogta a holttestet és a verembe tette, aztán befödte földdel. Elôbb azonban betakarta a magával hozott palástba, és magához vette Pál köntösét, amely pálmafalevelekbôl készült, hogy ez legyen öröksége. Ezután visszatért klastromába, és elbeszélte tanítványainak mind, ami történt. A húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettôl kezdve mindig magára öltötte Pál köntösét. Ennek a dicsôséges Remete Szent Pálnak a halála Krisztus Urunknak 343. esztendejében történt. * Istenünk, ki az elsô remetét, Szent Pált, aki e világ zűrzavarából visszavonult a pusztai magányba, a mai napon vetted föl az angyalok társaságába, kérünk, közbenjárására tisztíts meg a világ minden szennyétôl, és mennyei ajándékoddal szentelj meg minket! (Régi pálos misekönyvbôl.) ======================================================================== REMETE SZENT ANTAL Január 17. *Kome (Egyiptom), 251/52. +356. Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb idôtôl fogva a ,,Nagy'' megtisztelô jelzôt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legendát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét. Hiszen Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak ,,csodára'' gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésôdött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erô áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külsô és belsô támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. És ha az ember azt is tudja, hogy éppen az európai kereszténység -- különösen a 14. és 18. század között -- a Szent Antal-tiszteletnek hányféle változatát hozta létre, akkor önkéntelenül szeretne közelebbit és pontosabbat tudni errôl az emberrôl. Antalt alakját a korai idôk legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelybôl költôk és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festô Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére. Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeirôl tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követô életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhetô a szándék, hogy a szerzôje keresztény hôsi eposzt akart írni. Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevôk a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelôtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekbôl jobb képet kapunk egyéniségérôl, mint hosszú beszédekbôl vagy beszámolókból. Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249--251) restaurációs politikájának megfelelôen keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következô évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra. Antal jómódú házban nôtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen elôtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el elôször, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyrôl még nem is sejtette, hová fogja ôt vezetni. Hogy mibôl is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt elôtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetszô életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettôl, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsôsorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd késôbb egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettôl eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ôsi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelôtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig -- az apostol intelmének megfelelôen -- ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ô lett a gyôztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg elôttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükrözôdött, amelyek bensôleg átalakították. Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelôl özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ô vezetése alatt. Antal nem tudta a kérôk ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nôttek ki a földbôl. Így a világ elôl menekülô remetébôl a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely késôbb Pakhomiosz kezdeményezésébôl kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ô sohasem fogta össze ôket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában késôbbi korból származik. Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylôdô hitvallókat erôsítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fôvárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerô is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele. 90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtôl szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük. 356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el -- 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban ôrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melybôl az antonita rend fejlôdött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétôl meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedôket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítôszent között is tisztelték. Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerô határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyôzôen józan és szerény volt. Ismerte az ember elôtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntô, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felôl akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat. Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ. Meg volt gyôzôdve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten elôtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj). A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét. * Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemzô mondásairól és viselkedésérôl, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják. Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsôítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette ôt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülrôl díszesek, belülrôl azonban kifosztották a rablók.'' Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkezô szerzeteseket milyen -- szerinte éppen nem aszketikus -- módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.'' Erre az ôsz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az idôben), ha mértéken túli erôfeszítést kívánunk tôlük.'' Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belôlük az ítélôképesség adománya, messze járnak Istentôl.'' A szent kiemelkedô testvéri magatartásáról ad hírt a következô történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában'' bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.'' Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötôbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.'' Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket. * Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk! ======================================================================== ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT Január 18. *Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18. Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnô volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértôl és a gyôzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni ôket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülôk végsô szükségükben a születendô gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belsô-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról. Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nôvéreknek Veszprémben. A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak néhány évtizede létezett. Még telítve volt az elsô buzgalom frissességével és töretlenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak, koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követô nôi kolostorok a belsô, misztikus jámborság ôrhelyei voltak. Szűz Mária bensôséges szeretete, a szenvedô Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás nélküli vezeklô szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelôtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg. Ebben a szellemben nôtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különbözô kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfônök elôtt. Isten kétszer is nagyszerű lehetôséget adott neki arra, hogy az egész világ elôtt bebizonyítsa: ô teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetôsége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva ôt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai elônyökkel járnának. Az elsô kérô a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettôt határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgetô kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetôs fölháborodással azt mondta a nôvéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ô ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsôségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ô jegyese egyszer s mindenkorra. Szenttéavatási aktái megmaradtak, s nôvér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlô vallomását is tartalmazzák. Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetôdô volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztô betegek szolgálatában való hôsies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nôvértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szenttéavatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.'' Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja: Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni. Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a gyôzelmet elôre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekbôl férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenô terveivel és erôfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelôsségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklô életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idôs volt ahhoz, hogy önmaga felôl szabadon döntsön, megerôsítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja ôt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen. Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettôl és vezekléstôl elemésztve. Halála óráját derűs arccal elôre megmondotta a nôvéreknek. Boldoggáavatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté. * Életét az 1300-as évek elején írták meg, s Ráskay Lea domonkos apáca másolatában maradt ránk egy 1510 körüli kódexben. Az alábbiakban ebbôl közlünk néhány részletet: ,,Mert eloszlott vala néminemű malaszt az ô orcájában és néminemű malasztos, megért erkölcs az ô tekintetében, úgy, hogy sem kemény beszédekkel, sem lágy beszédekkel nem láttatnék megváltoztatni... Gerjedez vala ez nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozék vala szüntelen, olyha minden közbevetés nélkül, úgy, hogy napnak elsô idejétôl fogva az konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg. És mennyével felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyéval inkább erôlködik vala magát megalázni ez nemességes szent szűz, magyeri királnak nemes leánya. Hetet tart vala az konyhán, fôz vala az szororoknak, fazekat mos vala, tálakat mos vala, az halakat megfaragja (lepikkelyezi) nagy hidegségnek idején, úgyhogy az nagy jeges víznek hidegségétôl ez gyenge szűznek az ô kezének bôre meghasadoz vala és a vér kijô vala az ô kezébôl, és némikoron bekötik vala az ô kezét az ô nagy fájdalmáért. Az konyhát megsepri, fárd hord vala hátán, vizet merét vala és ô maga az konyhára viszi vala. Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétôl, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha ôneki testi atyjafia volt volna. Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretôje és megtartója és igen szeret élni vala szegénységben. Ôneki ruhája, kápája vala igen ô és megszakadozott, és foltos vala. És némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét, kápáját. Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ô nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak életit... Szent Imre hercegnek is ô életit... Szent László királnak életit... Szent Erzsébet asszonynak, az ô szerelmes nénjének szentséges életit... Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát ez szent szűz, és nagy magas fohászkodásokat vonszon vala az ô szívének belsô részébôl, és kéré vala ez szenteknek esedezésüket, hogy az ô érdemüknek miatta és az isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ô nyomuknak és érdemöknek követôje. Mikoron az ô nagy keserűségét látnák szororok, olyha ôrajta könyörülvén, úgymondnak vala ôneki: -- Mi tenéked benne? Mit gondolsz vele? Mire hogy minden történetért te tennen magadat gyötröd? Tehát ez szentséges szűz Szent Margit asszony az ô szívének mélységébôl vonszván nagy fohászkodást, ezenképpen felele: -- Az anyaszentegyház, minden hív kereszténynek anyja az ô drágalátos tagiban metéltetik és igen keményen gyötretik. És ti azt mondjátok énnekem: Mi tenéked benne? Nemde nem ô szült-e keresztvíznek miatta újonnan engemet, ti veletek öszve?! Nemde az ô leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok! Mikoron jutott vala ez szentséges szűz az ô betegségének tizenharmad napjára, egy szombat napon... meggyullada ez méltóságos szűz az mennyei jegyesnek szerelmében: kit kéván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és ez világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ô ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ô Teremtôjének, az ô édességes, kévánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban.'' * Istenünk, szüzesség kedvelôje és ôre, kinek jóvoltából szolgálód, a mi Margitunk a szűzi tisztaság ékességét a jó cselekedetek érdemével egyesítette, kérünk, segíts, hogy lelkünk épségét az üdvös bűnbánattal visszanyerhessük! ======================================================================== SZENT FÁBIÁN PÁPA Január 20. +Róma, 250. január 20. 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székére. A római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ô temetett el. Pápasága az üldözések közti, aránylag békés idôszakra esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. A politikailag tizennégy kerületre tagolt várost Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fôdiákonust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetôk és a liturgiával kapcsolatos teendôk tartoztak hozzájuk. Külön figyelmet szentelt a katakombáknak: sok vértanú sírját rendbehozatta. Az afrikai egyház vitáiba is beleavatkozott annyiban, hogy az eretnekségbe tévedt Privatus püspököt megfosztotta hivatalától. Egy zsinatot is összehívott, amely ítélkezett Origenész művei felett. A hagyomány azt mondja, hogy ô hozatta Rómába Szardínia szigetérôl Pontianus pápa maradványait, és Gallia elsô hét térítô püspökét szintén ô indította útnak. Lehet, hogy a hagyomány adatai nem egészen pontosak, annyi azonban kétségtelen, hogy Decius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építô pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelô vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet elsô áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett. Január 20-án ölték meg, és a Callistus-katakombában temették el. 1969-ig együtt ünnepeltük Szent Sebestyén vértanúval, mivel azonban az ôsi liturgikus könyvek külön orációval emlékeznek rájuk, 1969 óta ismét külön van az ünnepük. * Cézáreai Euszébiosz beszéli el, hogyan történt Fábián megválasztása. Anterus halála után összegyűltek a rómaiak, hogy pápát válasszanak, de nem találtak alkalmas embert. Fábián pap a barátaival vidékrôl tért haza, s amikor megtudta, hogy éppen választás van, bement a gyűlésre. Korábban senki nem gondolt arra, hogy ô legyen a pápa, mikor azonban elvegyült a választók között, hirtelen egy galamb szállt le és a fejére telepedett. A jelenlévôk isteni jelként fogadták, és megválasztották pápának. A római keresztények, élükön Fábián pápával ilyen levelet küldtek Karthagóba, ahol Szent Ciprián volt a püspök: ,,Az egyház szilárdan áll a hitben, jóllehet néhányan félelmükben -- elôkelôségüket féltve vagy egyszerűen emberi okok miatt -- meginogtak. Elkülönültek tôlünk, de mi nem hagytuk magukra, hanem arra intjük és buzdítjuk ôket, hogy tartsanak bűnbánatot, s így bocsánatot nyerhetnek Tôle, aki ezt adhatja. Nem akarjuk, hogy általunk is elhagyatva még rosszabbá váljanak. Lássátok tehát, testvérek, hogy nektek is így kell tennetek. Ha meginogván meg is tagadják némelyek a hitüket, buzdítástokkal térítsétek meg ôket, hogy ha újra vallatásra fogják ôket, megvallják hitüket... Üdvözletüket küldik a bilincsben lévô testvérek és papok, s az egész egyház, mely aggódva törôdik mindazokkal, akik segítségül hívják az Úr nevét. De kérjük, ti is emlékezzetek meg rólunk.'' Mikor pedig Ciprián püspök hírét vette, hogy Fábián vértanú lett, így írt a rómaiaknak: ,,Amikor bizonytalan hírek jártak felénk jó társam (Fábián pápa) elköltözésérôl, és a hallottakról nem lehetett megbizonyosodni, Crementius diákonus meghozta leveleteket, melyben elmondtátok dicsôséges halálát. Olvasván nagy öröm töltött el, hogy jó kormányzását ilyen dicsôséges vég koronázta meg. Annak is örvendek, hogy emlékezetét ily jeles tanúsággal veszitek körül, s így általatok mi is példát kapunk a hitben és az erényekben. Mert amennyire veszedelmes és káros követôi számára az elöljáró bukása, oly hasznos és üdvös, ha egy püspök a hitbeli szilárdság példáját adja testvéreinek.'' * Istenünk, ki papjaidnak dicsôsége vagy, kérünk, add, hogy Szent Fábián vértanúd segítô közbenjárására a hitben és méltó szolgálatodban mi is elôbbre haladjunk! ======================================================================== SZENT SEBESTYÉN Január 20. +288. (?) A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítôszenthez fordultak hozzá pestis és más -- embereket vagy állatokat pusztító -- járvány idején. Számos testvérület és kézműves-céh tisztelte védôszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelôen. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt. Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehetô tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénrôl. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévô katakombában ülték meg, amely az ô nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy elôször az apostolok tiszteletére, csak késôbb lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetôk föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az idôpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés. Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénrôl. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében (286--305) került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekbôl az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetôvé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyűjtése (ami abban az idôben éppen nem kívánatos, nyerészkedô vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanú-csontokat árulva, és sokat mondóan fűzi hozzá: ,,bárcsak vértanúktól erednének!''), végül magának a milánói püspöknek, Ambrusnak az a törekvése, hogy mennyei közbenjárók tekintélyes csapatát állítsa hívei oldalára. Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa (432-- 440) szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az istentisztelet rendjérôl és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század elsô felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsôítô költeményt. Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylôdô keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezôn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság elôtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyôzôdését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívônek, hiszen ô halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanú-legenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevű római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. A legendaíró itt is római hagyományból merít: egy Lucina nevű római matróna több vértanú történetében szerepel úgy, mint aki a halálra kínzottaknak megadja a végtisztességet. Természetesen könnyű az ilyesféle vértanú-legendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja ,,a szentet a maga korában'', de egy késôbbi kor meggyôzôdését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekrôl és életszentségük helyes tiszteletérôl. A Depositio Martyrum január 20-án emlékezik meg Szent Sebestyén temetésérôl. Mivel az ôsi liturgikus könyvek külön említik Sebestyént és Fábián pápát, külön könyörgésük is volt. 1969-ben addig közös ünneplésüket ismét különválasztották. * Szent Sebestyénrôl az elbeszélôk jámbor képzelete ilyen eleven jeleneteket formált: Sebestyén testôrkapitány látszólag unottan járkált Róma egyik szegénynegyedében. A szembejövô emberek tisztelettel vagy félelemmel tértek ki elôle, tudták, hogy a császár kegyeit élvezi. Az egyik népes utcán egy szegényesen öltözött ember ütközött Sebestyénbe, akinek egyenruháján egyszerre csak megzörrent a vas. Sebestyén érezte, hogy egy értékes tartalmú edényke került mellvértje mögé, fürge kéz ügyeskedte oda. Az az ember már régen el is tűnt a nyüzsgésben. A magasrangú tiszt most már láthatóan határozott léptekkel folytatta útját. Egy épület elé ért, a két ôr nagy tisztelettel köszöntötte. Sebestyén belépett a házba. Egy ismeretlen kapitány lépett eléje: ,,A császár mindenkinek megtiltotta a belépést a börtönbe''. Sebestyén elmosolyodott: ,,Barátom, ez nem vonatkozik a testôrök parancsnokára! Látni akarom, hogyan teljesítik kötelességüket.'' És már félre is tolta a másikat. Senki sem állta útját. Az udvaron az ôrség katonái tisztelegtek neki. Sebestyén belépett egy fülledt, bűzös folyosóra. Nemsokára meredek lépcsôn át egy nagy, bereteszelt teremhez ért. Ôrt nem lehetett látni. Villámgyorsan fölrántotta a reteszt, és egy boltozatos helyiségbe lépett, amelyben mintegy harminc rémült és lesoványodott ember szorongott. Sebestyén gyorsan benyúlt mellvértjébe, elôvette a kis edénykét és az egyik fogoly férfinak nyújtotta. ,,Az ostyák'' -- súgta oda a meglepett embernek. ,,A püspök köszönt benneteket!'' Rögtön visszament a folyosóra és harsány hangon kiáltott: ,,Ôrség!'' Egy egész csapat katona rohant oda. Fenyegetô mozdulat kíséretében megszidta ôket kötelességeik elhanyagolása miatt: senki sem állt útjába, egyetlen ôr sem volt a folyosón, éppen ott, ahol a ,,legveszedelmesebb'' keresztények vannak. A katonák ijedtségtôl sápadozva állták körül a kapitányt és fogadkoztak, hogy ezután jobban ôrködnek. ,,Újra visszajövök és ellenôrzöm munkátokat. Ha megint ilyen kötelességmulasztást tapasztalok, kénytelen leszek jelentést tenni a császárnak'' -- mondta Sebestyén, s még a börtön parancsnokának is kijutott a korholásból. * Kérünk, Urunk, add meg nekünk az erô Lelkét, hogy Szent Sebestyén vértanúd dicsôséges példája nyomán megtanuljunk inkább engedelmeskedni neked, mint az embereknek. ======================================================================== SZENT ÁGNES Január 21. +Róma, 304. (?) A 303--305 közötti években az utolsó nagy üldözési hullám szakadt a Római Birodalom keresztényeire. Diocletianus császár úgy vélte, hogy restaurációs politikája keretében föl kell számolni a kereszténységet. Sokan nem állták ki a hitnek ezt a próbatételét, mások viszont megkapták az erôsség ajándékát, hogy vérükkel tegyenek tanúságot hitük mellett. Amikor azután 313 után már nem háborgatták a keresztényeket, hamarosan összemosták ez elmúlt idôk történéseit. A Konstantin császárt megelôzô idôket szinte teljesen az üldözések idejének tekintették; az elsô évszázadok keresztényei hôsökké lettek. A vágyódással és bűntudattal vegyes csodálat a vértanúk tiszteletének fölvirágzásához vezetett. Ami egy-egy esetben hiteles és közismert volt, azt minden különösebb fontolgatás nélkül általánossá tették. Eleven vértanú-irodalom keletkezett, amelyben a költészet és a valóság sajátos törvényeket követett. Amit Szent Ágnesrôl tudunk, azt ezzel a háttérrel kell szemlélnünk. Származása és élete felôl semmi biztos adatot sem ismerünk. A szentek naptára szűznek és vértanúnak nevezi, halála évének 304-et számítják. A mintegy ötven évvel késôbb összeállított vértanújegyzék megemlíti a nevét. Damasus pápa verses sírfelirattal dicsôítette Ágnest (366 és 384 közt), Ambrus milánói püspök néhány évvel késôbb beszél róla (De virginibus I, 12; De officiis I, 41, 203), Prudentius, a hispániai költô pedig hosszú verssorokat szentel neki (Peristephanon 14). Ezekkel föl is soroltuk az Ágnesrôl szóló legkorábbi híradásokat. De mi derül ki belôlük? Római Ágnes fiatalon áldozta életét keresztény hitéért. Nem világos, hogy lefejezték-e vagy megégették. Vértanúsága pontos idejérôl hallgatnak a források. Már nem tudjuk kideríteni, hogy honnan merítik a legrégibb tanúk tudásukat. Római helyi tradíció ôrizte meg a szent szűz, Ágnes vértanúságának hagyományát. E tradíciót a 4. század vége felé rögzítették írásban, s késôbb káprázatos, meseszerű legenda szövôdött köréje. Sajátos jellegű tanúbizonyság viszont Szent Ágnes emlékhelye a római Via Nomentánán. Ezen a helyen Konstantin császár leánya, Konstantina bazilikát emeltetett, és hozzáépíttette saját mauzóleumát. Ez az építkezés a helyi hagyomány mellett szól: a régi egyházban szokásos volt ugyanis, hogy vértanúsír közelében választottak temetkezési helyet (depositio ad sanctos), és a szent közbenjáró erejébe vetett hitrôl tanúskodik. Bár a szent nevén kívül más alig volt ismeretes, Ágnes a hitnek és a tiszteletnek köszönhetôen nagy szentté lett. Nevét fölvették a mise római kánonjába. Egyházatyák és szónokok fáradhatatlanul hirdették e vértanú szűz dicséretét. Ünnepét kezdettôl fogva január 21-én ülték, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el. * A keresztény nép többféle változatban ismerte Szent Ágnes hôsi halálának elbeszélését. Íme az egyik: A mély börtön ajtajából néhány nôt lökdöstek elô, akiknek szemében leplezetlen félelem tükrözôdött, amikor a kínzás színhelyét megpillantották. A kapitány szeme megakadt egy leány arcán. Alig lehetett több, mint 12 éves, és ô volt az egyetlen, akinek arcán a félelemnek nyomát sem lehetett fölfedezni. A kapitány csodálkozott a fogoly fiatalságán, és a nevét kérdezte. -- Ágnesnek hívnak. -- Biztosan tévedés lesz, hogy idehoztak. Nyilván kényszerítettek, hogy részt vegyél a keresztények imáján. -- Nem, kapitány, senki sem kényszerített. A férfi segíteni szeretett volna Ágnesnek. Egyszerűen semmi kedve sem volt már a véres ügyekhez. Most azonban irtózatos indulatba jött ekkora bátorság láttán. Odakiáltott a katonáknak: -- Kötözzétek a cölöphöz! Ô lesz az elsô. Gúnyolta az isteneket és a császárt! Amikor Ágnes a cölöpnél állt, így szólt a kapitányhoz: -- Kapitány, nem akartalak megsérteni. Segíteni akartál rajtam. De majd segít nekem az én Istenem, aki hatalmasabb, mint te és a császárod! A kapitány dühöngve a korbácsért nyúlt. Az elsô suhintás süvítve fütyült végig a levegôben. -- Állj meg, kapitány! -- hangzott a kiáltás az udvar másik oldaláról. Egy megtermett katona lépett elô, aki rettenthetetlenségérôl volt ismert, és emiatt a császár már többször megjutalmazta. -- Add nekem feleségül! Van neki bátorsága! Éppen hozzám illik. -- mondta. Az volt ugyanis a szokás, hogy egy nô megszabadult minden büntetéstôl és kereszténysége megtagadásának számított, ha egy katona feleségül kívánta. A kapitány odafordult a lányhoz: -- Egyik legjobb katonám kíván feleségül. Ha elhagyod a keresztények ôrült hitét, elengedlek. A katonák szeme a lányra szegezôdött. Ágnes hallgatott. Még két másik katona lépett elô: -- Ha ô nem tetszik neki, mi szeretnénk elnyerni. -- Igazán mind megbolondultatok, vagy keresztények lettetek! -- kiáltotta a kapitány. Villámló szemmel fordult a lányhoz: -- No, válassz, melyiké akarsz lenni?! Pompás választási lehetôség áll elôtted. Ilyen még egy asszonnyal sem történt e falak között! -- Azé akarok lenni, aki engem elôször választott: Istené! Erre vége szakadt a kapitány türelmének. Így kiáltott: -- Le kell fejezni, mégpedig azonnal! Rajta! De senki sem mozdult. A kapitány ekkor a haragtól vörösen adott parancsot azoknak, akik a leányt feleségül kérték: -- Te lefejezed, te segítesz, a többiek meg elintézik a többi tennivalót! A katonák törvénye pedig az engedelmesség. Ezen a napon perzselôen sütött a nap Róma tetôi fölött. A vízhordóknak verejtéktôl csillogott a hátuk, de a katonák szemében könny csillogott. Ilyen mindaddig nem történt Rómában. * Mindenható, örökkévaló Isten, aki a gyöngéket választod ki a világból, hogy az erôseket megszégyenítsed, engedd jóságosan, hogy akik szűz vértanúd, Szent Ágnes ünnepét üljük, mindig érezzük, hogy Nálad oltalmába vesz minket! ======================================================================== SZENT VINCE Január 22. *304. Vince a korai keresztény idôk azon szentjei közé tartozik, akiknek történeti valósága kétségtelen, de életükrôl és halálukról alig van megbízható híradásunk. A legendás Passio S. Vincentii levitae (Szent Vince diákonus kínszenvedése) szerint Vince a spanyolországi Huescából származott. Szent Valerius, Zaragoza püspöke oktatta a szent és a profán tudományokban. Miután diákonussá szentelték, Vince mint segítôtárs és diákonus magára vette mindazokat a tennivalókat, amelyeket püspöke öregsége és hiányos beszédkészsége következtében nem tudott ellátni. Amikor Diocletianus császár alatt kitört a nagy üldözés, Valencia kegyetlen helytartója azzal akart tekintélyt szerezni magának, hogy a császári parancs végrehajtását a püspökön és diákonusán kezdi. Bilincsbe verve Zaragozából Valenciába vezették ôket, és ott 304 táján mindketten elszenvedték a vértanúságot. Az ôsz püspök a bántalmazások következtében hamarosan kiszenvedett, Vince azonban a borzalmas kínzásoknak egész sorozatát volt kénytelen elviselni. Amikor végre meghalt, a helytartó -- aki túl gyorsnak találta Vince halálát és kevésnek a szenvedését -- még a halotton is ki akarta tölteni bosszúját. Megtagadta tôle a temetést: kidobták testét a szántóföldre, hogy kutyák és madarak falják föl. De egy nagy holló --Isten küldte! -- megvédte a holtat. Végül a tetemet zsákba varrták, és kövekkel súlyosbítva a tengerbe vetették. Ekkor a tenger hullámai újra meg újra a partra sodorták a szentet, míg egy keresztény meg nem találta és illôen el nem temette. A szent kultusza elsôsorban a latin egyházban ôsi. Így a spanyol vértanú-diákonus neve ama kevesek közé tartozik, akik be vannak jegyezve Polemius Silvius kalendáriumába, valamint a karthagóiba. Nem volt az egész birodalomban egyháztartomány, amely Szent Vince ünnepét meg ne ülte volna. Szent Ágoston több prédikációt mondott a szent tiszteletére, minden martirológium megemlíti, és Rómában három templom viseli a nevét. Tisztelete fôleg Franciaországban terjedt el, amihez különösen hozzájárulhatott a szent tunikájának vagy stólájának (öltözetének) a története. A zaragozai püspök I. Childebert királynak ajándékozta azt, és a király számos más ereklyével együtt 531-ben Franciaországba vitette. A király állítólag saját templomot építtetett az összes ereklyék számára, amely késôbb a Saint-Germain-des-Prés nevet kapta. Szent Vince tunikája Franciaországban hamarosan olyan tekintélyre tett szert, hogy Tours-i Szent Márton igen tisztelt köpenyével kelt versenyre a hívek szemében. Tunikája révén lett Vince késôbb a takácsok védôszentje, ami a chartres-i takács-céh esetében már a 13. században kimutatható. Szent Vince azonban elsôsorban ünnepének dátuma (január 22.) következtében lett népszerű mint idômeghatározó szent, különösen a szôlôsgazdák körében. Máig sok nyelven használatos még a régi paraszti mondás: ,,Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince''. Hogy szentünk a bor patrónusa lett, annak oka nagy valószínűséggel nevének népies etimológiája: Vin-Cent (százszoros bor). Franciaországon kívül a keresztény bortermelôk Elzászban, Dél-Németországban és Ausztriában részesítik tiszteletben. Párizsi borkereskedô-társulások még a barokk idôkben is verettek olyan pénzt, amelyen egyéb szentekkel együtt Vince is látható. * A vértanú diákonus életének eseményeirôl csak a hívô hagyomány szolgál elbeszéléssel. A Legenda aurea (Aranylegenda) a maga módján tanúságot tesz szentünk erôs szókimondásáról. A bírónak ezt mondta: ,,Te, a halál papja, csak kôbôl faragott isteneket tudsz imádni. Mi azonban a világosság élô Istenét imádjuk és ezzel megvalljuk az egyedül igaz és egyetlen Istent, valamint az Ô Fiát, Jézus Krisztust.'' Félelem nélkül nézett szembe Vince a kínzásokkal: ,,Rajta, zúdítsad csak rám minden gonoszságodat, amelyet a gonosz lélek sugall neked: Látnod kell majd, hogy Isten segítségével erôsebb leszek a szenvedésben, mint te a kínzásban.'' Amikor a hosszú kínzás után a hóhér karja fáradtan lehanyatlott, így szólt hozzá a megkínzott: ,,Mitôl lankadt el a kezed? Bíró, tévedsz! Azt véled, hogy kínzol engem, amikor összeszabdalod tagjaimat, melyek elôbb vagy utóbb úgyis elenyésznek. Él azonban bennem valami, amit nem tudsz hatalmadba keríteni, és ami kigúnyol téged, mert nem vagy képes hozzáférni!'' ,,Nem kívánom, hogy szenvedésemet csökkentsed, de azt el kell ismerned: alulmaradtál mindabban, amit csak velem elkövettél.'' Amikor még a a természet erôi is védelmezték a vértanú meggyalázásra kidobott testét, a kétségbeesett bíró fölkiáltott: ,,Hát még a halálban sem tudom legyôzni!?'' Ebben az értelemben mondta késôbb Szent Ambrus Vincérôl: ,,Megkínozták, összeszurkálták, megkorbácsolták és megégették, legyôzni mégsem tudták!'' * Mindenható, örökkévaló Isten, kérünk, leheld belénk jóságosan Szentlelkedet, hogy szívünkben égjen az az erôs szeretet, amellyel Szent Vince vértanú gyôzôtt minden testi gyötrelmen! ======================================================================== SZALÉZI SZENT FERENC Január 24. *Sales kastélya, 1567. augusztus 21. +Lyon, 1622. december 28. Szalézi Ferenc-Bonaventura 1567. augusztus 21-én született Franciaországban, Thorens közelében, a salesi kastélyban. Családja az ôsi savoyai nemességhez tartozott és mélységesen ragaszkodott katolikus hitéhez abban az országban, amely nagyrészt elfogadta a kálvinizmust. A számos gyermek között Ferenc volt a legidôsebb: kilenc testvére következett még utána. Elsô tanítója és nevelôje a kastély káplánja, Jean Déage volt, aki egész pályáján kitartott mellette. Ferenc a La Roche-i és az annecyi kollégiumokba járt, majd 1562-tôl a jezsuitáknál tanult Párizsban. Már tizenegy éves korában föladták neki a tonzúrát, hogy egyházi javadalmakat élvezhessen, pedig családja éppenséggel nem szánta ôt papi pályára. 1586 decemberében megismerte Kálvin eleve-elrendelés tanát. Azt hitte, hogy ô is az örök kárhozatra van rendelve; de azért hű maradt a katolikus hithez, s csak akkor lábolt ki a válságból, amikor magáévá tette Lessius elméletét, amely szerint Isten az eleve-elrendelésnél számításba veszi az ember érdemeit. 1588 nyarán a vallásháborúk kezdték bizonytalanná tenni Párizs környékét, ezért apja visszahívta Savoyába, hogy azután Padovába küldje. A család akarata iránti engedelmességbôl jogot tanult, személyes érdeklôdésének kielégítésére pedig teológiát. Jezsuiták és teatinusok révén megismerte A lelki harc című könyvet, és ez nagy hatást gyakorolt lelkiéletének további fejlôdésére. 1591. szeptember 5- én elnyerte a jogi doktorátust, majd egy római és loretói zarándoklat után 1592 tavaszán visszatért Savoyába. Ettôl kezdve szilárd volt elhatározása, hogy pap lesz. A házasságot, amelyet családja elôkészített számára, visszautasította. Nagybátyja, Szalézi Lajos kanonok azon volt, hogy támogassa atyja ellenállásának legyôzésében. Összeköttetésbe lépett a genfi püspökkel, és titokban elintézte, hogy Ferenc pápai kinevezô okmányt kapjon, amely neki adományozza a genfi Szent Péter-káptalan préposti címét. Az egyházmegyében ez volt a püspök után a legmagasabb rang. Ez hízelgett a családi hiúságnak, és így az apa beleegyezését adta. Ferencet 1593. december 18-án pappá szentelték. Elôször Thono vagy Chablais vidékének lelkipásztori ellátását bízták rá, olyan területét, amelyet a berniek hódítása után, 1536-ban erôszakkal kálvinizmusra ,,térítettek''. Miután a savoyai herceg visszahódította, most helyre kellett állítani a katolikus hitet a vidéken. Ez a feladat Ferenc számára súlyos testi megpróbáltatásokat jelentett: hajléktalanságot a hegyi tél hidegében és életveszélyes rajtaütéseket ellenfelei részérôl. Nyilvános vitákat tartott és röpiratokat szerkesztett, amelyeket késôbb Viták címen összefoglalt; ezenkívül kiadta elsô művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen. Háromszor titokban Genfbe utazott, hogy Kálvin utódjával, Bézával párbeszédet folytasson a hitrôl. A megtérések száma nagy volt. A sikerek nyomán a püspök Ferencet kinevezte segédpüspökévé. Ebben a minôségben járt Rómában és Párizsban. Párizsban megismerte Acarie asszonyt, és szoros kapcsolatot alakított ki a város vallásilag legjelentôsebb köreivel. Miközben hazafelé tartott, meghalt Granier genfi püspök. Utódjául Ferencet választották 1602. december 8-án. Székhelye Annecyben volt a kálvinista reformáció miatt. Ettôl fogva Ferenc minden erejét a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladataira mozgósította. Személyre való tekintet nélkül egyaránt szolgálatára állt a nemeseknek, a polgároknak és a szegényparasztoknak. Mindenkinek mindene lett. Kortársai teljes joggal látták benne a tettrekész, kötelességének élô püspök eszményképét. Minden eszközzel azon fáradozott, hogy a katolikus keresztényekbe olyan személyes jámborságot ültessen el, amely állja az összehasonlítást a kálvinistákéval. Korlátozás nélkül áldozott idôt és fáradságot azok személyes irányítására és lelki vezetésére, akik rábízták magukat. 1604 márciusától Chantal asszony állt közöttük az elsô helyen, akivel egy Dijonban tartott nagyböjti prédikáció alkalmával találkozott. Azokból a levelekbôl és kisebb értekezésekbôl, amelyeket unokahúgának, Charmoisy asszonynak írt, állította össze a Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea című művét. 1608 decemberében jelent meg nyomtatásban. E könyvecske, amely meg akarta mutatni a keresztényeknek, hogy a megszentelôdés nem függ egy meghatározott élethelyzettôl vagy sajátos állapottól, hamarosan csodás sikert ért el. Chantal asszonyhoz fűzôdô mély és bensôséges barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa egyik legkedvesebb tervét: egy olyan kontemplatív nôi szerzet alapítását, amelynek nincs szigorú klauzúrája, s tagjai a felebaráti szeretetnek szentelik magukat. A rendnek olyan -- emberi szempontokra is figyelô -- szabályzatot akart adni, hogy gyenge egészségű, beteg vagy öreg nôk is tagjai lehessenek. Chantal asszony és két társa 1610. június 6-án kezdte meg a közös életet a szabályok szerint, amelyeket Ferenc adott nekik. A vizitációs nôvérek száma gyorsan növekedett, még Ferenc életében 12 kolostoruk jött létre. A nôvérek között egészen rendkívüli egyéniségek is voltak. A velük való bensôséges kapcsolat Ferenc gondolkodásának és belsô életének fejlôdését egyre inkább misztikus irányba terelte. Az idôk folyamán e témakörben gyűjtött tapasztalatai és meglátásai, melyeket rendszeresen följegyzett, lassan formát öltöttek és egységes tanítássá álltak össze az Értekezés az istenszeretetrôl vagy Teotimus című munkájában. A könyv végsô kialakítása sok fáradságába került. 1616 júliusában jelent meg, és rövid idô alatt a lelki irodalom klasszikus írásává lett. Benne a legjobb formájában fejezôdik ki Szalézi Szent Ferenc misztikája, amely egyszerre számol az akarattal és az érzelemmel. Kezdettôl fogva ismételten félreértették ezt az írást, és érzelgôs, kétes ízlésű, édeskés jámborkodásnak értelmezték. A valóság azonban az, hogy Szalézi Ferenc szelídsége nyilvánul meg abban, ahogy -- emberi és igen megértô módon -- szólni tudott az emberekhez, miközben az aszkézis síkján nagyon szigorú és igényes volt. Azokat, akik a vezetésére bízták magukat, tökéletes lemondásra kötelezte, mely a legkisebb dolgokra is kiterjedt annak érdekében, hogy a tökéletes bensô önkiüresítést a gyakran nagyon kemény külsô vezekléssel egyesítsék. A Teotimus kiadása egybeesik Ferenc saját bensô életének fordulatával, amely ettôl fogva magányosabb lett és kifejezett aszkétikus vonásokat öltött. Gondoskodott arról is, hogy a Chantal anyához fűzôdô kapcsolatából minden olyan vonás eltűnjön, amely inkább szolgálja az emberi kedvtelést, mint Isten közös szolgálatát. Még többet foglalkozott egyházmegyéjének ügyeivel, és lemondott arról, hogy több könyvet írjon. Utoljára 1618-ban utazott Párizsba. Ez az út valóságos diadalmenet volt, oly nagy tiszteletadással vették körül. A fôvárosban megismerkedett De Paul Vincével és Angelique Arnault anyával, a Port- Royal apátnôjével, aki egyik leglelkesebb tanítványa lett. Ebben az idôben azonban gyengülni kezdett szervezete, amely sohasem volt ellenálló. 1620-ban engedélyt kapott, hogy testvérét, János-Ferencet, segédpüspökként maga mellé vegye. 1622-ben kénytelen volt Savoya hercegét Avignonba kísérni. Közeli halálának sejtelmével indult útnak. Hazatérôben megállapodott Lyonban, és ott a vizitációs kolostor kertész-házacskájában szállt meg. Néhány órára még egyszer láthatta Chantal anyát. December 27-én agyvérzés lépett föl nála, ami másnap a halálát okozta. Halála után életszentségének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg. Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták; 1877. november 16-án egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették. * Szalézi Szent Ferencnél elsôsorban az emberekkel való jóságos bánásmódját kell kiemelnünk. Jellemzô rá egy ezzel kapcsolatos mondata: ,,Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.'' Vagy ahogyan De Paul Vince mondta megismerkedésük után: ,,Milyen jó lehet az Isten, ha már a genfi püspök ilyen jó!'' Íme egy a vele történt számtalan eset közül: Egy nemesi származású, de egyébként goromba ember valami miatt különlegesen gyűlölte Szalézi Ferencet. Egy este szolgáival és kutyáival fölvonult a püspök háza elé, s ott egész éjszaka pokoli lármát csaptak. Az emberek vadászkürtöket fújtak és pisztollyal lövöldöztek, a kutyáknak pedig a fülét csipkedték, hogy minél jobban vonítsanak. Ez több éjszakán át megismétlôdött, sôt egyre pimaszabbak és arcátlanabbak lettek. A püspök házanépe rájuk akart rontani, Szalézi Ferenc azonban visszatartotta ôket, bár ô sem talált nyugalmat. Ezt mondta: ,,Ó, nem is olyan rossz ez! Mi legalább fűtött szobában ülünk, de azok a szegény fickók odakinn, akik szintén nem alhatnak, még fázni is kénytelenek hozzá.'' Másnap Ferenc találkozott ellenfelével a városban. Rögtön odasietett hozzá, és olyan barátságosan és derűsen köszöntötte, hogy az egészen lefegyverezve érezte magát, ôszintén bocsánatot kért és gyerekes ellenségeskedésére fátylat borított. * Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Ferenc püspök a lelkek üdvösségére mindenkinek mindene legyen, engedd jóságosan, hogy testvéreinket szolgálva mi is tanúságot tegyünk gyengéd szeretetedrôl! ======================================================================== SZENT TIMÓTEUS és SZENT TITUSZ Január 26. Timóteus, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte ôt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19--23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteushoz, mivel Jézus ügyével törôdik. Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét'', Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Késôbb egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik. Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteust január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben ôt is áthelyezték Timóteus mellé, január 26-ra. * Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A késôbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták. A fiatal görög, Timóteus jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedô Pál útjából elhárítson minden akadályt. Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: ,,Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is'' (1Tim 5,23). A halálra készülô Pál utolsó levelében így vall Timóteusról: ,,Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben'' (2Tim 3,10--11). És így kéri római börtöncellájából: ,,Gyere, siess mielôbb!... Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, fôleg a pergamen tekercseket'' (2Tim 4,9.13). A legenda tudni véli, hogy Timóteus még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték. A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikrôl egyik saját költôjük azt mondta, hogy ,,hazugok, gonosz bestiák és rest hasak''. Késôbb állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység elsô sejtjeit. * Istenünk, ki Szent Timóteust és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettôjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába! ======================================================================== MERICI SZENT ANGÉLA Január 27. *Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27. Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élô nagybátyja vette magához nôvérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nôvérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Elôször, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa. Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ô pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nô fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülôk is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is. Angéla néhány barátnôjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nôk sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta ôket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerô lénye. Barátnôivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebbôl a tevékenységbôl olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentôsebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek. Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ôsi ellenségeskedéseket is megszüntetnie. Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nôk teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység elôtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsôsorban az asszonyokkal és anyákkal való törôdés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét. Igen szeretett zarándoklatra járni. Idôrôl idôre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával. Életének egyik kiemelkedô eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erôs lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérôben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását. Egy évvel késôbb -- 1525 szentév volt --, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s errôl a pápát is meg tudta gyôzni. Egyelôre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett. Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítôtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme elôtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsôsorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törôdött akkoriban. 1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelôzték korukat, hogy megértésre nem találhattak. Az ôsegyházban a diakonisszák jelentôs szerepkört töltöttek be: a beteg nôket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élô nôk számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban''. Hogy Istennek szentelt nôk a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és késôbb a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott. Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett -- késôbb ezért nevezték ôket orsolyitáknak --, eleinte még az alapítónô szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték ôket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan nôi rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhetô elôretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelezô. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben. Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még késôbb, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítôtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges''. Azokban az idôkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek ôket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük ôket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.'' Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynôi méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re. * Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülôföldjének tavánál egy helyet látott, melyrôl egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebbôl arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít. Nagy beleérzô képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnôttekre is. Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak. * Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ô szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megôrizhessük és megvallhassuk tanításodat! ======================================================================== AQUINÓI SZENT TAMÁS Január 28. *Roccasecca, 1226. +Fossanuova, 1274. március 7. Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségébôl származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében. Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfônök személyesen kísérte Párizsba. Tamás 1245-ben érkezett Franciaország fôvárosába, és itt találkozott elôször a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert elôadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi fôiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban. 1252-ben Tamás ismét Párizsban tartózkodott, és akkor már bakkalaureus fokozatú fôiskolai tanárként maga is elôadásokat tartott. Ebben az idôben robbant ki az az elkeseredett harc, amelyet a világi papok közül kikerült párizsi professzorok vívtak a ferences és domonkos rendbôl való, tudományosságban náluk jelentôsebb kollégáik ellen. Tamás rendjének jogait védelmezte. 1256-ban IV. Sándor pápa közbelépésére fölvették a bekebelezett magiszterek sorába, és a Notre- Dame kancellárjától engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Akadémiai elôadásaiban elsôsorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. E párizsi működése alatt (1252--1259) keletkeztek többek közt kommentárjai (Petrus Lombardus Szentenciás könyvéhez, Izaiáshoz és Boëthiusnak a Szentháromságról írott művéhez), valamint Az igazságról szóló értekezése. Tamás a hatvanas évek nagyobb részét (1259--1269) hazájában, Itáliában töltötte, itt is teológiát tanított. 1260-ban IV. Orbán a pápai udvarba hívta. A görög császárral folytatott uniós tárgyalásokon Tamásnak kellett a római Egyház álláspontját képviselnie. 1265-ben átvette Rómában a rendi fôiskola vezetését, 1267-tôl 1269-ig pedig VI. Kelemen udvarában tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte a tudományos munkát. Errôl tanúskodik a Pogányok elleni summa, amelyet domonkos misszionáriusok számára írt tan- és tanítókönyvnek, továbbá Az Isten hatalmáról, A fejedelmek kormányzásáról írt művei, s mindenekelôtt a Summa Theologiae, a tudományosság és a gondolati mélység, az összefoglaló látás és a világosság mesterműve, amelynek elrendezése, rendszere és fölépítése csak kora hatalmas dómjaihoz hasonlítható. 1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. A párizsi évek (1269--1272) jelentik tudományos munkásságának csúcspontját. Rendkívül termékeny irodalmi munkásság és súlyos harcok évei ezek. A kolduló rendekkel szemben tanúsított ellenállás még mindig nem csitult el. Brabanti Sigerius a világ keletkezésérôl, az emberi lélekrôl és az akarat szabadságáról olyan nézeteket vallott, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a keresztény dogmával. De parázs vita folyt a -- fôképp ferencesek által képviselt --konzervatív ágostonos irányzat valamint Nagy Szent Albert és Aquinói Tamás haladó arisztotelizmusa között is. 1272-ben Tamást rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai fôiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel késôbb ismét kiragadták ebbôl a nyugodt tevékenykedésbôl, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védôszentjévé tette. Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklôdése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba'' foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ô a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezôt. És ez a végsô és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.'' Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerôje. Végsô bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitbôl merítette: ,,A hit elôíze annak a tudásnak, amely a jövôben boldoggá tesz minket.'' A hit és a tudás az ô számára nem ellenkezett egymással: ,,A kegyelem ajándékai oly módon fűzôdnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.'' Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerô képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe. A hitnek és a tudásnak ez az egysége Tamás kérdésfeltevéseinek és válaszainak, értekezéseinek és imáinak a kulcsszava. Amit a görög bölcselôk és az arabok, amit Szent Ágoston és a többi egyházatyák Istenrôl és a világról, a kegyelemrôl és a természetrôl mondtak, azt mind átfogta, átizzította és egységbe foglalta Tamás világos és mély szelleme. Azt akarta, hogy az egész ember testestül-lelkestül táruljon ki Isten elôtt. Ezért szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. ,,Mivel az ember természete lélekbôl és testbôl, szellemi és érzéki összetevôkbôl áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt. És ezért az ember erényességéhez szükséges, hogy az igazságos viszonzás szándéka ne csak a lélek szellemi felében éljen, hanem érzéki felében, sôt magában a testben is, és hogy maga a test is arra törekedjék, hogy az erénynek szolgáljon.'' Tamás azonban csak azért lehetett nagy hittudós, mert nagy imádkozó is volt. Jól tudta, hogy az embernek latba kell vetnie szellemének és akaratának minden erejét: ,,Ha valaki elmulasztja megtenni, ami erejébôl telik, és odafentrôl csodát vár, tulajdonképpen kísérti az Istent.'' Az ember nem ülhet ölbe tett kézzel. A mennyország ugyanis olyan, mint egy kiterjedt tenger, de nekünk kell belévetnünk a hálót; olyan, mint egy értékes gyöngy, de a gyöngyöt nekünk kell megkeresnünk; olyan, mint az elrejtett kincs, de a kincset nekünk kell kiásnunk. Azt is tudta, hogy minden emberi tudás csak töredék, hogy semmiféle földi képesség sem tudja elvezetni az embert igazi céljaihoz: Istennek kell az ô kegyelmével hozzánk jönnie. Az ember alázatos szívvel csak odaléphet Isten elé, és föltárulkozhat elôtte. Tamás tisztában volt azzal, hogy ,,csak a kicsinyek részesülnek kinyilatkoztatásban'': ,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre''. Tudjuk, hogy Tamás valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek és mi maiak is hódolattal és tisztelettel állunk ennek a hittudósnak és szentnek gigászi teljesítménye elôtt, Tamás azonban mindig tudatában volt saját kicsinységének és szegénységének. A legenda elmondja, hogy egyszer a kereszt elôtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?'' Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, elôttem csak pelyva.'' Utolsó imája amelyet a halállal szemtôl szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: ,,Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetbôl tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam errôl a Szentségrôl, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebbôl a világból.'' Szent Tamás Terracina közelében halt meg, 1274. március 7-én. 1323- ban avatták szentté, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-tôl január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba. * Amikor Tamás a kölni domonkosrendi fôiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgôsebb dolga, hogy a tanárhoz vigye. Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezôt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyôzô módon megvédte tételét. Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.'' Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.'' A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbôdül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tôle.'' Késôbb, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következô eset történt: A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület elôtt imádkozó testvért. ,,Hé, te dagadt! -- kiáltott oda a szerzetesnek. -- Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!'' A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérôje rovására, akit együgyűnek nézett. Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?'' A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.'' * Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett! ======================================================================== BOSCO SZENT JÁNOS Január 31. *Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16. +Torinó, 1888. január 31. XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ô életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.'' Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendôt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belôle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki. Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak idôszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nôsült, mert elsô felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétôl, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt. Margit mama mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesanya volt. Nevelési módszerének igen nagy szerepe volt abban, hogy János késôbb sokak atyja lehetett. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.'' Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette ôket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!'' János pedig különösen megszívlelte egy másik intését: ,,Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés idônk van jót tenni. Minden óra, amit felesleges alvással töltünk, elveszett idô a mennyország számára. S minden perc, amit elveszünk a nélkülözhetô éjszakai nyugalomtól, meghosszabbítja az életünket.'' Don Bosco ezért aludt oly keveset. Amikor János hat éves lett, nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. Testi ügyessége és ereje is átlagon felüli volt, kézügyessége pedig olyan fokot ért el, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait. Ennek ellenére a bátyja, Antal, aki nála tizenkét évvel volt idôsebb és a tanulást naplopásnak tartotta, hallani sem akart a taníttatásáról. Számára csak a munka létezett, a földdel és az állatokkal való törôdés. Így Jánosnak csak este volt módja arra, hogy az egyik szomszéd parasztbácsitól olvasni tanuljon. Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának elsô jele volt. Ebben az álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére!'' Szó szerint véve a parancsot, kezdte maga köré gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította ôket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Amikor pedig látta, hogy hallgatói fáradnak vagy unatkozni kezdenek, egy anyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta ôket. Nem egyszer versenyre is kiállt -- hallgatósága nagy tetszésére -- a mutatványosokkal, és mindig ô nyert. Mindezt már tíz éves korában gyakorolta! Ekkor járulhatott elôször szentáldozáshoz, és hitoktatójának is föltűnt értelmességével és jámborságával, de a bátyja csak nem akart hallani a tanulásról. Sôt addig gúnyolódott vele, míg 1828-ban édesanyja is jobbnak látta, ha János elmegy otthonról: elindult, hogy szolgagyereknek szegôdjék egy tanyára. Két év múlva végre megkezdhette a rendszeres iskolába járást Castelnuovóba. Eleinte naponta járt be az iskolába, késôbb különbözô házaknál kapott szállást házimunkák elvégzése fejében. Így alkalma nyílt sorban megismerkedni a szabó, lakatos, asztalos mesterséggel. Egy kávéháztulajdonos mellett fôzni tanult, egy kántortól megtanult zenélni. Mindezeknek késôbb, amikor már fiúk serege vette körül, igen nagy hasznát látta. Tizenhat évesen, némi gondolkodás után, hogy ferences legyen-e, vagy világi pap, -- jólelkű papok pártfogásával -- beléphetett a chieti szemináriumba. Olyan szegények voltak, hogy minden ruhadarabot mástól kapott ajándékba. Társai hamarosan fölfigyeltek képességeire, ô pedig olyan szorgalommal tanult, hogy minden évben elnyerte az évfolyam számára kitűzött tanulmányi jutalmat. 1841-ben szentelték pappá. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, amelyet 1820-ban alapítottak fiatal papok számára, hogy erkölcstani és szónoki tudásukat elmélyíthessék. Miközben ezt a konviktust látogatta, rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élô fiúkkal, akik vidékrôl jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük. 1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú. Kiderült, hogy nemcsak ministrálni nem tud, hanem vallásilag is teljesen tudatlan. A sekrestyés ki akarta kergetni, de Don Bosco visszahívta, s mise után megtanította a keresztvetésre és beszélt neki a Teremtôrôl, aki életünk végsô célja is. Ezzel a fiúval kezdôdött az ,,oratorium'', Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; február másodikán már húszan, március huszonötödikén már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. Öt évvel késôbb négyszáz lett a fiúk száma! Eleinte különbözô templomokban vettek részt a szentmisén, s jó idôben kinn a szabadban, rossz idôben valahol tetô alatt töltötték a napot. A szentmisét katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. Don Bosco 1843-ban elvállalta a leánynevelô intézet mellett működô Szent Filoména kórház lelki irányítását, s a kórház mellett ki tudott alakítani egy kis kápolnát, amelyet 1844. december 8-án Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A fiúk száma azonban oly mértékben sokasodott, hogy nem fértek el, és zajongásukat a környék sem tűrte. Ezért 1835 júliusában áttelepültek a Szent Márton-templomba, de fél év múlva itt sem volt maradásuk. Ekkor egy pap kínálta föl a télre való tekintettel három szobáját, hogy fedél alatt lehessenek. Tavasszal azonban a szomszédok közölték, hogy tovább nem tűrik a ,,rendetlenkedést'', ezért Don Bosco kibérelt egy rétet, ahol szentmise után az oktatást tartotta és felügyelete alatt szabadon játszhattak a fiúk. 1846-ot írtak, s a politikai légkör egyre feszültebbé vált. A nemzeti eszme és a szabadságvágy Torinóban is éreztette hatását. Don Bosco pedig angyali egyszerűséggel távol tartotta magát és a fiait is minden politikai nyilatkozattól és megnyilvánulástól. Ennek ellenére följelentették ôket. Don Boscót ismételten beidézték kihallgatásokra, egy ideig rendôri felügyelet alá is helyezték, sôt, elôadásaira rendôröket küldtek ki, nehogy valami rendbontást készíthessenek elô. Emellett a papok között is voltak olyanok, akik nem jó szemmel nézték az oratóriumot. Féltek ugyanis attól, hogy Don Bosco, aki nem tartozott plébániai kötelékbe, elvonja a híveket a plébániáktól. Hiába magyarázta a plébánosoknak, hogy ezek a fiúk vagy nála vannak, vagy az utcán, hiszen nincs családjuk, amely szerint bármelyik plébániához tartozhatnának. Nem hallgattak rá, sôt két pap összefogott, hogy mint bolondot, elmegyógyintézetbe juttassák. Egy hónap elteltével a gazda fölmondta a rét bérletét, s ekkor égi ajándékként egy Pinardi nevű háztulajdonos fölajánlotta házának fészerét. Don Bosco csak arra kérte, hogy kicsit magasítsa meg a helyiséget, hogy kápolnának használhassák. Mikor ez egy héten belül megtörtént, bérbe vette a fészert abban a reményben, hogy majd az egész házat is bérelheti, ha a lakók elhagyják. Májusban viszont Barolo ôrgrófné, aki a Szent Filoména kórházat fenntartotta, választás elé állította: vagy a kórház alkalmazottja marad, de akkor hagyja abba a fiúkkal való felesleges veszôdést, vagy azonnal elbocsátja. És Don Bosco a fiait választotta. Utána hamarosan súlyos beteg lett, úgyhogy egy idôre haza kellett menni Becchibe. Amikor már elég erôsnek érezte magát, novemberben édesanyját is magával hozta, és együtt költöztek be a Pinardi-házba. Margit mama ettôl fogva haláláig (1857. november 25.) az összes fiú édesanyja is lett. A következô évben némi könnyebbséget hozott az érsek rendelkezése amellyel az oratóriumot az elhagyott gyermekek plébániájává tette. Ezáltal legalább a plébánosok zaklatásai ellen védve voltak. Az oratóriumból, amely a mi fogalmaink szerint napközi otthon volt, lassan éjszakai menedékhely is lett, mert egyre több olyan fiú jelentkezett, akiknek semmifajta szállása sem volt. Don Bosco megosztotta velük a házat. A város vezetôsége szünet nélkül kapta a följelentéseket. 1848-ban fegyveres merényletet követtek el ellene: valaki rálôtt, miközben a kápolnában magyarázott a fiúknak, de csak a reverenda ujját találta el a merénylô. 1850-ben két magas rangú tisztviselô jelent meg, hogy ellenôrzést tartson és véget vessen ennek a kényelmetlen ügynek. De teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak. Don Boscónak ugyanis semmiféle jövedelme nem volt. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Ismételten sorsjátékot rendezett, amelynek bevétele segített rajtuk. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt. Közben nagyon kemény támadások érték Bon Boscót, fôleg a protestánsok részérôl. Igaz, írt egy szókimondó könyvecskét, amely sok ezer példányban forgott a katolikusok kezén, s amelyre az volt a válasz, hogy ismételten az életére törtek. Ezért ha olyan útjai voltak, amelyeken veszélyben érezte magát, mindig vitt magával néhány erôs fiút, akik megvédték. Az 1854. évi kolerajárványban elôször ô maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában. 1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az idôt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben az oratóriumból iskola, majd iskolarendszer fejlôdött ki. Már nem csak hitoktatás folyt Don Bosco iskolájában, hanem egyik műhelyt a másik után állította föl, hogy a növendékek mesterséget is tanulhassanak, s ha az ô keze alól kikerülnek, becsületes munkásemberként élhessenek. 1872-ben megalapította a rend nôi ágát, amelyet a Segítô Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az elsô missziós csoportot. Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés idôt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön. XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. A római kalendáriumba 1936-ban vették föl ünnepét. * Don Bosco a rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb nagyobb könyvet is írt, elsôsorban fiai épülésére és oktatására. IX. Pius pápa, aki nagyon kedvelte ôt, megparancsolta, hogy belsô tapasztalatait is foglalja írásba. Megtette, de ezt a naplót csak halála után találták meg, s ezt a címet viseli: ,,Oratóriumbeli emlékek 1825--1855. Csak a szalézi tagoknak. A Szalézi Társaságnak.'' Életrajzát húsz nagy kötetben Lemoyne szalézi atya dolgozta föl. Néhány morzsa a ránk maradt hatalmas anyagból: Meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,,Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam ôket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, elôkelô öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette: -- Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg ôket a bűn utálatosságára és az erény szépségére! Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem: -- Kicsoda ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tôlem? -- Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által! -- Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt? -- Adok melléd egy tanítónôt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság. -- De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem? -- Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád. -- Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ô engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét! -- Azt kérdezd meg az én anyámtól! Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelybôl pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvô zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt: -- Nézz ide! Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt: -- Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erôs és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg késôbb az én fiaimnál. Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsôséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ô azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta: -- A kellô idôben mindent meg fogsz érteni. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt.'' Ez az álom -- mint késôbb összes prófétai álmai -- szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekbôl és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tôle kaptak. A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemzô megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta ôket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden ôrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetôséggel! 1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétbôl azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte ôket. Ez a titokzatos kutya -- Don Bosco csak Szürkének hívta -- éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié. Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az elsô mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan gyôzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgôsen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon ôket. Prófétai lelkének különös megnyilvánulása volt a királynak küldött figyelmeztetés. Viktor Emmánuel hosszasan készült arra, hogy eltörli a szerzetesrendeket. Don Bosco álmában látott egy királyi apródot, aki gyászt hirdetett a királyi család számára. Ismételten írt a királynak, és figyelmeztette, hogy bajt hoz a saját fejére, ha a rendeket bántalmazza. Ennek ellenére a király 1855. május 29-én aláírta az eltörlô rendeletet, s ezzel harmincöt szerzetesrendet szüntetett meg Piemontban. Utána négy hónap leforgása alatt meghalt az anyja, a nagybátyja, a felesége és a kisfia. A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is, ami jelezte, hogy Don Bosco a kor nyomorúságát ismerte föl és azon segített, amikor az elhagyott fiúkat fölkarolta. Halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130.000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteibôl, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett. 1980-ban világszerte 1341 házban 16.900 rendtag, közülük 11.000 fölszentelt pap, 1990-ben 1597 házban 17.191 szalézi szerzetes, köztük 10.884 pap foglalkozott a fiúneveléssel. A szalézi nôvérek száma 1980-ban 1438 házban 17.500, 1990-ben 1505 házban 17.090 fô volt. * Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétôl lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk! ======================================================================== SZENT BALÁZS Február 3. +316 táján Vincéhez, a vértanú diákonushoz hasonlóan Balázs is a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemreméltó elevenséggel maradt meg, életükre vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetôk. Többféle változatban tudósít a legendás Szent Balázs szenvedéstörténete arról, hogy szentünk örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívô népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, jóllehet tette nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok ôrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. Sajnos azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezetô utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekbôl, medvékbôl és farkasokból álló derék testôrség nem tudott segíteni a remete- püspökön, mert ô ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint elôbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérô ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekrôl a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték. Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elterjedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdôdött. Keleten azonban legkésôbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védô szentet tisztelték. Elterjedt ereklyéinek kultusza is. Így hamarosan föltűnnek Szent Balázs maradványai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védôszentjévé is lett. Számos templomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Rómában egyaránt. Annak alapján, hogy egy kínzó torokfájás esetén segített, a késô középkorban a tizennégy segítôszent közé sorolták. Ezek ismeretében meglepô, hogy a Balázs-áldás mindmáig élô liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében. A Balázs-legenda elsô, a 9. századból származó képi ábrázolása a római Szent Kelemen-bazilika altemplomában található. Egyes jeleneteket ábrázol a Paderbornban lévô abdinghfi hordozható oltár az 1100 körüli idôkbôl. Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták; pásztorbottal (15. század) és keresztbe illesztett gyertyákkal; sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték); ritkábban egy fiúval. Tisztelete a latin egyházban a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Késôbb vérzések, hólyagbetegségek (a német név alapján: Blasius -- Biase = hólyag), továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. Részben érthetô kapcsolat révén aztán védôszentje lett az orvosoknak, a takácsoknak (gereben!), valamint a szélmolnároknak és a fúvós muzsikusoknak (blasen = fújni). Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Vincéhez hasonlóan idôjelzô szentként is tiszteletik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi. A hívô nép még ma is szívesen fogadja a szent áldását a Gyertyaszentelô gyertyáinak szelíd fényében. Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án. * Szent Balázsra csodás fényt vet a legenda. Egy napon rémült anya sietett hozzá, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút -- egy másik változat szerint eltávolította a szálkát --, és így megmentette a haláltól. Egy másik alkalommal, amikor a bíró elôl visszakísérték cellájába, úgy segített egy asszonyon, hogy visszaadta sertését, amelyet farkas rabolt el. Az asszony hálából ajándékot hozott neki, húst, kenyeret és gyertyát. Balázs nem maradt adós: a gyertya-fölajánlás évenkénti megismétlését különleges áldásával kötötte össze. A szent csodáiból nem hiányzik annak a magatartásnak a megnyilvánulása sem, amelyet humornak vagy paraszti huncutságnak lehetne nevezni. A helytartó elôször vízbefojtás általi halálra ítélte. Abba a tóba kellett vetni ôt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneit a tóba. A bölcs csodatévô akkor a következôt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentô tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék ôt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt. * Istenünk, aki Szent Balázs püspököt oltalmazó segítségül adtad népednek, kérünk, közbenjárására engedd, hogy földi életünkhöz egészséget és békét, örök életünkhöz pedig irgalmat nyerjünk Tôled! ======================================================================== SZENT OSZKÁR Február 3. *Corbie mellett (Picardia), 801. +Bréma, 865. február 3. Oszkár 801-ben született a frank birodalom északi tartományában, Picardiában, a Somme-folyó mellett, Amiens közelében. Mivel korán árvaságra jutott, a corbie-i bencések nevelték. Eleinte nem akart szerzetes lenni, csak életének egy nagy élménye indította erre: a mindenki által dicsôített és hatalmas Nagy Károly császár halála (814). Olyan megrendítô volt számára a világi hatalom elenyészése, hogy elhatározta: szerzetes lesz. Nemsokára tanítani kezdett a kolostori iskolában, majd 823-tól a Korvey-ben alapított új kolostor tanára és prédikátora lett. Itt érte különleges hivatása, amely az északi misszióra rendelte. Már a 8. század folyamán többször is fölmerült Dánia és Svédország misszionálása, el is indultak néhányan, de sikert nem értek el. Szent Willibrordnak dolgavégezetlenül kellett elhagynia Dániát; a fríz származású Luidgert pedig a császártól kapott sorozatos megbízatások miatt nem tudta terveit végrehajtani a misszióban. Jámbor Lajos uralkodása alatt azonban kedvezôbb helyzet kínálkozott: 826-ban Harald dán király frank segítséget kért trónja megszerzéséhez, majd ugyanezen év júliusában a Mainz melletti St. Albánban négyszáz férfi társaságában megkeresztelkedett. Az esemény nagy föltűnést keltett, és világosan látszott, hogy talán soha vissza nem térô alkalom kínálkozik Dánia megtérítésére. S erre a műre rendelte az Úr Szent Oszkárt. Oszkár huszonöt éves volt, amikor apátja, Wala, a császár kérésére, aki szerzeteseket kért a dán király mellé, ôt jelölte ki. Teljes szívével igent mondott, pedig veszedelmes feladatra vállalkozott, úgyhogy szerzetestársai közül csak egyetlenegy, Autbert csatlakozott hozzá. Végighajóztak a Rajnán, majd elhaladva a fríz partok elôtt megérkeztek Dániába, ahol Oszkár azonnal hirdetni kezdte az evangéliumot. Ám a következô esztendôben már elűzték ôket. 829-ben újabb lehetôség nyílt a misszió elôtt: Björn, svéd király meghívta Oszkárt, aki az idôközben meghalt Autbert helyett Witmárral indult útnak, és 830 tavaszán kötöttek ki a Stockholmtól nyugatra lévô Birkában. Itt épült az ország elsô keresztény temploma. Másfél év múlva jelentést küldtek a császári udvarba, s ennek alapján Lajos császár úgy látta jónak, hogy birodalma északi határán alakítson ki missziós központot, mégpedig Hamburgban. Oszkárt kinevezték missziós püspöknek, a püspökséget a 831. évi diedenhofeni birodalmi gyűlésen alapították meg, és Oszkárt 832-ben szentelte föl a metzi püspök, Drogo. IV. Gergely pápa érseki címet adott Oszkárnak, és kinevezte egész Skandinávia pápai legátusává, ami azt jelentette, hogy az egész északi terület misszionálását rábízta. Oszkár ezután egyik munkatársát, Gautbertet püspökké szentelte, és Svédország térítésére küldte, maga pedig Dániában maradt, és Hamburgból intézte az ország térítését. Tizenhárom évig dolgozott, közben sok kudarcban és csalódásban volt része. Élete nagy megpróbáltatása azonban 845-ben érte, amikor egész addigi munkáját megsemmisítették: a normannok lerombolták Hamburgot, a dánok föllázadtak a kereszténység ellen, a svédek pedig elűzték Gautbertet. Oszkárnak is futnia kellett, s maga mögött hagyva földúlt székhelyét, Brémába menekült. Ugyanennek az évnek augusztusában meghalt a brémai püspök. Magától értetôdônek látszott, hogy Oszkár vegye át az üres püspöki széket és a hamburgival együtt kormányozza tovább, ám ez ellen a kölni érsek hosszasan tiltakozott. Így Oszkár csak 858-ban lehetett brémai püspök, s a hamburg-brémai egyesített püspökség csak 864-ben jöhetett létre. És eközben -- a teljes összeomlás ellenére -- Oszkár újrakezdte Dánia és Svédország térítését. 852-ben Sigtunába ment, ahol Olaf svéd király népével együtt megkeresztelkedett. A püspök elszánt bátorsága, a király jóakarata és egy népszavazás -- melyen a kereszténységet választották --jelentette azt a kedvezô helyzetet, amelybôl a kegyelem az országra áradhatott. Oszkár hamarosan egyik tanítványára, Rimbertre bízta a svéd misszió folytatását. Amikor 864. február 3-án Oszkár Brémában meghalt, ez a Rimbert vette át a püspökségét. Ünnepét 1969-ben vették föl a római kalendáriumba azzal a meggondolással, hogy a nagy térítôk között Észak Apostola is helyet kapjon. * Oszkár püspök életét tanítványa és utóda, Rimbert írta meg, aki nélkül alig tudhatnánk róla valamit, mert saját írásos hagyatéka jelentéktelen. Rimbert azonban sok mindent följegyzett, egész a szerzetesi évekig visszamenôleg. Tôle tudjuk a következôket: Oszkár szerzetességének évei alatt az erények megszerzésével Isten igaz harcosává lett, aki egészen ráhagyatkozott a kegyelem vezetésére. Egyszer pünkösd vigiliájának éjszakáján látomása volt, amelyben hangot hallott, és az ezt mondta neki: ,,Indulj és menj, és a vértanúság koronájával fogsz megtérni hozzám!'' A szent ,,izzott Isten ügyének szeretetétôl''. Csodálatos volt benne, hogy sem testi alkata, sem egyéni vágyai nem missziósnak rendelték, Krisztus mégis a küzdelmekkel teli apostoli élettel ajándékozta meg. Külsôleg mindhalálig apostol volt, de belül a szívében nem szűnt meg szerzetes lenni. Amikor Isten igéjét hirdette, csak az a cél lebegett a szeme elôtt, hogy embertársain segíthessen. Amint azonban alkalma adódott, azonnal visszavonult és az imádság csendjében és a magányban tanulta az isteni Bölcsességtôl, hogyan kell az üdvösségre segítenie felebarátait. A vakoknak szeme, a sántáknak lába, a szegényeknek és árváknak atyja akart lenni. Életrajzírója külön kiemeli, hogy soha semmit nem hamarkodott el, és egy megfontolatlan döntést sem hozott. A nehezebb kérdésekre hosszabb idôt szánt, s csak a kegyelem világosságának elnyerése után döntött. De amit így elhatározott, ahhoz tiltakozások ellenére is ragaszkodott. A kegyelem pedig gyakran látomások formájában jelentkezett a lelkében. És ez nem jámbor középkori állítás, mely szerint szentet nem lehet elképzelni látomás nélkül, hanem az eleven hitre kapott isteni válasz, amellyel Oszkár bizonyságot kapott arra, hogy szívének Istenre hallgatása nem süket csendre, hanem az élô Istenre való figyelés. Szíve nagy vágya volt a vértanúság. Meghívásának látomásában erre ígéretet kapott, és Rimbert úgy ítéli, hogy ez az ígéret -- bár Oszkár nem ontotta vérét Krisztusért -- beteljesedett: ,,A vértanúságnak ugyanis két fajtája van: a rejtett, amely az Egyház békés korszakaiban valósul meg; és a nyilvános, amely az üldözések idején látható. Ámbár a szívében mindkettôre kész volt, Oszkárnak csak az elsô adatott meg. Mert egy olyan embernél, aki annyi testi szenvedést és lelki próbatételt állt ki az Úrért, nem lehet kétségbevonni a vértanúságot.'' * Istenünk, aki szent Oszkár püspököt arra választottad, hogy Észak népeinek megvigye a hit világát, kérünk, közbenjárására engedd, hogy szüntelenül igazságod fényében járjunk! ======================================================================== SZENT ÁGOTA Február 5. +250. Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik. Vincéhez és Balázshoz hasonlóan az ô élete és halála felôl is csak a számos változatban ránk maradt, legendásan fölékesített szenvedéstörténet tájékoztat. A szicíliai Katániában született elôkelô szülôk gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Ouintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Ouintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetônôjének kellett volna a leány átnevelésérôl gondoskodnia. De az Afroditérôl elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerôsítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elô: a gaztett utáni éjszakán megjelent elôtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma. Tiszteletét az indította el, hogy szülôvárosa, Katánia, a szent vértanúságának elsô évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétôl. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítô lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban. A római misekánon megemlékezik róla, s ugyanazt teszi a karthagói kalendárium és minden régi vértanújegyzék is. Rómában Symmachus pápa egy régi templomot szentelt neki a Via Aurelián, Nagy Szent Gergely pedig az egykori ariánus templomot szentelte a tiszteletére. Ereklyéinek fölemelésén és elosztásán kívül tiszteletének elterjedését szolgálta a 10. század óta saját ünnepi officiuma is. Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul (a lávafolyam megállítása miatt). Hasonló okból ô az ércöntôk, a kohászok és a bányászok védôszentje. A középkorban a tizennégy segítôszent között találjuk. Fôleg a mellbetegek fordulnak hozzá. Az a gazdag szokás és hagyományvilág, amely nevéhez és ünnepéhez elsôsorban Katániában fűzôdik, bizonyos vonásaiban a kereszténységen kívüli elképzelésekre is emlékeztet. Mégis teljesen tarthatatlan az a fölfogás, amely az Ágota-tiszteletet az antik Izisz- vagy Koré-kultusz egyszerű folytatásaként akarja értelmezni. A 6. századi Jeromos-féle martirológium február 5-re teszi Szent Ágota temetését. Ünnepét Rómában a 6. század óta ülik. * A legenda megôrizte Szent Ágotának azokat a szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: ,,Embertelen zsarnok! Nem szégyenled, hogy egy nô testérôl azt vágatod le, amibôl mint gyermeket anyád téged is táplált? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belôlük merítek erôt magamnak.'' Ezek a szavak elevenen megôrizték a fiatal vértanú nô képét a kereszténység egész története folyamán. * Istenünk, ki mindenható erôddel a gyengébb nemnek is megadtad a vértanúság gyôzelmét, kérünk, engedd jóságosan, hogy akik Szent Ágota szűz és vértanú égi születésnapját üljük, az ô példája szerint eljuthassunk Hozzád! ======================================================================== JAPÁN VÉRTANÚK: MIKI SZENT PÁL és TÁRSAI Február 6. +Nagasaki, 1597. február 5. Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ô maga nem sok eredményt láthatott, de a következô évtizedekben seregestôl tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendôben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582--1598), aki korábban elnézô volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést. 1593-ban a Fülöp-szigetekrôl, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az elôttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sôt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívôt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték ôket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték ôket. Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták ôket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentôs részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktôl. Ám ennek éppen az ellenkezôje történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erôt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta ôket a kivégzendôk közé. Február 5-én Nagasakiban, a kikötô elôtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ôk pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztrôl buzdították a hívôket. A vértanúk között lévô gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét. Szemtanúk beszámolói alapján a következôket tudjuk még e vértanúkról: Hatan közülük spanyol származású ferencesek voltak: Aguierrei Márton, aki a rendben a Mennybemenetelrôl nevezett Márton volt, 1567-ben született a spanyolországi Vergarában. Tizenhét évesen mint egyetemista lépett az obszerváns ferences rendbe. Fölszentelése után, 1590-ben Mexikóba küldték, innen a Fülöp-szigetekre került, majd 1596-ban egyik tanítványával, Blanco Ferenccel Japánba ment. Meakóban, késôbb Osakában tevékenykedett (itt guárdián volt), s Ferenccel együtt lettek vértanúk. Blázquez Péter Battista 1542-ben született Avila közelében, San Estebanban. 1566-ban ferences lett, s mint tanár és szónok dolgozott. 1580-ban Mexikóba, három évvel késôbb a Fülöp-szigetekre küldték. 1593- tól a Japánban működô ferences misszió vezetôje. Három kolostort és két kórházat alapított. 1596. december 9-én tartóztatták le öt ferences társával és három jezsuita novíciussal együtt. De Las Casas Fülöp Mexikó városában született spanyol szülôktôl. Fölvételét kérte a ferencesekhez, de a novíciátust rövid idôn belül elhagyta, s visszatért a világba. 1589-ben Manilában telepedett meg mint kereskedô, és könnyelmű életet kezdett. 1590-ben ismét belépett a rendbe, s ekkor már kitartott. Mint katolikust 1596-ban útnak indították Mexikó felé, hogy ott pappá szenteljék, de egy vihar a hajót Japán partjaira sodorta. Osakában és Meakóban készült a papságra. Blázquez Péterrel együtt fogták el és ítélték halálra. Garcia González a kelet-indiai Bazainban született 1562 körül. Apja portugál, anyja indiai volt. A jezsuiták nevelték. Huszonöt évesen Japánba indult kereskedônek, de végül a ferencesekhez csatlakozott, akik hitoktatást bíztak rá. Eredményes működés után Manilába ment, s ott belépett a harmadrendbe. Amikor Blázquez atya Japánba indult, melléje rendelték tolmácsnak és segítôtársnak. Vele együtt fogták el. San Michelei Ferenc Spanyolországban született. Az obszerváns ferencesek közé lépett be, mivel azonban nem érezte elég szigorúnak a szerzetet, átment Alcantarai Szent Péter rendtartományába. Missziósnak a Fülöp-szigetekre küldték, s Blázquez Péterrel együtt Japánba ment. E hat ferences közül az elsô három, Aguierrei Márton, Blanco Ferenc és Blázquez Péter fölszentelt papok, De Las Casas Fülöp akolitus, a másik kettô laikus fráter volt. A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita: Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülôktôl. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitôl megtanulta a szépírást. Késôbb megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ôsei vallására. Jakab ezért elvált tôle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ô maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés elôtti éjszakán a velük lévô jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát. Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidô után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfônököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal késôbb ô maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai. Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülôföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidô elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot. A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különbözô szolgálatokkal. Némelyiknek csak a nevét tudjuk: Duiszko Gábriel és Garasuma Leó hitoktatók voltak. Ibarki Pál a ferences harmadrend tagja, a külföldi misszionáriusok tolmácsa volt, és Meako környékén oktatta a hitet. Idauki Tamásnak és Kionia Jánosnak csak a nevét tudjuk. Kozaki Mihály tizenöt éves fiával, Tamással együtt lett vértanú. A 11 éves Lajos Garasuma Leó és Ibarki Pál unokaöccse volt, akit Blázquez Péterre bíztak, hogy hitoktatót neveljen belôle. Mátyás önként jelentkezett Meakóban, amikor hét ferencest akartak letartóztatni és csak hatot találtak. Ô lett a hetedik. Meakói Bonaventura keresztény apa és pogány édesanya gyermeke volt. Korán megkeresztelték, de anyja hatására ismét pogány és bonc lett. Húsz évig élt így, majd megtért és belépett a ferences harmadrendbe. Hitoktatóként munkálkodott. Meakói Ferenc orvosként dolgozott Meakóban, amikor a ferencesek hatására megtért, és munkatársként csatlakozott hozzájuk. A tizenhárom éves Antal Nagasakiban született. Apja kínai, anyja japán volt, de mindketten keresztények. Kicsi korától a ferencesek nevelték, és lelkiatyját annyira megkedvelte, hogy amikor elhelyezték, követte Meakóba és Osakába. Amikor a ferenceseket letartóztatták, önként maradt velük egész a kereszthalálig. Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nôt vett feleségül, s mielôtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát. Szuzuki Pál keményen vezeklô életét élt, s mint hitoktató és betegápoló volt Meakó környékén a ferencesek segítségére. Takeya Cosimo családja elszegényedett, ô maga fegyverkovácsként kereste kenyerét. A jezsuiták térítették meg. Amikor családjával Meakóba települtek át, a ferencesek munkatársa lett: tolmács, építész, majd hitoktató. Külön érdemel említést két hôs keresztény: Fahelante Ferenc és Sukejiro Péter. Útjukon szolgálták a huszonnégy halálraítélt keresztényt. Az ôrség parancsnoka elôször elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta mindkettôjüket. Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet elsô kanonizált szentjei 1862- ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következô napon, február 6-án ünnepeljük ôket. * A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata: Nagasaki felé vivô útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezôleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és gyôztesen kerülök ki ebbôl a küzdelembôl. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!'' Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ô híres lovagot nevel belôle. Erre a gyermek így válaszolt: ,,Ôrültség lenne a vértanúság dicsôségét földi javakért elcserélni!'' A kivégzés elôtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielôtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsôséget befejezték, megölték. A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztrôl meglátta édesapját, így szólt hozzá: ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél elôbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendôt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellôl, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt. * Istenünk, minden szentek erôssége, aki Miki Szent Pált és társait a kereszthalál által hívtad meg az örök életre, kérünk, add, hogy az ô közbenjárásukra a hithez, amelyet vallunk, mindhalálig erôsen ragaszkodjunk! ======================================================================== SZENT DOROTTYA Február 6. +Cézárea (Kappadókia), 4. század eleje Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsôk között nyerte el a vértanúságot. A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak. ,,Ítéld meg magad -- mondta Sapritiusnak --, vajon a földi császárnak kell-e engedelmeskedni vagy a mennyeinek?'' Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat. Dorottya azonban, aki csak a bűntôl félt, ezt válaszolta: ,,Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha hallgatnék szavadra, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni'' (Mt 10,28). Sapritius ekkor csigára akasztatta, Dorottya pedig így szólt: ,,Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belôlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!'' ,,Kit kívánsz látni?'' -- kérdezte Sapritius. ,,Jézus Krisztust, az élô Isten Fiát'' -- felelte a lány. ,,És hol van ez a Krisztus?'' -- folytatta Sapritius. Dorottya a hitvallással válaszolt: ,,Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél.'' Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nôre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik, hogy tántorítsák el hitétôl. Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erôért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre. Külön kiemelte, hogy az Üdvözítô örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nô elbizonytalanodott, Dorottya pedig így biztatta ôket: ,,Jó az Úr és bôséges irgalma mindazok iránt, akik teljes szívbôl megtérnek hozzá. Ne essetek hát kétségbe, mert tudós és jó orvos Ô, aki meg tudja gyógyítani sebeiteket: Üdvözítô, mert üdvözít, Megváltó, mert megvált, Szabadító, mert szabaddá tesz, csak térjetek meg teljes szívetekbôl!'' Kriszta és Kalliszta erre a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük. Dorottya ekkor fölemelt karral így imádkozott: ,,Isten, ki azt mondtad: Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, Uram Jézus Krisztus, ki azt mondtad, nagyobb öröm lesz a mennyek országában az angyalok között egy megtérô bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mutasd meg irgalmasságodat! Vidd vissza nyájadba ôket, hogy példájukra megtérjenek hozzád mindazok, akik elhagytak.'' Egy idô múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ôk maguk is újra keresztények lettek. Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót. Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát, aki arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fôvesztésre ítélte. Amikor Dorottyát a vesztôhelyre vitték, a menettel találkozott egy Teofil nevű ifjú, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát. A kivégzés elôtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis idôt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek három kinyílt rózsával és három almával. Dorottya megkérte: ,,Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjébôl''. Ezután lefejezték. Teofil épp diáktársainak hencegett azzal, milyen szellemesen élcelôdött a kivégzésre vitt Dorottyával, amikor megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén Kappadókiában ilyet nem lehetett találni. Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek elôbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius ôt is kivégeztette. * Ó, dicsôséges szűz, ó nemes vértanú, ó, rózsai boldogsággal fényes szent Dorottya, tégedet kérünk, hogy a te szerelmes Jézus jegyesednél esedezzél értünk, hogy adjon minekünk malasztot, békességet és dicsôséget. ======================================================================== EMILIÁNI SZENT JEROMOS Február 8. *Velence, 1486. +Somasca, 1537. február 8. Azt a kort, amelybe a velencei patrícius-fiú, Girolamo (Jeromos) Miani beleszületett, szellemi téren a reneszánsz virágzása jellemezte, mely az antik kultúra értékeit új életre keltette. Az irányzattal a pápaság is szövetségre lépett, bár a vallási életnek ez nem mindig tett jó szolgálatot. A kor politikai arcát a gyakori, olykor vad háborúskodás szabta meg: a habsburg Spanyolország és Franciaország, vagy az Egyházi Állam és egyéb itáliai fejedelemségek, városköztársaságok és nemesi családok Észak-Itáliát ismételten lángba borították. A harcokba a tengereken uralkodó büszke Velence is alaposan belekeveredett. Az erkölcsök eldurvulása, egész országrészek kipusztulása, a nép elszegényedése, a közigazgatás, a jog és az egészségügy zűrzavara lett a következmény. Az apokaliptikus lovasok, a háború, az éhség, a pestis és a halál -- akiket Dürer Albert éppen akkoriban metszett látomásos erôvel fába -- pusztítva járták be a messzi tájakat és népeket. A harcra és kalandra éhes ifjú Jeromos korán belesodródott e véres viszályokba. Szülôvárosa rábízta a Piave felett ôrködô kis erôd, Castelnuovo védelmét a Velence és I. Miksa császár között kitört háborúban. S történt, hogy a császáriak egyik rajtaütése alkalmával, 1511 augusztusában alulmaradt és fogságba került. Ez bizony súlyos csapás volt magasan szárnyaló reményeire és evilági tettvágyára. A rabságban viszont mélyreható változás következett be lelkében. A börtön csendjében és magányában magába szállt, a kegyelem megragadta. Hasonló történt vele, mint tíz évvel késôbb Loyolai Ignáccal, amikor sebesülése után a betegágyban magába szállásra és megtérésre használta föl idejét: a világias gondoskodású, harcias és hírvágyó katonából Krisztus szenvedélyes harcosa lett, telve az Isten és a felebarát iránti szeretettel. Egy hónapi fogság és a csodás, a Szűzanya által kieszközölt szabadulás elegendô volt arra, hogy átformálja ôt: Annak követôje lett, aki abban az idôben is a szenvedô és gondok közt vergôdô emberekben mutatkozott meg. Jeromos egy ideig még önvizsgálatott tartott, és készülôdött a hôsi keresztény hivatásra. Három évig volt Castelnuovo községi elöljárója. Ez alatt sokat vezekelt és a felebaráti szeretetet gyakorolta. Azután határozottan, éretten és visszavonhatatlanul rálépett a Gondviselés által mutatott útra. Velencében fölkészült a papságra, és 1518-ban, harminckét évesen fölszenteltette magát. Most már megvolt minden föltétel karitatív életműve számára. Ettôl fogva Isten szolgálatába állította önzetlen munkáját, fáradhatatlan buzgalmát és odaadását. 1528-ban, amikor hazájában éhínség és járvány tombolt, kézzelfoghatóan megnyilatkozott bátor áldozatkészsége. Minden holmiját az ínségeseknek ajándékozta, éjszaka eltemette az utcán heverô halottakat, és ápolta a betegeket, egész addig, amíg maga is megkapta a kiütéses tífuszt. Ha rabsága a szerzetesi élet elôkészületi ideje volt, ez a betegsége a novíciátus lett a keresztény tökéletességre való törekvéséhez. Fölgyógyulása után 1531-ben lemondott minden tulajdonáról. Teljesen a szegényeknek szentelte magát, mégpedig az árva gyermekeknek, akik -- szomorú képe ez a kornak -- csapatosan kószáltak mindenfelé. Otthont és munkát szerzett nekik. A Szent Rókus-templom melletti házba gyűjtötte ôket, egyszerű élelmezést, vallásoktatást és a rendszeres munkára való fölkészítést kaptak. A velencei kormányzat támogatta fáradozásait, hiszen a közjót szolgálta, és 1531-ben az árvák rendelkezésére bocsátotta a ,,gyógyíthatatlanok ispotályát''. Ez a siker arra ösztönözte, hogy működését kiterjessze Velencén túl egészen Milánóig. Több városban árvaházakat alapított, gondjába fogadta a veszélyeztetett leányokat, ápolta a betegeket, és hitoktatásban részesítette a falusiakat. Példája más, nemes gondolkodású embereket is megmozgatott, akik segítették vállalkozásaiban. Együttélésük rendezésére és megalapozására, de azért is, hogy a kibontakozó szeretetműnek világos szabályozást adjon, leghűbb segítôit szerzetesi közösségbe fogta össze. Ebben támogatta ôt Chieti püspöke, a késôbbi IV. Pál pápa. Egy 1528-ban alapított, 1540-ben jóváhagyott, az ágostonos regulát követô férfirend jött így létre, amely Itáliában ma is működik, s amelyet anyaháza után szomaszkai rendnek neveznek. Árvaházak, szegény- otthonok, kórházak és diákotthonok fenntartása a munkaköre. A pestis ismét dühöngeni kezdett, és a szeretetnek immár 51 éves apostolát semmi sem tarthatta vissza, hogy a szeretet csatájának elsô vonalában küzdjön. A szerencsétlen áldozatok ápolása közben ôt is megtámadta a szörnyű ragály. Istenben remélô bizalommal fogadta el. Keresztény derűje, amely egész életén át lendülettel töltötte be, töretlen maradt, állandóan vidám arca most sem sötétedett el. Amikor már halálán volt, még egyszer lelkére kötötte társainak, hogy kövessék a keresztet, az evilági dolgokat kevésbe vegyék, a szegényeket, az elhagyottakat meg a betegeket szeressék, és egyetértésben, szeretetben éljenek együtt. Lényegileg a szellemi végrendelete ez, amely nemcsak szerzetestársainak szól. Szemét és kezét az ég felé emelve a ,,Jézus és Mária'' szavakkal halt meg 1537. február 8-án, Somascában. Egy tisztán látó emberbarát és nagyszívű jótevô távozott vele a földrôl, de a katolikus reform apostolaként tovább sugárzott a hitújítás idején. Példakép lett, aki a maga korában és környezetében izzó szívvel és gyakorlati érzékkel közelítette meg az emberi nyomorúságot, és derűsen, feltétel nélkül Krisztusnak élt. A saját korára szabott, de minden idôben érthetô és követhetô példát hagyott az Egyházra a szent és karitatív életrôl. XIV. Benedek pápa 1747-ben boldoggá, XIII. Kelemen húsz évvel késôbb szentté avatta Emiliáni Jeromost. XI. Pius 1928-ban a szomaszkaiak négyszáz éves jubileuma alkalmából az egész Egyház számára az árvák és a szülôi szeretetet nélkülözô gyermekek védôszentjévé emelte. Ünnepét 1769-ben vették föl a római naptárba, július 20-ra. 1969-ben a halála napjára, február 8-ra tették át. * Emiliáni Jeromos, mielôtt a 16. századi ,,árvák atyja'' lett, mint tettre vágyó obsitos már átélte a tulajdonképpeni megtérést. Miután Castelnuovo elesett, a gyôztes ostromlók -- bátor ellenállása miatt földühödve -- egy mély pincezugba zárták és vasra verték. Ebben a nyomorúságos helyzetében, amikor élete is veszélyben forgott, a fiatal tiszt visszaemlékezett buzgó gyermekségére, és a Trevigiben tisztelt Szűzanyához könyörgött. Nem sokkal ezután e halottnak vélt ember egyszercsak föltűnt Trevigiben, kezében a bilincsekkel, és elbeszélte, hogy megjelent neki a Szűzanya, leoldotta bilincseit, és kivezette az ellenséges ôrök között. A bilincseket a Szűzanya oltárára helyezte. Velencében, ahol ünnepélyesen fogadták, a Szent Márk téren nyilvánosan ismertette szabadulásának történetét. Jeromos nemcsak katonai pályafutásának fordított hátat, hanem indulatosságának és nagyravágyásának is. Egy napon -- így beszélik -- neki kellett elintéznie egy fiatal rokonának valamilyen ügyét. Az üzletember, akivel tárgyalt, durván és szemtelenül viselkedett vele. Szidta, átkozta, és megfenyegette, hogy szálanként kitépi a szakállát. Az egyébként annyira hirtelen és forrófejű Jeromos, aki korábban fogával tépte volna szét az ilyen embert, teljesen nyugodt maradt, és derűs mosollyal ezt mondta: ,,Itt a szakállam, tégy vele, ahogy mondod, ha Isten is úgy akarja.'' Az 1528-as ínséges évben Jeromos azon fáradozott, hogy elűzze a szegények küszöbérôl a halál kísértetét. Csónakja éjjel-nappal járta Velence csendes csatornáit, éhségtôl haldoklókat vagy halottakat keresve. Azután lemondott szenátori méltóságáról. A tekintélyes férfit ócska ruhában látták az emberek, amint az utcákat járta. Ahol csavargó gyermeket talált, kinek arcáról lerítt az éhezés, magához vette az öreg házba, amelyet bérelt. Legtöbbüknek nem voltak szülei, koldulásból és lopkodásból éltek, s a patkányok között aludtak a keskeny rakpartokon. Tízbôl százan lettek, százból ezren, és a szent mégsem taszított vissza a nyomorba egyetlen gyereket sem, aki hozzá menekült. Kézműveseket alkalmazott, hogy mesterségre tanítsa ôket. Szigorú házirenddel igyekezett pótolni az elmaradt nevelést. Védenceit hamarosan mindenütt ismerték és fölismerték, fehér ruhájukról, szentolvasójukról és keresztes zászlójukról. * Istenünk, irgalmasság Atyja, aki Emiliáni Szent Jeromosban atyát és oltalmazót adtál az árváknak, kérünk, az ô közbenjárására engedd, hogy híven ôrizzük az istengyermekség lelkét, mely által a fiaidnak hívnak minket, és azok is vagyunk! ======================================================================== SZENT SKOLASZTIKA Február 10. *Nursia, 480 körül +Montecassino, 547 körül Skolasztika a nagy Nursiai Benedeknek, a nyugati szerzetesség atyjának nôvére volt. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedek- életrajzából ismerjük. A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék egyik városából származtak, jómódú szülôk gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett a fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segítette túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját. Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy közelében lehessen. Késôbbi hagyomány szerint Skolasztika elôször Subiaco mellett a Roccabotte-kolostorban élt, késôbb Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki társalgást folytassanak. Utolsó találkozásuk egy hirtelen támadt zivatar következtében -- Gergely pápa elbeszélése szerint -- Skolasztika imádságának eredményeképpen nyúlt meglehetôsen hosszúra. Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta ülik ünnepét ezen a napon. * Nagy Szent Gergely pápa elbeszélésébôl magunk elé képzelhetjük, hogyan játszódott le az a bizonyos utolsó találkozás Skolasztika és Benedek között. Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: ,,Ne távozz el tôlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökrôl!'' Benedek elcsodálkozott: ,,Hogyan beszélhetsz így, nôvérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!'' Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgô imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhôszakadásszerű esô zúdult alá, mennydörgések reszkettették meg a levegôt; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidôbe. Benedek méltatlankodva ugrott fel: ,,Nôvérem, mit műveltél?'' Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: ,,Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ô rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!'' Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esôvel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nôvére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba. Ott abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett. * Kérünk Téged, irgalmas Istenünk, Szent Skolasztika szűz érdemeiért tekints jóságosan házad népére, és ahogy imádságára záport hullattál a földre, úgy közbenjárására áraszd el szívünket kegyelmeddel! ======================================================================== SZENT CIRILL és SZENT METÓD Február 14. Cirill: * Tesszalonika, 827. +Róma, 869. február 14. Metód: * Tesszalonika, 815 körül. +Velehrád, 885. április 6. A nyugati szláv törzsek, amelyek a népvándorlás után letelepültek és megalkották a nagy morva birodalmat, a 9. század elején magas színvonalú politikai és kulturális életet éltek. Készek voltak a kereszténység elfogadására, de ha a germán területrôl érkezô misszionáriusok térítik meg ôket, az politikai függôséget is jelentett volna. Ezért Rasztiszláv, a birodalom uralkodója a kereszténységnek olyan formáját kereste, amely országa és a szláv népek önállóságát nem fenyegeti. Kívánsága teljesülni látszott, amikor a bizánci kormányzat egy csoport keresztény térítôt küldött, akik közül különösen két testvér tűnt ki: Konstantin áldozópap és Metód szerzetes. Egy Leó nevű császári hivatalnok gyermekei voltak. A fiatalabb Konstantin (Cirill a kolostori neve volt) elôször szülôvárosában, Tesszalonikában, majd Konstantinápolyban tanult. A császárváros művelt köreiben a ,,filozófus'' megtisztelô néven ismerték. 858 táján abbahagyta a tanítást, hogy egy idôre visszavonuljon egy kolostorba, ahová már évekkel elôbb belépett a bátyja, Metód (keresztneve valószínűleg Mihály volt). 860-ban a kormány Konstantint testvérének társaságában a kazárok közé küldte a Fekete-tenger partjára. Politikai és vallási küldetés volt ez. Ekkor találta meg Konstantin Kerszonban Szent Kelemen vértanú pápa ereklyéit. A görög misszió 863-ban érte el Morvaországot. Konstantin drága kincset hozott magával: a perikopákat és liturgikus szövegeket, amelyeket görögbôl ô fordított szláv nyelvre, és lejegyzésükhöz maga állított össze írásjeleket (ez az ún. glagolita ábécé, a cirill ábécé ôsi formája). A testvérek kísérôikkel együtt több mint három éven át áldásos működést fejtettek ki. Missziós munkájuk azonban ellenérzést váltott ki a bajor püspökökbôl. Különösen a szláv nyelv liturgiai használatát támadták. A rítus ügye, hogy bizánci legyen-e vagy római, abban az idôben csak mellékes kérdésnek számított. Rasztiszláv szeme elôtt egy saját egyháztartomány képe lebegett, amely független a birodalmi egyháztól. Konstantin és Metód ennek az egyházpolitikai kérdésnek a megoldását csak a pápa döntésétôl várhatta. Útra keltek tehát Rómába, ahol II. Hadrián pápa ünnepélyesen fogadta ôket, mert Szent Kelemen ereklyéit magukkal vitték. Ragyogóan megvédték missziós módszerüket, és a szláv nyelvű istentisztelet jóváhagyást nyert. Rómában Konstantin megbetegedett, és rövidesen, 869. február 14-én, negyvennégy éves korában meghalt. Testét a Szent Kelemen-bazilikában helyezték nyugovóra, és mind a mai napig ott tisztelik. Kocel pannóniai fejedelem sürgetésére Metódot kinevezték Pannónia és Morvaország érsekévé -- ezzel visszaállították a népvándorlásban elpusztult Sirmium (Szerém, ma Sremska Mitrovica) püspökségét --, ugyanakkor megkapta a szlávok között a szentszéki legátus hatalmát. Ez azonban nem szüntette meg a kelet-frank és a szláv egyház közötti feszültséget. Metód azt hozta föl saját védelmére, hogy neki Szent Péter utóda osztotta ki ezt a missziós területet, ezért ô nem avatkozik bele a birodalmi egyház ügyeibe. A salzburgi püspök ösztönzésére egy bajor zsinat elfogatta, elítélte, s két és fél éven át fogva tartotta Ellwangen kolostori börtönében. Végül is VIII. János pápa erélyes közbelépésére 873-ban kiszabadult. Szvatopluk nagyfejedelem azonban már nem mutatott a görög misszió iránt akkora érdeklôdést, mint elôdje, Rasztiszláv. Metód 885 virágvasárnapján halt meg, és székesegyházában temették el. Ez valószínűleg a morvaországi Velehradban volt (ma Staré Mésto). Az új régészeti föltárások sokszorosan igazolták a régi hagyományt. Nagymorvaország másik középpontja Mikulicice volt Hodonin mellett, csak negyvenhárom kilométerre dél felé Staré Méstótól. Itt a 9. századból származó templomok romjait tárták föl. A görög misszió lelke Cirill volt, korának egyik legműveltebb görögje. Vonzó személyiség volt, aki sikereiben is megôrizte keresztény szerénységét. Hogy a morva újkeresztények mindkét testvért szerették, azon nincs csodálkoznivaló. De hogy a rómaiak és a pápa környezetéhez tartozó klerikusok, akiknek szemében a testvérek missziós tevékenysége a hagyományok megtörésének látszott, Cirill meggyôzô erejű érvelése elôtt meghajoltak, az már figyelemre méltó. Szelídsége sohasem vált gyöngeséggé. Eljárásának helyességében bízva kész volt fölvenni a harcot még túlerôvel szemben is. Szívóssága nem hátrált meg a ,,háromnyelvűek'' és a ,,pilátuskövetôk'' szűkkeblűsége elôtt sem -- azokról a latin klerikusokról van szó, akik csak a latint, a görögöt és a hébert akarták engedélyezni az istentiszteletben, vagyis a kereszt feliratának nyelveit. Nagylelkűen a harcot választotta a kolostori cella csendje helyett, hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak. Amikor pedig az aratás idejének kellôs közepén magához szólította az Úr, örvendezô szívvel sietett eléje. Fordításai mesterművek. Költô volt, legalábbis az akkori bizánci elképzelés szerint. Volt benne valami visszafogottság, csak akkor lobogott, ha az isteni Bölcsességrôl beszélt. Teljes határozottsággal szállt szembe mindenkivel, aki a Krisztushoz vezetô utat elzárhatta. Ilyen szempontból jellemzô a haldokló Cirill imádsága: ,,Semmisítsd meg, Uram, a háromnyelvűek eretnekségét... Hallgasd meg imámat és ôrizd hű nyájadat, amelynek élére rendeltél.'' Öccse haláláig Metód ritkán lépett elôtérbe. Tizenhat éven keresztül kellett védelmeznie ellenségeivel szemben pannon-morva egyháztartományát. A kisázsiai Olümposz kolostorának csendjébe vágyott szüntelenül. A testi szenvedésekhez, a fogsághoz, az üldözésekhez és az általános bizonytalansághoz lelki szenvedések is társultak. Ellenségei megrágalmazták és eretnekséggel vádolták. A bizonytalanság, hogy a pápa nem hagyja-e magára, és Wiching nyitrai püspök áskálódásai megsokszorozták az érsek szenvedéseit. Metód nemes, önzetlen egyéniség volt. Nagyságát ellenfelei sem tagadhatták. A két testvér gyermekkora óta beszélte a szláv nyelvet, de születésük, képzésük szerint görögök voltak. Távol állt viszont tôlük minden bizánci szűkkeblűség. Az a meggyôzôdés határozta meg missziós tevékenységüket, hogy minden nép hivatalos az üdvösségre, és Krisztus minden emberért meghalt. Cirill ezt az egyetemes szemléletmódot saját filozófiai és teológiai elveibôl vezette le. Számára a filozófia az isteni és emberi dolgokban eligazító bölcsességet jelentette, amely Istenhez tesz hasonlóvá minket, embereket. Ennek legbelsôbb lényege a Szofia (Bölcsesség), a világnak az a szemlélete, amelynek segítségével behatolhatunk az isteni világba. Krisztus, ,,az emberek kedvelôje'', mindenkit el akar vezetni az igazság ismeretére, minden embert a Szofia részesévé akar tenni, görögöt és barbárt egyaránt. Csak efelôl az igazán ,,katolikus'' fölfogás felôl érthetô a két testvér harca a szláv liturgiáért. ,,A nap nem ugyanúgy süt mindenkire? Nem ugyanazon a módon lélegzünk mindnyájan?'' -- ellenfeleikhez így beszéltek Velencében. Hát nem azért halt meg Krisztus, hogy mindnyájunkat megajándékozzon az ,,ôsszülôk dicsôségével'' (Cirill kedvenc kifejezése), vagyis az Istennel való paradicsomi egységgel, amelyet Ádám miatt elveszítettünk? És nem kellene-e a népek és a társadalmi rendek között tátongó szakadékot Isten mindent átfogó szeretetével áthidalni? Cirill és Metód ezt az egyetemes szemléletet aligha vezethette le az akkori bizánci gondolkodásmódból, még kevésbé a nyugatiból. Mind a népnek szóló gazdag liturgikus életért vállalt fáradozásban, mind a népnyelv liturgikus használatában az ôskeresztény hagyomány örökösei voltak. Csak ôk sugalmazhatták azt a váratlan kijelentést, amellyel VIII. János pápa 880-ban jóváhagyta a szláv liturgiát: ,,Aki a fônyelveket, tudniillik a hébert, a görögöt és a latint teremtette, ugyanaz teremtette a többi nyelvet is saját dicséretére és dicsôségére.'' Ünnepüket 1880-ban vették föl a római naptárba, július 5-re, Szent Péter és Szent Pál oktávájába. De már 1897-ben, amikor e napon Szent Zaccharia M. Antalt ünnepelni kezdték, hetedikére, majd 1969-ben február 14-re, Cirill halála napjára helyezték át. * A szlávok nagy apostolainak életébôl sok részletet elbeszélnek A pannóniai legendák, így azt is, hogyan kezdôdött küldetésük a nagy morva birodalomban. Rasztiszláv, a morva fejedelem isteni intésre tanácskozást tartott fôembereivel és a morvákkal, aztán követeket küldött Mihály császárhoz ezzel az üzenettel: ,,Népünknek, amely a pogányságból megtért és a keresztény törvényeket tartja, nincsenek olyan tanítói, akik saját nyelvünkön tanítanák nekünk a keresztény hitet, hogy lássák és utánozzák azt a többi országok is. Küldj hát nekünk, uralkodó, egy püspököt és egy ilyen tanítót; hiszen tôletek mindig jó törvény származik minden országnak.'' Miután a császár összehívta a zsinatot, magához rendelte Konstantint, a filozófust; ismertette vele az ügyet és azt mondta: ,,Tudom, hogy fáradt vagy, filozófus, mégis szükséges, hogy odamenj, mert ezt a dolgot senki sem tudja úgy végbevinni, mint te.'' A filozófus azonban ezt felelte: ,,Bár fáradt vagyok és a testem beteg, örömmel megyek oda, ha vannak a nyelvüknek megfelelô betűik.'' A császár erre azt mondta neki: ,,Nagyatyám és édesapám meg sokan mások keresték már azokat, de nem találták; hogyan leljem meg én? De ha akarod, megadhatja neked az Isten, aki ad mindenkinek, aki ingadozás nélkül kér.'' Miután a filozófus eltávozott onnan, korábbi szokása szerint imádkozni kezdett társaival. Nem sokkal késôbb megjelent neki az Úr, aki meghallgatja szolgáit. Erre ô rögtön összeállította a betűket, és kezdte leírni ezt az evangéliumi szöveget: ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige'' -- és így tovább. A császár örült és tanácsosaival együtt dicsôítette Istent, s Konstantint sok ajándékkal küldte el. Amikor pedig megérkezett Morvaországba, Rasztiszláv nagy tisztelettel fogadta, tanítványokat toborzott és rábízta oktatásukat. Miután lefordította az egész egyházi rendtartást, megtanította ôket a zsolozsma részeire (a Matutinumra, a Hórákra, a Vesperásra, a Kompletóriumra) és a misére. És a próféta szavának megfelelôen megnyíltak a süketek fülei, hogy az Írás igéit befogadják, és a dadogók beszéde értelmes lett. Isten örvendezett, az ördög pedig szégyenkezett ezen. * Isten, ki Szent Cirill és Szent Metód által világosítottad meg a szláv népeket, kérünk add, hogy tanításod igéit szívünkbe zárjuk, s tégy bennünket az igaz hitben egyetértô népeddé! ======================================================================== A SZERVITA REND ALAPÍTÓI: SZENT BONFIGLIO, BONAGIUNTA, MANETTO, SOSTEGNO, AMADIO, UGUCCIONE, ALESSIO Február 17. Firenze városa, ahol ôk heten éltek, az 1208--1220 közötti rövid békés idôszak után ismét szüntelen háborúkba bonyolódott Píza, Sziéna és Pistoia ellen, ugyanakkor a császár és a pápa között évszázadok óta húzódó harcokban is részt vett. A város két pártra szakadt: welfekre és ghibellinekre, akik egyik nap többé-kevésbé békességben éltek, a másikon pedig engesztelhetetlen gyűlölettel támadtak egymásra. A hét alapító kereskedô volt, azaz a kereskedôk céhébe tartozott. A céhnek saját törvényei és szabályai voltak, élénk kereskedelmi és üzleti kapcsolatot tartott fenn Kelet és Nyugat piacával, s a város konzulaira és sorsára nagy befolyással volt. A kereskedôk nemcsak a város növekedô jólétéhez járultak hozzá jelentôs mértékben, hanem új gondolatvilágnak, a fellendülô műveltségnek és vallásos gondolatoknak is hordozói voltak. A ,,hetek'' Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett gyakori utazásaik alkalmával megfigyelhették egyrészt azokat a károkat, melyeket a vallási elvadulás okozott, másrészt a vallási élet új fölvirágozását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, az akkori egyházi állapotok szülte ellenérzésekbôl, de minden dolog megújulásának várásából is, amelynek fô szószólója Joachim a Fiore (+ 1204) lett. Egy közelebbrôl meg nem határozható idôben a ,,hetek'' vezekelni kezdtek. Ilyen vezeklô csoportok a 12. század végén elsôsorban Itáliában keletkeztek, különösen Firenzében. Mint a világban élô, a világtól azonban bensôleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek. Valószínűleg 1233-ra tehetjük elsô ,,megtérésüket'', vagyis felvételüket a bűnbánó testvérek (,,fratres de poenitentia'') közé. Ez az év -- hála a dominikánus és franciskánus prédikátorok vallásos kezdeményezéseinek -- Közép-Itália északi részében az Alleluja vagy másképp A nagy imádság éve lett. Az ,,Alapításlegenda'' szerint ez az év számít a szervita rend alapítási évének, bár a történészek ezt kétségbe vonják. Valószínűleg valamivel késôbb szakítottak családi kötelékeikkel és vonultak vissza a város kapui elôtt lévô Cafaggióba, hogy ,,nagyobb szabadságban élhessenek a szemlélôdésnek'' és amellett folytathassák az irgalmasság cselekedeteit felebarátaik javára. Szó szerint és válogatás nélkül akarták követni az evangéliumot, mint Szent Ferenc. Miután rátaláltak a ,,drágagyöngyre'', az Apostolok Cselekedeteinek egyházát vették példaképül, s szegénységben és felebaráti szeretetben akartak élni. Nemsokára azonban úgy látták, hogy Cafaggióban még túlságosan közel vannak a világhoz, így távolabb esô helyet kerestek. Körülbelül 1241- ben a Monte Senarióra vonultak vissza, mintegy 18 kilométernyire Firenzétôl északra, hogy remeteéletet éljenek és tökéletesen nyitottak és készségesek legyenek Isten szolgálatára és indításaira. Lehetséges, hogy Veronai Szent Péter, aki késôbb a domonkos rend elsô vértanúja lett, ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária társasága, Szűz Mária szolgái megnevezést (innen a szervita név). Firenzében 1245-tôl bizonyítható okmányszerűen e név. Szent Ágoston reguláit fogadták el, és fekete rendi ruhát választottak maguknak, amelyrôl föl lehetett ismerni ôket. A társulást a firenzei püspök, majd 1249-ben Capocci bíboros, Toscana pápai legátusa ismerte el és hagyta jóvá. A szervita rend 1255- ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást. Miután a ,,hetek'' közössége a pusztában bensôleg és külsôleg megszilárdult, életüket az ünnepélyes szegénységi fogadalomra alapozták. Ez véglegesen meghatározta törekvésüket, hogy a szegénység közösségében éljék az evangéliumi életet. Közösségi életük középpontjában a ,,lectio divina'' (lelkiolvasmány, elmélkedés), a mise, a zsolozsma és a szegények szolgálata állt. Közösségi útjuk az evangélium szellemében és a szemlélôdô élet (remeteség) klasszikus ,,regulája'' szerint alakult: Isten keresése a világban a vezeklô élettel, elszakadás a világtól az evangéliumi szegénységgel, s a mind nagyobb magány vállalása mindaddig, amíg Isten hegyének ,,kopárságában'' el nem érik az Úrral való egyesülést. Krisztus útját követték akkor is, amikor a ,,pusztaságból'' visszatértek az emberi közösségbe; újból megtelepedtek Firenze kapui elôtt. Krisztus követését egyre erôsebben összekötötték Anyjának követésével. Szűz Mária kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig jelen volt a ,,hetek'' minden cselekedetében és gondolatában. Máriával való kapcsolatuk az ,,engedelmességbôl fakadó tettek, igaz szolgálatok és tiszteletmegnyilvánulások egész summájában'' öltött konkrét formát. Minden liturgikus cselekmény, sôt a közösség minden cselekedete Ave Máriával vagy Salve Reginával -- a kor vezeklô mozgalmainak nagyon kedvelt imádságával -- kezdôdött, és a szombat Isten Anyjának napja lett. Olyan mozzanatok ezek, amelyek annak a kornak egyéb rendalapításainál is megfigyelhetôk. Így a ,,hetek'' ájtatossági magatartása, miközben minden tettüket ,,Isten nagyobb tiszteletének'' szentelték és Krisztus ,,egészen különlegesen az Uruk'' volt, egyre erôsebben és világosabban máriás jellegű lett. Ezzel beálltak a máriás népi ájtatosság akkoriban már erôs sodrába, így gazdagítva azt a lelki életet, amelynek végül is egyetlen középpontja és célja az Úr Jézus Krisztus. A birtoklástól való tökéletes elszakadásuk az evangélium életerejérôl és hatékonyságáról tanúskodott polgártársaiknak, különösen az elôkelôknek és a gazdagoknak. Ezzel az Egyház megújulásához is hozzájárultak, hiszen a szó szerinti evangéliumi életet a hierarchia iránt tanúsított tökéletes engedelmességben, azaz az Egyház keretein belül élték meg. A hét alapító, akik közül három a hagyomány tanúsága szerint a rend általános vezetôje volt, egyre inkább visszavonult a hallgatásba. Az új rendi család pedig növekedett és áldásosan munkálkodott. Amikor a hét rendalapító kultuszát az Egyház jóváhagyta, a rendben az ünnepet a pápai jóváhagyás emléknapjára, február 11-re tették. A rendalapítókat 1888-ban avatták szentté, és a római naptárba is február 11-re jegyezték be ünnepüket. Mikor azonban 1907-ben bevezették erre a napra a Lourdes-i Szűzanya ünnepét, a rendalapítókét február 12-re tették át. 1969 óta február 17-én ünnepeljük ôket, mert a hagyomány úgy tudja, hogy az egyik rendalapító, Falconieri Alessio ezen a napon halt meg. * A szervita rend hét alapítója alig kerül szemünk elé mint külön személyiség. ,,Szent csoportként'' éltek, egyéni vonásaik nem ismertek. Az új rend megerôsödéséhez és elterjedéséhez nagyban hozzájárult egy egyházpolitikai mozzanat: 1250-ben Capocci kardinális kibocsátott egy dekrétumot, amely szerint a szerviták elöljárói fölhatalmazást kaptak arra, hogy a kiközösített II. Frigyes császár párthíveit, ha felöltik a rendi ruhát, föloldhatják az ôket is sújtó kiközösítés alól. Ezért sok német lovag belépett az új kolostori közösségbe, mivel nem volt más módjuk arra, hogy megtalálják az Egyházzal való kibékülést. * Kérünk, Urunk, áraszd lelkünkbe jóságosan a szent rendalapítók vallásos lelkületét, amellyel odaadóan tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, Fiadnak Édesanyját, és közelebb vitték hozzá a te népedet! ======================================================================== DAMJÁNI SZENT PÉTER Február 21. *Ravenna, 1027. +Faenza, 1072. február 22. Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor ,,szabad művészeteit'', köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát. Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ô. Nem messze attól a vidéktôl, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára. Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Elsô írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebbôl merítette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, ôt tekintette példának. A remeték elöljárójukká választották, és több kolostor apátja arra kérte, hogy írásban vagy szóban adjon tanácsot és szilárd tanítást. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek. Abban az idôben rövid idôközönként követték egymást a pápák: amikor megválasztották ôket, rendszerint már igen agg korban jártak. Az erôs tekintély hiánya kedvezett mindenféle visszásságnak. Damjáni Péter, mint az Egyház embere reagált ezekre: a nagyokhoz fordult, intette, szükség esetén korholta ôket. A papság elé tárta, milyen súlyos vétek a simónia, vagyis az egyházi hivatalok adása-vétele és a szentségek pénzért történô kiszolgáltatása; teljes szigorúsággal emlékeztetett a papi nôtlenség követelményeire. Péter nem maradhatott állandóan remeteségében. Tizenöt évvel azután, hogy elrejtôzött, IX. István pápa 1057-ben kinevezte bíborossá, a Róma melletti Ostia püspökévé és grófjává. Ez arra kényszerítette Pétert, hogy az Örök Városba költözzék. Ott egy másik nagy férfiúval került kapcsolatba, akivel különbözô zsinatokon már találkozott Rómában: Hildebrand szubdiákonussal, akinek akkoriban igen nagy befolyása volt, s késôbb VII. Gergely néven pápa lett. Ez a két nagy reformer nem járt ugyan mindig ugyanazon az úton bizonyos gyakorlati problémák megoldásában, de összekötötte ôket a közös meggyôzôdés, hogy az uralkodó visszás állapotokat csak az erkölcsök kitartó javításával és az egyházi intézmények megerôsítésével lehet megszüntetni. Damjáni Péter azonban azon a véleményen volt, hogy hasznosabban tudna ilyen értelemben munkálkodni, ha remeteségben élhetne. Ezért mind Hildebrandhoz, mind a pápákhoz leveleket és beadványokat intézett, amelyekben kérte fölmentését hivatala alól. Ezt azonban nem kapta meg. Így hát tovább végezte püspöki munkáját. 1059-ben részt vett egy római zsinaton. Utána Milánóba küldték, mert ott a papság és a nép között szakadás támadt, mivel egy csoport nem volt hajlandó a római zsinat határozatát végrehajtani. Lényegében akörül folyt a vita, hogy mi az értéke a simónia útján szerzett szenteléseknek. Ékesszólása és mérsékelt magatartása révén sikerült az ügyet elrendeznie. II. Miklós halála után 1061-ben Cadalus néven ellenpápa lépett föl a törvényes pápával, II. Sándorral szemben. Damjáni Péter oly hévvel, olyan tűzzel és oly kemény szavakkal vetette magát a harcba, hogy az idônként még a szeretet határait is sérteni látszott. Kétségtelen, hogy korának szónoki gyakorlata megengedte, de szentünk vérmérséklete is magyarázza az ilyen kemény kirohanásait. A szándék azonban, amely vezette, minden kétségen felül magasztos volt. Damjáni Péter a szerzetességen belül is folytatta reformáló tevékenységét. Védelmébe vette az önkéntes korbácsolást, ezt az ôsi egyházi gyakorlatot, amelynek megengedhetôsége mindig vitatott volt. E harcok után Damjáni Péter végre megkapta az engedélyt, hogy ismét visszavonulhasson. Bíborossága csak néhány évig tartó közjáték lett. 1063-ban visszatért Fonte Avellanába; 1067-ben letette ostiai püspöki hivatalát is. De a következô idôkben is nem egy megbízást kellett végrehajtania az Egyház szolgálatában: 1063-ban Clunybe küldték, hogy elsimítson egy viszályt a kolostor és a szomszédos püspök között; 1069- ben pápai legátusként szerepelt IV. Henrik császár mellett Frankfurtban; 1071-ben Montecassinón találjuk. Egyre inkább írni kezdett azon ügyek érdekében is, melyekért addig az élô szó hatalmával küzdött: az Egyház reformjáért, a lelkiélet fejlôdéséért és a lelkek istenszeretetéért. 1072. február 22-én halt meg Faenzában, hazatérôben szülôvárosából, Ravennából, ahol azért járt, hogy a várost Istennel és az Egyházzal kibékítse, miután a pápa felhatalmazásából föloldotta a kiközösítés alól. Damjáni Péter egész élete ellentmondásosnak tűnô módon megoszlott a magány keresése és az Egyház nagy problémáiban való tevékeny részvétel között. Remeteségében éppen annyit írt remeték és szerzetesek számára, mint pápáknak, püspököknek, papoknak és laikusoknak. Számos levelet, értekezést, prédikációt és költeményt hagyott ránk, amelyek kiérdemelték számára az egyháztanító címet. Az egységes alapgondolat, amely végigvonul minden megnyilatkozásán, az a meggyôzôdés: minél többet fáradozik egy keresztény önmaga megszentelôdésén, annál inkább hozzájárul Krisztus egész Testének, azaz az Egyháznak épüléséhez. Az egyes keresztényeket úgy szemlélte, mint az egész egy tagját, mely részesül az egész életében, s tevékenysége és imája jelentôs az egész számára. Minden hívô -- amint megfogalmazta: ,,az Egyház kicsinyben'' -- képes arra, hogy magában megvalósítsa a Krisztus és az Egyház között fennálló kapcsolat teljességét, a szeretetnek azt a misztikus egységét, amely kibontakozik az egész életében Krisztust követô emberben. A remeteélet ennek a misztériumnak megnyilvánulása, eszköz ennek eléréséhez. Már itt a földön lehetôvé teszi, hogy megvalósuljon a mennyei Jeruzsálem élete. Ünnepét a római kalendáriumba 1823-ban vették föl, február 23-ra. 1969-ben Szent Polikárp ünnepe miatt áthelyezték február 21-re. * Az erôteljes nyelvezetű Damjáni Péter egyháztanító írásaiból árad az Egyház szentségéért lelkesedô, energikus, szinte zordon buzgóság illata. A tollából származó, élesen fogalmazott aforizmák, harcos értekezések és bátor levelek elevenen szemünk elé állítják e nagy ember megragadó jellemét. Komor színekkel festi korának állapotait: ,,Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektôl sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idôk, amelyekrôl az Apostol beszél.'' A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: ,,Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ elôtt! Régen elmúltak azok az idôk, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illô komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedô beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívôk elôtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte. A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybôrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik.'' A szerzetesek kapzsisága ellen így ír: ,,Pénzsóvárgás és szerzetesség nem fér össze. A kapzsi mehet és építtethet templomot, hirdetheti buzgón az Isten igéjét, naponta bemutathatja a szent áldozatot és távol tarthatja magát a világ zűrzavarától: amíg a pénz szerelmét ki nem oltja magában, erényeinek minden virága száraz marad. Hagyjunk föl a világi pompa hajszolásával, az ékszerek és divatos ruhák halmozásával, vessünk véget az ételben és italban való tobzódásnak! Pénzünk hadd vándoroljon a szegények kezébe! Az legyen a mi kincsünk és nyereségünk, hogy lelkeket szerzünk.'' Bíborostársaihoz így kiált, önmagát sem kímélve: ,,Én, aki kénytelen vagyok most magamat azok közé számlálni, akik az egyházi hadsereg sátrait ôrzik, felemelem nyers hangomat, hogy felriasszam magunkat az álomból; nem is annyira titeket, akik lelkiismeretesen vigyáztok másokra, hanem önmagamat, aki -- ó szégyen -- langyosan és lustán állok a csatamezôn. Gyakran úgy tanul az ember, hogy tanít. Saját szánk ösztönöz minket, hogy azt tegyük, amire másokat biztatunk. Látjátok, kedveseim, hogy a világ a rosszból a még rosszabba zuhan. Akik kereszténynek mondják magukat, csak látszatra azok. Mi, akik prédikációinkban az angyal feladatát vállaljuk magunkra, hirdessük az ilet igéjét szóval és példával. A prédikált szó a nyelvbôl ered, erejét a prédikáló életmódjától kapja.'' Egy levélben így ír a római egyház kancellárjának: ,,Ha a Római Szék nem tér vissza a helyes állapotába, az egész világ megmarad a tévedésben. A régi Egyház lelkületéhez való visszatérés feltétlenül szükséges.'' II. Kelemen pápa elôtt intô beszédet tartott: ,,Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségbôl a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bôséges eledelünk van elzárva, és közben éhenhalunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok elôtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tôled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!'' * Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Damjáni Szent Péter püspököd tanítását és példáját követve semmit se tartsunk elôbbrevalónak Krisztusnál, és mindenkor Egyházad szolgálatára törekedve az örök világosság örömeibe eljuthassunk! ======================================================================== SZENT POLIKÁRP Február 23. *69 elôtt +Szmirna, 155. február 23. Polikárpnak, a szmirnai püspöknek erôteljes, ugyanakkor szeretetreméltó egyénisége megérezteti velünk, hogy micsoda szellemi ösztönzések indulnak ki egy, az életet a maga realitásaiban maradéktalanul megélô személyiségbôl. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: ,,Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.'' Dicséri Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erôs gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ô, mint viharvert hajósnak a kikötô. E szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult. Polikárp ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és nyilván más apostoloknak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul továbbadta. Sôt egy korai hagyomány szerint Polikárpot ,,az apostolok'' tették Szmirna püspökévé. Ireneus, aki Polikárpot még személyesen ismerte, biztosan állítja, hogy ennek az igazán apostoli püspöknek az igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit ô Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Ezek szerint Polikárp egyik jelentôs megalapozója volt az ôskeresztény hagyománynak. ,,Tanításával egyetértenek az összes asiai (kisázsiai) egyházak.'' Szent Ignác leveleibôl tudjuk, hogy a szmirnai püspököt nemcsak a nem keresztény polgártársai részérôl érték támadások, hanem saját egyházközségében is küzdelmei voltak. Mint a kor más kisázsiai egyházközségeiben, neki is súlyos problémái voltak egy csoporttal, mely nem értett egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben ugyanis az egyházi szolgálat megoszlott: a püspök volt a közösség hivatalos ,,felügyelôje'' (episzkoposz) és vezetôje, a ,,próféták és tanítók'' pedig az istentiszteletnek és tanításnak éltek. Lassanként azonban a prófétaság torzulásai következtében egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett elôtérbe. Ez a fejlôdés a püspök vezetô állását eredményezte. Ennek a történelmileg szükségszerű fejlôdésnek ellenzôi vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak. De az igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett, hogy egyházközségét külsôleg és belsôleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívôk egyre növekvô ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás energiával és határozottsággal lépett föl. Így a gnosztikus Markiont, aki megkísérelte, hogy megszerezze jóváhagyását, kemény szavakkal rótta meg. Komoly intô levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk. Ma Polikárpnak csak a filippi egyházközségnek írt levele van a kezünkben. A filippiek hittani eligazítást kértek tôle, és azt, hogy küldje meg nekik Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják a ,,kereszt vértanúságát''. Itt esik szó elôször a keresztény irodalomban a ,,vértanúságról'', méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett. Elôbb azonban Polikárpnak az egész Egyház történetére kiható feladatot kellett teljesítenie. A 2. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anikétosz pápával a keresztény gyakorlat kérdéseirôl tárgyaljon, nevezetesen a húsvét ünneplésének idôpontjáról. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál a Szent Jánostól eredô hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenô hagyomány szerint a rá következô vasárnapon ünnepelték. Bár ebben a pontban nem tudtak egyezségre jutni, mindketten ,,közösségben maradtak''. Anikétosz tiszteletbôl megengedte Polikárpnak, hogy a templomban (nyilván húsvéti) Eucharisztia-ünnepet tartson, és békében váltak el egymástól. Milyen testvéri megértés a különféle hagyományok elismerése mellett! Nem sokkal hazatérése után Polikárpot letartóztatták. Az alkalmat az adta, hogy egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt színházban vonták felelôsségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevô prokonzul rá akarta venni az ôsz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust. Polikárp egy jó állapotban ránk maradt tudósítás szerint erre így válaszolt: ,,Nyolcvanhat éve szolgálom Ôt, és sohasem bántott meg. Hogy mondhatnék átkot Királyomra és Üdvözítômre?'' Polikárp elszenvedte a vértanúhalált, mely mintegy ,,pecsétje volt és véget vetett'' az ôt ért üldözéseknek. Tanúságtétele nem maradt hatás nélkül. Halálával sokkal inkább atyja lett azoknak, akik tanúságát elfogadták, mint életével. Nagyságának alapja az volt, hogy példamutatóan ragaszkodott Krisztushoz. A halál színe elôtt Jézus Krisztus imádkozta Polikárpban és Polikárp által azt a megragadó hálaadást, amely Isten hű szolgájának életáldozatát mintegy konszekrálta. Az Istennel eltelt püspök utolsó imádsága így hangzott: Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belôled élô igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük mint igaz és kedves áldozatot, amint elôkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsôítlek és magasztallak örök mennyei fôpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szentlélekben tiéd a dicsôség világossága most és az eljövendô örökkévalóságban. Amen. Keleten már a 4. században február 23-án ünnepelték. Róma a 13. században tette át az ünnepet január 26-ra, amely napon addig Niceai Szent Polikárp temetésérôl emlékeztek meg. 1969-ben halála napjára, február 23-ra került ünnepe a római naptárban is. * Szent Polikárp életérôl a szmirnai egyház részletes levele tájékoztat minket. A kisázsiai testvéregyházaknak írták, és részletesen elbeszélik benne vértanúhalálának körülményeit. Mivel a püspök tudta, hogy veszélyben forog, nem sokkal elfogatása elôtt visszavonult egy kis vidéki birtokra, ahol az éjjelt és a nappalt imában töltötte. Amikor a poroszlók egy rabszolga árulása folytán végül rátaláltak, nem akart elmenekülni. Így szólt: ,,Legyen meg az Isten akarata!'' Az érte küldött lovasokat szeretetreméltó házigazdaként fogadta, és ,,enni, inni adatott nekik, amennyit csak akartak''. Eközben a szent püspök közel két órán keresztül kiterjesztett karokkal imádkozott ,,minden emberért, akivel valaha is dolga volt, kicsinyekért és nagyokért, elôkelôkért és egyszerűekért, sôt a földkerekségen lévô egész katolikus Egyházért''. Az ôrség tagjai restellvén, hogy ilyen tiszteletre méltó idôs embert kell elôvezetniük, megengedték, hogy szamárháton tegye meg a városig az utat. Útközben Heródes rendôrfônök és annak atyja, Nikétész a kocsijába vette, és megkísérelte hittagadásra bírni. Mivel ez nem sikerült nekik, végül ismét kilökték kocsijukból. A stadionban hangos üvöltéssel fogadta a nézôk tömege. Statius Quadratus prokonzul vezette a kihallgatást, és megkísérelte Polikárpot eltántorítani a kereszténységtôl. ,,Gondolj idôs korodra -- biztatta - - térj magadba! Kiáltsd: Vesszenek az ateisták!'' (Így hívták akkoriban a keresztényeket.) Az agg püspök elismételte ugyan utána ezeket a szavakat, de közben jobbját sóhajtva a tomboló tömeg felé emelte. Mivel a prokonzul további igyekezete is hiábavalónak bizonyult, egyre inkább kijött a sodrából, és egy hírnökkel kikiáltatta: ,,Polikárp beismerte, hogy keresztény.'' Akkor fölkiáltott a stadionban lévô tömeg: ,,Ô egész Asia tartomány tanítója! Ô a keresztények atyja, isteneink megvetôje! Mindenkit rávesz, hogy ne áldozzon többé nekik, és ne imádja ôket többé!'' -- És követelték, hogy a játékok vezetôje bocsássa Polikárpra az oroszlánokat. Amikor az kijelentette, hogy a műsor szerint már vége a játékoknak, azt kívánták, hogy elevenen égessék el Polikárpot. Sietve fát és rôzsét hordtak össze a szomszédos műhelyekbôl és fürdôkbôl. Polikárp maga vetette le ruháit és húzta le saruit. Amikor egy cölöphöz akarták szögezni, ezt kérte: ,,Hagyjatok úgy, ahogy vagyok! Aki erôt ad nekem, hogy a tüzet elviseljem, erôt ad arra is, hogy erôs szögeitek nélkül is bátran kitartsak a máglyán!'' Így csak megkötözték. Amint a tudósító följegyezte: ,,Hátrakötött kezeivel Polikárp hasonlított a nagy nyájból kiválasztott koshoz, amelyet fölkészítettek, hogy szeplôtelen égôáldozat legyen Isten elôtt'', vagyis hasonló lett Krisztushoz, Isten Bárányához, akit megöltek a világ bűneiért. Polikárp pedig az égre emelte szemét, és halotti imát mondott. Amikor meggyújtották a máglyát, a lángok, mint egy hajó vitorlái, körülölelték Polikárp testét, anélkül, hogy hozzáértek volna. Végül egy hóhért küldtek oda, és az tôrt döfött a mellébe. Azután elégették a holttestet félelmükben, hogy a keresztények majd ,,elhagyják a Megfeszítettet, és ôt, Polikárpot imádják!'' A keresztények pedig összegyűjtötték csontjait, hogy méltó helyen eltemessék, és évenként megünnepeljék vértanúságának emlékezetét. * Mindenek Teremtôje, Istenünk, aki Szent Polikárp püspököt vértanúid sorába emelted, közbenjárására engedd, hogy mi is igyunk Krisztus kelyhébôl, és így boldog örök életre támadhassunk föl! ======================================================================== SZENT MÁTYÁS APOSTOL Február 24. Ünnepe: a világegyházban május 14., a magyar naptárban február 24. Ha a tizenkét tanítványról beszélünk, akik nyilvános működésének éveiben a legközelebb álltak Jézushoz, nem lehet szó nélkül elmenni az áruló Júdás mellett, kinek személye a keresztény gondolkodás és teológia számára minden idôben nehezen föloldható botrány volt. Bár egyfajta üdvösségtörténeti beállítottságú teológia szerint Júdás nem tett semmi mást, csak amit az isteni megváltó szándék megengedett, a keresztény hagyomány gonosz és kétségbeesett véget tulajdonított neki. Máté evangéliuma szerint (27,5) fölakasztotta magát. Az Apostolok Cselekedetei szerint Péter ezt mondta: ,,amikor lezuhant, kettérepedt, és kifordultak a belei'' (1,18). Dante a Caesar-gyilkos Brutusszal és Cassiusszal együtt a pokol legmélyére helyezte, az ördög három szájának egyikébe (Pokol 34,55 sk.). Jézus árulójának lehetséges indítékai felôl a hittudósok és a történészek különféle elméleteket állítottak föl. Csalódott talán Júdás a Jézushoz fűzött messiási reményeiben? Vagy talán amirôl a negyedik evangélium szerzôje beszél, egyszerű pénzvágy vitte rá a borzalmas tettre? (Jn 12,6; vö. Mt 26,14) A források semmiféle felvilágosítással nem szolgálnak efelôl. Éppen ezért Júdás egyszerű elítélése, amely az áruló ôstípusává teszi ôt, s az árulás bűnének minden súlyát egyedül rá helyezi, éppen olyan tévesnek látszik, mint az a kísérlet, amely hibáját túlzott dramatizálással érthetôvé és menthetôvé akarja tenni. Iskarióti Júdásról szólni kellett, ha Szent Mátyásról akarunk beszélni. A jeruzsálemi kicsiny közösség Jézus feltámadása után, még pünkösd elôtt Júdás helyett egy másik apostolt akart választani egyfajta istenítélettel (ApCsel 1,15--26). Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét, melyben így érvelt: ,,Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt- kelt, kezdve János keresztségétôl egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról''. Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett, és ôt sorolták az apostolok közé. Mátyás további sorsa ismeretlen elôttünk. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával ,,az emberevôk országa'' jutott neki. Ott Mátyást megvakították, s börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezés útján szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok ôt választották védôszentjükül. Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette. Még ma is tiszteletben részesítik ott a Szent Mátyás apátság bazilikájában. A tizenkettedik apostol, Mátyás sírja ôrzésének dicsôségét azonban magának igényli a római S. Maria Maggiore-bazilika és a padovai S. Giustina is. Rómában a 11. századtól február 24-én ünnepelték Mátyást, mert a Jeromos-féle martirológium ezen a napon emlékezik meg róla. Mivel ez a böjti idôbe esik, 1969-ben áttették május 14-re. * Szent Mátyásról az említett forrásokon kívül csak a legenda rajzol eleven képet. Ott olvassuk: Amikor Júdea-szerte prédikált, a vakokat látókká, a leprásokat tisztává tette és kiűzte az ördögöket; a bénáknak visszaadta a járásukat, a süketeknek a hallásukat, a holtaknak az életüket. Amikor sok csodájáért bevádolták, ezt mondta a fôpapnak: ,,A »gaztettekrôl«, amelyekkel vádoltok, nem sokat tudok mondani, mert kereszténynek lenni nem gaztett, hanem a legnagyobb dicsôség!'' Ketten tanúskodtak hamisan ellene, és megkövezésre ítélték. Csak azt kérte, hogy a köveket temessék el vele együtt. Kitárt karokkal adta vissza lelkét az égnek: Mátyás, aki a törvény alapos ismerôje, tiszta szívű, bölcs szellemű, a Szentírás kifejtésében éles elméjű, a tanácsadásban megfontolt, az igehirdetésben bátor volt, ily módon egyesült Urával. * Istenünk, ki Szent Mátyást arra választottad, hogy tagja legyen az apostolok kollégiumának, kérünk, közbenjárására add meg, hogy akiket atyai szeretetedben gyermekeiddé fogadtál, azok egykor választottaid sorában is ott lehessenek! ======================================================================== SZENT KÁZMÉR Március 4. *Krakkó, 1458. október 3. +Grodnó, 1484. Kázmér IV. Kázmér lengyel király hat fia közül másodikként született 1458. október 3-án a krakkói királyi várban. Édesanyja, II. Habsburg Albert Erzsébet nevű leánya nevelte kilencedik évéig. Akkor a híres történetíró, Dlugosz Jan kanonok, majd egy idô múlva az ismert humanista, Callimachus Buonaccorsi lett a tanítója. Így Kázmér és testvérei alapos és átfogó műveltségre tettek szert, amely egyformán kiterjedt a klasszikus és a kortárs irodalomra. Szellemi iskoláztatásával egy idôben folyt kiképzése a lovagi szolgálatban is. A történeti források nem említik az ifjú herceg különösebb vallásos érdeklôdését vagy jámborságát. Úgy látszik azonban, hogy nemeslelkűsége és jó emlékezôtehetsége révén kiemelkedett testvérei közül. Mivel szülei anyai örökösödés jogán igényt tartottak a cseh és a magyar koronára, 1471-ben Wladiszlávot, az elsôszülöttet Prágában királlyá tették, Kázmérnak pedig ugyanabban az évben a magyar koronát kellett volna megszereznie Magyarország erôszakos meghódításával. A magyar hadjárat azonban Korvin Mátyás ellen balul ütött ki, s a történtek mély és tartós benyomást tettek Kázmérra. Apja viszont egyre jobban bevonta a lengyel államügyekbe, és utódjául jelölte ôt. Amikor 1481-ben leleplezték az orosz fejedelmek Jagelló-ellenes összeesküvését, a király egy idôre Litvániába tette át székhelyét, hogy ott megszilárdítsa uralmát. Családja Lengyelországban maradt, és ennek következtében Kázmér mint királyi helytartó székelt Radomban Secundogenitus Regni Poloniae (Lengyelország királyának másodszülöttje) címmel. Fiatal kora ellenére két éven át ellátta ezt a hivatalt. Igazságossága és a rablóvilág fölszámolására irányuló tettei általános elismerést, sôt szeretetet és ragaszkodást váltottak ki a nép körében. 1483 tavaszán apja a litvániai Vilniuszba hívta és ott alkancellárrá tette. Néhány hónapig tartó lelkiismeretes hivatalviselés után azonban Kázmér kénytelen volt megromlott egészségi állapota miatt Grodnóba menni, hogy ott kezeltesse magát, mivel hosszabb ideje tuberkulózisban szenvedett. Az akkori gyógymódokkal nem tudták egészségét helyreállítani, s 1484. március 4-én a krakkói püspök jelenlétében meghalt. A király Vilniuszba vitette holttestét, és az ottani dóm Mária-kápolnájában temettette el. Általános volt a gyász Kázmér felett, s tisztelete hamarosan kialakult, különösen a vilniuszi keresztények között. Litvánia lovagjai az ô közbenjárását kérték harcaikban. Szentté avatását I. Zsigmond lengyel király kérte Zaski János lengyel prímás közvetítésével az V. lateráni zsinat idején (1512-- 1517). 1521-ben ez már meg is történt, és a kanonizáló bullát az akkor éppen Rómában tartózkodó polocki püspöknek, Ciolek Erazmusnak adták at. Az okmány azonban sohasem jutott el Lengyelországba, mert Ciolek püspök Rómában pestisben meghalt. Minden akta és okmány elpusztult a kor zűrzavaraiban. A reformáció után III. Wasa Zsigmond király újra kérte Kázmér kanonizációját, és 1602-ben VIII. Kelemen pápától új okiratot kapott, mely X. Leó korábbi iratára hivatkozott. 1604. május 10-én Szent Kázmér ereklyéit egy új kápolnába vitték át Vilniuszban. Nem sokkal késôbb ott épült föl az elsô templom a város és a keresztény Litvánia védôszentjének tiszteletére. Történeti dokumentumokból és kortársak tanúvallomásaiból elég anyag van birtokunkban, amely világosan megrajzolja a szent lelki képét. Minden forrás egyhangúan bizonyítja, hogy Kázmérnak olyan jellembeli és lelki vonásai voltak, amelyeket az udvari élet körülményei közt sem megszerezni, sem megôrizni nem volt könnyű. Kázmér jámborságát, minden mélysége mellett, jótékony rejtôzés jellemezte. Az államvezetéssel járó sokféle elfoglaltsága mellett mindig talált alkalmat, hogy feltűnés nélkül visszavonuljon az imádság csendjébe. Különös szeretettel és tisztelettel volt a Szűzanya iránt. A Szent Bernátnak tulajdonított Omni die dic Mariae... (Minden nap mondj Máriának...) kezdetű imát saját kezűleg írta pergamenre, és ismételten megtette imádsága és elmélkedése tárgyává. Ettôl a pergamentôl sohasem vált meg, még a halálos ágyán sem. Amikor 1604-ben fölnyitották a koporsóját, ezt az írást találták a feje alatt. Jámborságában távol állt tôle minden magamutogatás. A tanúk állítása szerint szívesen használta föl az éjszaka vagy a kora reggel csendes óráit, hogy észrevétlenül imádkozhasson a templomban. Istennel való együttélése személyes, kimunkált, következetes és mély volt. Odaadásából merítette az erôt az állandó önneveléshez és mások vezetéséhez. Különösen fontosnak tartotta az erkölcsi tisztaság megôrzését és szeretetben való elmélyítését. Abból a ténybôl, hogy Kázmér nem követte orvosai tanácsát és nem hagyta abba az önmegtartóztatást, egyes életrajzírói azt a következtetést vonták le, hogy tisztasági fogadalmat tett. Élete utolsó éveire vonatkozóan ez nem is látszik valószínűtlennek, de mindannak megfelelôen, amit róla tudunk, Kázmér számára a tisztaság nem erkölcsi alapon álló testellenes tüntetés volt, hanem szívének egyszerű tette, amely a hit és a szeretet odaadásából fakadt. Kázmér lelkületére elsôsorban jellemzô -- az összes dokumentumban hangsúlyozott -- szeretete és igazságossága az emberek iránt. Amikor egy alkalommal Boroszló polgárai segítségét kérték a csapássá lett rablóvilág leküzdésére, mivel az már az egész tartományukban elhatalmasodott, levélben azt válaszolta nekik (1482. február 11.), hogy megteszi a kellô intézkedéseket az igazságosság érdekében, melynek gyakorlására egész életében törekedni akar. Nemcsak a lengyel életrajzírók festenek Kázmérról kiváló képet, hanem még egy kortárs porosz krónika is kiemeli eyyéniségét. Ez a forrás is nyomatékosan és félreérthetetlenül dicséri a régens Kázmér igazságosságát és bölcsességét. Targowiczki János, a királyi kancellária titkára ugyanebben a szellemben megállapítja, hogy Kázmér jellemének említett tulajdonságaival ,,sok nép szívét'' megnyerte. Szent Kázmérnak oly gyakori, jámborkodó elrajzolása ellen hatásosnak tetszik mindenekelôtt az a tárgyilagos és lelkes dicséret, amelyet Callimachus, a nagy humanista talált a lengyel királyfira: ,,Vagy nem kellett volna megszületnie, vagy örökké kellett volna élnie.'' Ünnepét 1621-ben vették föl a római naptárba, március 4-re. * Szentünk, akit a lengyel nép oly mélyen szeretett és tisztelt, -- amint mondják -- hercegi ruhája alatt állandóan vezeklô inget viselt, a földön hált, s amennyire csak lehetséges volt, megtagadta magától a fejedelmi élet kellemességeit. Egy óra az örökmécses fényénél többet jelentett neki, mint az udvari népnek egy ünnepi éjszaka a csillárok ragyogásában. Ha nem találták a lakásán, tudták, hogy a várkápolnában vagy a város valamelyik templomában kell keresni. Aki segítséget kérve hozzá fordult, megtapasztalhatta Kázmér nagy igazságosságát és szelídségét, melynek forrása elmélyült vallásossága volt. Kázmér elôre megmondta halála napját és teljes buzgósággal készült rá. Haldokolva azt a kívánta, hogy a Minden nap mondj kezdetű Mária- imádságnak, amelyet annyira szeretett, másolatát tegyék a koporsójába. Amikor elérkezett halálának órája, teljes áhítattal megcsókolta a Megfeszített sebeit és Istennek ajánlotta lelkét. Halála után százhúsz évvel fölnyitották a sírját. Teste a sírbolt nedvessége ellenére ép volt, sôt a leplet, amelybe burkolták, a Mária-himnusszal együtt sértetlenül találták. Három napon át -- így tudja a jámbor hagyomány - - kellemes illat áradt a sírból. A seregestül odasietô hívek tisztaságának jelképét látták benne. * Mindenható Istenünk, kinek szolgálata uralkodást jelent, kérünk, add meg Szent Kázmér közbenjárására, hogy szentségben és igazságban élve szolgáljunk Neked! ======================================================================== SZENT PERPETUA és SZENT FELICITAS Március 7. *Karthagó, 202/203. március 7. Perpetua és Felicitas, e két fiatal vértanú asszony, kiket -- társaikhoz hasonlóan -- Krisztus szeretete töltött be, a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárja elénk. Ez a magatartás valóság volt az elsô évszázadok fiatal Egyházában. Az Úr szavainak: ,,Ti mindnyájan testvérek vagytok'' (Mt 23,8) megfelelôen a keresztények kezdettôl fogva ebben az egészen új és mély értelemben alkalmazták magukra a testvériség fogalmát. Ebbôl adódóan a férfi testvér mellett egyenlô jogokkal rendelkezett a nôvér, s mint ilyent elismerték és szerették. Ez a kor felfogásához mérten valami hallatlan és minden képzeletet felülmúló dolog volt. Az a fiatal baráti csoport, amelyrôl most szólunk, e keresztény magatartást oly magától értetôdô és emberi módon tette sajátjává, ahogy arra csak az ifjúság képes. Perpetua, a Karthagó környékén élô fiatal patríciusfeleség Felicitasszal, a rabszolganôvel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele elôtt a szükséges oktatásban részesíti ôket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idô alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. A császár nyilvánvalóan kihalásra akarta kényszeríteni a keresztények népszerűtlen ,,szektáját''. Perpetuát és Felicitast hamarosan letartóztatták Saturnius, Secundulus és Revocatus hittanulókkal együtt. Perpetua még szoptatta elsô gyermekét, Felicitas pedig közvetlenül szülés elôtt állt. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. Perpetua mint társaságbeli hölgy kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikrôl, melyek a szenvedéstörténetrôl készült jegyzôkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. Az elôkelô ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganô és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a reá rótt kemény megpróbáltatást. Perpetua, miután leírta, apja hogyan kísérelte meg -- eredménytelenül -- rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására, tudósít a keresztségrôl, amelyet a foglyok a börtönben az elsô kínálkozó alkalommal megkaptak, és e szép szavakat fűzi hozzá: ,,Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztôl ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.'' Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nô magának és társainak. Rövid ideig tartó szelídebb bánásmód után a foglyokat egy sötét földalatti zárkában helyezték el. Hosszú, felôrlô fogság után egy napon ,,hirtelen a reggeli mellôl hurcolták kihallgatásra ôket'' a város fórumára. Váratlanul ismét föltűnt Perpetua apja. Magával hozta Perpetua gyermekét is, és megpróbálta leráncigálni Perpetuát az emelvényrôl e szavakkal: ,,Szánd meg a fiadat!'' Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: ,,Légy tekintettel atyád ôsz fejére! Kíméld kisfiadat! Áldozz a császár üdvére!'' -- Perpetua azonban kurtán válaszolt: ,,Nem!'' -- Amikor a helytartó látta Perpetua határozottságát, még föltette a szokásos kérdést: ,,Keresztény vagy?'' ,,Igen -- válaszolta --, keresztény vagyok.'' Rögtön el is hangzott az ítélet, mely ,,az állatok elé'' küldte a hitvallókat. ,,Ekkor vidáman tértünk vissza börtönünkbe'' -- írja Perpetua. Nemsokára ,,fölragyogott gyôzelmük napja''. Elôször vadállatok elé vetették, majd tôrrel leszúrták ôket. A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükrôl. 1908- ban Aquinói Szent Tamás miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969- ben, amikor Szent Tamás napját január 28-ra helyezték, visszakerültek március 7-re. * Amikor fogságukat megszigorították, ezt írta Perpetua: ,,Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hôség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévô gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idôvel magamhoz tértem, és megerôsödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sôt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt.'' A rájuk váró sors bizonytalanságában Perpetua világosságért imádkozott. Ekkor a következô álmot látta: Egy magas létra lábánál egy rémítô sárkány hevert, ôk pedig a létrán egymás után fölkapaszkodtak az égbe, ahol örömmel fogadták ôket. Saturus hágott föl elsônek, és lekiáltott onnan: ,,Perpetua, várlak! De vigyázz, meg ne marjon ez a sárkány!'' Perpetua így folytatja: ,,Azt válaszoltam: Nem fog bántani! Jézus nevében ráléptem a fejére, mintha az lenne az elsô fok. Így tudtuk meg, hogy szenvedés vár ránk. Attól fogva nem is reménykedtünk a világban.'' A napló-lapok ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Többek között ezt mondja: ,,Ami Felicitast illeti, ô is részesült az Úr kegyelmében. Így történt: Mivel már a nyolcadik hónapjában volt, kínozta a gond, hogy terhessége miatt elhalasztják vértanúságát. Nem volt szabad ugyanis terhes nôket kivégezni... Társai is erôs gondban voltak, hogy jó társukat, akinek tulajdonképpen az ô társaságukban volna a helye, egyedül kell hagyniuk a remélt vértanúság útján. Ezért két nappal a cirkuszi játékok elôtt közös fohászkodással imádkoztak az Úrhoz, és közvetlenül az ima befejezése után elkezdôdtek Felicitasnál a fájdalmak. Amint nyolcadik hónapos szülésnél természetes, a szülés meggyötörte, nagy fájdalmai voltak. Akkor az egyik börtönôr azt mondta neki: »Ha már most ekkora lármát csapsz, mit csinálsz majd, ha a vadállatok elé vetnek?« Ô azonban ezt válaszolta: »Amit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban más valaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is ôérette szenvedek!« Egy leánykát szült, akit egyik nôvérünk lányának fogadott és fölnevelt.'' * Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanú asszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ô könyörgésükre, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk! ======================================================================== ISTENES SZENT JÁNOS Március 8. *Montemor-o-novo (Portugália), 1495. március 8. +Granada, 1550. március 8. Ciudad János egyszerű, vallásos szülôk fiaként Portugáliában született 1495. március 8-án. Amikor nyolc éves lett, szülei szállást adtak egy papnak, aki Madridba igyekezett és lelkesedéssel beszélt a spanyolok vallásos életérôl. A fiú kipirult arccal hallgatta, s amikor a pap eltávozott, megszökött otthonról: Madridba akart menni. Miután három héten át eredménytelenül kutattak utána, édesanyja belehalt bánatába. Felesége halála után az apa belépett testvérnek a ferencesekhez. Ô sem látta fiát soha többé. János mintegy hatvan mérföldnyire gyalogolt, akkorra teljesen kimerült. Egy kis spanyol város, Oropesa pásztorainak vezetôje irgalomból házába fogadta. A juhokat kellett ôriznie, ennek fejében pedig olyan nevelésben részesült, amelyet szüleinél aligha kapott volna meg. Megtanult írni, olvasni, számolni, és a gazdálkodásban is kiképezték. Derék fiatalemberré lett, és gazdája minden évben fontosabb feladatokat bízott rá, végül már az egész birtokot ô vezette egyedül. A gazda végleg a családjához akarta kötni értékes emberét, és elhatározta, hogy lányát feleségül adja hozzá. Úgy látszik, János addig boldog volt Oropesában, de most azt gondolta, hogy a házasság nem neki való. Elôször gondolkodási idôt kért, aztán elutasította az ajánlatot. Mikor pedig gazdája erôltette a dolgot, elszökött. Katonának állt és a francia-spanyol háborúban szolgált. A katonáskodás közben viszont elfelejtkezett az imádságról, és egyre mélyebbre süllyedt. Csak egy lelki megrázkódtatás térítette ismét jó útra: leesett a lováról, és elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, ellenséges területen találta magát. A Szűzanyához fohászkodott, és épségben visszajutott a spanyol táborba. De ott még rosszabbul járt: megbízták, hogy ôrizze a zsákmányt, amit minden ébersége ellenére elloptak. Ôt gyanúsították a tett elkövetésével, és halálra ítélték. Föl akarták akasztani, de egy magas rangú tiszt visszaadta az életét azzal a föltétellel, hogy minél elôbb tűnjön el a hadseregbôl. Most visszatért Oropesába, régi gazdájához, aki örömmel fogadta ugyan, de ismét házassági terveivel szorongatta. Erre harmadszor is a szökést választotta. Beállt abba a hadseregbe, amely Bécsnél harcolt a törökök ellen, és a hadjárat befejezése után becsületben bocsátották el. János elzarándokolt Compostellába, és ott megvilágosításért imádkozott, hogy milyen útra lépjen a jövôben, de kérdésére nem kapott választ. Visszatért szülôhelyére, s megtudta, hogy szülei már meghaltak. Egy nap aztán az a gondolata támadt, Afrikába megy, hogy ott segítségére legyen a fogoly keresztényeknek, és talán dicsôséges vértanúságot is szenvedjen. Elszegôdött egy gróf családjához, aki Ceutába ment száműzetésbe. Ott megismerkedett egy ferences atyával, aki megmondta neki, hogy a vértanúság utáni szomjúhozásában még sok az önszeretet, valami szerényebbre törekedjék. Így hát János visszatért Gibraltárba, és szentképeket árusított. Hamarosan egy kis boltot is tudott vásárolni magának Granadában. Egy napon Avilai János, a híres hitszónok érkezett a városba. A szentéletű férfi szavai mélységesen megragadták Jánost. Elajándékozta minden áruját, és bezárta a boltját. Mivel igen különösen viselkedett, kiabálva és a mellét verve szaladgált az utcákon, bolondok házába csukták, hogy észre térítsék. Avilai János meghallotta, mi lett prédikációjának következménye. Meglátogatta az ,,ôrültet'', aki ôreinek nagy csodálkozására azonnal megnyugodott. Avilai pedig megmagyarázta Jánosnak, hogy éppen elég ideig űzte különc bűnbánati gyakorlatait, kezdjen most már olyasvalamibe, ami másoknak is hasznos. Negyvenkét éves volt akkor. Már birtokában volt a nagy hivatáshoz szükséges belsô érettségnek, és egy zarándoklat alkalmával világos lett elôtte Isten hívása: a rászoruló szegény betegeken kell segítenie. Fölkereste Avilai Jánost, aki megerôsítette ôt küldetésében, és irányt adott lelki életének. Kemény munkába vágott ekkor: éjszaka fát gyűjtött az erdôben, s nappal eladta. Árából élelmet és orvosságot vásárolt a vagyontalan betegeknek. Ez az üzlet is fölvirágzott, és János hamarosan olyan helyzetbe került, hogy házat bérelhetett. Oda hordta betegeit, és önfeláldozóan ápolta ôket. Minden este kilenc óra tájban elment hazulról a hátán egy puttonnyal, és egy zsinóron két tálat lógatva a vállán hangosan ezt kiáltozta: ,,Ki akar jót tenni magának? Az Isten szerelméért, tegyetek magatoknak is valami jót, testvéreim!'' Kezdetben nem sok gyűlt össze, de hamarosan ismerték már az oly jóságosnak és szent életűnek látszó embert. Az adományok egyre gazdagabbak lettek, és gyakran alaposan megrakodva tért haza, nemegyszer egy szegény beteg kíséretében, akit valahol fölszedett. Szentségének híre elterjedt, és nemsokára már nem kellett kéregetnie; az emberek odahozták neki a szükséges dolgokat, és a granadai érsek is erôteljesen támogatta, úgyhogy egy nagyobb házat tudott bérelni. Tuy püspöke, aki nagyra becsülte ôt, jóváhagyta az ,,Istenes János'' nevet, amelyet az emberek adtak neki. Készíttetett számára egy köntöst is, hogy megismerjék róla, és meghagyta, hogy segítôtársai is olyat viseljenek. Egyre több ifjú ember jött, hogy János vezetése alá rendelje magát; csak alapos vizsgálat után vette föl ôket. A mű szemmel láthatóan Isten áldását élvezte. Hamarosan egy második kórházat kellett építenie, és ez Jánost adósságba verte. Az érsek tanácsára Valladolidba ment az udvarhoz, hogy támogatást kérjen, amit meg is kapott. Rövidesen azonban Valladolidban is éppen olyan sok szegény jött hozzá, mint Granadában. Kísérôtársa figyelmeztette, hogy az adományt eredeti céljára fordítsa, mármint Granada számára, de János nem volt képes egyetlen szegényt sem elutasítani. ,,Testvéreim -- válaszolta --, akár itt, akár Granadában adunk, mindig az Úrnak adunk, mert ô van mindenhol és minden szegényben.'' Végül is udvari jótevôi további készpénz helyett váltókat adtak neki, amelyeket csak Granadában lehetett beváltani. Így ki tudta egyenlíteni adósságait. A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetôsen felôrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelybôl a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit. Egy gazdag jótevôje engedélyt szerzett az érsektôl, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján. Műve egyre jobban elterjedt, végül harminchat évvel a szent halála után V. Sixtus pápa kánonilag is megerôsítette a közösséget Irgalmas testvérek néven. A rend az egész világon elterjedt, 1980-ban 189 rendházban 1755 szerzetes tevékenykedett. Istenes Jánost 1690-ben avatták szentté. XIII. Leó pápa a katolikus kórházak védôszentjévé tette, s nevét belefoglalta a haldoklók egyházi imájába. Ünnepét 1714-ben vették föl a római naptárba, március 8-ra. * Akkoriban élt Granadában két fiatalember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Antonio Martin azzal vádolta Peter Valascót, hogy megölte testvérét, ezért börtönbe juttatta és bosszút forralt ellene. János ismerte a fiatalembert, aki már több alkalommal alamizsnát adott neki kórháza részére. Egy reggel fölkereste, és eléje tartotta a feszületet. ,,Antonio testvérem -- mondta --, testvéred vére bosszúért kiált, de a te Istened vére irgalomért kiált. Bocsáss meg Valascónak, hogy Isten neked is megbocsásson!'' Antoniót úgy megragadták a szent szavai, hogy nemcsak ellenségének bocsátott meg, hanem elhatározta: hátralévô életét ô is a betegek szolgálatára rendeli. Amikor aztán együtt kihozták Valascót a börtönbôl, azt úgy meghatotta a halálos ellenségében, Antonióban lejátszódott változás, hogy kérte Jánostól, vegye föl ôt is segítôtársnak. Az általános tisztelet, amely Jánost körülvette, óriásira nôtt, amikor egy nagy kórház égése alkalmával berohant az épületbe, az ágyakat és a fölszereléseket az ablakon át kiszórta, és egy sereg beteget a vállain a szabadba cipelt. A ház már egyetlen lángtenger volt, s lehetetlennek látszott, hogy János élve elhagyhassa, de még egy hajszála sem perzselôdött meg sem neki, sem egyetlen betegnek, pedig a láng kellôs közepén járt. Egyszer besúgták az érseknek, hogy János csavargókat és rossz nôket is befogad, és különféle szabálytalanságokat tűr a házában. Az érsek hívatta Jánost, akin már látszottak közeli halálának jelei, és felelôsségre vonta a hallottak felôl. ,,Ha csak az igazakat fogadom be -- válaszolta a szent --, hamarosan üresen állnának a termeim, és akkor hogyan tudnék a bűnösökért dolgozni? De jöjjön el a házamba, Kegyelmes Uram, és lássa saját maga: úgy fogja találni, hogy nem uralkodik ott semmiféle visszásság, és csak egyetlen igazán rossz emberünk van, aki méltatlanul eszi az alamizsnában kapott kenyeret -- és az én vagyok.'' Az érsek mélyen meghatódott, és szabad kezet adott Jánosnak a kórház vezetésében. * Istenünk, ki az irgalmasság lelkét Szent Jánosba árasztottad, kérünk, add, hogy a szeretet cselekedeteit gyakorolva választottaid közé kerüljünk országodban! ======================================================================== RÓMAI SZENT FRANCISKA Március 9. *Róma, 1384. +Róma, 1440. március 9. A pápák avignoni fogsága (1309--1377) és a közvetlen utána következô nyugati egyházszakadás (1378--1417) számtalan bajt hozott Rómára. Háború, éhínség, járvány pusztította a népet. A pápa távolléte, majd a két, illetve három pápa pártjára oszlott kereszténység kiszolgáltatta Rómát az ellenséges hatalmaknak. Az Egyház központja, az egykori birodalmi fôváros rommá lett: a fórumon marhák legelésztek, a vatikáni kertekben farkasok garázdálkodtak, a falakon kívüli Szent Pál- bazilikában éjszakánként pásztorok tanyáztak nyájaikkal együtt. Olyan szegénység volt a nép körében, hogy 1414-ben nem tudtak mécsest gyújtani Péter-Pál ünnepén Szent Péter sírjánál. Ezekben a nyomorúságos idôkben élt Franciska, akit Isten arra választott ki, hogy folytassa Svéd Szent Brigitta (+ 1373) és Sziénai Szent Katalin (+ 1380) küldetését: jótékonyságával és szent életével tartsa ébren a hitet és a megújulásba vetett reményt. Franciska 1384 elsô hónapjaiban született. Apja anagni származású nemes, Paolo Bussa de'Leoni, édesanyja Jacobella de'Roffredeschi volt. Hárman voltak testvérek, a nôvérét Pernának, öccsét Simonénak hívták. A városrész, amelyben gyermekkorát töltötte, a kódexmásolók negyede volt. Innen érthetô, hogy nagyon korán megtanult olvasni és kedvenc olvasmánya lett a zsolozsmáskönyv, a szentek élete és Dante Divina commediája. Éppen olvasmányai hatására hat éves korában szívének legnagyobb vágya az volt, hogy követhesse a vértanúkat vagy a szüzeket. Elsô gyóntatója édesanyja kérésére vette gondjaiba. Az olivetánus bencésekhez tartozó Antonio de Monte Savello atya harmincöt éven át volt Franciska lelki vezetôje. Érthetô, hogy amikor Franciska társnôivel együtt Istennek szentelte az életét, a bencés regulát tette meg alaptörvénynek. Lelkiatyja elôtt föltárta, hogy nagyon szeretne egy szigorú rendbe lépni. Ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidôre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Ennek azonban külsô jelei is lettek, ezért édesapja elérkezettnek látta az idôt, hogy közölje vele: férjhez kell mennie, s ô már el is jegyezte Lorenzo Ponzianival. Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata elôtt, de sikerült neki, és tizenhárom évesen férjhez ment. Új otthona a Trastevere városrészben, a Tiberis nyugati oldalán, a Szent Cecília- bazilika közvetlen szomszédságában állt. A nagy palotában három család élt együtt: a szülôk, Lorenzo bátyja és felesége, Vanozza, s Lorenzo Franciskával. Házasságukból hat gyermek született. Három közülük csecsemôkorban meghalt. Giovanni Battista egyedül élte túl a szüleit (1400--1444), vccse, Giovanni Evangelista csak hét (1403--1410), a húga, Ágnes csak hat (1404--1410) évig élt itt a földön. Durazzói László 1404--1410 között három alkalommal is betört a városba a pápa ellen harcolva. A város könnyű préda volt, mert még falai sem voltak. Lorenzo, aki a pápai sereg tisztje volt, az egyik csatában olyan súlyosan megsérült egy tôrdöféstôl, hogy szinte holtan vitték haza, de Franciska ápolásától fölépült. Egy újabb támadás még súlyosabban érintette a családot: Lorenzo ugyan megmenekült, a testvérét azonban elfogták, fiát, Giovannit pedig túszként hurcolták el. Házukat fölgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták. Amint elült a harc, Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. Férje a pápai seregben szolgált mindaddig, amíg vége nem lett az egyházszakadásnak. Mire hazatért, megfáradt, öreg ember lett belôle. Franciskának -- aki táplálta és gondozta a szegényeket, s híressé vált a szamaráról, amelyik a fát vitte, amikor a szegény családokhoz ment segíteni -- szabad kezet adott mindenben, csak azt kérte tôle, ne hagyja magára, és az ápolásáról gondoskodjék. Franciska 1425. augusztus 15-én alapította meg a bencés obláták kongregációját, a bencés harmadrendet. Hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket fogott össze a társulat, hogy egymást támogatva törekedhessenek a tökéletességre s végezzék karitatív szolgálataikat. Mindehhez a bencés regulát fogadták el szabályzatul. 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nôvérek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Franciska csak férje halála után (1436) csatlakozott hozzájuk. Templomul a fórumon lévô Santa Maria Nova-templomot választotta, amelyet gyermekkorától fogva nagyon szeretett. Amikor szentté avatták, róla nevezték el a templomot, és mind a mai napig ez a Római Szent Franciska-templom. Franciska 1440. március 9-én halt meg családja házában. V. Pál pápa avatta szentté, s ünnepét már a következô évben fölvették a római kalendáriumba. * Amikor a szentté avatás elôtt V. Pál pápa megkérdezte Bellarmin Szent Róberttôl, hogy idôszerűnek látja-e Franciska szentté avatását, az így válaszolt: ,,Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élô lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan ôrizte a szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban, majd özvegységben élt, s végül a kolostorban mutatott példát minden erényre.'' Férjhezmenetele után nem sokkal a sógornôje, Vanozza az egyik sarokban találta Franciskát, amint keservesen sírt. Faggatására Franciska megvallotta, hogy ô apáca szeretett volna lenni, és szívének legszebb álmát törték össze azzal, hogy férjhez adták. Erre Vanozza megmondta neki, hogy ô ugyanígy volt, s ettôl kezdve a két feleség között a legbensôségesebb lelki barátság alakult ki. Franciska olyan ügyes volt a háztartásban, s annyira jól tudott bánni a szolgákkal, hogy anyósa halála után apósa rábízta az egész ház vezetését. Ô pedig három részre osztotta az életét: Istennek, a családnak és felebarátainak szolgált. Éjszakánként alig két órát aludt, a többi idôt imádságban töltötte. Napjait a háztartás és a családi gondok, illetve a betegek és szegények gondozása töltötte ki. Halála után több mint hatvan esetrôl tanúskodtak, amikor nyilvánvalóan csodát téve gyógyított. Mikor a fia, Giovanni megnôsült, egy idôre súlyos keresztet jelentett számára a menye. A fiatalasszony ugyanis erôszakos természetű volt, értetlenül állt Franciskával szemben, és mindenfelé szidta, rágalmazta. Anyósa türelmes szeretete azonban megtérítette, s akkor Franciska rábízta a ház irányítását. Ezzel ô fölszabadult, és teljesen Isten és felebarátai szolgálatára szentelhette magát. Franciska sajátossága a szentek között az, hogy különleges kegyelemként harminchárom éves korától fogva haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta az ôrangyalát. Ô maga így beszél róla: ,,Alakra olyan, mint egy kilenc év körüli gyermek. Megjelenése egyszerre szeretetreméltó és tartózkodó. Tekintetének isteni tisztaságát emberi szó ki nem mondhatja. Arca általában derűs, és pillantása a lélekben tüzes áhítatot gyújt. Ha ránézek, nyilvánvalóvá válik elôttem az angyali természet fensége és emberi természetünk gyarlósága.'' Sok támadás érte a sátán részérôl, aki több formában jelent meg elôtte. Ôrangyala azonban mindig megoltalmazta. Emellett az angyal vezetésével egyre inkább megismerte önmagát. Az történt ugyanis, hogy bármi apróságot elvétett, az angyal eltűnt a szeme elôl, s csak akkor láthatta ismét, ha megalázkodott, bűnbánatot tartott és a szívét újra Istenhez emelte. Ilyenkor azonban, amikor az ôrangyal megint megjelent, vidámabb és szebb volt, mint korábban. Ha valami kétség vagy sötétség lepte meg a lelkét, angyalára pillantott, s mindig visszanyerte biztonságát. Sôt, az angyal, aki mások számára láthatatlan volt, neki olyan -- a külsô világban is észlelhetô -- világosságot árasztott, amelynél éjszaka is tudott olvasni és írni. Ünnepén az olivetánus bencések ezt olvassák a zsolozsmában: ,,A házasságban sem hagyott föl azzal, hogy Isten dolgaiban járjon. Amikor férje kedvét kereste, Istennek akart tetszeni; és amikor Isten kedvében járt, férjének is tetszett.'' Halála elôtti utolsó szavai ezek voltak: ,,Nyitva áll az ég! Angyalok szállnak alá, s a fôangyal, aki bevégezte művét, elôttem áll, és hív, hogy kövessem ôt!'' * Istenünk, aki Római Szent Franciskát azért ajándékoztad Egyházadnak, hogy példaképünk legyen elôbb a családi, majd a szerzetesi életben, kérünk, segíts, hogy mi is hűségesen szolgáljunk Téged, és bármilyen hivatásban élünk, mindig te légy a szemünk elôtt, és te vezérelj minket! ======================================================================== SZENT PATRIK Március 17. *Britannia, 385 körül +Írország, 461. március 17. Írország már a korai középkor óta mint a ,,szentek szigete'' ismert, mégis Patrik az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli, és ô sem született ír. Ünnepét csak 1200 évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba, de mivel mindig a nagyböjtre esik, az Egyház nagy részében alig gondolnak rá. Szent Patrik életének és tevékenységének képét megrajzolni ma nehezebb, mint bármikor. Már úgy látszott, némi nyugalom áll be az ír katolikusok és protestánsok közt folyó, több szempontból terhelt vitában -- ez utóbbiak gyakran egy Rómától független ír egyház alapítóját látták a Szentben --, amikor a legújabb kutatás megingatta a hagyományos képet, elsôsorban kronológiai alapjaiban. Ez a kép különbözô életrajzok nyomán alakult ki, amelyek egy része jóval a szent halála után jött létre. Az 1500 éves évforduló egyházi ünneplése alkalmával a legfelsôbb körök a fent közölt dátumokat ismerték el a legmegfelelôbbeknek. Szerencsére Patrik önvallomásokat hagyott ránk írásaiban, elsôsorban Confessiójában. Patrik nem volt tudományosan képzett ember, jóllehet apja diákonus és hivatalnok volt Britannia római fennhatóság alatt álló felében, nagyapja pedig áldozópap volt (az egyház nagy részében a papi nôtlenség akkoriban még nem volt kötelezô). Hogy ennek ellenére meglehetôsen jól írt latinul, az mutatja, mennyire talpraesett volt az élet dolgaiban. Patrik családja nyilván jómódú volt, hiszen ír tengeri rablók akkor fogták el és hurcolták el rabszolgaként a tizenhat éves fiút, amikor nyári szállásukon tartózkodott vidéken. Patrik késôbb elhurcoltatását jogos büntetésnek tekintette azért, mert ,,elfordult Istentôl, parancsait nem tartotta meg, és nem hallgatott a papokra, akik az üdvösségre intették''. Már csak azért sem átkozta elhurcolóit, mert jól tudta, hogy azok a kor -- durva -- szokásai szerint cselekedtek, és ezrek szenvedtek el hasonló sorsot, amint Patrik mondja. Nagy hitének kellett lennie, mert az idegen fogságban ,,bűneire gondolt és teljes szívbôl megtért'', s kérte Istent, hogy ,,gyakoroljon kegyelmet ifjúságával és tudatlanságával''. A szülôi ház biztonságából és jólétébôl kiragadva, a fogolynak birkákat kellett ôriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Mindmáig semmi másra nem alkalmasak ezek a terméketlen hegyek, mint birkatartásra. Bár, amint Patrik elmondja, erdô borította akkoriban a hegyeket, az nem sokat védett a szél és az esô ellen, amely végigszáguldott a tájon a nyílt óceán felôl. Írország éghajlata viszonylag enyhe, ezért a juhok a szabadban telelnek, úgyhogy a pásztorok esetenként fagyban és hóban kénytelenek a munkájukat végezni. A körülmények és készületlensége ellenére Patrik kitartott a megtérésben. Minden reggel napkelte elôtt kelt, hogy imádkozzék. Egészsége nem látta kárát, mert amint mondta, ,,a bennem lévô Lélek fölmelegített''. Hatévi fogság után Patrik egy éjszaka álmában hangot hallott, amely azt mondta neki: ,,Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba.'' Rövid idô múlva még ezt mondta a hang: ,,Lám, a hajód készen áll!'' A hang indítására Patrik elmenekült, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú menetelés után elérte a tengert, nyilván a sziget keleti partvidékén. Úgy látszik, a fogságban kapott valami kevés pénzt, amit fölkínált egy kapitánynak, ha magával viszi. Ez elôször elutasította ôt, mert valószínűleg észrevette, hogy szökevénnyel áll szemben, végül mégis úgy döntött, hogy magával viszi a fiatalembert. Gyaníthatóan azért változtatta meg elhatározását, mert meglátta, hogy Patrik bánni tud az agarakkal, márpedig a hajó rakományának jelentôs részét azok tették ki. Az utazás célja Gallia volt. Ott még egy ideig Patriknak a hajó legénységét kellett szolgálnia. Közben megszerezte megbecsülésüket, amikor hitét férfiasan megvallotta. Végül aztán visszatérhetett Britanniába szüleihez. Eleven hite most arra ösztönözte, hogy apjának és nagyapjának példáját kövesse és elôkészüljön az egyházi pályára. Egy éjszaka álmában az írek hangját hallotta: ,,Kérünk, jöjj és élj közöttünk.'' Józanul nem követte azonban vakon a hangot, hanem várt, amíg további jóváhagyást nem kapott hivatásához. Azután kérte fölvételét az egyházi rendbe, így akarta követni a hívást, amelyet ô úgy értelmezett, hogy missziós munkát kell végeznie az írek között. Elôször visszautasították, mert egy régi barátja visszaélt bizalmával: kibeszélte egy gyermekkorában elkövetett bűnét, amely alól Patrik már régen föloldozást nyert. Mindez jellemzô viszont Patrik igazmondására és lelkiismeretességére. Az otthoni visszautasítás után Patrik úgy látszik Galliában folytatta tanulmányait. Elöljáróinak Britanniába küldött jelentései kedvezôek voltak. Ezért rá esett a választás, amikor Celesztin pápa tervei szerint egy püspököt kellett Írországba küldeni, hogy az addig szórványosan kezdeményezett térítést elvégezze. Kiképzése alatt Patrik különösen a Szentírásban tett szert jártasságra. A Biblia ismerete késôbb is különleges ismertetôjele lett az ír egyháznak. Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfôket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részérôl szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhetô, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik fölfogása a maga feladatáról azon a tényen alapult, hogy a lelkében hallott isteni szó a gyakorlatban és az Egyház által -- bizonyos egyháziak ellenállása ellenére is -- meglepô igazolást és megerôsítést nyert. Ebbôl a ténybôl eredt személyes felelôsségtudata, amely alapjául szolgált -- vezetôi jogai gyakorlásához szükséges -- tekintélyének. Természetesen ez nem maradt ellentmondás nélkül, Patrik azonban nyugodt határozottsággal érvényre juttatta akaratát, amint ezt láthatjuk néhány ránk maradt levelébôl. Bizonyára még fogsága idejébôl emlékezett rá, hogy az élénk ír temperamentumnak szüksége van arra, hogy szilárd keretek közé szorítsák. A papok és a világiak életét világos rendelkezésekkel fékezte meg, és ezzel megvetette alapjait annak a szokatlanul kemény fegyelemnek, amellyel az ír egyház századokon át kitűnt, és amely képessé tette, hogy kiálljon egy rettenetes üldözést. Amint saját életében kiegészítette egymást a mély, személyes meggyôzôdés és a közösség megkövetelte rend, Patriknak gondja volt rá, hogy az írek kereszténnyé válása ne maradjon külsôleges. Megkövetelte, hogy a megtérés legyen példaszerűen valódi és gyökérig ható. Azokra az ezrekre gondolva, akiket megkeresztelt, nyugodtan jelenthette ki: ,,Isten a tanúm, hogy közülük egyet sem tévesztettem meg, de nem is volna értelme Isten vagy az Egyház kedvéért félrevezetni valakit, hiszen akkor a hitjelölteket magam ellen ingerelném, magunkat (misszionáriusokat, papokat és keresztényeket) üldözésnek tenném ki és vétkemmel ártanék az Úr nevének.'' Sikere nyilván annak a körülménynek tulajdonítható, hogy bár egykor az írek foglya volt, aki egy püspök teljes hatalmával tért vissza, sohasem viselkedett gyôzôként. Az íreknek mindig megvolt a finom érzékük az emberi ôszinteségre és a természetes hála az iránt, aki a rosszat jóval viszonozza nekik. Patrik érezte feladatának nehézségeit. Írországot gyakorlatilag nem érte el a római civilizáció. A barátságtalan éghajlatot és a magasabb fejlettségű gazdasági alakulatok hiányát ismerte fogsága idejébôl. Biztosan már akkor tapasztalta, milyen nehéz az íreknek egymás mellett élniök a törzsi villongások, az irigység és az idônként elôtörô erkölcsi zabolátlanságok következtében. Másrészt Patrik a kereszténység számos tanítását -- különösen a gyengék, a nôk és az öregek megbecsülését, valamint a szellemiek értékelését -- ráépítette az ír jellem bizonyos alapvonásaira. Hogy Patrikot bízták meg Írország misszionálásának befejezésével, azt jórészt annak köszönhette, hogy fogsága alatt megismerte az országot. Hatéves írországi tartózkodása után kétségtelenül kifogástalanul beszélte az ország kelta nyelvét. Írország lett az elsô ország az Alpoktól északra, amely saját egyházi nyelvet és irodalmat fejlesztett ki. Mindössze néhány alapfogalmat vettek át a latinból, amelyek hiányoztak az írbôl. Az elismerés, amelyet munkája aratott, azért is figyelemre méltó, mert Patrik nem volt ír származású. Mind neki, mind az íreknek elismerés jár azért, hogy ennek ellenére el tudta végezni feladatát. A feléje megnyilvánuló ellenérzés idônkénti kitöréseit indulat nélkül vette tudomásul. Még amikor életére törtek, akkor sem fordult el gyűlölettel. Patriknak az a képe, amely saját írásaiból rajzolódik elénk, egyszerűbb azoknál a képeknél, amelyeket a késôbbi hagyomány alakított ki róla, de világosabban viseli a történeti és személyes valóság jegyeit is. A halál színe elôtt írt Confessiója a világirodalom nagy önéletrajzai közé tartozik. Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Az Írország anyagi és szellemi javai között feszülô aránytalanság Patrik népszerűségének terjedésében is nyomot hagyott. És ez figyelemre méltó példája annak, hogy a hit gyôzelme nem mérhetô a világ mértékeivel. Ünnepérôl az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl, március 17-re. * Miután Patrik több éves írországi fogsága után hazaérkezett britanniai otthonába, egy éjjel megjelent neki álmában egy ember, akit ruhája alapján írnek ismert föl. Több levél volt nála, s közülük egyet átadott Patriknak. A levél felirata ez volt: ,,Az írek hangja.'' Amikor el akarta olvasni a levelet, Írország partjai felôl ezt a kiáltást hallotta: ,,Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, és légy ismét köztünk!'' Erre fölébredt, és az álmot annak jeléül fogta föl, hogy Isten a szomszédos ország megtérítésére választotta ki ôt. Késôbb, amikor Patrik missziós útjait járta Írországban, egyszer egy forrás mellett töltötte az éjszakát. Reggel társaival együtt énekelve végezte a reggeli imát. Akkor odajött egy törzsfô két leánya fürödni. Elcsodálkozva azon, hogy fehér ruhás férfiakat látnak ott kezükben könyvekkel, megkérdezték, hogy a földrôl vagy az égbôl jöttek-e? Patrik Istenrôl kezdett nekik beszélni. A lányok érdeklôdtek, hogy ez az Isten hol van, a hegyekben vagy a völgyekben, a tengerben vagy a folyóban? Akkor Patrik Krisztusról és az evangélium üzenetérôl beszélt nekik. A két nôvér olyan készségesen fogadta, hogy kérték, keresztelje meg ôket rögtön ott a forrásnál. Egy alkalommal Patrik egy király elôtt állt és Jézus szenvedéseirôl beszélt neki. Közben a szent véletlenül a király lábára tette botját és úgy ránehezedett, hogy a bot hegye átjárta a király lábfejét. Mivel a törzsfô azt vélte, hogy szándékosan sebzi meg a misszionárius, mert csak akkor veheti föl a keresztény hitet, ha fájdalmakat szenved el Krisztusért, ezért csendben maradt türelmesen. Amikor Patrik észrevette, hogy mit tett, nagyon megijedt, és imádságával tüstént meggyógyította a királyt. Sok hálás megtért akarta elhalmozni ôt földi javaiból ajándékaival. Patrik azonban a haszonlesés legcsekélyebb látszatát is kerülni iparkodott, nehogy rossz hírbe keveredjék szent hivatala. A sok embertôl, akiket megkeresztelt, a legkisebb ajándékot sem fogadta el. Ha valaki ajándékot hozott neki vagy az oltárra, inkább vállalta, hogy az adományozót megbántsa a visszautasítással, mintsem hogy bárkinek alkalmat adjon a megszólásra. Ô maga annál bôkezűbb volt bárkivel szemben, ha akadt ajándékoznivalója. Különösnek hat a legenda, amely arról beszél, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. Úgy foghatjuk föl, mint a keresztség, a bűnbánat vagy a halál képét: Egy bizonyos vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentôl, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. És íme, a föld köralakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelôdik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Nem mindenki fog azonnal visszajönni. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért. A Szent Patrik emlékezetére tartott Lough Derg-i kemény bűnbánati zarándoklathoz ma is hozzátartozik, hogy a jámbor zarándokok egész éjszakákat imádságban töltenek. Nem alhatnak, hanem egész éjjel szakadatlanul imádkoznak a bazilikában, akár közösségben, akár egyedül, és ha úrrá akarnak lenni a fáradságon, körüljárják a bazilikát. Így aztán reggel mintegy az üdvösség jeleként üdvözlik a napot, amikor a tengeren túl fölkel. Csak a második éjszakán alhatnak egy keveset. * Istenünk, ki Szent Patrik püspököt arra rendelted, hogy az írek körében hirdesse dicsôségedet, érdemeiért és közbenjárására add meg kérünk, hogy akik kereszténynek vallhatjuk magunkat, hirdessük csodálatos tetteidet az emberek elôtt! ======================================================================== JERUZSÁLEMI SZENT CIRILL Március 18. *Jeruzsálem, 313 körül +Jeruzsálem, 387. A régi zsidó Jeruzsálem helyén a rómaiak új várost alapítottak: Aelia Capitolina volt a neve. A templom helyét a Capitolium foglalta el, amely három római istennek volt szentelve: Jupiternek, Junónak és Minervának. Maradványai ma is láthatók. Ott, ahol a keresztények Jézus keresztre feszítésének és eltemetésének helyét tudták, Vénusz temploma emelkedett. A keresztények azonban -- nem törôdve e változásokkal -- továbbra is összegyűltek Aelia templomában, ott, ahol az Úr az utolsó vacsorát ünnepelte. Cézáreai Euszébiosz püspök Palesztina vértanúi című írásában leírja azokat a megpróbáltatásokat, melyeket e közösségnek, különösen a diocletianusi üldözések alatt, el kellett szenvednie. A helyzet azonban 313-ban a milánói rendelet következtében megváltozott. Valószínűleg ebben az évben született Cirill Jeruzsálemben. Családja, neveltetése és tanulmányai felôl csak keveset tudunk. Csiszolt beszéd-művészetébôl azonban arra következtethetünk, hogy kitűnô iskolai képzésben részesült. Cirillt Jeruzsálemben pappá szentelték, s ékesszólásának hamarosan híre támadt. Egyszerű pap létére böjti idôben ô helyettesítette a püspököt a hitújoncok keresztelési elôkészítésében. Katekézisei, amelyek szerencsés módon ránk maradtak, igazolják hírét. 350 táján, Maximosz püspök halála után a metropolita hozzájárulásával jeruzsálemi püspökké választották. Nemsokára azonban viszálykodások kezdôdtek Cirill és metropolitája, a cézáreai Akakiosz között. Minden jel arra mutat, hogy a rang kérdése volt a tét. Ezt a niceai zsinat homályosan határozta meg, s úgy látszik, nem is akarta igazán eldönteni. Ha hihetünk Szozomenosz történetírónak, Cirill nem volt kellemes alárendelt. Püspöki székének apostoli eredetére hivatkozott, amikor kivonta magát Akakiosz tekintélye alól. Ez viszont azt vetette Cirill szemére, hogy az éhínség idején egyházi javakat adott el, hogy árából a híveket segítse. Láttak ugyanis a színházban egy színésznôt, akinek ruhája abból az anyagból készült, amelyet annak idején Konstantin császár ajándékozott Makariosznak, Cirill elôdjének. De ez csak koholt vád volt, és végeredményben Cirill becsületét szolgálta. A viszály valódi oka az volt, hogy Akakiosz egy követ fújt az ariánusokkal, az udvarnál jól állt a szénája, s e helyzetét arra használta föl, hogy összehozzon egy zsinatot, amely Cirillt le is tette. Cirill azonban nem olyan ember volt, aki szó nélkül elfogadta volna ezt. Tiltakozott az intézkedés ellen, amelyet jogtalannak tekintett és fellebbezett. Erre Akakiosz egy csapat katonával jelent meg, elűzte a püspököt a székébôl, és katonai védelem alatt ariánus püspököt ültetett a helyébe (357). Cirillt száműzetésbe küldték. Az elűzött jeruzsálemi püspök elôször Antiochiába menekült, aztán Tarzuszba. Püspöktársa, Silvanus, bár vonzódott az ariánusokhoz, barátságosan fogadta, sôt azt is megengedte, hogy gyakorolja püspöki tisztségét és prédikáljon. Beszédeit hamarosan megkedvelték Tarzuszban. Egy szeleukiai zsinat rehabilitálta Cirillt, de a nem sokkal utána, Akakiosz elnökletével tartott konstantinápolyi zsinat újból letettnek nyilvánította. Julianus császár uralkodásának kezdetén Cirill kihasználta a fordulatot arra, hogy Atanázhoz hasonlóan visszatérjen püspöki városába. Szenvedései azonban ezzel még nem értek véget. Valens császársága alatt ismét elűzték, ami nyilván mutatja, hogy az arianizmus esküdt ellenségének számított. Csak 378-ban foglalhatta el véglegesen püspöki székét. A 381. évi konstantinápolyi zsinat, amelyen részt vett, minden formában elismerte jog szerint való püspöknek. Cirill a hitért vállalt üldöztetést derekasan kiállta. Hazatérése után a püspöknek elsôként azokat a visszásságokat kellett fölszámolnia, amelyek a szakadások és pártoskodások következtében támadtak. Nisszai Szent Gergely szerfölött sötét leírást ad ezen évek Jeruzsálemérôl. ,,Nincs itt -- írja 378-ban -- egyetlen olyan gonosz bűn, amely nagy orcátlanul föl ne ütötte volna a fejét: perverziók, házasságtörés, rablás, bálványimádás, mérgezés, rágalmazás és gyilkosság, egyszóval a bűntettek minden fajtája elterjedt itt, és tartja magát nagy makacssággal.'' A város ezenkívül két táborra szakadt az ariánusok és ellenfeleik között. Cirill maga is a harcok tüzében állt. Szemrehányásokkal illették a fél-ariánusokhoz fűzôdô kapcsolata miatt. Pedig a konstantinápolyi zsinat kifejezetten a ,,nagyon tiszteletreméltó és jámbor Cirill'' személyérôl megállapította, hogy ,,sokat harcolt az ariánusok ellen''. Kétségtelen tény, hogy Cirill mértéktartó és másokat mérsékletre vezetô szellem volt, s hogy az ortodoxia szeretete sohasem feledtette vele a keresztény szeretet törvényét és az egységre törekvést. Élete utolsó éveit arra fordította, hogy helyreállítsa a békét és gyógyítgassa a harc fájdalmas esztendeinek sebeit. Állandó gondja volt az egység a hitben. ,,A tévedés -- szerette mondani -- sokarcú, de az igazságnak csak egy arca van.'' Cirill 387-ben halt meg. Püspökségének 38 évébôl tizenhatot száműzetésben töltött. XIII. Leó 1893-ban egyháztanítónak nyilvánította. Jeruzsálem püspöke erôsen belefolyt az ariánusok elleni harcba. Inkább a külsô körülmények, mint személyes vérmérséklete tették ôt harciassá. Az Akakiosszal folyó küzdelem heves reakciókat váltott ki belôle, és a békeszeretô embert keménnyé és olykor sértôvé tette. Ez a keménység azonban inkább abból a szándékból származik, hogy a hitet megvédje, mintsem a maga igazának keresésébôl. Jelleme mégis inkább merevnek, mint simulékonynak, inkább nyersnek, mint gyöngédnek látszik. Ezek a tulajdonságok megmutatkoznak prédikációiban is. Cirill leginkább mint katekéta vált ismertté huszonnégy katekézise révén, melyekben a hitigazságokról és a három beavató szentségrôl, a keresztségrôl, a bérmálásról és az Eucharisztiáról tanít. Utasításai értékes tájékoztatást adnak a kor jeruzsálemi liturgiájáról. Erôteljes, konkrét és mindig a Szentíráson alapuló oktatást adott. Katekézisét a belsô kiegyensúlyozottság jellemzi. Nem esik korának oly gyakori túlzásaiba, amellyekkel a házasság vagy a test ellen támadtak. Nem gyalázza a testet, hanem a teremtés csodáját látja benne. Egész tanításából derűlátás sugárzik, költôi szárnyalásba kezd, amikor a virágokról vagy a tavaszról beszél. A jeruzsálemi püspök a Szentírásból táplálkozott, amelyet önkéntes magányának virrasztásai alatt alaposan végigelmélkedett, amint erre alkalomadtán maga is céloz. Emellett a bibliai idézetek teljes természetességgel és mintegy maguktól jönnek ajkára. ,,Mit kell hát tenni? Mik a töredelem gyümölcsei? Az, hogy akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek egy sincs.'' Sajnálatos, hogy semmi sem maradt ránk Cirillnek a Jeruzsálembe való végleges visszatérése után folytatott prédikációs munkásságából. Bizonyosan rajta hagyták nyomaikat az évek. Bôségesen volt alkalma, hogy megvallja azt a hitet, amelyet máskor hitjelölteknek fejtegetett, és amelyért üldözéseket szenvedett. Hite megszilárdult, szelleme hajlékonyabb lett. A tapasztalat megtanította rá, hogy az igazság szeretet nélkül félig vak. Amint maga fogalmazta, Isten megtisztította ,,minden szennyezôtôl''. Túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy ne tudjon más szenvedôvel együttérezni. A megpróbáltatás ugyanis elkeseríti a gyengét, de megacélozza az erôset. Jeruzsálembe, Jézus városába visszatérve megtanulta, hogy a föltámadás helye milyen közel esik a Kálvária hegyéhez. Ünnepét Jeruzsálemben már az 5. században megülték, március 18-án. A római naptárba 1882-ben vették át. * A nagy püspököt és a 4. század kitűnô katekétáját saját szavai jellemzik a legjobban. Világos, közvetlen és erôteljes beszédstílusa volt, gyakran alkalmazott képeket és hasonlatokat. ,,Ne várd meg, hogy megvakulj, mielôtt orvoshoz mégy.'' ,,Lelkedet ki kell kovácsolni. A hitetlenség merevségét kalapáccsal kell verni, hogy a salak lehulljon, és megmaradjon, ami tiszta; hogy a rozsda lepattogjon és csak a tiszta acél maradjon.'' ,,Befogadlak, bár nem jószándékkal jöttél. Nekem mégis az a jó reményem, hogy megmenekülsz. Talán nem tudtad, hová kerültél, és milyen háló fogott meg. Az Egyház hálójába estél. Engedd, hogy élve kifogjon, és ne menekülj. Jézus tart a hálóban, nem azért, hogy megöljön, hanem hogy megadja neked az életet, miután engedte, hogy meghalj. Az ô műve, hogy meghalj és újra föltámadj. Hallottad, hogyan mondta az Apostol: »Meghalva a bűnnek, de élve az igazságnak.« Halj meg tehát bűneidnek, és élj az igazságnak; mégpedig a mai naptól kezdve.'' * Istenünk, ki Jeruzsálemi Szent Cirill püspököd által csodálatosan elvezetted Egyházadat az üdvösség misztériumának mélyebb megértésére, kérünk, add meg az ô közbenjárására, hogy egyre jobban megismerjük Fiadat, és így életünk mind gazdagabb legyen! ======================================================================== SZENT JÓZSEF Március 19. Józsefrôl hosszabban csak a két gyermekségtörténet beszél (Mt 1--2 és Lk 1--2; 3,23). Máshol csak futólag említik, mikor Jézusról a nép véleményét idézik az evangélisták: ,,Nem József fia ez?'' (Jn 6,42; Lk 4,22; Jn 1,45) Az evangéliumok egyébként hallgatnak róla. Jézust így nevezték meg: ,,József fia Názáretbôl'', s ez megfelelt az általános zsidó szokásoknak. Názáretben tehát úgy ismerték Józsefet, mint Jézus atyját. Azon sem lehet csodálkozni, hogy János kétszer is megemlíti József nevét, hiszen Mária hosszabb ideig élt szülei házában (Szaloménál), s biztos, hogy Józsefrôl nemegyszer beszélgettek. Az általános elnevezés a nép körében mégis csak annyi volt Jézusról, hogy ,,a Názáreti Jézus''. József nem játszott szerepet Jézus nyilvános működésében, ebbôl arra következtethetünk, hogy még mielôtt Jézus tanítani kezdett volna, József már meghalt. Nézzük csak, mit mondanak el a gyermekségtörténetek Józsefrôl. Názáretben lakott, de ,,Dávid házából és nemzetségébôl származott'' (Lk 2,4). Ez a kifejezés valószínűleg azt jelenti, hogy a dávidi család jelentôsebb ágához tartozott. Jegyességre lépett a fiatal, dávidi származású Máriával, az akkori szokások szerint 18--24 éves kora között. Még mielôtt a házasságkötésük megtörtént volna, Máriát áldott állapotban találta. Megrendült, aztán egy álomban felszólítást kapott, hogy vegye csak feleségül Máriát, és vállalja a születendô gyermeket. Atyai szerepe abban nyilvánult meg, hogy a Jézus nevet ô adta a gyermeknek. Mindkét gyermekségtörténet úgy mutatja be Józsefet, mint aki az apa helyén áll Jézus életében. Lukács többször nevezi ôt Jézus atyjának: ,,Atyja és anyja elcsodálkozott'', ,,szülei'', ,,atyád és én'' (2,33.41.48). Jogilag József Mária férje volt, de Jézushoz való kapcsolata nem ilyen egyszerű. Nem volt apa a biológiai értelemben, de Mária a nyilvánosság elôtt nem tudott más apát megnevezni gyermeke számára, mint Józsefet, részben mert az apaság a biológiai származáson kívül az adopciós kapcsolatot is felölelte, részben, mert egyszerűen nem volt megfelelô kifejezés arra a kapcsolatra, ami József és Jézus között volt. Hogy az emberek egyszerűen József természetes fiának tartották Jézust, ezt sem Mária, sem József nem tudta megakadályozni. Mi azonban szeretnénk, ha lehet, a József és Jézus közötti kapcsolatról valami többet, pontosabbat tudni. Józsefet Jézus nevelôapjának nevezzük. Amit ez a kifejezés tartalomként hordoz, igaz, de túlságosan keveset mond ebben az esetben. Talán többet tudunk meg a gyermekségtörténetek családfáiból (Mt 1., Lk 3. f.). Ábrahámtól Dávidig megegyezik a két családfa, a továbbiakban azonban csak két név: Szalatiel és Zorobábel egyezik. A névjegyzék szerint még József közvetlen ôsei is különböznek. Sajnos nem lehet a problémákat azzal megoldani, hogy Máté József családfáját, Lukács meg Máriáét közli. Lukács is Józseffel fejezi be a családfáját, is nincs lehetôség arra, hogy Máriáéval kapcsoljuk, bármennyire biztos, hogy Mária családjában is megvolt a családfa. Valószínű, hogy Lukács József családfáját úgy adja vissza, ahogyan forrásaiban megtalálta. Ebben a változatban is fordultak elô adopciók, ahogyan Szalatielnél és Zorobábelnél látjuk. Hasonlóképpen magyarázható, hogyan lehet Máténál Jákob, Lukácsnál Héli a közvetlen elôdje Józsefnek. Valószínűleg Héli volt József vér szerinti apja; a gyermektelen Jákobnak, hogy családja továbbszármazhassék, fiává kellett fogadnia valakit, s ez éppen a dávidi családból származó József volt. Errôl az örökségrôl azonban néhány dolgot el kell mondanunk. A Máténál olvasható családfa, amelyben majdnem negyvenszer ismétlôdik a nemzette'', a mi fülünkben meglehetôsen unalmasnak és monotonnak hat. Nem így azoknak, akik egy kicsit jobban ismerik a zsidó gondolkodást és jártasak a zsidó történelemben. Nekik föltűnik, hogy a ,,nemzette'' nem ugyanazt jelenti mindenütt. Néhol közvetlen leszármazást, másutt közvetett származást jelöl generációk kihagyásával, ismét másutt adopciós kapcsolatot. Ezen utóbbi esetben azonban a dávidi családban törvényszerű volt, hogy a gyermekké fogadott szintén dávidi családból származzék, legalábbis, ha a királyság öröklésérôl volt szó. Hiszen isteni ígéretre alapuló trónjogosultsága volt ennek a családnak: ,,Így szól az Úr: Nem fogy el Dávid házából az utód, aki Izrael házának trónján üljön'' (Jer 33,17). Ha nem volt test szerinti leszármazott, örökbe fogadtak egy fiút, aki az öröklésben semmiben sem különbözött a természetes gyermektôl. Ilyen örökbefogadásokat a Máté által leírt családfában föl lehet fedezni. Jekoniás királyt azzal büntette Isten, hogy saját fiát kizárták a trónöröklésbôl (Jer 22,30). ,,Jekoniás nemzette Szalatielt'', tehát azt jelenti, hogy Jekoniás gyermekévé fogadta ôt, hogy mégis legyen trónörököse. Szalatiel ismét ,,nemzette Zorobábelt''. A Biblia királynemzetség-tábláiból viszont tudjuk, hogy Zorobábel Jekoniás vér szerinti unokája volt, valamelyik fiának gyermeke és nem Szalatielé. Szalatiel ezzel az adopcióval újra visszaszármaztatta a trónöröklés jogát Jekoniás utódaira. Mindez bepillantást ad arra, mennyire komolyan vette a dávidi család a trónöröklést. Évszázadokon át ôrizték, és Máté föl tudta dolgozni József családfájában. Máté a családfa közepén (2,6--11) azoknak a nevét hozza, akik Dávid és Salamon után Izraelben örökölték a királyságot. A babiloni fogsággal Dávid háza elveszítette hatalmát, de tagjai jog szerint továbbra is a trón örököseinek tekintették magukat. Máté a harmadik részben azok nevét sorolja föl, akikre a jog szerint szállott volna a trón. Ez a trónigény jelentette a dávidi örökség egyik oldalát. A családfa elsô részében (2,2--6) ellenben azok szerepelnek, akik Dávidot Ábrahámmal kötik össze. Ez adja a dávidi örökség másik oldalát. E másik oldal nem az Izrael fölötti uralomra vonatkozik. Ábrahámtól származik Izrael, de neki nem volt királyi trónja. Az ô öröksége az az isteni ígéret volt, hogy rajta keresztül áldatik meg a föld minden nemzetsége, azaz megkapta a Megváltó ígéretét, még ha nagyon sokáig tartott is, amíg ezt világosan fölismerték. Máté a névjegyzék elsô harmadában azokat a személyeket sorolja föl, akik az Ábrahámnak tett ígéretet örökölték. Ez az ôsibb és szentebb örökség késôbb összekapcsolódott az Izrael fölötti tényleges, vagy legalább jog szerinti uralkodás örökségével. Az Ábrahámtól származó örökség alapján az örökség hordozói a Megváltó ôsei lettek, a Dávidtól eredô örökség alapján pedig a trón várományosai. Az egész sor Jézusban fejezôdik be, ,,akit Krisztusnak (Felkentnek, Messiásnak) neveztek''. Jézus közvetlen elôdje az örökségi sorban József. Politikailag jelentéktelen, és szegénysége miatt törzsének gazdagabb családjai között eléggé megvetett volt. És mégis Máté genealógiája szerint József lett korának összes dávidi leszármazottai között az, akinek az elôzô korok szent öröksége jutott. Nemcsak a dávidi trón jogos igénye, hanem az a kiváltság is, hogy ha nem is vér szerinti apja, de elôdje és nevelôje legyen a Messiás-Megváltónak. Ezen örökség továbbadásánál pedig teljesen mindegy volt, hogy valaki vér szerinti apja-e a gyermeknek, vagy csak adopciós alapon nevezik apjának. Igazában József sem egyik, sem másik nem volt. Kapcsolata Jézussal annyira egyedülálló, hogy Máté fontosnak látta, hogy errôl a kapcsolatról többet is mondjon. Ezért vezeti tovább Jézus családfáját: ,,Jézus születése pedig így történt'' (1,18). József nem édesapja Jézusnak, hiszen Jézus emberségét Isten csodával szólította létbe. De József nem is fogadta gyermekévé Jézust. Újra csak Isten az, aki József fiává tette Jézust, amikor Mária méhében fogant, abban a Máriában, akire egyedül Józsefnek volt joga az eljegyzés címén. Az angyal álomban világosította föl arról, hogy Jézus apja lesz, és neki kell majd nevet adnia Mária fiának. József helyzetét Jézussal szemben Isten határozta meg. S bár helyzete hasonló volt az adoptív apáéhoz, mégis több volt ennél. Az adopció régen is, most is az örökbe fogadó akaratától függ, és nem vérségi, hanem jogi apa--fiú, vagy apa-- gyermek viszonyt hoz létre. József és Jézus kapcsolata viszont egyedül Istentôl származott. A hasonlóság annyiban áll fenn, hogy egy dávidi trónvárományos csak dávidi ivadékot adoptálhatott: József Dávid utóda volt, és Jézus a szintén dávidi családból való Mária fia. De hogy Jézus az ábrahámi és dávidi örökség birtokosa legyen, ezt nem kaphatta Máriától; Mária nem adhatta azt, amije nem volt. Tôle Jézus csak a vér szerinti dávidi származást kaphatta, a szent örökséget Józseftôl kellett kapnia. Ez az örökségátadás automatikus volt: mikor József meghalt, Jézusra szállt át az ábrahámi és dávidi örökség. Ebbôl az következik, hogy József Jézus számára sokkal több volt, mint egyszerű nevelôapa. A szó szoros értelmében nagy üdvtörténeti szerep jutott neki. Az ô közvetítésével lépett kapcsolatba üdvtörténetileg Jézus az Ószövetséggel, mivel ennek az ószövetségi üdvrendnek a lényege az ábrahámi örökség volt. Jézus átvette Józseftôl ezt az örökséget, amennyiben ô lett az ószövetségi üdvrend beteljesedése. Máté genealógiájából ez a gondolat is kitűnik, de számunkra idegen módon. Ennek kifejezésére Máté szimbolikus számokat használ. A családfa fölsorolását a következô megállapítással zárja: ,,Ábrahámtól Dávidig 14 nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságig 14 nemzedék, s a babiloni fogságtól Jézusig 14 nemzedék'' (1,17). A 14-es szám önmagában nem volt szimbolikus jelentésű, de mint a 7-es, a szent szám megduplázása, (14 = 2 x 7) a számmisztikában hangsúlyt, aláhúzást jelent. Máté ezért alkalmazza a 14-es számot. Szent számok voltak a 3-as és a 7-es, nem mint számok, hanem mint szimbólumok jelentették a Szentet, a Tökéletest, az Istenit. Nem járunk messze az igazságtól, ha a háromszor megismételt 14-es számban az abszolút tökéletesre, az Istentôl szándékolt Teljességre gondolunk. Jézus az Ószövetség üdvtörténetének abszolút zárópontját, beteljesedését jelenti. Más beteljesedés nem lesz, más Messiás-Megváltót nem várhatunk. Máté a 14-es szám alkalmazásával még egy másik módon is utal erre a beteljesedésre. A zsidóknál sokáig csak a mássalhangzókat írták le, a magánhangzókat nem, s nem voltak külön számjegyeik, hanem a mássalhangzóknak számértéke is volt. A Dávid szó mássalhangzóinak számértéke: d = 4, v = 6, d = 4, tehát 4 + 6 + 4 = 14. A nevek számértékére érzékeny Máté bizonyára nem kerülte el ezt a lehetôséget, hogy a 14-es számmal így is kihangsúlyozza az Ószövetség zárópontjának, Jézusnak dávidi eredetét. Ezzel még egy gondolatot kimondtunk. Jézus mint a nemzetségtábla záró tagja többé nem egyszerűen egy láncszem a sok közül egy genealógiában, aki továbbadja az Ábrahámtól és Dávidtól származó örökséget, hanem Ô maga az örökség. Jézus, aki a kezdet és a vég, már nem abban az értelemben lesz ,,leszármazottak ôsé'', mint a genealógia tagjai voltak, hiszen Ô maga a megígért és várt Megváltó, aki személyesen hozza a világnak a megígért üdvösséget. Igaz, hogy Ô Dávid trónjának utolsó örököse, de messze fölötte áll minden politikai játéknak. Vallási-szellemi és egészen természetfölötti módon lesz az egész teremtés királyává, és ,,uralmának nem lesz vége!'' Benne beteljesedett az Ábrahámnak tett ígéret: benne nyert áldást a föld minden népe. A nyugati Egyház legtöbb naptárának tanúsága szerint a 10. század óta március 19-én ünnepelték Szent Józsefet. Róma is ezt a napot vette át, és elôször 1479-ben, majd 1621-ben vették föl az általános naptárba. (József életének apokríf emlékeit lásd január 1-én, Mária Istenanyaságának ünnepén a Jakab ôsevangéliumban!) * Mindenható Istenünk, ki hűséges szolgád, Szent József gondjaira bíztad a gyermek Jézust, és oltalma alá helyezted a Megváltás művét, kérünk, add meg Egyházadnak, , hogy hűségesen ôrizze misztériumaidat és szüntelen munkálkodjék a világ üdvösségéért! ======================================================================== MONGROVEJÓI SZENT TURIBIUSZ Március 23. *Villaquejida (Spanyolország), 1538. november 18. +Peru, 1606. március 26. Turibiusz, Peru apostola, abban a korban élt, amikor az új földrajzi fölfedezéseket követô sok erôszakos hódítás után a spanyol király kijelentette, hogy világbirodalmában sohasem nyugszik le a nap. Turibiusz papi küldetésének feladata az volt, hogy bizonyítsa: az Egyház céljai, amikor misszionál, mások, mint a világi hódítóké. A trienti zsinat (1545--1563) rövid idô alatt újraszervezte az egész Egyházat és átfogó reformmozgalmat indított meg az európai egyházmegyékben. Ennek a megújulási folyamatnak fô mozgatója Borromei Szent Károly, a fáradhatatlanul munkálkodó milánói érsek volt. A néhány évtizeddel korábban fölfedezett, de már nagymértékben evangelizált Amerikát csak jóval késôbb érték el ezek a megújulási törekvések. Dél-Amerika politikai és egyházi központja a 16. században egyre inkább Lima városa lett. 1546-tól a limai érsek volt felelôs minden hívôért Panama és a Rio de la Plata között. Neki volt alárendelve Cuzco, Cartagena, Quito, Popayan, Asunción, Caracas, Bogota, Santiago, Conceptión, Córdoba, Trujillo és Atequipa egyházmegyéje, e hatalmas terület északtól délig több mint 5000 kilométert tesz ki és 6 millió négyzetkilométert foglal magába. Peru misszionálását a dominikánusok indították el, de nem sokkal késôbb nagyszámú franciskánus jött az országba. 1555-ben követték ôket a jezsuiták, akik új, erôs lendületet adtak a missziós munkának. A világi papság elsôsorban a székesegyházi káptalanokban és az indián falvak plébánosainak kerületeiben tömörült. Azokat az indiánokat, akik nem tudtak kimenekülni a spanyol uralom alól, rövid idôn belül úgynevezett ,,encomiendákba'' zárták össze: minden spanyol részére meghatározott számú indián volt köteles dolgozni. Elvileg szabadok voltak és némi bért is kaptak, gyakorlatilag azonban szinte rabszolgaságban éltek. A többi indián a keleti hegyekbe menekült. Hamarosan föl lehetett ismerni egy választóvonalat a spanyol veretű kereszténység és az indiánok között, akik szenvedélyesen ellenszegültek a megtérésnek, mivel látták, hogy a misszionáriusok a hódítók kíséretében érkeztek. II. Fülöp spanyol király elégedetlen volt a perui helyzettel. Ezért megbízta a granadai inkvizíciós tanács elnökét, egy ifjú licenciátust, hogy legyen Lima érseke és javítson a dolgokon. Az ifjú, aki fiatal kora ellenére alkalmasnak tűnt a nagy feladatra, Mongrovejói Turibiusz volt. Turibiusz Spanyolország egyik kis falujában született. Elôször Valladolidban, majd Salamancában és Oviedóban tanult, 1573-ban jogi licenciátust szerzett. Mindössze két évi hivatásbeli tapasztalattal nevezték ki a granadai inkvizíciós tanács elnökévé, mely intézményt a keresztény hit tisztaságának védelmezéséért alapították. Mint világi ember, nagy komolysággal és körültekintéssel látta el hivatalát. Dicsérték jámborságát, aszkézisét, igazságérzetét és a szegények iránti szeretetét. Mivel Turibiusz világi férfi volt és alig ismerte az amerikai egyház problémáit, elhárította II. Fülöp ajánlatát. A király azonban nem engedett és 1579. március 21-én átadta neki a kinevezô okiratot. Így hát Turibiusz Sevillába utazott, mert az volt az amerikai ügyekben illetékes hely, és ott nagy igyekezettel tanulmányozta az Atlanti- óceánon túli óriási terület problémáit. Nem sokkal késôbb megkapta a teljes hatalmat nehéz limai hivatalához. Miután Sevillában püspökké szentelték, 1580-ban egy Peruba induló hajóra szállt. Turibiusz azon volt, hogy az amerikai egyházat alapjaitól kezdve megújítsa. Az új érsek mindig ökumenikus módon gondolkodott és cselekedett, böjtölt, és nem riadt vissza semmilyen áldozattól sem, körültekintôen és kitartóan végezte feladatát. 1594-ben azt írta Spanyolországba, hogy 15.000 kilométert járt be, és közben több mint 60.000 hívôt bérmált meg. E szent legszembetűnôbb vonása a segítségre szoruló és jogfosztott indiánok iránti szeretete és a perui egyházért való aggódása volt. Ez arra kényszerítette, hogy eljárjon a szerzetesekkel szemben, akik féltékenyen vigyáztak elôjogaikra, de a fegyelmezetlen világi papságot is kordába kellett szorítania. A spanyol telepeseknek, akik megengedettnek tartották a rablást, az erôszakoskodást, a jogtalanságot, a házasságtörést és az elnyomás minden elképzelhetô formáját, világos szavakkal föltárta cselekedeteik gyalázatosságát. A püspök 42 éves volt, amikor egyházmegyéjét átvette. Rögtön kezdetben föl kellett ismernie gyönge kezű elôdje mulasztásait. A károk helyrehozásáért hosszú és fárasztó vizitációs utakra vállalkozott, hogy a helyszínen tanulmányozza és rendezze a viszonyokat. Püspöksége 25 éve alatt négyszer utazta végig az országot. Minden útja több évig tartott, az utolsóról pedig már nem tért vissza: meghalt egy kicsiny, szegényes templomban az indiánok között, akiket mindig szeretett. Tanulságos a Libro de la visitas (Vizitációk könyve) c. írása, az utazásai alatt vezetett naplója. Statisztikái alapján messzire tekintô tervezôt ismerhetünk meg, és még a legkurtább följegyzései is a gyermekeit megértô atya izzó szeretetérôl tanúskodnak. 1582 és 1604 között Turibiusz összesen 12 egyházmegyei zsinatot hívott össze. Ezek a gyűlések egyrészt alkalmat adtak neki egyházmegyéje reformálására, másrészt a papok kicserélhették egymás között munkájuk tapasztalatait, és Turibiusz össze tudta hangolni a kezdeményezéseket. Ezekre a gyűlésekre nem mindig Limában jöttek össze, hanem idônként kisebb plébániákon is, ahol az érsek éppen tartózkodott. Mégis mindenekelôtt azok a nagy püspökgyűlések határozták meg Latin-Amerika egyházának arculatát, amelyen Panama és a Rio de la Plata összes püspökei megjelentek. A 3. limai püspöki konferencia (1582. augusztus 15.--1583. október 18.), az ,,amerikai Tridentinum'' Turibiusz életművén a korona. Heves vita támadt, amikor Turibiusz misszionálási kötelességeire figyelmeztette a szerzetes papokat, akik engedély nélkül megültek a biztos plébániákon. V. Pius pápa rendeletére hivatkoztak, melyet azonban Turibiusz kérésére már 1586-ban visszavont a kúria. Ilyen módon az érsek rákényszerítette a szerzeteseket, hogy újra ellássák missziós megbízatásukat. A jezsuiták jártak elöl a jó példával, és Turibiusz erôs támaszai lettek. A világi papság reformját a limai papi szeminárium alapítása vezette be. Így Latin-Amerikában fôként Turibiusz kezdeményezésére felnôtt egy új papság. Tagjai világosan különböztek a spanyol kereskedôktôl és katonáktól, akikkel korábban, sajnos, könnyen össze lehetett téveszteni ôket. Turibiusz legfôbb gondját az indiánok jelentették. Gyorsan megtanulta az inkák nyelvét, a quechuát, és megkövetelte, hogy minden pap, aki indiánokkal foglalkozik, tudja ezt a nyelvet. Amikor Turibiusz Limába érkezett, a ,,doktrinákban'', a missziós egyházközségekben minden körülmények között spanyolul akartak beszélni, úgy, amint azt az ,,Indiai Tanács'' elôírta. De már a 2. limai püspökgyűlésen alkalmatlannak ítélték azokat a lelkipásztorokat, akik az indiánokat nyelvük ismerete nélkül akarták tanítani. Az 1551- ben alapított Limai Egyetemen Turibiusz quechua nyelvi tanszéket állított föl és oklevelet adott azoknak a papoknak, akik ezt a szakot eredményesen elvégezték. A 3. limai püspökgyűlésen kidolgozott katekizmust három nyelven adták ki: quechua, almara és spanyol nyelven. 1583-ban az érseki egyházmegyében csak 150 plébánia volt, számuk 1598-ig a hatékony lelkipásztorkodás következtében 240-re emelkedett. Hogyha az egyház késôbb is a Mongrovejói Turibiusz által kijelölt úton haladt volna tovább, Latin-Amerikában az evangélium egyre mélyebben ivódhatott volna az emberek szívébe. Sajnos, ehelyett szinte kizárólag a már megkereszteltek ápolásába vonultak vissza vagy megelégedtek a fölületes misszionálással. Turibiusz negyedik vizitációs útján halt meg, 1606 márciusában. Földi maradványait a következô évben Limába szállították. 1679-ben IX. Ince boldoggá avatta, XIII. Benedek pedig 1726-ban oltárra emelte. XIV. Benedek Borromei Károlyhoz hasonlította és a lelkipásztorkodás megújítójának, sôt mi több, a szeretet fáradhatatlan követének nevezte. Ünnepét 1969-ben vették föl a Római Kalendáriumba. * Néhány epizód tegye világosabbá annak a képét, aki a ,,szeretet követe'' volt az indiánoknál. A spanyol szokásnak megfelelôen az érsek az indiánokkal hordszéken vitethette volna magát kiterjedt vizitációs útjain, de ô gyalog ment, hogy ,,senkinek ne legyen terhére és az indiánoknak se okozzon szükségtelen munkát. Öszvéren ült, de ha a terep ezt nem engedte meg, akkor leszállt állatáról, fogta a botot, és bosszankodás nélkül gyalog ment tovább. Hogy a hegyekben jobban haladjon, különleges cipôt viselt.'' A limai alkirály és más spanyol elôkelôk rossz néven vették, hogy az érsek gyakran hosszú idôre távol van. A kifogások Madridba, az Indiai Tanács fülébe is eljutottak. A Tanács megtiltotta az érseknek, hogy Limát elhagyja. Turibiusz azonban nem tartotta meg ezt a tilalmat, és a királynak röviden és velôsen csak azt válaszolta, hogy ôt Trient és a limai püspöki konferencia rendelkezései jobban kötelezik, mint a királyi törvények. A szent haláláról a következôket jelentették: Turibiusz negyedik vizitációs útjának vége felé éppen a Pascasmayo völgyébe érkezett, amikor hirtelen rosszullét fogta el, és kénytelen volt megállapodni Santiago de Mirafloresban egy indián katekéta házában. Utolsó kívánsága az volt, hogy az indián egyházközség kicsiny kápolnájában áldoztassák meg. Arra kérte Jeronimo atyát, az ágostonosok helybéli kolostorának priorját, hogy hárfázzon neki. Mialatt Jeronimo a ,,Hitemet megôriztem'' és ,,Kezedbe ajánlom lelkemet'' zsoltárokat énekelte, Turibiusz utoljára föltekintett a keresztre. Nagycsütörtök volt, amikor Lima nagy érseke és Peru apostola meghalt. Azt a kevés holmit, amit személyes használatra magánál hordott, kísérôinek ajándékozta. Amije még ezen kívül volt, azt szétosztották a szegényeknek, akiket oly nagyon szeretett. * Istenünk, ki Szent Turibiusz püspök apostoli munkája és igazságszeretete által megszilárdítottad Egyházadat, kérünk, add, hogy szent néped folytonosan gyarapodjék a hitben és az életszentségben! ======================================================================== PAOLAI SZENT FERENC Április 2. *Paola (Calabria), 1426. +Plessis-les-Tours, 1507. április 2. Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak'' és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik elôttünk. Az ôket körülvevô csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi elôttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt. Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, és nem 1416-ban, ahogy rendjének életrajzírói állítják. Szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemzô följegyzés maradt ránk. Úgy látszik, nem voltak szegények, és abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ô nevére kereszteltetik. Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni. Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba. Életrajza tudni véli, hogy már itt -- nemcsak példás engedelmességében, hanem számos csodájában is -- megmutatkozott a jövendô szent. A remeteélet utáni vágya, ami ugyan Szent Ferenctôl sem volt idegen, valamint a reneszánsz fôpapok fényűzô élete fölött érzett undorodása arra késztette Ferencet, hogy már két év múlva elhagyja a kolostori testvéreket, pedig azok nyilvánvalóan megszerették. Hogy remeteként élhessen, Ferenc a magányba menekült, és végül is magasan a tenger fölött talált egy alkalmas barlangot. Itt élt ezután állandó imádságban és szigorú önmegtagadásban. A hagyomány állítása szerint azonban a vadászok nemsokára fölfedezték és hírét vitték. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg ember kereste föl, akik nemcsak lelki segítségért folyamodtak hozzá, hanem elsôsorban meg akarták osztani pusztai életét. Ferenc ezért kápolnát emelt három kicsi cellával, és így megvetette a ,,legkisebbek'' (minimi) késôbbi rendjének alapját. Az újabb tanítványok özöne 1452-ben újabb lépésre kényszerítette. Visszatért Paolába, hogy ott az illetékes cosenzai érsek engedélyével megalapítsa saját közösségének elsô igazi kolostorát. Ferenc az építkezést a maga módján ,,hiteles csodáival'' segítette: ha nem volt víz, forrást fakasztott, ha szikla állt az útban, csodával küldte odébb; ha elfogyott a munkások kenyere, megszaporította az éppen kéznél levô élelmiszert. De csodatevônk nemcsak ilyen ,,építô csodákat'' művelt, melyekhez hasonlókat más szentekrôl is elbeszélnek. Ahol csak tehette, csodatevô adományát inkább a szükséget szenvedô emberek javára fordította, betegeket gyógyított és halottakat támasztott életre. Minden csodánál nagyobb hatással volt azonban környezetére a szent személye és életmódja. A növekvô szerzet kiépítése és vezetése sok gondot okozott, Ferenc mégis a szakadatlan imádság rendíthetetlen nyugalmában élt. Önmagától és övéitôl kemény önsanyargatásokat és vezeklô életet kívánt: a rend követelményeihez tartozott pl. az egész évre kiterjedô, a nagyböjtihez hasonló hústilalom. Mégsem bocsátott ki egyetlen olyan rendelkezést sem, amelyet ne a szeretet határozott volna meg, és ezért szabályai nem voltak elviselhetetlenek. A rá bízott testvérektôl ugyanis sohasem kívánta meg azokat a szigorú gyakorlatokat, amelyeket önmagán behajtott. Minden testvérhez figyelmes, sôt gyengéd barátság fűzte, és ezzel a közösséget mint mindenki szolgája, lelkileg és emberileg ápolta. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szent egyéniségét kell igazán ,,csodának'' neveznünk, amely fölülmúlja minden csodatettét. Mégis a történetíró elôtt igazi és érthetetlen ,,csodának'' azok a jó és intenzív kapcsolatok számítanak, amelyek ezt az egyszerű remetét a reneszánsz nagy, de sajnos kétes hírű pápáihoz és fejedelmeihez fűzték. A történész mindenesetre a szemét kezdi dörzsölni, amikor a rendet megerôsítô és kiváltságokkal fölruházó pápák meglehetôsen hosszú névsorát olvassa. Olyan neveket találunk rajta, mint IV. Sixtus, VI. Sándor és II. Gyula -- és e pápák a szentnek mind ,,szolgálatára'' voltak! Még tovább dörzsöli a szemét, ha megtudja, hogy az éppen ravaszságáról és hűtlenségérôl hírhedt francia király, XI. Lajos, aki életének utolsó éveit mint beteges embergyűlölô az erôdítménnyé kiépített Plessis-les-Tours kastélyában töltötte, rá tudta venni IV. Sixtust, hogy Szent Ferencet Franciaországba küldje. Amit az egyszerű calabriai remetének a hatalmas pápával folytatott beszélgetésébôl tudunk, az világosan szentünk mellett szól. A pápa, maga is franciskánus, túlságosan szigorúnak tartja a ,,minimiták'' böjti elôírásait. Ferenc azonban megvédelmezi elgondolását, közben megnyeri a pápa unokaöccsének, della Rovere bíborosnak a támogatását, aki késôbb mint pápa tényleg Ferenc szellemében hozott határozatot. És amikor a pápa az egyszerű remetének mindenáron föl akarja adni a kisebb és a nagyobb papi rendeket, ugyanolyan makacsul védekezik. Bôségesen elég neki, ha a pápa fölhatalmazást ad arra, hogy gyertyákat és olvasókat szentelhessen, mert azok fontos helyet foglaltak el apostolkodásában. Nem kevésbé szenthez méltóan viselkedett Ferenc XI. Lajossal szemben. Bár a király a ,,csodatévôt'' önzô okból hívatta Franciaországba, kereken megmondta a beteg Lajosnak, hogy meg nem gyógyíthatja, de elôkészítheti a keresztény halálra. Igazán csodának kell minôsítenünk, hogy Lajos -- bár elôbb haragra lobbant -- elfogadta a szent ajánlatát, és 1483. augusztus 4-én Ferenc jámbor vezetésével megtalálhatta legfôbb Urának békéjét. Az oly önzetlen szent franciaországi útja rendje számára is nagy sikerrel járt. VIII. Károly kolostorokat ajándékozott neki: egyet Amboise-ban, egyet a római Monte Pinción, és a híres Du Plessis- konventet a királyi kastély parkjában. Ugyancsak megkapta a rend a Sorbonne tiltakozása ellenére Nigeont, a grandmontiak egykori kolostorát. Ettôl Franciaországban a ,,bonshommes'' nevet örökölték, mert elôttük a grandmonti szerzeteseket hívták így. Tegyük még hozzá, hogy a rend Itálián és Szicílián kívül hamarosan eljutott Spanyolországba, Ausztriába és Németországba is. Ez nem utolsó sorban annak a nagy tekintélynek is köszönhetô, amelyet a szegény remete az európai királyi udvarokban mint a születések csodatevô segítôje élvezett, hiszen az utódlás nagy gondot jelentett a dinasztiáknál. Rendkívül gazdag élete végén a szent remete, a szenvedélyes emberbarát 71 éves korában halt meg francia kolostorában, Du Plessisben. Már 1519-ben a szentek közé emelték. Nekünk pedig élete egy sereg kérdést vet föl. A legnehezebbnek a következô látszik: szentünk miért nem gondolt a legcsekélyebb mértékben sem arra, hogy hiteles istenszeretetének csodatévô erejével hatékonyan megváltoztassa korának egyházát és világát? És miért nem változtatták meg ténylegesen életüket sem a pápák, sem a fejedelmek, noha ezt a ,,csodatevôt'' mint Isten jelét biztosan ôszinte szívvel szerették, tisztelték és pártfogolták? Minden elsietett válasz azonban nyilvánvalóan eltakarja a központi titkot, amellyel a haldokló szent szerzetestestvérei szemben találták magukat. Még utolsó csodája sem tudta a mindenre képes istenszeretet hatalmát és kegyelmét olyan erôvel bizonyítani elôttük, hogy általa saját jövôjük felôl megbizonyosodtak volna. Ünnepét 1557-ben vették föl a római naptárba. 1568-ban eltörölték, majd 1585-ben újjáélesztették az ünneplését. * Paolai Ferenc csodás életét természetes mértékeinkkel alig lehet megérteni, de az egyes esetek rávilágítanak a szeretet ,,csodájára'' és egyéniségének alázatosságára. Ferenc fôképpen a Paterno Calabro-kolostor építése alkalmával tett számtalan csodát. Itt egyetlen napon közel 200 embert gyógyított meg. Ezért hamarosan halálos ellenségei lettek a környék seborvosai. A mesterségükben fenyegetett Aesculapius-tanítványok gyorsan szövetségesre tettek szert egy tudós franciskánusban, aki egész beszédsorozattal akarta a ,,csodatevô'' üzelmeit lehetetlenné tenni. A beszédek azonban hatástalanok maradtak. Erre a tudós páter párbeszédet kezdett a remetével, aki még írni-olvasni sem tudott. A kezdetben igen barátságosan induló beszélgetés azonban nem érte el a célját, és a földühödött páter gyanúsítgatásokra ragadtatta magát. Ekkor a meggyanúsított remete a maga módján védte meg magát. Minden különösebb indulat nélkül fölkelt, és a tűzhelybôl puszta kézzel kiemelt egy marék izzó parazsat -- a beszélgetés ugyanis a kolostor melegedôszobájában folyt --, és a zsarátnokot a következô barátságos szavakkal nyújtotta oda indulatba jött társának: ,,Padre Antonio, melegedj egy kicsit a szeretet tüzénél, arra van igen nagy szükséged!'' A remete beteggyógyító adományára számítva a nagybeteg XI. Lajos francia király követet küldött a nápolyi királyhoz, hogy parancsoljon alattvalójára, és küldje el hozzá. Ferenc azonban azt válaszolta a királyi követnek, hogy ô se nem orvos, se nem varázsló. Nem akarja Istent kísérteni, és nem akar négyszáz órányit csak azért utazni, hogy egy uralkodónak a világhoz és az élethez ragaszkodását kiszolgálja. Csak akkor indult el a király betegágyához, amikor a pápa parancsolta meg neki az utazást. Ferenc kertelés nélkül megmondta Lajosnak, hogy nem tudja meggyógyítani és Isten sem fog rajta csodát művelni. Abban azonban segítségére lehet, hogy az örökkévalóság színe elôtt könnyítsen lelkiismeretén. Ez ellen a király hosszan és hevesen tiltakozott. Megpróbálta Ferencet megvesztegetni. Egy tál aranyat és drágakövet kínált neki, de ezt a választ kapta rá: ,,Sokkal jobb és becsületesebb volna visszaadni e javakat, melyeket erôszakkal és jogtalansággal szereztél, mint új, elviselhetetlen terhekkel sújtani megnyomorított alattvalóidat csak azért, hogy idegen jószágból ajándékot ossz és alamizsnát adj.'' Amikor Ferenc megöregedett, szerzetestestvéreit aggasztani kezdte, hogy alapítójuk halála után is tartani tudják-e az állandó hústilalom külön fogadalmát. Akkor Ferenc, látva halála közeledtét, maga köré gyűjtötte a közösséget, hogy a testvéreket még egyszer utoljára egy különös csodával megerôsítse. Ismét izzó parazsat vett a markába, és megmagyarázta nekik, hogy ha Isten iránti szeretetük erôs marad, ugyanolyan könnyedséggel teljesíteni tudják a rettegett böjti fogadalmat. * Istenünk, aki fölmagasztalod az alázatosakat és Paolai Szent Ferencet is szentjeid dicsôségébe emelted, kérünk, segíts, hogy az ô érdemei és példája nyomán mi is elnyerjük a jutalmat, melyet az alázatosaknak megígértél! ======================================================================== SEVILLAI SZENT IZIDOR Április 4. *Sevilla közelében, 556 körül +Hispala, 636. április 4. Izidor olyan korban élt, amikor a világ újrarendezôdött. A római birodalom összeomlása után fölvirradt a germán népek napja. Az Egyház keretein belül fokozta a nyugtalanságot a katolikusok és az ariánusok heves harca. Izidor apja Athanagild gót király tekintélyes tisztje és magas beosztású tisztviselôje volt. Szüleinek korai halála után Izidor nevelését bátyja, Leander vette kézbe, aki apátként egy kolostort vezetett. Keze alatt Izidor kora ifjúságától megismerte a szerzetesi jámborságot és a tudományt. Testvérének szeretô, de ugyanakkor szigorú nevelése alatt átfogó képzettségre tett szert. Fiatalon magára öltötte a szerzetesruhát, és fölvették a kolostori közösségbe. Átélte a politikai harcokat, amelyek az egyházat sem kímélték. Csodálattal tekintett föl Leanderre, akinek ebben a küzdelemben kimagasló szerep jutott. Amikor harmincéves korában bátyja utódaként átvette az apáti hivatalt, e szavakkal körvonalazta föladatát: ,,Az apát életével legyen az engedelmesség tökéletes példaképe szerzetesei elôtt, abban a meggyôzôdésben, hogy nem szabad olyan rendelkezést hoznia, amelyet elôbb maga meg nem valósított. Mindenkit egyénileg kell lelkesítenie, s vérmérséklete és a követelmények szerint intenie.'' Mércéje a szigorú igazságosság volt, minden alárendeltjéhez ugyanazzal az atyai szeretettel közeledett. A kolostori életrôl írott könyve, a Regula monachorum a törvény embereként mutatja be. Ezzel a művével Izidor a kolostorbeli fegyelmezetlenségek ellen lépett föl, amelyek korának szerzetességét erôsen fenyegették. A kolostori élet számos elôírását rendezte és egyszerűsítette. Egész életében a rend és a világosság emberének bizonyult: számára a szerzetes életet a teljes lemondás önmagáról, a szegénység, az állhatatosság, a liturgikus ima, a lelkiolvasmány és a munka jelentette. Tôle ered a jogi értelmű mondás: ,,Mindazt, amit a szerzetes szerez, nem magának, hanem kolostorának szerzi.'' A fegyelem szigorát azonban Izidor csak akkor tartotta értékesnek, ha nem vált öncélúvá. Szerzetestestvéreinek vétségeit atyai jósággal ítélte meg. Írásműveiben a keleti remete- irodalom kitűnô ismerôjének bizonyult. Rájuk és példájukra hivatkozva magyarázta a fô erényeket, amelyeknek a szerzetesben meg kell lenniök. Különös szeretettel vonzódott a tudományokhoz. Páratlanul gazdag könyvtárát szinte szentélynek tekintette. Elôkelô helyet foglaltak el benne a korai keresztény írók művei, elsôsorban Origenészé, aki az alexandriai iskola legnagyobb tanítója volt. Jól ismerte a költôket, filozófusokat, történészeket és természettudósokat. Az ókor átfogó műveltségének birtokában volt, az antik kultúrában élt, hogy annak kincseit megôrizze, és hasznosítsa a jelen számára. Könyvei közt a díszhelyet a Biblia foglalta el. A Biblia magyarázatában Izidor szorosan követte Jeromost. Izidor új kritikai szentíráskiadása, amely kitűnt a szöveg tisztaságával, spanyol földön mindenütt elterjedt. Mint az alexandriai iskola tisztelôje, vonzódott az allegorikus értelmezéshez. Fôműve a Questiones in Vetus Testamentum (Ószövetségi kérdések). 600 táján bátyjának, Leandernek utódjaként sevillai érsek lett. Alázatosan vette magára a sokféle teendô terhét, mert ,,egy rejtett rendelkezés rótta rá azt''. Több mint harmincéves hivatali ideje alatt megtestesítette az igazi püspök ideálját. Egyetemes képzettsége lebilincselô ékesszólással párosult. Püspöki programjának talán leglényegesebb pontja a papság képzése volt. A sevillai iskola olyan tekintélyre emelkedett, hogy Spanyolország legjelentôsebb központja lett az új generáció kiképzése terén. Azokat a klerikusokat, akik csak a jogaikkal törôdtek, rávette kötelességeik teljesítésére. Itt is a rendrôl, fegyelemrôl és egyetértésrôl alkotott elképzeléseit követte. Püspöki törekvéseinek végsô célja a tiszta, bensôséges életmód és a vallásos lelkesedés volt. Ô maga egyszerűen élt, s példaképe volt minden klerikusnak és hívônek. Bölcs és messzire tekintô szervezôkészsége egyházmegyéje határain túl is olyan visszhangot keltett, hogy az egész ország egyházi kormányzására kihatott. Az akkori gyakorlatnak megfelelôen püspöki állása egyházmegyéje területén össze volt kapcsolva a legfôbb állami hivatalokkal. Ô azonban mindenekelôtt az Egyház javával törôdött. Teljhatalmával biztosította a törvény sérthetetlenségét, s különösen azon fáradozott, hogy a védteleneket megóvja a hatalmasok erôszakoskodásaitól. Izidor munkálkodásában érzôdik hazaszeretete is. Bár a kelet-római birodalom kulturális örökségét nagyra becsülte, a bizánci császár hódító törekvéseit gyanakvó szemmel nézte. A gótokat viszont egész életén át kedvelte: egy új korszak erôtôl duzzadó kezdetét látta bennük. Az ô vezetésüktôl várta Spanyolország egyesítését a kereszt zászlaja alatt. Mint fejedelmek és királyok tanácsadójának szava volt az ország politikai vezetésében. Egyházpolitikája -- a konstantini korszak szellemében -- arra irányult, hogy a világi és egyházi hatalom között szoros legyen a kapcsolat. Bár ezáltal a királyi udvar lett az egyházkormányzat középpontja, és fenyegetett az a veszedelem, hogy a hatalmak megengedhetetlen módon egymásba fonódnak, Izidor szorgalmazta az egységesítést. Ebbôl az általa támogatott törekvésbôl következett, hogy a királyi város, Toledo nemcsak az országnak lett fôvárosa, hanem a püspöki szék rangjának emelkedésével egyházi rangja is nagyobb lett. A királynak az egyház belsô ügyeibe való beleszólásának visszaszorítására vagy megszüntetésére irányuló késôbbi kísérletek szükségszerűen kudarcot vallottak, mert a baj gyökerei nagyon mélyre nyúltak. Izidor írásművei egy nagy szellem mozgékonyságáról és gazdagságáról tanúskodnak. Nála már érezhetôk a skolasztikus módszer kezdetei, minden lényeges elemükkel együtt. Mint a keresztény gondolkodás kincseinek nagy áthagyományozója, Izidor utolsó egyházatyaként összefoglalta az elmúlt évszázadok tudását. A zűrzavaros kor kellôs közepén alakja az igazhitűség világítótornya. A teológiai viták közben döntô módon szólt hozzá a predestináció és az Eucharisztia-tan kérdéseihez. Sok évi megfeszített munkával készítette el Etymologiae c. művét, amely az ókor egész tudományát egybefoglalta. A középkorban a Szentírás után ezt a könyvet olvasták és másolták a legtöbbet. Nem sokkal halála elôtt adta Izidor a nyugati gót Spanyolországnak a nagy Hispán törvénygyűjteményt, amely az Ibériai-félszigeten egészen a 12. századig érvényben volt. Izidor életében a csúcspont a toledói általános spanyol zsinat volt 633-ban, amely az egyházi jogok megôrzését és a keresztény élet megújítását tűzte ki célul. A 62 püspök között Izidor foglalta el az elsô helyet. Mindenki csodálta benne az igazság bajnokát, a páratlan egyházatyát, a fegyelem ôrét, s a vallásos és világi tudományok fölülmúlhatatlan ismerôjét. Bár Izidor az aktív élet képviselôje, rendkívüli szónok, reformátor és szervezô volt, állandó honvágy élt benne a szerzetesi magány iránt. A toledói zsinaton aratott diadala után fölhagyott irodalmi munkásságával, majd teljesen a lelkipásztori munkának élve készült a közelgô halálra. Barátian tekintett a halálra, mint egy testvérre, és a közel nyolcvan éves bűnbánó tôle várta Isten megváltó kegyelmét. Nem sokkal halála elôtt a Szent Vince-templomban nyilvános bűnvallomást tett. Leander és Florentina nôvére mellé temették végsô nyugalomra. Szentünk kitörölhetetlenül belevésôdött népe emlékezetébe: ,,Gazdagon osztott alamizsnát. Vendégszeretetben fölülmúlhatatlan, derűs szívű, szavaiban igaz, ítéleteiben igazságos, az igehirdetésben buzgó, intésben barátságos volt; a lelkek megnyerésében ügyes, a Szentírás magyarázatában óvatos, tanácsadásban bölcs, ruházkodásban szerény, asztalnál mértékletes, az erényért önfeláldozó és a jóságnak minden formájában kiváló.'' A római naptárba 1722-ben vették föl az ünnepét április 4-re. * Errôl az erényes és tudós szentrôl egy kedves, nagyon jellemzô történetet ismerünk fiatal korából. Amikor Leander érsek magához vette kisöccsét Sevillába a tudományok megismerésére, buzgón törôdött a gyermekkel, de Izidor még nem volt hozzászokva a tanuláshoz, és hamarosan beleunt. Hirtelen elhatározással megszökött. A hosszú úttól kimerülten egy kerekes kút kávájára telepedett, hogy kipihenje magát. S akkor meglátott egy lábánál heverô követ, amelyen igen sok lyuk volt, majd észrevette, hogy a kút dobján, amelyre a húzókötél tekeredett, milyen sok vájat van. Nézte a lyukakat meg a vájatokat, és azt kérdezte magától, vajon hogyan keletkezhettek? Egyszer csak odajött egy asszony, hogy vizet merítsen, és csodálkozva látta az ott ülô, idegen, szép gyermeket. Izidor megkérdezte az asszonytól: ,,Meg tudod mondani, mitôl vannak a lyukak a kôben és a vájatok a dobon?'' Az asszony barátságosan magyarázta neki, hogy a számtalan lehulló vízcsepp idôvel kivájta a követ, a bevágásokat pedig a kötél okozta a dobon. Akkor úgy tűnt a gyermeknek, hogy egy titkos hang ezt mondja neki: ,,Ha a követ kivájta a szüntelen csepegés, és ha a dobon a vájatok a kötéltôl származnak, mennyivel inkább képes vagyok én az alapos tudást magamba szívni, ha mindennap csak egy kicsit is tanulok, de nagyon jól.'' Ez a gondolat fölbátorította, lelkileg fölfrissülten kelt föl a kúttól, és visszatért bátyjához. Kitartó szorgalommal tanult most már, és olyan nagy haladást ért el a tudományokban, hogy a késôbbi években kortársai elôtt kora legjelentôsebb tudósának számított. * Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, amikor Szent Izidor püspökrôl megemlékezve könyörgünk Hozzád, és közbenjárására segítsd meg Egyházadat, hiszen azért adtad ôt nekünk, hogy megismerésedre tanítson minket! ======================================================================== FERRERI SZENT VINCE Április 5. *Valencia, 1350 körül +Vannes (Bretagne), 1419. április 5. Vince 1350 táján született Valenciában. 1367-ben belépett a domonkos rendbe. Leridában és Barcelonában tanult, aztán Valenciában tanított. A káptalan prépostja, Luna Péter megismerte és nagyra értékelte, késôbb pappá is szentelte. Vincét nagyra becsülték tudománya, a betegek iránti részvéte, okos tanácsai és példás életmódja miatt. Irodalmi tevékenységet is kifejtett: prédikációkat, néhány értekezést meg egy lelkiéletrôl szóló tanulmányt tulajdonítanak neki. Amikor Luna Péter 1390-ben az avignoni pápa legátusaként járt Valenciában, sikerült a római pápa ellenében VII. Kelemen pápa hívének megnyernie Vincét, ki közben már megbecsült szónok lett. A legátus kíséretében Vince közelebbrôl megismerhette számos vidék lelkiállapotát és erkölcsi viszonyait. Lelke mélyéig átérezte, hogy mekkora szükség van az Egyház egységére és az erkölcsök javulására. Amikor Luna Péter XIII. Benedek néven avignoni pápa lett, udvarába hívta és rábízta a kúria gyóntatását. Vince vállalta a munkát, de a fölkínált egyházi méltóságokat visszautasította. 1399-ben úgy érezte Vince, hogy egy súlyos betegségébôl csodálatosan gyógyult föl. Annak jelét látta ebben, hogy ezután kizárólag az igehirdetésnek kell élnie. 1399. november 22-én elhagyta Avignont. Elsô prédikációs útja Marseilles-en keresztül, a Riviera mentén Lombardiába vezetett, azután 1403-ban Savoyába, Genfbe, Lausanne-ba, Fribourgba és Lyonba. 1408-ban Montpellier-ben, 1409-ben Barcelonában prédikált. Mint szónok a szó, az imádság és a példa minden eszközével igyekezett az embereket megragadni. Életmódjának szigorúsága minden vitán fölül álló tekintélyt szerzett neki. Erkölcsi követelményei tudatosan magasak voltak. A hit dolgában kérlelhetetlen volt. Mégis számos hálás híve követte hűségesen egyik helyrôl a másikra. Azokat a túlkapásokat és veszélyeket, amelyek az ilyen közösségekben támadni szoktak, Vince céltudatos és keménykezű vezetéssel távol tartotta. Tartósan hatott a lelkekre az Antikrisztus és a világ vége jövetelérôl szóló prédikálása. Prófétának tartották. Egyszer Valenciában Borja Alfonznak megjósolta, hogy el fogja nyerni a tiarát. A jóslat teljesedett, amikor III. Callistus néven pápa lett belôle. Itáliában elôre megmondta Sziénai Bernardin működését és szentté avatását. Nagy témája azonban a világ vége volt. Az istenfélelem, amely ôt teljesen átjárta, átragadt hallgatóira. De nem a félelemkeltés volt számára a végcél: tudta, hogy a félelemnek a szeretetben kell föloldódnia és szeretetté kell válnia. Ezért Vincének nem volt kizárólagos témája a végsô idôk rettenetessége. Kézzel leírt prédikációiban fölvetette a kérdést, hogy mikor jön el az Antikrisztus. Nagyon józan volt a válasza: senki sem ismeri azt a napot és órát. Bűnbánó lélekkel kell tehát rá várakozni. Az a döntô, hogy megtartsuk az Úr intelmét: ,,Virrasszatok és imádkozzatok!'' Mindazonáltal kora zűrzavaros viszonyai hatására Vince hajlott arra a véleményre, hogy a végsô nap közel van. Tortosában és más spanyol városokban Vince ismételten fölszólalt a zsidókkal folytatott vallási párbeszédekben. Olykor keresztény szempontból nem igazolható módszereket is alkalmazott: nem rettent vissza attól, hogy a világi hatóságokkal nyomást gyakoroltasson a zsidókra, s így kényszerítse ôket beszédeinek meghallgatására. Akik a zsidóságból megkeresztelkedtek, tekintélyes emberek voltak, ezért megtérésük nagy hatást váltott ki a nép körében. Még mohamedánokat is sikerült az Egyházba vezetnie. A spanyol királyságok uralkodói jó viszonyt tartottak fenn az aszkéta szónokkal, és támogatták fáradozásait. XIII. Benedek már 1413- ban békeközvetítônek akarta fölhasználni. Vince fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét. 1415-ben nyíltan legatus a latere Christinek (Krisztus személyes követének) nevezte magát annak mintájára, ahogy a pápák ,,a latere'' (szó szerint: ,,oldaluk mellôl'' küldött) legátusokat szoktak küldeni személyes képviseletükre. Az ibériai királyok véget akartak vetni annak az áldatlan állapotnak, amely a ,,nyugati egyházszakadásból'' következett (a keresztények évtizedeken át két, illetve három pápa közötti szakadásban éltek), és amelyet XIII. Benedek álnoksága egyre csak tovább nyújtott. Vincét is bevonták a tárgyalásokba. Áldozatos belsô elszántsággal Vince elszakadt ugyan az avignoni pápa iránti engedelmességtôl, de a rómainak még nem vetette alá magát. 1416. január 6-án ô hirdette ki Perpignanban, hogy Aragónia, Kasztília és Navarra királyai megtagadják az engedelmességet XIII. Benedektôl. Ezzel spanyol oldalról megnyílt az út a konstanzi zsinat egységpápája elôtt. Noha biztosan nehezére esett Vincének az elfordulás XIII. Benedektôl, az egész egyház javát elôbbre helyezte, mint az avignoni pápához való ragaszkodást. Ezek után Vince elhagyta spanyol hazáját, és észak felé indult. De nem Konstanzba ment, ahova meghívta Johannes Gerson, a nagy befolyású teológus és egyházpolitikus, hanem meglátogatta Colettát, a klarisszák bátor megreformálóját, aztán továbbvándorolt Normandiába és Bretagne- ba. Kemény talajon dolgozott, most fôként mint népmisszionárius. Ezzel megkezdôdött prédikációs útjainak harmadik és egyben utolsó szakasza. Most már nem nyúlt korábbi kedvelt témáihoz, az Antikrisztus közeli jöveteléhez és a világ végéhez. A vallási reform építô munkáját végezte. Franciaország akkoriban az Angliával vívott százéves háború megpróbáltatásai alatt szenvedett. Vince kevesebbet gondolt a világ, mint saját életének végére. Szigorú életmódja mellett kitartott. Amikor a toulouse-i érsek azt tanácsolta neki, hogy mérsékelje önmegtagadásait, azt válaszolta, hogy nem könnyű abbahagyni egy hosszan gyakorolt szokást. Képes volt az embereket beszédeivel órákon át lekötni. Fáradhatatlanul folytatta apostoli útjait, gyakran szamáron ülve. Valenciai nyelvét a latin nyelvű országokban mindenütt megértették. Élete utolsó éveiben a francia nyelvet is használta. Amikor megérkezett egy településbe vagy városba, ünnepélyes fogadtatást rendeztek számára. Működése a bretagne-i Vannes-ban ért véget. 1419-ben még megtartotta a nagyböjti beszédeket. Amikor testi erejének hanyatlását érezte, elbúcsúzott a burgundi hercegnôtôl, aki ôt mélységesen tisztelte. Még egyszer megáldotta szeretett betegeit, nagy áhítattal fogadta a végsô szentségeket, és hálásan vette az V. Márton pápa által neki küldött teljes búcsút. Fölolvastatta az Üdvözítô szenvedésének történetét, összekulcsolta kezét és megcsókolta a feszületet, azután meghalt. Szent boldogság ömlött el arcán. 1419. április 5-e volt. Holttestét a vannes-i püspöki templomba vitték és ott temették el. 1455-ben III. Callistus pápa Ferreri Vince prédikáló testvért fölvette a szentek sorába. Ferreri Vince mint a 15. század egyik leghatalmasabb -- bűnbánatot hirdetô -- prédikátora vonult be az Egyház történetébe. Ünnepét 1667-ben vették föl a római naptárba, április 5-re. * Errôl a rendkívüli emberrôl, a késô középkor oly nagyhatású bűnbánati szónokáról kortársainak vallomásai megragadó, eleven képet hagytak ránk. 1399-ben Vince súlyosan megbetegedett. Gyógyulásért imádkozott, és megjelent neki az Üdvözítô Szent Domonkos és Szent Ferenc társaságában, megérintette az arcát, és megbízta, hogy menjen prédikálni és nyerjen meg sok lelket. Az emberek lesték a szavát. Toulouse-ban az ô kedvéért három héten át szünetelt az egyetemen az elôadás és minden más prédikáció. Vince keserű igazságokat mondott fejedelmeknek és prelátusoknak, parasztoknak és kalmároknak egyaránt. Olyan dolgokról is szólt, amelyek egyébként érinthetetleneknek számítottak. Ôszinte kritikát mondott a fennálló viszonyokról. Nagy aszkéta és vezeklô híre elôtte járt. De e nélkül is elég volt egy tekintet csont-bôr alakjára, és mindenki meggyôzôdhetett róla, hogy ez az ember semmi olyant nem követel mástól, amit maga már régen ne teljesített volna. Hús sohasem került asztalára, a vasárnapok kivételével negyven éven át naponta csak egyszer étkezett. Ágya szalma volt és szôlôlevél. Mint egy második Keresztelô János állt az emberek elôtt. A késôbbi években szamáron szokott utazni. Imádkozók és bűnbánók, szerzetesek és laikusok követték. Egészen haláláig vezetett ilyen vezeklô meneteket országszerte. Csapata elôtt keresztet vittek. Kora reggel misézett, azután prédikált, gyakran három órán át. Utána harangszó hirdette, hogy elérkezett a betegek megáldásának az ideje. A betegek megáldása után evett valamit, azután gyóntatott és azokkal az emberekkel foglalkozott, akik valamilyen ügyben jöttek hozzá. Amikor már legyengülve és ôsz fejjel járta végig Bretagne-t, hatalmas hangja még mindig túlzengte a tenger harsogását. Személyiségének bűvkörében tanítványok csoportja követte, akik bűneikért korbácsolták magukat és egyéb vezeklést vállaltak. Hosszú, keresztvégű botjára támaszkodva Istenhez szólította a népet, és szavát újra meg újra a megtérés csodája követte. * Istenünk, aki Szent Vince áldozópapot az evangélium buzgó hirdetôjévé tetted, kérünk, add, hogy Fiad, akirôl szented azt hirdette, hogy Bíróként jön el újra, a boldogok közé juttasson minket a mennyben! ======================================================================== DE LA SALLE SZENT JÁNOS Április 7. *Reims, 1651. április 30. +Saint-Yon (Rouen), 1719. április 7. De la Salle János XIV. Lajos, a ,,Napkirály'' idejében élt, amikor az abszolutizmus a delelôjén volt Franciaországban. A kora társadalmának rendjei között tátongó szakadék arra késztette a szentet, hogy a jogtalanok és kiszolgáltatottak lelki és gyakorlati megsegítésén fáradozzon. János 1651. április 30-án Reimsben született, gazdag nemesi család tagjaként. Ô volt a legidôsebb, s volt még kilenc testvére. Szüleitôl alapos keresztény nevelést kapott, Reimsben tanult. Úgy látszik, már korán a papi pályát választotta. Tizenegy éves korában fölvette a tonzúrát, és 1667-ben a székesegyházi káptalan kanonokja lett. Szülôvárosában kezdte hittudományi tanulmányait, és 1670 októberétôl a párizsi Saint-Sulpice szemináriumban folytatta. Szülei fiatalon meghaltak. Kénytelen volt tanulmányait megszakítani, s 1672 tavaszán visszatért Reimsbe. Bár a szülôi vagyon kezelése sok gondot okozott neki, folytatni tudta a tanulást. 1678. április 9-én pappá szentelték, 1680-ban pedig teológiai doktorátust szerzett. Akkoriban már szakított a nemesi rend egyoldalú gondolkodásával, és egyre többet törôdött a tanulatlan és szegény néprétegek gyermekeivel. 1679 márciusában egy unokahúgával iskolát alapított a szegényeknek. Nemsokára egy kis csapatot gyűjtött maga mellé tanítókból. Házába fogadta ôket, bár ezzel magára zúdította családja haragját. Lemondott kanonoki stallumáról, örökségét szétosztotta a szegények közt, és teljesen az új kongregációnak szentelte magát, amely a Keresztény Iskolatestvérek nevet vette föl. Nemsokára néhány újabb iskolát nyitottak Champagne-ban. János szabályokat fogalmazott a társulat számára, és 1684 májusában az elsô tizenkét társ letette az ideiglenes fogadalmat. Ugyanakkor nagy pedagógiai érzékkel tanítókat képzett a falusi iskolák számára. A fejlôdés szükségessé tette, hogy művét Párizsba is elvigye. A Saint-Sulpice plébánosának hívására János két iskolatestvérrel Párizsba utazott, hogy ott átvegye a plébánia szegényiskoláját, amely siralmas állapotban volt. Jánosnak hamarosan komoly nehézségei támadtak: a többi iskola tanítói sok-sok bosszúságot okoztak, a Saint-Sulpice egymást követô plébánosai alig támogatták. Néhányan közülük többé-kevésbé nyíltan áskálódtak ellene. Az 1690. és 1691. év különösen nehéz volt. Egy súlyos betegség szinte a sír szélére sodorta, kevéssel késôbb pedig meghalt legjobb munkatársa, L'Heureux testvér. A plébánia papságának közönye miatt úgy döntött, hogy a novíciátust másutt állítja föl. Vaugirard-ban sikerült erre a célra egy szerény házat bérelnie. Mivel több tagja elment, társulata ekkoriban igen meggyengült. Ennek ellenére 1691. november 21-én Vuyart és Drolin testvérekkel együtt fogadalmat tett, hogy egészen és visszavonhatatlanul művének szenteli magát. A következô évek viszonylagos nyugalomban teltek. Némi támogatást tudott szerezni a plébániától, 1692. november 1-én pedig hat új tag lépett be a kongregációba. 1693 és 1694 éhínséges évei arra kényszerítették a testvéreket, hogy Vaugirard-t egy idôre adják föl, és Párizsban keressenek menedéket. 1694. június 6-án az elsô tagok letették örök fogadalmukat, s János átvette az intézmény vezetését. Ügyelt rá, hogy a társaság laikus jellege megmaradjon. 1696-ban megfelelôbb helyen tudta berendezni a novíciátust. Nem sokáig örülhetett azonban ennek, mert hamarosan új nehézségek támadtak. A dokumentumokat még nem dolgozták föl annyira, hogy minden részletet tisztán lássunk, de annyi bizonyos, hogy a Saint-Sulpice plébánosának része volt a dologban: el akarta ugyanis távolítani az alapítót, s a testvérek vezetését magának igényelte. Sikerült megtévesztenie a párizsi érseket, mire az letette Jánost, és más vezetôt nevezett ki. A testvérek azonban ellenálltak, mire a kardinális kénytelen volt Jánost visszahelyezni. Ez 1702 decemberében történt. Valamivel késôbb a testvéreknek el kellett hagyniuk a Grand Maisont, ahol a novíciátus volt, s Faubourg Saint-Antoine-ba költöztek át. János tanítóképzôt akart alapítani, de terve egykori társa, Vuyart szégyenletes árulása következtében meghiúsult. 1706-ban még csak egyetlen kicsiny iskolája volt a testvéreknek Párizsban, 1711-ig azonban vidéken 17 iskolát sikerült alapítaniuk, Rómában pedig egyet. Ezek irányítása nem kis gonddal járt. A gyakorlat arra késztette Jánost, hogy pedagógiai és vallásos műveket írjon a tanítóknak és a növendékeknek. 1708-ban két testvért választott maga mellé, hogy segítségére legyenek a közösségek rendszeres ellenôrzésében. Egy roueni alapítás lehetôvé tette, hogy megvegye Saint-Yon kastélyát, s ott végre állandó jellegű novíciátust rendezzen be. 1712-ben ismét egy kellemetlen esemény történt. Egy bizonyos Clément nevű abbé Jánost megbízta, hogy tanítóképzôt létesítsen Saint-Denis- ben. Rágalmak alapján Jánost elítélték azon a címen, hogy megrontott egy kiskorút! Túlterheltsége miatt elhagyta Párizs környékét, és a vezetést átadta Barthélemy testvérnek. Végiglátogatta az intézmény házait, eljutott egészen Provence-ig, aztán hosszabb idôre visszavonult. Közben Párizsban egyre rosszabbodott a helyzet, úgyhogy a testvérek kérték, sürgôsen jöjjön oda. Így hát visszatért Párizsba, és elintézett néhány kellemetlen ügyet. Végül teljesen lelkivezetôi feladatokra korlátozta tevékenységét. 1715-tôl szinte állandóan Saint-Yonban élt. Rendfônöki hivatalát azonban csak 1717-ben tudta letenni. Szabad idejében számos vallásos munkát írt a testvérek részére, melyek nagyobb részét csak halála után nyomtatták ki. 1718 folyamán megromlott hosszú idôn át ellenálló egészsége. 1719 nagypéntekén halt meg. XIII. Leó pápa 1900-ban avatta szentté. Ünnepét 1904-ben vették föl a római naptárba, május 15-re. 1969-ben április 7-re, halála napjára helyezték át. * A pappá szentelését megelôzô ideig szentünk pályafutása semmi rendkívülit sem mutatott föl. Egy volt az elôkelô születésű prelátusok közül, akikbôl oly sok volt az akkori Franciaország egyházában. Egy haldokló különös végrendelkezése azonban arra bírta, hogy vállalja a korlátokat áttörô ifjúsági lelkipásztorkodás munkáját hazájában. Egy Roland nevű, tüzes lelkű kanonok, aki harmincöt éves korára már fölôrölte magát a szegények szolgálatában és a halálán volt, utolsó órájában Jánosra bízta egy árvaház és egy leányiskola gondjait. Az iskolát a ,,Szent Gyermek Jézus'' nôvérei vezették. János elfogadta a feladatot, és itt, a szegények gyermekei között fedezte föl azt az égbekiáltó testi és lelki nyomorúságot, amelyet nemesi származású társai mindig és szándékosan agyonhallgattak. Amikor János iskolájának fiatal tanítóit társulattá akarta összefogni, azzal tiltakoztak, hogy szegénységük miatt a jövôjük bizonytalan. Hiába hivatkozott elôttük János az isteni gondviselésre, azt válaszolták neki, hogy könnyen beszél, hiszen nem lát hiányt semmiben, nagy és jövedelmezô vagyona van, amely minden szükségtôl megóvja. Jánosra ez kinyilatkoztatásszerűen hatott: ha tanítványaitól elvárja a szegénységet, akkor neki is szegénnyé kell lennie. Egy ismerôs páter biztatta: ,,Az iskolák csak akkor fognak megmaradni, ha csakis és kizárólag az isteni gondviselésre alapulnak. Ezért nemcsak személyes vagyonáról kell lemondania, hanem egyházi javadalmáról is. Akkor majd Isten gondoskodik.'' Jánosnak volt bátorsága ezt a tanácsot követni. Azonnal lemondott jövedelmezô kanonoki székérôl, és a következô ôszön a város szegényeinek kiosztotta egész örökségét, mintegy 40.000 frankot. Most már egyenlô volt a tanítóival. 1687-ben iskolatestvéreivel együtt Párizsba hívták, hogy megmentsen a pusztulástól egy szánalmas állapotban lévô szegényiskolát. A papok - - az ilyen iskolát akkoriban a plébániák tartották fent -- a rendet és a nevelést elhanyagolták. Az iskolának kétszáz beírt tanulója volt, de csak kevesen kaptak oktatást, helyette inkább egy harisnyakötödében dolgoztatták ôket. Házuk egy kis Babilonhoz hasonlított: szüntelen volt a jövés-menés, állandóan nyitva volt, semminek sem volt meghatározott kezdete, sem vége. A tanítás hol ekkor, hol akkor kezdôdött és végzôdött. Az iskolai vagy a munkaidôn kívül a gyerekek az udvaron vagy az utcákon kószáltak, és alig jelentek meg istentiszteleten. Az akkori szokás szerint minden gyermek egyetlen tanteremben ült, s a tanítók egyenként foglalkoztak velük, mialatt a többieket magukra hagyták. János fölismerte a helyzet tarthatatlanságát. Tudásuk alapján több terembe osztotta szét a tanulókat. Az egyedi foglalkozás helyébe a közös oktatás lépett. Meghatározott tantervet és órarendet vezetett be, csökkentette a kézi munkát, szaporította a tantárgyakat, és hangsúlyt adott a hitoktatásnak. Szorgalmazta, hogy a latin tanítás helyett olyan készségeket fejlesszenek ki, amelyekre a gyermekeknek szükségük van: nyomtatott vagy írott szövegek olvasását, számolást, a mértékek, pénzek és súlyok használatát, helyesírást, üzleti levelek készítését, rajzolást és éneket. Azok az iskolák, amelyek csatlakoztak reformjához, hamarosan túlzsúfoltak lettek, mert az egyszerű nép fiai megérezték, hogy valódi segítôjük támadt. * Istenünk, aki De la Salle Szent Jánost arra választottad, hogy a keresztény ifjúságot nevelje, kérünk, támassz Egyházadban olyan tanítókat, akik teljes szívvel annak szentelik magukat, hogy az ifjúságot az emberség és a kereszténység törvényeire tanítsák. ======================================================================== SZENT SZANISZLÓ Április 11. *Szczepanowo, 1030/1035. +Krakkó, 1079. április 11 . A hagyomány szerint Szent Szaniszló püspök és vértanú a krakkói egyházmegye területén fekvô Szczepanowóban született. Családja a lovagok közé tartozott, de nem voltak gazdagok. Születésének pontos dátumát nem tudjuk. Gyermekkorát szülôföldjén töltötte, iskoláit valószínűleg a krakkói bencéseknél kezdte. Nevelôi észrevették képességeit, ezért az akkori Európa egyik szellemi központjába, Ličge-be küldték. Itt végezte a teológiát. Hazatérve rövidesen kitűnt szellemi és lelki kiválósága, ezért a krakkói püspök, Lamberto Zula székesegyházi kanonokká nevezte ki. 1070- ben, amikor a püspök meghalt, a klérus, a nép, sôt maga a fejedelem, II. Bátor Boleszláv (1058--1080) is ôt kívánta utódnak. II. Sándor pápa ki is nevezte Krakkó püspökévé, és 1072-ben fölszentelték. Szaniszló volt a második olyan krakkói püspök, aki nem a bencés szerzetesek közül, hanem a világi klérusból került ki. Ez pedig annak a folyamatnak volt része, amellyel a bencés szerzeteseket lassan- lassan visszaszorították a lengyel egyház kormányzásából. Püspöksége nagyon kedvezô körülmények között indult. A király támogatta, s így Szaniszló az egyházmegye térítését véghez tudta vinni. A reformszellemet, amelyet Ličge-bôl, azaz a nyugati egyházból hozott magával, a papság körében meg tudta szerettetni, és ennek megfelelôen sikerült megújítania a klérust. Az évek múlásával azonban a király és a püspök közötti barátság egyre inkább elhidegült, majd ellenségeskedéssé fajult, míg a király meggyűlölte a püspököt. Nemsokára nyílt összeütközésre került sor, és Szaniszló püspök kiközösítette Boleszlávot. A király válaszul megölette embereivel a Szent Mihály-templom oltáránál Szaniszlót. Sôt, nemcsak meggyilkolták, hanem meg is csonkították, miként a felségárulókat szokták, azaz levágták kezét, lábát. A templom melletti temetôben temették el, de már 1088-ban kiemelték, és átvitték a krakkói Wawel-székesegyházba. A sírjánál azonnal megnyilvánult a hívôk tisztelete, fôleg a szegények részérôl, akiknek atyja volt életében. Szentté avatását 1229-ben indították el és 1253-ban zárult le. IV. Ince pápa Assisiben hirdette ki. Ünnepét május 7-i dátummal 1594-ben vették föl a Római Kalendáriumba. 1969-ben áthelyezték április 11-re, amely napon a krakkói káptalan halottaskönyve szerint vértanúságot szenvedett. * Istenünk, kinek tiszteletéért Szent Szaniszló püspököt az üldözôk kardja halálra sújtotta, kérünk, segíts, hogy vértanúd példája szerint mindhalálig megvalljuk a hitünket! ======================================================================== GALGANI SZENT GEMMA Április 11. *Borgo Nuovo (Lucca mellett),1878. március 12. +Lucca, 1903. április 11. A jámbor és jómódú szülôk, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt a sorban, már a születését követô napon megkeresztelték; neve drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az Egyház drágaköve lett. Két éves volt, amikor Luccában elôször vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult. Nevelônôi visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülrôl a mintegy félórányi imádságokat is, és öt éves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik felnôtt. Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire, s édesapja kényeztetése nem egyszer terhes volt már Gemma számára. Édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya elsô lelkivezetôje szigorúságával egy életre meghatározta Gemma lelki életét. A kislány tôle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az elsô erénygyakorlatokat és a gyakori szentgyónást, együtt imádkoztak s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt Gemma számára a tüdôvészben szenvedô anya korai halála (1886), de a keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nôvére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitôl el akarja választani ôt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására, amely erôsebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk. A bérmálását és anyja halálát követô évben kezdett fölébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilenc éves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérôen -- 1887. június 17-én, Jézus Szentséges Szívének ünnepén elsô szentáldozásához járulhatott. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesülést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal megünnepelte. Ettôl kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerôsei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a tanárnô a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének tapasztalatai siettették a megértést. Szinte egész életét végigkísérték a betegségek. Elôször öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a tüdôbeteg ápolásában, majd három hónapra ô maga is súlyosan megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Szent Gábor életét, s vált az ô lelki testvérévé. Gábor passzionista szerzetes volt, 1862-ben halt meg 24 éves korában. Kitűnt a Boldogságos Szűz iránti nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius ,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá avatási pere, s 1920-ban avatták szentté. Egy este a másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására Gemma végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de többet ne!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet, miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította ôt. Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életérôl, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március elsô péntekje volt -- gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából. Örvendezô családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta ôt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául. Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal, látta Ôrangyalát, s tôle tanulta a tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése, ôszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.) 1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján az Úr megajándékozta ôt szent sebeinek stigmáival. Ettôl kezdve minden csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr Krisztus vérzô sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a töviskoronától a vér, vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésôbb vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak. Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elôl elrejtôzhessék, gyóntatója tanácsára a tizenegy gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként fogadták be ôt nevelôanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott gyóntatójának, Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek és nevelôanyjának, Cecíliának is. Napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részérôl sok megszólás, megnemértés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos önmegtagadások útját; keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta ôt az ízek érzékelésének képességétôl), általában lesütött szemmel járt, s noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelôanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektôl (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos letörölte a vért a kezérôl, a seb eltűnt, nem jelentkezett új friss vér, s ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erôsen kétessé vált. Amikor a hír hallatára többen szemfényvesztônek és hisztérikus tévelygônek tartották, Gemma nem tiltakozott és nem védekezett. Mindent Istenre bízott, akitôl mindent alázattal akart elfogadni. Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai és kísértései voltak. Egyik súlyos tisztaság ellenes kísértésekor jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is. A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok egészségi állapota miatt nem fogadták be. Az Úr sugallatára nagyon sokat fáradozott azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak. Ez azonban csak a halála után következett be. Úgy tűnik, épp az ô élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb Istenre- hagyatkozást várja tôle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte --, tégy magadhoz egészen hasonlóvá! Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára. Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el testét és sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért. 1902 pünkösdjén kezdôdött meg az a keresztút, mely a következô év nagyszombatján elvitte ôt élete egyetlen Céljába, az Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta elôtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!'' Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében. 1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott. Égi segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma is. Életrajzát lelkivezetôje írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban szentté avatták. ======================================================================== SZENT I. MÁRTON PÁPA Április 13. +Cherson (Krím), 655. szept. 16. Márton, akit az Egyház vértanúnak tisztel, 649--653 között volt pápa. Az umbriai Todiból származott. Mielôtt megválasztották, a pápa követe volt a konstantinápolyi császári udvarban. Pápai feladataihoz és sorsának további alakulásához jó iskola volt ez. Ismerte a császárváros életét, az udvar politikai légkörét és az ott uralkodó teológiát. A bizánci teológusokat akkoriban az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon a megtestesült Fiúistennek egy vagy két akaratot kell-e tulajdonítani? A vitatott kérdés része volt annak a véget nem érô vitaáradatnak, amelyet a kalcedoni zsinat váltott ki Jézus két természetérôl szóló tanításával. A bizánci császárok a kalcedoni tanítás ellenzôinek ismételten egységesítô formulákat kínáltak föl, azzal a céllal, hogy helyreállítsák az Egyház egységét, s egyben megszilárdítsák az ugyancsak veszélyeztetett békét. Hérakleiosz császár (610--641) is közzétett egy ilyen formulát 638-ban, mely azonban kétértelműen fogalmazott, s ezért nem érhette el célját, sôt új árkokat szántott és további szakadáshoz vezetett. A tudós bizánci szerzetes, Maximosz lett a hamisítatlan kalcedoni hitvallás elnyomhatatlan hangú védelmezôje, és ezért a ,,Hitvalló'' nevet kapta. II. Konstans császár (641--668) hatalmi szóval akart véget vetni a teológiai vitáknak. 645-ben császári rendelettel érvénytelenítette elôdje rendelkezését, és így határozott: ,,Parancsként adjuk minden alattvalónknak, hogy a mai naptól fogva tilos a Krisztusban lévô egy vagy két akaratról még vitázni is. Aki ezt a parancsolatot megszegi, elôször is a mindenható Isten rettenetes ítéletét vonja magára, másodszor a császár büntetését is: hivatalból való elmozdítást, ha püspök az illetô, vagyonelkobzást ha elôkelô, korbácsolást és száműzetést ha egyszerű állampolgár.'' Ez a császári döntés a szabad teológiai vitatkozás végét és az állami üldöztetés kockázatát jelentette minden bátor hittudósnak. Ilyen körülmények közt választották Mártont 649-ben Róma püspökévé. Fölszenteltette magát, mielôtt megkapta volna a választáshoz a császári jóváhagyást. Ez olyan esemény volt, amely nem csökkentette a helyzet feszültségét. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után zsinatot hívott össze Rómába. Az itáliai püspökök meglehetôsen szép számban össze is jöttek, a teológiai tanácskozások tulajdonképpeni kezdeményezôi és irányítói azonban azok a görög szerzetesek voltak, akik hazájukból Rómába menekültek. Hitvalló Maximosz közöttük volt. Ez már meg is szabta a zsinat irányát. A zsinat, amelynek eredeti okmányai ránk maradtak, visszautasította a császár parancsát, és a kalcedoni hitvallás ellenzôit kiközösítéssel sújtotta. Konstans császár semmiképpen sem volt hajlandó az ügyet elnézni vagy akaratából engedni. Olympiosz exarchát kettôs megbízatással Itáliába küldte: gondoskodjék róla, hogy a római egyház területén elfogadják a császári rendeletet, és tartóztassa le Mártont. Erre a hatalmi föllépésre azonban nem került sor, mert Olympiosz föllázadt a császár ellen. Itália önálló uralkodójává tette magát, és az is maradt három éven át, míg 652-ben el nem esett Szicíliában az arabok ellen vívott harcban. Márton ez idô alatt háborítatlanul láthatta el hivatalát. Más kérdés, hogy milyen mértékben pártolta Olympioszt. Az biztos, hogy semmi oka sem volt arra, hogy szembehelyezkedjék vele: Olympiosz volt Itália ura, a császár messze volt -- és eretnek volt. Olympiosz halála után azonban új exarcha jött Itáliába, aki könyörtelenül teljesítette császári megbízatását. Róma püspökét, az egyház fejét letartóztatták, és betegen Konstantinápolyba hurcolták. Három hónapon át megalázó és szigorú fogságban tartották. Azután lefolytatták ellene a pert, amelyet eleve kirakatperként rendeztek meg. A hittel kapcsolatos kérdéseket, melyekre Márton az eljárás folyamán rá akart térni, elutasították: ,,Ne jöjj most elô dogmatikai kérdésekkel. Egyes-egyedül felségsértéssel vádolunk. Mi is rómaiak vagyunk, keresztények és igazhitűek.'' Tanúk léptek föl, akik egy Olympiosszal való összeesküvést akartak rábizonyítani: ,,Egy gyékényen árult Olympiosszal, halálos ellensége a császárnak és minden római műveltségnek.'' Márton egyedüli azzal védekezett, hogy tehetetlen volt Olympiosz katonai hatalmával szemben, és föltette a kérdést: ,,Hát én tettem Olympioszt exarchává?'' E reménytelen helyzetben Róma püspöke így fejezte be védôbeszédét: ,,Tegyétek csak meg velem azt, amit akartok és már régen elhatároztatok. Csak egyre kérlek Isten nevében: hamar tegyétek. Tudja az Isten, hogy a halál akármelyik fajtájával a legnagyobb szolgálatot teszitek nekem.'' A per fölségsértés címén kimondott halálos ítélettel végzôdött, Újabb bebörtönzéssel, zaklatásokkal és fenyegetésekkel akarták a halálraítéltet engedékennyé tenni. Rá akarták kényszeríteni, hogy vegye föl az egyházi közösséget a konstantinápolyi pátriárkával. Márton állhatatos maradt: ,,Még ha darabokra szabdaltok, akkor sem fogok a konstantinápolyi egyházzal közösséget vállalni.'' Ismét eltelt közel három hónapi fogság, s akkor a halálos ítéletet száműzetésre változtatták. A beteg püspököt a Krím-félszigetre, Chersonba szállították. Ebbôl a száműzetésbôl Márton néhány levelet írt hű barátainak. Beszámolt a nyomorúságról, amelyet a száműzetésben el kellett szenvednie, soraiból kicseng az idôs ember keserűsége, aki elhagyatva és segítség nélkül érzi magát. A rómaiak már az elôzô évben új püspököt választottak I. Jenô személyében. Ezt a hírt is a tehetetlenségre kárhoztatott ember lemondásával vette tudomásul. A Krím-félszigeten halt meg 655. szeptember 16-án. Nyomasztó szomorúság árnyékolja be ennek a római püspöknek a hivatali idejét és szerencsétlen életét. Egy kis baráti kör kitartott ugyan mellette; egyik barátjának köszönhetjük a konstantinápolyi perrôl szóló híreket. De ez a beszámoló irodalmi értelmezés és alakítás nyomait hordja magán. Régebbi vértanútörténeteket, sôt magának Jézusnak a szenvedéstörténetét is szeme elôtt tartotta az író, és ezzel megvetette az alapját annak, hogy késôbb vértanúnak tiszteljék a püspököt. Görög életrajza a halála napját április 13-ra teszi, a bizánci rítusban mindig ezen a napon ünnepelték. Egy 9. századi martirológium november 12-én hozza a napját, s Rómában a 11. század óta ekkor ünnepelték. 1969-ben áthelyezték ünnepét a halála napjára, április 13- ra. * Néhány részlet a hitvalló pápa leveleibôl hitelesen bizonyítja, milyen szenvedéseket kellett hűségéért elviselnie. Még mielôtt a császári bíróság elé állították Mártont, a ,,keresztény'' Konstantinápolyban megalázó börtönt kellett elviselnie. Márton így ír errôl: ,,Már 47 napja nem kapok vizet mosakodásra. Megdermedek a hidegtôl és végtelenül gyenge vagyok. Szüntelen vérhasban szenvedek, nem tudok fölegyenesedni. Az étel, amit adnak, utálatos és undorító. Remélem, Isten hamarosan elvisz ebbôl a világból, és üldözôimet bűnbánó érzületre indítja.'' Krími száműzetésének idején ezt írja a szenvedô pápa hű barátainak: ,,A kenyérnek itt csak a nevét ismerik. -- Csodálkoztam, és most is csodálkozom azoknak a közömbösségén és irgalmatlanságán, akik valamikor hozzám tartoztak, barátaim és felebarátaim voltak, hogy szerencsétlenségemre teljesen elfelejtettek, és amint vélem, már arra sem kíváncsiak, hogy élek-e még vagy sem.'' Keserűen érinthette, hogy közben Rómában új pápát választottak, de nem tagadja meg tôlük imáit: ,,Azok ott Itáliában elfelejtettek, mintha már nem is volnék a világon, én azonban nem hagyom abba, hogy kérjem Istent, Szent Péter közbenjárására ôrizze és tartsa meg ôket rendületlenül a katolikus hitben.'' * Mindenható Istenünk, ki Szent Márton pápát megsegítetted, hogy sem a fenyegetések, sem a kínzások meg ne törjék, kérünk, segíts, hogy erôdre támaszkodva mi is állhatatosan viseljük a világ zaklatásait! ======================================================================== SOUBIROUS SZENT BERNADETT Április 16. *Lourdes, 1844. február 17. +Nevers, 1879. április 16. Soubirous Marie-Bernard, vagy ahogy otthon hívták kiskorától kezdve, Bernadett, a hat testvér között a legidôsebb. Szülei molnárok voltak és a legnagyobb szegénységben éltek. Bernadett beteges gyermek volt. A korábban börtönként használt nedves, hideg lakás nem használt gyenge egészségének, sôt, minden jel arra mutat, hogy haláláig tartó asztmáját is ennek köszönhette. 1854-ben a kolerajárvány idején is megbetegedett, és sokáig tartott, amíg ismét erôre kapott. Bernadettnek 1858. február 11. és július 16. között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak: ,,Imádkozz a bűnösökért!'' -- ,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!'' -- ,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.'' -- ,,Körmenetben jöjjetek ide.'' -- ,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!'' Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet. A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követô gyógyulások a hívô és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. A papság eleinte határozottan elutasította, hogy foglalkozzék az üggyel, sôt, egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A ,,Hölgy'' nem jelent meg mindig, amikor Bernadett várta, de amikor megjelent, elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány, tisztaság és megilletôdöttség sugárzott belôle, annyira, hogy a szemlélôk között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek. A látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858. július 16-i jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte neki, hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön. A jelenések utáni években Bernadettnek sokat kellett szenvednie. Sokan úgy vélték, kötelességük kivallatni a látnokot, hogy leleplezzék a hazugságot. Volt, akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a puszta kíváncsiság. Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett pedig mindig ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és ôszinteséggel válaszolt. Nem díszítette, nem bôvítette elbeszélését. Menekült mindentôl, ami fölhívhatta rá a figyelmet, és soha senkitôl egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá. Soha nem vesztette el a türelmét, jóllehet gyötrelem volt számára mindig készen állni a látogatók fogadására és napjában hússzor is megszakítani mindennapi munkáját. Türelemmel fogadott mindenkit, és válaszolt az ôszinte érdeklôdôk és gonosz kíváncsiskodók kérdéseire egyaránt. Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elôl. Végre 1868-ban fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és Szeretet-Nôvérek közé. Belépését egy ideig betegsége késleltette. Novícia idejét Isten iskolájaként járta végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta magát egy olyan novíciamesternôvel, aki ismét sok szenvedést okozott neki. Bernadett nem illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternô és a fônöknô egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák -- mintha Isten nem gondoskodott volna választottja alázatának gyarapításáról a belsô megvilágosodások révén. E belsô, isteni világosságnál ismerte föl Bernadett az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami ne Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta. Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának: ,,Ha erôsödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: »Ne félj, Én vagyok!« Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.'' Az egyik napon megmutatták neki annak a barlangnak a mását, ,,amely az ô mennyországa volt'', ahol a Hölgyet láthatta, ,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy ismét láthassa''. Egy nôvértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett hirtelen odafordult hozzá, és megkérdezte: Mit csinál az ember a söprűvel? -- Micsoda kérdés! Az ember fogja seprűt, és seper vele. -- És aztán? -- Aztán visszateszi a helyére. -- Hol van a helye? -- Hát az ajtó mögött, a sarokban! -- Látod, ez az én sorsom -- mondta az egykori látnok. -- A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.'' Bernadett a kolostorban is sokat betegeskedett. Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. A háziorvos -- higgadt, békés természete és jóságos lelkülete miatt -- a legjobb véleménnyel volt róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdôvérzések és egyéb komplikációk léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének gyulladása. 1879. április 16-án halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!''. A teste nem látott romlást, ma is épen ôrzik. 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatták. * Magyarul is olvasható René Laurentin: Bernadett élete (ford. Sinkó Ferenc. Szent István Társulat, 1983) c. könyve, melyben teljes tárgyilagossággal állítja elénk a szerzô a szent életének írásban dokumentált eseményeit. Egy kis részlet a könyvbôl: A tizenhetedik jelenés (1858. április 7.): Április 6-án, húsvét keddjén Bernadett újból érzi a vonzódást a barlang felé. Vesperás után belép a gyóntatószékbe. A segédsekrestyésnô meglátja. Megsejt valamit, és titoktartás terhe alatt megsúgja néhány barátnôjének. A hír futótűzként terjed el. Bernadett barátai nyugtalankodnak. Az ügyész az elmúlt héten négy órán át faggatta ôt, és megtiltotta neki, hogy visszamenjen a barlanghoz. A vesperás elôtt Bernadett átment a barlangnál meggyógyult Blazyhoz, Adé régi polgármesteréhez, aki látni akarta ôt. A Blazy-fiú fölajánlja neki, hogy homokfutójában hazaviszi. Ez a látogatás egy gondviselésszerű bizonyítékot eredményez. Másnap reggel, húsvét szerdáján virradat elôtt a barlangnál van. Több száz ember várakozik már. Hamarosan ezren lesznek. Bernadett már elragadtatásban van, lenyűgözô csend veszi körül. De mi az a zaj a tömeg szélén? Nehéz léptek, parancsoló hang, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozik: ,,Adjanak utat!''. Dozous doktor az. Már régóta szerette volna megvizsgálni az extázist. Az orvos egyúttal a tűzoltók parancsnoka is, megbízza tehát egy ,,emberét'', Martin Tarbčst, hogy menjen elôtte. Utat tör a tömegben, amelybôl tiltakozó megjegyzések csattannak föl, annál is inkább, mert a kalapját, a barlangnál kialakult tisztelet szabályai ellenére a fején hagyja. Meggyôzôdése ellenére teszi: ,,Nem ellenségként jövök, hanem a tudomány nevében. Szaladtam (egy pillanatra fölfedi verejtékcseppekkel harmatozó, csupasz koponyáját, amely megcsillan a gyertyalángok fényében), és nem tehetem ki magam a huzatnak. Én vagyok az egyetlen, aki megállapíthatom, valóban vallási jelenség-e az, ami itt végbemegy, engedjék, hogy tanulmányozhassam.'' Törölgeti magát, nyugtalan, hogy a huzat megárt neki. Figyelmét azonban máris leköti a szokatlan jelenség, és minden másról megfeledkezik. Bernadett ezen a napon egy földre támasztott, hosszú gyertyát tart, melyet elôzô napi vendéglátója, Blazy adott neki. Hogy védje a lángot a széltôl, két kezét fölcsúsztatja végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongat. És a lángoló kanócot úgy veszi körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágítja behajlított tenyereit. ,,De hiszen megégeti magát!'' -- kiabálnak a tömegben. ,,Hagyják!'' -- kiált vissza Dozous. Nem hisz a szemének. Az elragadtatás végeztével megvizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor. ,,Semmi nyoma sincs rajta!'' -- jelenti ki az orvos. A hit egy csapásra meghódítja ôt. Robbanékony szertelenségével, amely jellemzô vonása, hirdeti a csodát a kávéházban, az egész városban és még a rendôrbiztos elôtt is, aki lopva jegyzi föl noteszébe lelkendezô megnyilatkozásait: ,,Az én szememben természetfölötti tény, látni Bernadettet térdelni a barlang elôtt, extázisban, amint egy égô gyertyát tart, és két kezével védi a lángot, és semmi jelét sem látni, hogy érezné: kezei érintik a lángot. Megvizsgáltam a kezeit. A legkisebb nyoma sincs rajtuk az égésnek!'' * Urunk és Istenünk, alázatosak kedvelôje, védelmezôje és megdicsôítôje, aki Szent Bernadettet megajándékoztad a türelem és a szeretet csodálatos kegyelmével, kérünk, engedd, hogy az ô imádságára és példája szerint egyszerűségben járjuk a hit útjait, és szemlélhessünk téged a mennyek országában! ======================================================================== CANTERBURY SZENT ANZELM Április 21. *Aosta, 1033. +Canterbury, 1109. április 21. Anzelm 1033-ban a felsô-itáliai Aosta városában született. Anyja, Ermenburga a Savoyai nemességbôl származott, apja, Gundolf lombard volt. Szülôvárosában nevelkedett, ahol mintegy 1056-ig töltötte fiatalságát. Elég korán hajlamot mutatott a szerzetesi életre. Miután meghalt édesanyja, akit nagyon szeretett, összeveszett apjával, és egyszer s mindenkorra elhagyta Aostát. A következô három évben nyughatatlan vándoréletet élt Franciaországban, ennek részleteit azonban nem ismerjük. Lanfranc beci prior és késôbbi canterburyi érsek tudományos tekintélye a normandiai Bec kolostorába vonzotta, valószínűleg 1059-ben. Vezetése alatt rendkívüli szorgalommal mélyedt el a tanulmányokban. Egy ideig bizonytalankodott hivatása felôl, azután 1060-ban szerzetes lett Becben. Lanfranc utódaként 1063-ban átvette a priori hivatalt, 1078-ban pedig apát lett. Legkorábbi írásai: elsô ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070--1078 közötti évekbôl származnak. Irodalmi munkássága ebben az idôben az Isten lényegérôl és létezésérôl írott két értekezésében érte el tetôpontját: a Monologionban és a Proszlogionban. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv elsô megfogalmazását, kissé eltérô formában attól, amint késôbb Descartes által ismertté vált. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta, továbbá egy logikai bevezetés, amely erôsen Arisztotelész filozófiájára hagyatkozik. Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte, hogy a vitatott kérdésekben állást foglaljon. Teológiai bizonyításmódja kihívta Lanfranc bírálatát, tudniillik nem idézte az egyházatyákat, sem az elismert tanítókat. A Proszlogion érvelését Gaunilo marmoutiers-i szerzetes udvariasan, de határozottan megcáfolta. 1090-ben Anzelmet belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt. Roscelin azt állította, hogy Lanfranc és Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott (eretnek) nézeteit. Anzelm egy, a beauvais-i püspökhöz intézett levélben védekezett, s nekilátott, hogy részletesen kifejtse hitét. Ezt sok késedelmeskedés után csak 1094-ben fejezte be, és De incarnatione Verbi (Az Ige megtestesülése) címen II. Orbán pápának ajánlotta. Lanfranc 1089-ben bekövetkezett halála óta a canterburyi püspöki szék üres volt. 1093-ban Anzelmet hívták meg Canterburybe érseknek. Ezután az Anglia királyaival vívott kemény harcok évei következtek. II. Vilmos Anzelm minden reformtörekvését gáncsolta, és vonakodott II. Orbán pápa elismerésétôl. Magatartása már 1097-ben arra kényszerítette Anzelmet, hogy Rómába utazzon. Ekkor következett elsô száműzetése: csak 1100-ban térhetett vissza Angliába. Amikor érvényesíteni akarta a pápai rendeletet a hűbéri eskü és a laikus invesztitúra ügyében, összeütközésbe került az új uralkodóval, I. Henrikkel. 1103-ban újból száműzték. Anzelm számkivetettsége és küzdelmei csak akkor értek véget, amikor II. Paszkál pápa és I. Henrik király megegyezésre jutott. Az egyezség érvényben tartotta a laikus invesztitúra tilalmát, de megengedte, hogy az egyháziak továbbra is hűbéresküt tegyenek laikusok kezébe. Anzelm, aki a pápai tekintély elôtt készségesen meghajolt, ezekben a harcokban az alapvetô elvi kérdésekben rendíthetetlen szilárdságot tanúsított, a gyakorlati részletekben azonban hajlékony volt. Néhány jelentôs teológiai munkája e harcok zajában született. A legjelentôsebb köztük a Cur Deus homo (Miért lett emberré az Isten?). 1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) c. beszéde. Utolsó három évét nyugalomban és békében töltötte Angliában, s 1109-ben halt meg. Kortársaira igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Anzelm imádságai misztikus bensôségükkel és mélységükkel jól érzékeltetik a szakítást a karoling kor józan és visszafogott imaformáival, és már a késô középkor személyes és hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utalnak. Levelei szintén jellemének szenvedélyes és érzelmes oldaláról árulkodnak, s ez éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensôséges barátságra, amely a 12. századi monasztikus lelkiség egyik jellemzô vonása. Sohasem volt boldogabb, mint beci prior korában, ahol hasonló gondolkodású tanítványok csapatát gyűjthette maga köré, és velük lelki és hittudományi kérdésekrôl vitatkozhatott. Sok minden bizonyítja ezeknek a beszélgetéseknek szívélyességét és eredetiségét, s egyúttal Anzelm képességét arra, hogy szellemi igazságokat képszerű hasonlatokkal fejezzen ki. Anzelmet gyakran a skolasztika atyjaként emlegetik. Ez a megnevezés azonban csak szűk korlátok között illik rá. Elôször is nem a világi iskolák és egyetemek világában élt, holott ezek jelentették a skolasztikus teológia bölcsôjét. Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya; nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Nagyon fontos a módszere: feltűnô ellentétben a késô középkori teológusok módszerével szinte teljesen lemond a tekintélyek idézésérôl. Mégis mindezen különbségek ellenére Anzelm gondolkodásmódja sokban érintkezik a skolasztikus teológia szellemével: bátran hozzányúl az alapvetô problémákhoz; meg van gyôzôdve, hogy a dogmatikai igazságokat értelemmel meg lehet érteni; kész hagyományos megoldási kísérleteket elvetni, és régi igazságokat új, nemegyszer meghökkentô nyelven kifejezni; módszer és célkitűzés szempontjából minden munkája egységes. Ezek a vonások inkább a skolasztika hittudósai közé sorolják ôt. Az is igaz, hogy fô gondolatai a halálát követô elsô két évszázadban nem találtak általános elismerésre. Duns Scotus elôtt alig volt jelentôs híve istenérvének. Éppen így nem fogadták el jellemzô irvelését arról sem, hogy Isten megtestesülése szükségszerű volt, jóllehet nagy hatással volt e téma késôbbi megvitatására. Anzelm, a hittudós és lelki író megbecsülése csak a 14. században vált általánossá. A harc, amelyet Anzelmnek mint érseknek kellett megvívni az angol egyház szabadságáért, azzal a következménnyel járt, hogy a jellemére és életszentségére vonatkozó vélemények nagyon eltértek egymástól -- még Canterbury szerzetesei között is. Az egyik párt, amelyet barátja és késôbbi életrajzírója Eadmer vezetett, szilárdan meg volt gyôzôdve szentségérôl, s ennek bizonyítására csodákat sorolt föl. A másik tábor azon a véleményen volt, hogy Anzelm elmulasztotta a canterburyi egyház jogainak megvédését, és csodatévô erejét kétségbe vonta. Lassan, ám biztosan növekedett szentségének elismerése. 1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szentté avatási eljárás elôkészítô vizsgálatait. Amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, az ügy feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, anélkül, hogy -- tudomásunk szerint - - szentté avatták volna. Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, kortársait megragadta -- és még most is hat azokra, akik műveit olvassák -- teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy ô volt ,,korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön''. Ünnepét a római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re. * Anzelm személyiségének sugárzó erejérôl a következôket beszélik: Miután Cantebury érseke lett, a királlyal folytatott viták miatt szükségesnek látta, hogy a pápát fölkeresse. A hosszas utazás nem volt veszélytelen. Így Anzelmen rajtaütött egy rablólovag, aki lovascsapatával megleste és ki akarta fosztani. De az érsek alakja és tekintete olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett bármit is követelni tôle, sôt letérdelt és áldását kérte. Azután cinkosaihoz fordult, és ezt mondta nekik: ,,Nem tehettem mást. Úgy éreztem magam, mintha nem emberrel, hanem angyallal álltam volna szemtôl-szemben.'' Anzelmnek puszta megpillantása tisztelettel töltötte el az embereket. Pedig utazás közben ritkán fedte föl kilétét. A király ellenséges viselkedése kényszerítette a lyoni száműzetésre. Akkor történt, hogy egyik útitársa Vasas Szent Péter ünnepének vigíliáján (Vasas Szent Pétert augusztus 1-én ünnepelték) álmot látott. Barátságos tekintetű ifjú állt elôtte, és azt mondta neki: ,,Akarsz újságot hallani?'' A pap azt válaszolta: ,,Nagyon szívesen.'' ,,Nos, halljad hát: a harc Anzelm és Vilmos király közt véget ért.'' A következô éjszaka egy másik papnak egy láthatatlan kéz papírdarabkát nyomott a markába, miközben zsoltározott. Rátekintett és azt olvasta: Vilmos király halott. A következô napon megérkezett a hír: Vilmos királyt halálos baleset érte vadászaton a hampshire-i erdôben. Egy ismeretlen kéz által kilôtt nyíl szíven találta. A püspök ellensége elnyerte ítéletét. Anzelm pedig a hír hallatára keservesen sírt. * Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét! ======================================================================== SZENT ADALBERT Április 23. *Libice (Kelet-Csehország), 956 körül +Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23. Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a késôbbi közép- európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének elôrevetett árnyéka és elôíze. Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a cseh Szlavnik fejedelem részérôl szláv, anyja, Adilburg részérôl pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hívták) már származása miatt is kitűnô világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülôk fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ô szent szolgálatára kell tehát adni. Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletbôl. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az elsô prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, fônemesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága, szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthetô is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen 983. február 22-én beiktatták ôt. A mainzi érsek, Willigis szentelte püspökké még ugyanazon esztendô június 29-én. Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a pásztor és a nyája között csakhamar megszületô feszültség. Adalbert befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nôsülése stb.) igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje ôt zarándokként Jeruzsálembe, hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990- ben a Rómában fekvô aventinói görög kolostorban. A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességbôl Adalbert ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idôvel igazi szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hitterjesztésének történetébe. Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes ígéretbôl nem lett semmi. Alig törôdtek az egyházi elôírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erôfeszítéseivel. Adalbert akarva, nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelôdésre törekvô püspök ismét föladta az egyenlôtlen harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát. 994--995-ben Magyarországon térített. Ô keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ô az esztergomi egyházmegye védôszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert ôszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek. Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentôs része volt a császár vallásos és politikai gondolkodásának formálásában; megnyerte ôt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezetô út lezárult elôtte. Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élô balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen, késôbb Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielôtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ô is, mint minden tökéletességre törekvô keresztény, annyira vágyott. A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta ôt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévô sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletbôl érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030- ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nôttön nô, s a prágaiak hazájuk védôszentjét tisztelik benne. * Mindenható, örökkévaló Isten, ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted, kérünk, add meg nekünk, hogy az ô példája nyomán mi is eljuthassunk az örök hazába! ======================================================================== SZENT GYÖRGY Április 24. a világegyházban április 23. +4. század Amikor Györgyöt történelmi személyként fogadjuk el és méltatjuk, a Lydda Dioszpoliszban (Palesztina) régtôl meglévô kultuszának bizonyságaira hivatkozva tesszük ezt. Ugyanakkor világosan elhatároljuk magunkat legendás szenvedéstörténetétôl, amelynek eredete visszanyúlik az 5. század elejéig, és különféle változataival megtéveszti az utókor ítéletét. Annyi történelmileg biztosnak tekinthetô, hogy György a konstantini fordulat beköszöntése elôtt halt vértanúhalált Krisztusért Lyddában. Tiszteletének rendkívüli elterjedtségével magyarázható, hogy vértanúsága körülményeit oly sok legendás elemmel tarkították. A legeredetibbnek látszó passió-változatot állítólag a szent szolgája, Paszikratész mint szemtanú írta meg. Eszerint Dadianosz perzsa király volt az, aki szentünket üldözte. György Kappadókiából származó katonatiszt volt. Anyja hatására keresztény hitre tért, és a pogányságot támadta, ahol csak tudta. Dadianosz börtönében borzalmas kínzatásokat kellett elviselnie. A fogolynak maga Krisztus adta tudtára egy látomásban, hogy szenvedései 7 évig fognak tartani, és ezalatt háromszor meghal és föltámad. Egyéb halálos kínzatásokon kívül el kellett viselnie Györgynek, hogy egyszerre 60 szöget verjenek a fejébe! Az elbeszélônek nem az események történeti visszaadása volt a szándéka, hanem annak épületes és vigasztaló bemutatása, hogy az Isten által óvott emberi életnek nem lehet ártani. A tudósításoknak egy másik típusában Diocletianus császár játssza a szinte mitológiai Dadianosz szerepét. György itt is számos kínzást szenved el, de csak egyszer hal meg ebben az elbeszélésben. Ez a változat nyugaton terjedt el. Germán és szláv nyelveken is hamarosan kivirult a György-legenda, miközben számos csoda elbeszélését fogadta magába. A kutatók néhány feltevést dolgoztak ki, hogy megmagyarázzák a legendát. A ,,mitológiai'' magyarázat olyasféle alakokkal azonosította Györgyöt, mint Mithrasz, Perszeusz, Hórusz vagy Tammuz. A sárkányölô motívum, mely elsôsorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak késôbb született a György-legenda nyugati hagyományában. A legrégibb változatokból hiányzik, és olyan szent-életrajzi klisének kell tartanunk, amelyet legalább harminc más szentnél megtalálunk. Egy másik értelmezés (,,történelmi'') úgy véli, hogy György alakjában a fél-ariánus kappadókiai György püspököt kell fölismernünk. Ez azonban ellentétben áll a György-tisztelet történetével, amely kimutathatóan Lydda-Dioszpoliszból ered. Amint sok ókori zarándok tudósít róla, már a korai idôkben megmutatták itt György sírját. Lydda neve nemsokára Georgiopoliszra változott, s volt egy Györgynek szentelt bazilikája. Szíriában a 4. századtól találunk György- templomokat, Egyiptomban mintegy 40 templom és kolostor, Ciprus szigetén pedig még hatvannál is több szentély viseli a nevét. Konstantinápolyban maga Konstantin építtetett templomot a szentnek. A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, kiket gyakran a ,,nagyvértanúk'' névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolnak. György volt a zászlótartó, és ebben a minôségben kiemelkedô helye van köztük. Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részében körülbelül egy évszázaddal késôbbi tiszteletét lehet igazolni. Tours-i Szent Gergely azt állítja, hogy Galliában még ereklyéit is tisztelték, és a Merowingok ôsatyjuknak tekintették. Mainzban Sidonius püspök építtetett a szentnek egy bazilikát, amelyre Venantius Fortunatus készített föliratot. Angliában és Skóciában már az angolszász idôkben meglehetôsen nagy tekintélye volt szentünknek. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy György tisztelete Európában a középkorban volt a legerôsebb: mint általában a lovagok oltalmazója és a zarándokok meg a német lovagrend védôszentje kiemelkedô helyen állt. Rövid ideig a Dardanellák is az ô nevét viselték. Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védôszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezôvé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: ,,Szent Györggyel Angliáért!'' Ô alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megôrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy századunk elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védôszentjének nyilvánította. Szent György azonban a középkorban sem kizárólag a lovagi és nemesi rend szentje, hanem egyúttal az egész népé is mint segítôszent. Amennyivel csökkent a lovagi párviadalok megszűntével a népszerűsége, ugyanannyival növekedett is a sárkányölô motívumra épülô misztériumjátékok születésével. Egyszerre volt védôszentje a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ôsi népszokását ,,megkeresztelje''. György pártfogását keresték továbbá a zsoldoskatonák és fegyverszállítóik, a puskaművesek és a páncélkovácsok is. Mint olyan szentnek, aki oltalmába fogadott lovagokat, katonákat és parasztokat egyaránt, el kellett tűrnie, hogy nemcsak a harcos hit -- vagy amit annak tartottak -- veszedelmeiben kérték közbenjárását és segítségét, hanem olyan emberi bajokban is, amilyen a szifilisz, a kígyómarás, a pestis és a lepra. Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án. * Noha a sárkányviadal motívuma csak a késôbbi évszázadokban épült a György-legendába, kifejezi a keresztény meggyôzôdést, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyôzi. Ilyen szemlélettel olvassunk el egy Szent Györgyrôl szóló részletet a Legenda aureából: ,,Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király jajveszékelt és megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány. Könnyezve ment a leány a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: »Jó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!« -- és elbeszélt neki mindent. Ô pedig ezt mondta: »Ne félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.« Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtôl, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembelovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erôvel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy a sárkány övét kösse a nyakára és vezesse be a városba. Az megtette és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya. A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: »Ne rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettôl a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.« Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élô forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belôle.'' * Istenünk, hatalmadat magasztaljuk, és alázattal kérünk, add, hogy Szent György olyan készséggel támogasson minket gyöngeségeinkben, amilyen készséges szívvel Fiadat követte szenvedése útján! ======================================================================== SIGMARINGENI SZENT FIDÉL Április 24. *Sigmaringen, 1578. +Seewies, 1622. április 24. Sigmaringeni Fidél nyugtalan és zavaros korban élt. A reformáció következtében kialakult a két hitvallási frontvonal ,,Unió'' és ,,Liga'' néven. Az Egyház helyzete Németországban reménytelennek látszott. A lakosság kétharmada az új hitet vallotta, s csak idô kérdése volt, hogy a maradék mikor követi. ,,Hűségesen kitartani!''- így hangzott a katolikusok jelszava. Kitartásra buzdította 1612-ben a kapucinusok tartományfônöke is a testvéreket: ,,A fenyegetésekkel és erôszakosságokkal nem törôdve teljesítsük továbbra is kötelességünket prédikációval és keresztény tanítással. Szorgalmazzuk állhatatosan és szünet nélkül az igaz Egyház kebelébe való visszatérést. Adná Isten, hogy olyan maradéktalan örömmel működnénk, mint svájci testvéreink, akik (nem sokkal elôbb) a ragály idején Krisztusért meghaltak.'' Ismerni kell a korabeli körülményeket, hogy értékelni tudjuk az ilyen magatartást. A leggonoszabb felekezeti csatározások kora volt ez; legfôbb színterük a szószék volt. Ugyanakkor a végsôkig elszántakat a korviszonyok arra késztették, hogy vértanúságért imádkozzanak. A megosztott kereszténység ügye vezette Roy Márkus doktort -- ahogyan Fidél atyát családi nevén hívták -- a kapucinus rendbe. Elhatározása pillanatában még teljesen a kapucinus testvérek hôsiességének a bűvöletében élt, amelyet az alig fél éve tombolt pestis idején tanúsítottak. Közülük sokan bátran föláldozták magukat a betegek szolgálatában. Abból az 1612-es esztendôbôl, amelyben Fidél pappá szenteltette magát és belépett a rendbe, följegyzések maradtak ránk tollából Szeráfi áhítatgyakorlatok címen. Ezek az imádságok tanúsítják, hogy Fidélt mennyire eltöltötte az újraegyesülés iránti elkötelezettség: ,,Könyörülj, irgalom jóságos Atyja -- fohászkodik -- ezen a világon, és vezesd vissza a hittôl elvadult népeket az igazság ismeretére. Ne engedd, hogy Fiad vére haszontalan és gyümölcstelen maradjon. Uram, elôtted siratom ezeket a tôled távol álló testvéreimet; mennyire szeretnék mindnyájuk lelkével Benned hinni, mindnyájuk akaratával Téged szeretni, és mindnyájuk erejével szüntelenül Neked szolgálni!'' Olyan korban, amikor a gyűlölet ördögi hatalmai uralkodtak, már csak a hôsies szeretet hozhatott szabadulást. Ezért kérte Fidél ezt az erényt: ,,Ó édességes és jóságos Jézus, óvj meg attól, hogy akár csak egyetlen embert is megvessek, lenézzek, semmirevalónak tartsak, megalázzak vagy kerüljek, bármennyire is gyűlöl és üldöz engem. Ne tűrd, hogy valaha is gyűlölet vagy csak keserű érzés is támadjon bennem ellene. És ne hagyd, hogy kételkedjem javulásában, amíg él.'' A hitszakadás átka nem véletlenül sújtotta a kereszténységet. Nagy mértékben bűnösök benne az Egyház fölszentelt szolgái az Isten szolgálatában tanúsított hanyagságuk és bűnös életmódjuk révén. Csak az evangéliumi élet komoly vállalása háríthatta el a szerencsétlenséget. Sigmaringeni Fidél imádságos és vezeklô lelkületét úgy kell látnunk, mint engesztelést a szakadásban való bűnrészességért, s váltságdíjat a jövendô újraegyesülésért. Egyik szerzetestestvére, János atya, aki a szentté avatási perben tanúskodott, így vall Fidél imaéletérôl: ,,Az élet minden helyzetében Istenhez szállt imája, hôségben és hidegben, éhezve és szomjazva, veszedelmekben és küzdelmekben, akár a kolostorban tartózkodott, akár azon kívül.'' A rendben szokásos imaidôk nem voltak számára elegendôek. A matutinumhoz, amely az elmélkedéssel együtt éjféltôl két óráig tartott, még egy órányi imát csatolt. Reggel öt órakor mégis ô volt az elsô a karban. Nagyon komolyan készült a prédikálásra, az eredményt azonban teljesen a kegyelemtôl várta. Ezért minden prédikációja elôtt és után egy-egy órát könyörgô imában töltött. És ezzel együtt meg volt gyôzôdve, hogy tartozik a kegyelemnek azzal, hogy erejét a végsôkig az apostoli tevékenységnek szentelje. Apostoli életének és vértanúságának legbensôbb forrása az Eucharisztia titka volt. Ismerte az Úr szavát, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, ha termést akar hozni. Ezért a legnagyobb kegyelemnek tartotta, ha Isten arra méltatja, hogy vértanúsággal része legyen az Úr szenvedésében. Nem múlt el nap anélkül, hogy meg ne emlékezett volna az Úr áldozati haláláról, és ne kérte volna magának ezt a kegyelmet. Amikor tehát elindult a graubündeni misszióra, ezt mondta: ,,Kész vagyok meghalni az igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom, hogy az Úr már elkészítette azt nekem.'' Halála elôtt néhány nappal ezt kérdezte tôle kísérôje, János atya: ,,Mit csináljunk, ha ránk támadnak a parasztok?'' Fidél így válaszolt: ,,Semmi mást, mint amit a többi vértanúk tettek: készséges és vidám szívvel elfogadjuk a halált.'' 1622. április 23-án Graubündenben a seewiesi református parasztok küldöttsége jelent meg elôtte, a Hitterjesztési Kongregáció által kirendelt misszió feje elôtt, és meghívta, hogy prédikáljon nekik. Fidél átlátta szándékukat és így szólt kísérôjéhez: ,,Elmegyek, bár biztos vagyok benne, hogy rosszat forralnak ellenem.'' Másnap alig kezdte meg Fidél páter prédikációját, a templom elôtti térrôl lövöldözés zavarta meg. A lövések leterítették a kis létszámú osztrák ôrséget, de a szónoknak szánt lövés célt tévesztett. Fidél, mielôtt elhagyta a templomot, az oltár lépcsôjén Isten oltalmába ajánlotta magát. Alig ért ki a szabadba, máris körülvette egy csapat, mintegy húsz férfi: ,,Beszélj, elfogadod-e a hitünket vagy nem?'' Így válaszolt: ,,Én azért jöttem ide, hogy küzdjek a hamis hit ellen, és nem azért, hogy elfogadjam.'' Amikor a tömeg ezt hallotta, nekiesett a védtelen embernek, és megölte. A vértanúság kegyelméért végzett sok évi könyörgés tehát meghallgatásra talált. Néhány nappal korábban Fidél arról beszélt a kísérôjével, hogy naponta azért a kegyelemért imádkozik: ne bántsa meg Istent súlyos bűnnel, és a hit tanújaként halhasson meg. Fidélt 1746-ban avatták szentté, ünnepét 1771-ben vették föl a római naptárba, április 24-i dátummal. * Azt állítják Fidélrôl, hogy diák korában jól forgatta a kardot a vívópáston. Ügyvédként az egyszerű emberek igazáért vívott; kapucinus páterként pedig a szószéken és a szó fegyverével harcolt az evangélium szerint való igaz hitért, nem ritkán olyan energiával, hogy a lábainál a parasztok és a polgárok behúzták nyakukat, mintha zivatar verné ôket. Amikor Fidél egy prédikáció után az altdorfi plébánián tartózkodott, a bíró belépett az ajtón, és így kiáltott: ,,Páter, ha zsíros levest akar itt enni, akkor prédikáljon egy kicsit szelídebben!'' Akkor Fidél, a derék sváb ember, nevetve így válaszolt: ,,Pár évvel ezelôtt történt. Ügyvéd voltam akkoriban az elzászi Ensisheimben. Akkor is beszélt nekem valaki zsíros levesrôl. Húzzam el a pört minél hosszabban, tanácsolták, akkor majd zsíros és kiadós lesz a levesem. Én akkor sem törôdtem a leves zsírosságával, és ma sem törôdöm. Te azonban, bíró, jobban tennéd, ha egy kicsit többet törôdnél a magad lelkével, mint az én levesemmel!'' Páter Fidél prédikálása Graubündenben sok férfit és nôt térített vissza a katolikus hitre. Ezen fölindulva egy tekintélyes kálvinista, Gugelbergi Rudolf odament Fidélhez, és kihívta nyilvános vitára. Remélte, hogy meg tudja cáfolni. Fidél elfogadta a kihívást. Több órán át nagyszámú nép elôtt támadták és védték az egymással ellenkezô hittételeket. Rudolf végül annyira kifogyott fegyvereibôl, hogy már nem tudott tisztességes választ adni. Még éjszaka elsietett egy kálvinista prédikátorhoz, elmondta neki a vita lefolyását, és megkérdezte, tudna-e új érveket, amikkel a kapucinust meg lehetne cáfolni. A prédikátor azonban csak üres szavakat, végül pedig csak szitkokat tudott a katolikus hit ellen fölhozni. Mivel Rudolf értelmes ember volt, a prédikátor fecsegése rávezette, mi is az igazság a hit dolgában. Restelkedve eddigi magatartásán másnap fölkereste Fidélt, nyilvánosan bocsánatot kért a kihívásért, és a katolikus hitre tért. * Istenünk, aki Szent Fidélt arra méltattad, hogy szeretetedben lángra gyúlva a hit terjesztéséért elnyerje a vértanúság pálmáját, kérünk, az ô közbenjárására engedd, hogy a szeretetben gyökeret verjünk, és mi is megismerhessük Krisztus föltámadásának erejét! ======================================================================== SZENT MÁRK EVANGÉLISTA Április 25. +Alexandria, 100 körül Márk gyermek volt, amikor Keresztelô János föllépett és Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt és föltámadt. A hagyomány úgy tudja, hogy a tanítványok közé tartozott. Az Apostolok Cselekedeteibôl tudjuk róla a következôket: Péter, miután csodálatosan kiszabadult Heródes börtönébôl, ,,elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak''. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjérôl soha nincs szó. Házát az elsô jeruzsálemi keresztények rendelkezésére bocsátotta. Pétert a háznép is jól ismerte, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert (ApCsel 12,11--17). Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az Apostolok a Pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott Márk az Úr elfogatásának éjjelén ebben a kertben. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, ,,egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott'' (Mk 14,51--52). Ez a részlet magára a szerzôre, Márkra vall. Ezek után érthetô, hogy a föltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s hogy az ifjú Márk az elsôk között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja ôt a fiának (1Pét 5,13). Az Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal: elôfordult mint ,,Márknak nevezett János'' (12,12.25), mint ,,János'' (13,5.13) vagy egyszerűen mint ,,Márk'' (15,39). Fölmerült emiatt a gyanú, hogy vajon nem két tanítványról van-e szó. E föltételezés szerint Márk Péter tanítványa, az evangélista, János pedig Pál tanítványa lett volna. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ugyanarról a személyrôl van szó mindhárom név esetében, s ugyanolyan kettôs névvel állunk szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is -- Barnabásnak, Pálnak és Péternek -- segítôtársa volt. Kr. u. 44-ben, amikor Júdeában éhínség volt, az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett, s Pál és Barnabás hozta az adományt. Nyilvánvalóan Márk anyjának házában szálltak meg, mert Barnabás Márk nagybátyja volt, talán épp édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában. Egy évvel késôbb Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és magukkal vitték Márkot is. Befejezvén ciprusi küldetésüket, Pál vezetésével Asia tartománya felé vették útjukat és Pergében kötöttek ki. Mikor azonban Pál úgy határozott, hogy elindulnak a tartomány fôvárosa, a piszídiai Antiochia felé, Márk megriadt a nehézségektôl és visszatért Jeruzsálembe. Ennek az elsô apostoli útnak a végén, 49-ben Pált és Barnabást a szíriai Antiochiából Jeruzsálembe küldték, hogy tisztázzák a zsidók által fölvetett kérdéseket. Ezek ugyanis azt tanították, hogy csak Mózes tanítványai lehetnek Krisztus követôi, ezért mindenkit körül akartak metéltetni a keresztség elôtt. Pál és Barnabás Jeruzsálemben a többi apostollal, Jakabbal és Péterrel zsinaton tisztázták a dolgot. Bizonyára ismét Márk anyjának házában szálltak meg, és Márk hallhatta apostoli útjuk elbeszéléseit. Amikor pedig a két apostol visszatért Antiochiába, ismét csatlakozott hozzájuk. Hamarosan elindultak a második apostoli útra, és Barnabás magával akarta vinni Márkot is. Pál azonban nem helyeselte, s emiatt nézeteltérés támadt a két apostol között, melynek végeredményeként elváltak egymástól: Pál Szilással Asia felé, Barnabás Márkkal Ciprus felé indult. A következô tíz évbôl (50 és 60 között) Márkról nincs adatunk. 60 körül Szent Péter mellett Rómában (1Pét 5,13), 61-ben Pállal van. Ezt onnan tudjuk, hogy Pál a Kolosszeieknek és a Filemonnak írt levelében mint mellette lévô munkatársról emlékezik meg róla. Ezek után Rómából keletre ment, mert Pál második fogságában, röviddel a halála elôtt, arra kéri Timóteust, hogy siessen hozzá, és hozza magával Márkot is, mert ,,jó szolgálatot tenne nekem''. Ha Timóteus és Márk idôben megérkezett, Márk jelen lehetett Pál vértanúságánál. A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról''. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50--60 között), és Szent Péter prédikációiból összeállította az evangéliumot. Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevô szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelô Szent János keresztségétôl a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál -- és csak nála! -- amelyek csak szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó elôtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38). Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb idôrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az elôtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50--60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90--100 között írt. A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. Ô volt a város elsô püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98--117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedôk 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elôl Velencébe vitték. Ettôl kezdve Szent Márk Velence védôszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettôl fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg. * Egy 8. századi legendagyűjtemény, Beda martirológiuma a következôket beszéli el Szent Márk evangélistáról: Márk elôször Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott. Márk Pentapoliszba érve tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki. Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Akkor a Szentlélek közölte Márkkal, hogy Alexandriába kell mennie. A testvérektôl búcsút vett, azok pedig így köszöntek el tôle a kikötôben: ,,Az Úr tegye szerencséssé utadat!'' Harmadnap meg is érkezett Alexandriába. Amikor azonban beért a városba, elszakadt a saruja. Ô ezt intô jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévô ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ô lett az elsô hívô Alexandriában, Anianusnak hívták. A hívôk száma pedig egyre nôtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogányok üldözni kezdték. Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diákonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba. Pentapoliszban örömmel látta a hívôk életét, s bejárva a környéket mindenütt püspököket, papokat és diákonusokat szentelt. Két év elmúltával azonban ismét visszatért Alexandriába. Megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sôt a várostól keletre, a sziklák között fekvô kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Márk jelenléte tovább erôsítette az alexandriai egyházat, ezért a pogányok elhatározták, hogy megölik. Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e. Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: ,,Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erônek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.'' E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: ,,Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtôl elszakadjak!'' Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése elôtt, és így szólt hozzá: ,,Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!'' Ô pedig így válaszolt: ,,Uram, Jézus Krisztusom!'' -- azzal az Úr elment tôle. Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönbôl, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: ,,Vezessétek a marhát Bucoliba!'' Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: ,,Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!'' -- és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhôszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elôl menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették. A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a vértanú evangélistáról: ,,Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású, termetre formás, középkorú, ôszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és dicsôséggel ôrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsôként érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.'' * Istenünk, ki Szent Márkot arra választottad, hogy megírja Evangéliumodat, kérünk, segíts, hogy közbenjárására, híven járjunk Krisztus nyomában! ======================================================================== CHANEL SZENT PÉTER Április 28. *Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28. A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdôdött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dôlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktôl szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentôl, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját. Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nôvér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettôt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek. A vallási megújulás idôszakában a missziók iránti érdeklôdés is megnôtt Franciaországban. Ugyanebben az idôben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetôje volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes- Óceán szigetvilágába. Az elsô marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is. A missziós csoport Le Havre kikötôjébôl indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetôket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititôl háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak. A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfônök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra. Péter atya számára nagyon nehéz idôszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves veszôdség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés -- négy felnôtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála elôtt -- ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá. Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfônököt körülvevô vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ôsök hitétôl és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és ôt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertôl pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag. Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ô pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében, hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét. Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülôdni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait. Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli ôket. Kívánságuk egy esztendô múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett. A két szigetrôl nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott. Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették. * Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent idôben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának! ======================================================================== SZIÉNAI SZENT KATALIN Április 29. *Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29. A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetôbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen. Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítô elszántsággal és erôvel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ô az Egyházat és a pápát szokta nevezni. Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem késôbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensôbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, késôbb általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezetô, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta. A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthetô-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesrôl van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ô azonban fejezetrôl fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktôl a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ô maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal. Ettôl az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következôket: A sziénai Benincasa Jakab kelmefestô mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó elôtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni). Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsôt járva minden egyes lépcsôfok elôtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az elsô látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus fôpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta. Ettôl a látomástól Katalin megváltozott. Felnôttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részérôl ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendô szent komoly megnyilatkozása. A család mindezt -- ha egyáltalán látott belôle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejébôl jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ô türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnôttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát. Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élô domonkos harmadrendi nôvérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsôségét és felebarátai üdvösségét. A nôvérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ôk csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nôvérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nôvérek befogadták. Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kô volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta. Három éve tartott már ez a t